Meghaltam, de benned tovább élek

Publikálás dátuma
2019.10.06. 07:15

Fotó: Népszava
Katának édesanyja mentette meg az életét a veséjével, Miklós egy ismeretlennek ad hálát az új májért, akárcsak Andrea, aki tüdőtranszplantáció után végre ismét kap levegőt. Magyarországon tavaly 500 beteg kapott esélyt minőségi, új életre, többségüket egy elhunyt donor mentette meg. Idén először találkoztak egy rendezvényen a szervdonorok családtagjai és a transzplantáltak.
A transzplantációra váró betegeknek az új szerv új életet jelent. De vajon hogy dolgozzák fel, hogy az általuk várva várt telefonhívás legtöbbször egy másik család tragédiáját jelenti? A Magyar Szervátültetettek Szövetsége nemrégiben „Szervátültetett a családban” címmel tartott találkozót, ahol ismerkedhettek egymással a transzplantáltak és azok a családtagok, akiknek elhunyt szerette szervdonor lett.  

Veszteség és öröm

„Egy hölgy megölelt, és azt mondta, vigyázz magadra, mert a mi kisfiunk is addig él tovább, amíg ti éltek!”– meséli Andrási Miklós máj­transzplan­tált, aki 2015-ben került fel a listára és másfél évvel később csörrent meg a telefonja a várva várt hírrel. „Egy hónapos volt a kisebbik lányom, mikor jött értem a mentő. Nagyon aggódtam, főleg amiatt, hogy mi lesz a családommal, ha történik velem valami” – meséli ma már megkönnyebbülten Miklós. Szerencsés volt, sokan ugyanis csak a harmadik-negyedik riasztás után kapnak új szervet. „Minden évben megemlékezünk arról, hogy új esélyt kaptam, hiszen ezt meg kell becsülni. Sokat gondolkodunk azon is, mi játszódhat le a donorok családjainak fejében. A mostani találkozón elhangzott: amikor eltávolítják az elhunyt hozzátartozó szerveit, az olyan érzés a családnak, mintha még abból a semmiből is elvennének, ami egyébként maradt nekik. Érthető az elkeseredettségük, de mindezt átértékelik, mikor ráeszmélnek arra, hogy a donációval életeket mentenek és így valamilyen formában tovább élhet a szerettük” – mondja Miklós, aki ennek a „tovább élésnek” meglepő és kicsit misztikus megnyilvánulásaival is találkozott. A műtét után például hónapokig keresztbe tett lábbal ült, amit előtte soha nem csinált, és úgy érezte, ez valahogy nem is az ő szokása. Sőt, míg korábban csak hason vagy háton fekve aludt, az­óta ez csak oldalra fekve megy neki. De mástól is hallott ilyen-olyan viselkedésbeli változásokat. Egy férfi például a műtét után csak élénkebb, melegebb színekbe öltözve érezte jól magát, míg egy másik, aki nőtől kapott szervet, elkezdett minden hónapban hangulatváltozásokat tapasztalni bizonyos napokon. Ezekre a változásokra egyikük sem talált racionális magyarázatot.  
Andrási Miklós májtranszplantált

Kevés az élő donor

Magyarország a kelet-közép-európai régió élmezőnyébe tartozik az évente elvégzett több mint félezer szervátültetéssel, de ez a kapacitás a szakorvosok szerint tovább bővíthető. A hosszabb szervmegtartást biztosító élő donoros vesetranszplantáció elterjesztésére is igyekeznek felhívni a figyelmet, jelenleg ugyanis a betegek nagy része elhunyt donor veséjét kapta. Tavaly 290 elhunyt donorból történt veseátültetés és mindössze 45 élő donoros műtét zajlott le. Utóbbi beavatkozáson esett át Hollós Kata is, aki hatalmas mosollyal beszélt nekünk arról: édesanyja, Csörgey Erika mentette meg az életét 2011-ben, miután a veséje végleg felmondta a szolgálatot. „Ahogy még nagyon sokan, úgy én sem akartam kezdetben elfogadni a felajánlást. Pedig Magyarországon mindössze öt százalék az élő donoros felajánlás. A műtét óta kifejezetten támogatom ezt a transzplantációs formát, három éve az Újraszervezés Alapítvánnyal is igyekszünk segíteni, tájékoztatni az érintetteket. Mikor műtét előtt álltam, nekem is nagy szükségem volt rá, hogy olyanokkal beszéljek, akik már átestek a beavatkozáson. Most én próbálok támogatást nyújtani” – mondja Hollós Kata, a szervezet egyik alapítója. Esetében nagyon rövid idő, mindössze négy hónap telt el aközött, hogy szükségessé vált az új szerv, és sor került a transzplantációra. „Pontosan nem is derült ki, miért ment tönkre a vesém. Volt egy igen hosszú, kétéves lázas állapottal járó betegségem, ezt követően kerültem prof. dr. Kiss Istvánhoz, aki elsőként diagnosztizálta, hogy nagy baj van. Édesanyám már akkor felajánlotta, hogy ha szükség lesz rá, nekem adja az egyik veséjét. Végül öt-hat évig gyógyszerekkel sikerült kezelni a rossz veseműködést, aztán 2010 decemberében világossá vált, hogy elkerülhetetlen a műtét. Végül 2011. április 27-e lett az újabb születésnapom. Azóta mintha kicseréltek volna, új életet kaptam a mamától” – emlékszik vissza Kata. Édesanyja, aki büszkén, mégis kissé félszegen áll lánya mellett, hozzáteszi: számára természetes volt, hogy segít. Míg Magyarországon egyelőre viszonylag ritka az élő donoros transzplantációk száma, Cipruson ezek aránya már 70, míg Hollandiában 50 százalék. Ezzel kapcsolatban dr. Wagner László egyetemi docens, a Semmelweis Egyetem Transzplan­tációs és Sebészeti Klinikájának osztályvezető főorvosa megjegyzi: ezek ugyan jó példák, de nem biztos, hogy valaha elérünk egy ilyen arányt, ahogy az sem, hogy egyáltalán szükség van rá. „Inkább abban van lemaradásunk, hogy az élő donoros transzplantációról keveset tudnak az emberek. A szakorvosok sincsenek mindig tisztában azzal, hogy ezt nem csak vérrokonok esetében lehet alkalmazni. A donorok esetében pedig hosszú távon minimális a veseelégtelenség kockázata” – mondja Wagner László, aki gyakran betegeivel ünnepli a „második” szülinapjukat. 
Hollós Kata és édesanyja, Csörgey Erika, aki veséjét adta lányának
Fotó: KOVÁCS SZILVIA / SYLUETTE PHOTOGRAPHY

Tüdőkapacitás 16 százalék

Ilyen szülinapja Andreának is van, aki 2012 augusztusában kapott új tüdőt, amire egy genetikai betegség, a cisztás fibrózis miatt volt szüksége. „A betegség általában hamar kiderül, de nekem csak 16 éves koromban diagnosztizálták. A szülei­met sokkolta a helyzet, én inkább tagadtam, senkinek nem mondtam a környezetemben, hogy beteg vagyok. Tizenöt évig csak köhögéses tüneteim voltak, aztán a harmincas éveimben romlott a helyzet, a műtét előtt már csak 16 százalékos volt a tüdőkapacitásom. Akkoriban mindennap háromszor, másfél-két órán keresztül kellett inhalálni, hogy feloldódjon a váladék. Nem is nagyon mozdultam ki otthonról, oxigénnel az orromban üldögéltem a karos­székben” – emlékszik vissza Andrea, akit végül 46 évesen Bécsben operáltak. Szerencséje volt, hiszen bár ritka a vércsoportja, viszonylag hamar, öt hónap alatt találtak neki új szervet. „Nem is számítottam arra, hogy ennyire hamar hívnak. Mikor csörgött a telefon este 11-kor teljes pánikba estem. Húsz perc múlva már szirénázó mentővel száguldottunk Bécsig. Nagyon hamar odaértünk, aztán 16 órát vártam a kórházban. Idegőrlő helyzet volt, há­rom­óránként jöttek be az orvosok azzal, hogy még mindig nem… Végül a majdnem hétórás műtét után két napig aludtam és 12 napot töltöttem a kinti kórházban” – meséli Andrea. A tény, hogy végre kap levegőt, neki is komoly változásokat hozott az életében. Teniszezik, pingpongozik, utazik, igyekszik mindent pótolni és teljes életet élni.
Andrea 2012-ben kapott új tüdőt

Riasztóan kevés a vér

A transzplantációs műtéteknél elengedhetetlen, hogy rendelkezésre álljon a megfelelő mennyiségű vér is. Az Országos Vérellátó Szolgálat online tájékoztatója zöld, sárga is piros sávokba sorolja a különböző vércsoportokat attól függően, hogy mekkora a készlet és milyen nagy a szükség a véradókra. Az átlagos kiadási adatok alapján piros sávba került a 0 pozitív, 0 negatív, A pozitív és A negatív vér is, ezekből tehát igen kevés az elérhető mennyiség. Azonnal szükség van a felajánlásokra. A sárga és piros sáv határán mozog a B pozitív és B negatív és az AB pozitív vér is, míg a sárga sávban kapott helyet az AB negatív vércsoport. A legjobb, tehát zöld sávban egy vércsoport sem szerepel. Az, hogy ilyen gyengék a mutatók, aggodalomra ad okot. A helyzetről kérdeztük Mihály Sándort, az Országos Vérellátó Szolgálat transzplantációs igazgatóját. Mint mondja, neki kizárólag a transzplantációhoz szükséges vérigényekre van rálátása, de tapasztalatai szerint rendelkezésre áll a készlet, ami szükséges az átültetések megvalósulásához. „Nem újdonság, hogy az utóbbi években nehezen növelhető a véradói kedv, a fiatalokat nehezebb megszólítani, épp ezért komoly szükség van a kampányokra. Ugyanakkor mindig biztosított a szükséges mennyiség a szervát­ültetésekhez vagy más, sürgős műtétekhez. Amik elmaradhatnak, azok a tervezett műtétek” – mondja Mihály Sándor. Az OVSZ honlapján is azt írja: a céljuk, hogy minden vércsoportból lehetőleg ötnapos tartalékkal rendelkezzenek, ez még egy jelentősebb katasztrófa esetén is biztosítja a folyamatos vérkészítmény-ellátást. Akiknek viszont okozhat problémákat a helyzet, azok a hosszú várólistán tervezett műtétekre váró betegek.

Felajánlaná?

Egy felmérés szerint a magyarok 73 százaléka felajánlaná szerveit halála után, de a jogszabályi háttérrel csak kevesen, mindössze 23 százaléknyian vannak tisztában. Szerveink halálunk utáni adományozásához nincs szükség nyilatkozattételre, mivel a feltételezett beleegyezés elve érvényesül. Vagyis: ha valaki életében nem tiltakozott az ellen, hogy szerveit halála esetén szervátültetési célokra felhasználják, akkor az elhunyt beleegyezését kell vélelmezni.

Szerző

Troll a fülünkbe

Publikálás dátuma
2019.10.05. 13:13

Fotó: Népszava
Valóság utáni világban élünk. Ami persze szintén valóság, mégis szívesen felébrednénk belőle. De a hülyítésre csak ráébredni lehet. A világszerte terjedő hatalmi dezinformációt kutató oxfordi jelentés újabb esélyt ad erre azoknak, akik a szemüknek hisznek, nem a kormánypropagandának. Az ugyanis nem ijesztgeti azzal a ténnyel a híveit, hogy ő maga trollsereggel bomlasztja a közösségi médiát.
Hetvenre nőtt – két év alatt 150 százalékkal bővülve – azoknak az országoknak a száma, ahol az Oxfordi Egyetem kutatása szerint álhírekkel és dezinformációval manipulálják a közvéleményt. Magyarország sem kivétel, ahol a kormánypropaganda nem csak az elutalt közmédiával és a közpénzből növesztett médiagólemmel, hanem fizetett Facebook-trollokkal befolyásolja és torzítja a közbeszédet. Krekó Péter szociál-pszichológus-politológus, aki az összeesküvés-elméletek és az álhírek működéséről szóló évtizedes kutatásait összegezte Tömegparanoia című könyvében, számos állítását igazolni láthatja az oxfordi tanulmányban, de egy újdonságot is felfedezett benne. „A kormányzati trollkodás és a – van egy kifejezés erre az angolban – a malicious online behavior, vagyis rosszindulatú online viselkedés új jelenség. Erősebb és hatékonyabb, mint a kormányzat által terjesztett álhírek, mivel ez azokra is hatással lehet, akik egyébként nem értenek egyet a kormány elképesztő energiával sulykolt üzeneteivel” – mondja a Political Capital ügyvezető igazgatója. Példaként megemlíti, amikor a közösségi portálokon leállunk vitatkozni egy trollal, aki fizetett alkalmazott a pártközpontban vagy éppen kiborg, félig ember, félig automatizmussal vezérelt úgynevezett bot. Ezek a nem létező személyiségek azt az üzenetet mondják, amire felbérelték őket, és meghekkelik a diskurzusokat a személyeskedő üzene­teikkel. Ezzel elterelhetik a figyelmet bizonyos témákról, elbizonytalaníthatják azt a közönséget, aki egyébként hajlandó lenne vitatkozni. A vita durvuló hangneme elveszi a kedvét azoknak is, akik egyébként nem a kormányzati álláspontot képviselik. 

Orbán, a kedves megvezető

„A trollkodás emellett azt a benyomást képes kelteni, hogy tömegek képviselnek egy álláspontot. Jó példa erre, amikor Judith Sargentini volt holland képviselő Facebook-oldalát a magyar kormányt számos ponton elmarasztaló jelentés elfogadása után megszállták a néha szó szerint ugyanazt ismétlő kormányzati trollok. Azt a látszatot keltették, hogy tömeges, alulról érkező támogatottság van a kabinet mellett, miközben ez egy mesterséges hatáskeltés volt. Ez a vonatszerelvény-hatás vagy a hallgatás spirálja-elméletek szerint tényleg hat a véleményekre, mert ha az a látszat, hogy mindenki a kormányoldalt támogatja, akkor a bizonytalankodók is könnyebben odacsapódnak. Ezekből a kormányzat által generált véleményekből aztán cikket írnak a kormányzati propagandában, azt sugallva, hogy a magyarok nem értenek egyet a brüsszeli parlamenti döntéssel. De ugyanígy írta meg a kormánypárti média, hogy Vona Gábort muszlim rajongók hada támogatja és a Jobbik iszlámbarát párt, amikor álkövetők szállták meg a volt pártelnök közösségi oldalát” – emlékszik a po­litológus. Az oxfordi jelentés mumusa csak másodsorban a dezinformációs bázisáról híres Oroszország, merthogy feljött az élre Kína, amely a belföldi totalitárius rendszerét elkezdte külföldi oldalak befolyásolására használni. Mindkét országgal szoros érzelmi-üzleti kapcsolatban áll az Orbán-kabinet, ami nem jó jel. A magyar kormány az oxfordi kutatás szerint már most is játszik a propagandának mind az öt versenyszámában, és a nagypálya felé törekszik: kormányzati és pártüze­neteket terjeszt és népszerűsít, támadja az ellenzéket, eltereli a figyelmet a fontos témákról, mélyíti a társadalmi megosztottságot és igyekszik likvidálni a neki nem tetsző véleményeket. Mindezekre nem kevés példát szolgáltat a jelenlegi időszak is. „A mostani önkormányzati választási kampányban túltengnek azok a módszerek, amelyek erősen emlékeztetnek egyes oroszországi eseményekre, ahol tőrbe csalnak és szexvideókkal zsarolnak meg Putyin számára nem nagyon kedves ügyészeket vagy ellenzéki politikusokat. Amikor ilyen felvételek látnak napvilágot, akkor gyanakodhatunk, hogy nem elkötelezett állampolgárok munkájáról van szó – véli Krekó Péter. – Amikor maszkos emberek zavarnak meg politikai rendezvényeket, kriminális hátterű kamujelöltek indulnak el a választáson, az is szintlépés. Egy teljes kormányzati eszköztárról van szó, aminek csak az egyik eleme az álhíreken és trollokon alapuló hamislátszat-keltés.” A politológus szerint egyértelműen rossz irányba haladunk, hiszen a 2010-es választáson még nem láttunk ilyesmit, és a 2014-esen is kevesebbet. Ez egy folyamat szerinte, és bár nem akar apokaliptikus jóslatokba bocsátkozni, de valószínűsíti, hogy egészen addig ezt az irányt folytatja a kormányoldal, amíg azt látja, hogy működik. Az tudna ennek a folyamatnak megálljt parancsolni, és az se könnyen, ha bebizonyosodna a választáson, hogy ez nem nyerő stratégia. 

Alvó uniós ügynökség

Régen fegyverekkel szerzett vagy tartott meg országokat a hatalom, ma álhírekkel teszi. Kérdés, lehet-e ezzel szemben hírekkel versenyezni, amíg a média elképesztő mértékben eluralt állapotban van, és amíg a médiahatóság ölbe tett kézzel nézi (vagy nem nézi?) a köztévé híradóját, amely büntetlenül magasztalja a kormányt, nem vagy csak szökőévente ad hírt a Fidesz baklövéseiről, képviselőinek rendőrségi, ügyészségi, bírósági ügyeiről, és az ellenzéket csak akkor veszi a szájára, ha bírálni, lejáratni lehet. Éppen a médiahatóság oldalán olvastunk (micsoda cinizmus) a feladatához képest aprócska uniós dezinformációs ügynökségről, amely a jelek szerint nyilván elméleteket gyárt, mert gyakorlatilag nem látszik. „Az unióban általában azt tapasztaljuk, hogy létrejön egy szervezet, készülnek dokumentumok, és aztán nem történik semmi – véli Krekó Péter. – Kiderül, hogy az új bizottság felállásával hatékonyabb lesz-e a fellépés, mert eddig finoman szólva sem volt az. Egyelőre sokkal erősebb az a szándék, hogy megadóztassák a nagy közösségimédia-vállalatokat – ami persze jogos igény –, minthogy az álhírek jelenségét ténylegesen visszaszorítsák.” Krekó Péter szerint egyébként az unióban sehol nem épült fel olyan állami hazugsággépezet, mint Magyarországon, ahol teljesen összekeverednek az álhírek a valósággal a kormányhoz közel álló mé­diumokban – mondta ezt a Fühü.hu-nak korábban. Persze nemcsak a kormányoldal terjeszt álhíreket, de a leghatékonyabban ő teszi.  

Atomtudósország

A Political Capital ügyvezető igazgatója szerint két feltétele van annak, hogy egy adott országban vissza lehessen szorítani a dezinformációs hatást. Az első az elkötelezett elit, amely nem terjeszt álhíreket. Akkor lehet invesztálni a közösségi média monitorozásába, a média önkorlátozási kódexének és a hatékonyabb jogi eszközöknek a kialakításába, vagy éppen az oktatásba, hogy erősebb legyen a gyanakvás az állampolgárokban, ha az elit képes erre. Ez idealista elképzelés persze, teszi hozzá, mert a helyzet motorja, a politikai rendszerekben meglévő fragmentáltság és polarizáltság meggyengítette az igazságon és értékeken alapuló intézményeket. „Az állampolgárokat sem menteném föl, mintha csak áldozati szerepről volna szó. Mert Oroszország hibás, a közösségimédia-platformok hibásak, és azok az álhíreket terjesztő politikusok is, de van ennek az egésznek egy befogadói oldala is. Az állampolgároknak maguknak kell felvérteződniük az álhírekkel és a megvezetéssel szemben. Ha mindenki hülyíteni akar minket, akkor nincs más lehetőség, minthogy nekünk többet kell gondolkodnunk, jobban kell gyanakodnunk. A mi felelősségünk, hogy milyen információt hiszünk el és terjesztünk. A gyorsabb információáramlás azt az érzetet adja, mintha mindenről lehetne egy kis tudásunk. Ne féljünk meghúzni a saját kompetenciánk határait, tudjunk kevesebbet, de biztosabban, minthogy a végén mindenki atomfizikus legyen, és ostoba összeesküvés-elméleteket terjesszen. Fogadjuk el, hogy nem tudunk mindenről, és ha valamit nem tudunk, akkor ne higgyük, hogy ha valaki hangosan mondja, akkor igaza van” – mondja Krekó Péter. És legyünk tudatában annak, hogy elfogultságaink miatt mindannyian megvezethetőek vagyunk.

Bármilyen furcsa, tényekkel lehet érvelni

Az ELTE több mint 800-as, véletlenszerű mintán kutatta, miként tántoríthatók el az emberek az összeesküvés-elméletektől. Arra voltak kíváncsiak, hogy a három fő meg­győzési stratégia közül melyik működőképes: a racionális, adatokra, tényekre és logikára épülő érvelés, a konteók és az azokban hívők nevetségessé tétele, vagy a démonizálás és bűnbakkeresés veszélyeinek kiemelése, vagyis általában az érzelmekre hatás. Meglepő módon azt találták, hogy a racionális érvelés a leghatékonyabb, mert a nevetségessé tétel csak megerősítette a hitükben az alanyokat, az érzelmekre hatás pedig hatástalannak bizonyult.

Leleplezhetők az arctalan harcosok

A trollhadseregekre épülő online politikai hadjáratok azokkal is hatással tudnak lenni, akik nem hisznek a kormány üzeneteiben. Éppen ezért fontos, hogy az emberek elkezdjenek kételkedni a trollokkal folytatott vi­táik során – mondja Krekó Péter. Amikor állampolgári véleményeknek hitt tartalmat látunk egy portálon, akkor ezek gyakorta fizetett aktivistáknak az egyszerre 20-30 profilon megjelenő mesterséges, és nem tényleges gondolatai. Ezeket általában könnyű kiszúrni: ha gyanút fogunk, nézzük meg a profiljukat, és ha ott nem találunk fényképet, vagy a fénykép egy kevésbé ismert sorozatszínészé, és olyan ismeretségi kört látunk, akik csak egymásnak a barátai, akkor szinte biztosan trollal van dolgunk.

Szerző

Egy díj mind fölött

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:40

Néhány nap múlva, október 7-én kezdődik az idei Nobel-hét. Először az orvosi, majd másnap a fizikai Nobel-díjakat hirdeti ki a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. Ezt követi a kémiai, az irodalmi és a közgazdasági díj odaítélése, bár utóbbit nem az Akadémia, hanem a svéd Riksbank ajánlja fel és Alfred Nobel Emlékdíjnak nevezik. A Nobel-békedíjat pedig a norvég parlament tagjaiból választott bizottság ítéli oda, és hagyományosan Oslóban adják át. Bár a díjazottak személyéről minden évben heves viták dúlnak, azt senki nem vitatja, hogy a Nobel-díj az emberi teljesítmény és minőség ünnepe.
Az eddigi Nobel-díjasokról szinte mindent tudunk. Tudjuk, hogy 1901 óta 935-en voltak (908 személy és 27 szervezet); hogy a 17 éves Malála Júszufzai volt a legfiatalabb és a 96 esztendős Arthur Ashkin a legidősebb díjazott. Hogy eddig 52 nő kapta meg a legmagasabb elismerést, és mindössze ketten (a francia Jean-Paul Sartre és a vietnami Le Duc Tho) voltak, akik nem vették át a nekik ítélt díjat. Ám az idei díjazottakról még semmit nem lehet tudni. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia bizottságai a lehető legnagyobb titoktartás közepette döntenek, és még a jelöltek neveit is ötven évre titkosítják. Javaslatokról, esélyekről persze mindig suttognak, de a döntés pillanatáig még bármi előfordulhat. E heti számunkban mi sem próbálunk jósolni. Mindössze arra vállalkozunk, hogy – szakemberek segítségével – feltérképezzük az egy adott területen zajló folyamatokat, a legígéretesebb kutatási témákat vagy a közhangulatot. Mert, amint látni fogják, az is számít. 

Torpedóval a betolakodók ellen

Sosem könnyű megtippelni, hogy ki kaphatja az orvosi-élettani Nobel-díjat, de Falus András immunológusprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja mégis azt mondja: van tippje. Szerinte komoly esélye van Emmanuelle Charpentiernek és Jennifer Doudnának, akik a génterápia területén végzett kutatásukkal, az úgynevezett génszerkesztéssel érdemelhetik ki az elismerést. Mint mondja, sokan, sokféle módon próbálkoztak a gének javításával, megváltoztatásával – gyenge eredményekkel. Aztán 2007 és 2012 között egy addig kizárólag baktériumokkal foglalkozó munkacsoport észrevette, hogy a baktériumok genetikai állományában sok az ismétlődő szakasz, amit ismeretlen „elemek” szakítanak meg. Akkoriban ezt nem értették. Az már régóta ismeretes, hogy létezik úgynevezett baktériumimmunitás. Ha a baktériumot kétszer ugyanaz a vírus, vagyis bakteriofág fertőz meg, akkor másodszor már védekezni tud ellene, elpusztítja azt. (Az „ismeretlen elemről” pedig kiderült, hogy az valójában az előző fág-fertőzésből keletkező másolat.) A baktérium tehát megőrzi a nyomát annak, ha fertőzés éri. „Az említett két hölgy, Emmanuelle Charpentier és Jennifer Doudna ezt a kutatást gondolta tovább. Úgy vélik, hogy akár emberi sejt esetében is alkalmazni lehet a baktériumoknál talált működésmódot. Vagyis, ha egy génszakaszt ki akarnak vágni, akkor készüljön egy másolat erről a szakaszról, és így létrejöhet egy olyan molekuláris konstrukció, egy »torpedó«, amely megtalálja az adott szakaszt, és ha megfelelő enzim kapcsolódik hozzá, akkor azt ki tudja vágni, és akár kicserélheti egy újra. Ez voltaképpen egy kívülről bevitt célzórendszer. A felfedezésnek óriási jelentősége van” – mondja Falus András. A kutatási eljárás egyébként négy-öt éve terjedt el, de a szakember szerint megszokott gyakorlat, hogy csak évekkel a felfedezés után kapnak érte díjat.  

A molekulától a kozmoszig

A kémia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág, és – hasonlóan a fizikához – itt is a határterületeken végzett kutatások a legizgalmasabbak – mondja Perczel András akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Természettudományi Kara Szerves Kémiai Tanszékének vezetője. Olyanokról lehet szó, mint az orvostudományban és általában a gyógyításban használt szerves kis- és nagymolekulák, makromolekulák és polimerek egyes csoportjainak a fejlesztése, a hagyományosan a fizika „hatáskörébe” tartozó szupravezetők tulajdonságainak módosítása, vagy a csillagászattal határos asztrokémia legújabb eredményei. „Nem véletlen, hogy amit mi kémiának nevezünk, az angolul Molecular Sciences, magyarul molekuláris tudomány. Eredményeit az elmúlt 20 évben azok a területek hasznosítják, amelyekben mind a kérdések feltevése, mind a megvalósulás molekuláris szinten történik” – magyarázza a szakember. Arra a kérdésre, hogy a kémia mely területei lehetnek esélyesek arra, hogy azokból kerüljön ki az idei díjazott, azt mondja, az utolsó ötven évben három nagy részhalmaz alakult ki, és az utóbbi másfél évtizedben ezek felváltva adják a Nobel-esélyes jelölteket. Az első a klasszikus értelemben vett, „kis” molekulákkal foglalkozó kémia. A másik a biokémia és molekuláris biológia. A harmadik nagy terület pedig az ezekhez kapcsolódó módszertani fejlesztések és a további kutatásokat segítő eszközök feltalálása, pl. krio elektronmikroszkóp (2017). Hogy idén ki lehet a befutó, azt nehéz megtippelni – mondja Perczel András –, de több esélyes terület is van. Az egyik a már említett asztrokémia. A világűrben lejátszódó reakciók megfigyelése már régen nemcsak a csillagászat, hanem a kémia, az asztrofizika és a biológia határterülete, vagyis az itt elért eredményekért bármelyik tudományág képviselője kaphat elismerést. A másik a kémia viszonylag új terepe, a kis sűrűségű, lyukacsos és porózus anyagok előállítása. Ezeknél magukban a molekuláris méretű lyukakban mehet végbe a kémiai reakció, vagyis voltaképpen a kutatók molekuláris környezetet építenek atomi pontossággal. Számos eddig ismert hasznosítási területe lehetséges, például használhatjuk őket szennyezett folyadékok/levegő szűrésére, átalakítására stb. Az elektrokémia – főleg az elektromobilitás terjedésével – igen fontos terület lehet. Ebben magyar kutatók pl. az ELTE-n is élen járnak – mondja Perczel András. Az eddigi tizenhat magyar Nobel-díjasból öt kémiai kutatásokért kapta az elismerést, ami azt jelenti, hogy a magyar kémia­tudomány – történeti szempontból – sikeres. Igaz, az utóbbi évtizedekben a miénkhez hasonló gazdasági lehetőségekkel rendelkező országok erős lemaradásban vannak a tehetősebbekhez viszonyítva. „A magyar tudósok zöme tized akkora kutatási lehetőséggel, pénzzel és infrastruktúrával rendelkezik, mint egy jobb osztrák. Amíg ez a helyzet nem javul, addig nem várhatjuk azt, hogy visszakerüljünk a világ kiemelkedően legjobbjai közé. Ahhoz, hogy a kutatók ne a nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országokat, egyetemeket válasszák, hanem itthon kutassanak, ahhoz politikai szándék kell. És bár egyelőre nagy a lemaradásunk, úgy tűnik, most valami megmozdult ebben a kérdésben” – teszi hozzá óvatos optimizmussal.

2018-ban James P. Allisont és Hondzso Taszukut közösen honorálták egy teljesen új rákterápiás elv kidolgozásáért. Ennek lényege az immunrendszer veleszületett daganatpusztító képességének serkentése, amely mérföldkő volt a rák elleni küzdelemben. A módszer különösen eredményes a kissejtes tüdőrák és a mela­nóma esetében. Két éve Jeffrey C. Hall, Michael Rosbash és Michael W. Young érdemelték ki az elismerést, akik azt a belső biológiai órát kutatták, amely az élőlényeket a nappalokhoz és éjszakákhoz való alkalmazkodásban segíti. A tudósok eredményei magyarázatot adnak arra, hogy a növények, az állatok és az emberek miként igazítják életritmusukat a bolygó keringéséhez.

Duplázó irodalmárok

Két magyar írónak, Nádas Péternek és Krasznahorkai Lászlónak drukkolhatunk idén az irodalmi Nobel-díj kapcsán. Az Unibet.com fogadási oldal előbbi esélyeit 11-szeres, utóbbiét 21-szeres szorzójú összeggel honorálja, már ha fogadnánk rájuk, és bejönne a tipp. Mindehhez „csak” a listán szereplő japán Murakami Harukit, az amerikai George R. R. Martint, az orosz Ljudmila Ulickaját, a kanadai Margaret Atwoodot, a lengyel Olga Tokarczukot, az albán Ismail Kadarét, a szír Adonist, az osztrák Peter Handkét vagy a számos kínai (például Can Xue, Yu Hua, Yang Lian) szerzőt kellene maguk mögé utasíta­niuk.­ Már ha komolyan veendő lenne ez a lista. Merthogy nem az. Ez csak légből kapott lajstrom. A valódi lista nem publikus. Ha mégis kiszivárogna valami a döntéshozók szűk köréből, mint ahogy feltételezhetően történt 2008-ban Jean-Marie Gustave Le Clézio francia író, vagy 2011-ben Tomas Tranströmer svéd költő díjazása előtt, akkor kitör a botrány. Tavaly például már jóval az októberi díjkiosztás előtt kitört. Katarina Frostenson költőről, a Svéd Akadémia tagjáról kiderült, hogy résztulajdonosa egy olyan vállalkozásnak, mely támogatást kap az Akadémiától. A férjét, Jean-Claude Arnault-t többszörös szexuális visszaéléssel vádolták meg ezzel egy időben. A bűneseteket feltáró vizsgálat a korrupció és a zaklatás mellett a nyertesek neve kiszivárogtatásának gyanúját is felvetette. Ennek okán és a megtépázott renomé helyreállítása végett az Akadémia tavaly nem adományozott irodalmi Nobel-díjat. (Míg svéd értelmiségiek a francia Maryse Condé-nek adták át az általuk létrehozott alternatív Nobelt. Condé neve egyébként az említett fogadási lista második helyén szerepel most is, 6-szoros oddsszal.)  A testület inkább szigorított szabályzatán, valamint elhatározta, hogy idén kettő – nem megosztott – díjat oszt ki. Más természetű botrányok sem ritkák az irodalmi Nobel-díj körül, a leggyakoribbak persze politikai színezetűek: 2006-ban Günter Grass felfedte ugyan egykori SS-tagságát, de az 1999-ben neki ítélt Nobeltől végül nem fosztották meg, habár sokan követelték ezt. 2012-ben a kínai díjazott, Mo Jen pártállami elköteleződése váltott ki nemtetszést többekből. Volt, aki el sem fogadta a kitüntetést (Jean-Paul Sartre 1964-ben, amint a bevezetőben is írtuk), és volt, akinek (Elfriede Jelinek, 2004) a díjazása miatt az Akadémia egyik tagja mondott le. Az Akadémia belső botrányát megelőzően az indulatok Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán lángoltak fel 2016-ban. (Dylan egyébként nem ment el az ünnepélyes decemberi átadóra, a díjat és vele a nyolcmillió svéd koronát – 256 millió forint – jóval később, 2017. áprilisi stockholmi koncertje idején, amikor éppen arra járt, vette át.)

Ikonok és ellenségek

A békedíj kakukktojás a többi Nobel között. Önmagában is bizarr, hiszen alapítója, Alfred Nobel fegyverek fejlesztéséből és gyártásából gazdagodott meg. Ez az egyetlen a hat díj közül, amelyről nem Svédországban, hanem Nor­vé­giá­ban döntenek. Ráadásul a legkevésbé egzakt kategória lévén sokszor vitatható, tényleg az kapja-e, aki „a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért”. Az első évben, 1901-ben Henry Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója nyerte el az elismerést, megosztva. Ma már alig ismert a másik első, Frédéric Passy francia közgazdász-politikus, de semmi kétség, a háború és a halálbüntetés ellenzőjeként, a női egyenjogúság korai szószólójaként olyasmit hirdetett, ami azóta is időszerű, büszkén vállalható. Az elmúlt 118 év díjazottjainak listáját böngészve megtaláljuk a múlt század jó néhány ikonikus alakját. Nobel-békedíjas volt Albert Schweitzer (1952), Martin Luther King (1964), Kalkuttai Teréz anya (1979), Lech Walesa (1983), a dalai láma (1989) és Nelson Mandela (1993). A politikusok közül Mihail Gorbacsov (1990) érdemei közismertek. Jimmy Cartert (2002) már nem elnöki, hanem nyugdíjasként végzett jószolgálati akcióiért jutalmazták. Obama (2009) Nobel-díján sokan meglepődtek, Marshall tábornokén (1953) vitatkoztak, Santos kolumbiai elnökén (2016) felháborodtak. A washingtoni héja Henry Kissinger kitüntetése (1973) pedig olyan, mint „a valóra vált szatíra”, ahogy egy kortárs amerikai humorista fogalmazott. (Az valóban rossz döntésnek bizonyult: a társkitüntetett, Le Duc Tho tábornok – mindmáig egyedüliként – visszautasította a Nobel-díjat, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok megsérti a vietnami fegyverszünetet.) A diktatúrák nem szeretik a norvég Nobel-bizottságot, amely demonstratíve támogat hazájukban üldözött ellenzékieket. A német Carl von Ossietzky (1935) már lágerben volt, amikor pacifista nézeteiért neki ítélték a díjat. Hitler kérlelhetetlen bírálóját a nácik hatalomra jutva az elsők között tartóztatták le, néhány évvel később rabként halt meg. Andrej Szaharov (1975) orosz atomfizikus sem vehette át a díjat. A KGB a rendszer „első számú belső ellenségének” bélyegezte az emberi jogokért fellépő tudóst, a szovjet hatóságok nem adtak neki útlevelet, sőt internálták. Elmehetett volna Oslóba a lengyel Szolidaritás szakszervezetet alapító gdanski villanyszerelő, Lech Walesa, de tartott attól, hogy haza már nem engednék, ezért őt is a felesége képviselte. Iránban a nők jogaiért kampányolt Sirin Ebadi (2003), az egykori bírónő, nem is volt az ajatollahok kedvence. Pár évvel elismerése után „spontán” fanatikus tömeg tört rá teheráni házára; megúszta élve, de emigrálnia kellett. A kínai rendszert bíráló Liu Hsziao-po irodalomtörténész kitüntetése (2010) olyannyira feldühítette Peking urait, hogy a cenzúrázott sajtóban nem jelenhetett meg róla hír, és haláláig fogva tartották az emberjogi aktivistát. Malála Júszufzai (2014) csak annyit szeretett volna, hogy a lányok is járhassanak iskolába Pakisztánban, de a tálibok már ezért is kis híján agyonlőtték. Tizenhét évesen a díj történetének legfiatalabb nyertese lett, ma ő is külföldön él. Akad példa arra is, hogy egymással megbékélő ellenségek megosztva kapták a díjat. Szadat és Begin (1978) az egyiptomi–izraeli békéért, Rabin, Peresz és Arafat (1994) az izraeli–palesztin egyezményért, John Hume és David ­Trimble­ (1998) főtárgyaló diplomaták pedig az északír „nagypénteki” rendezésért. Sőt a legendás Mandela is de Klerk elnökkel (1993) közösen szerepel a sorban, miután megállapodtak a dél-afrikai apartheid békés felszámolásáról. Szomorú történet Aun Szan Szu Kji (1991) esete. A burmai asszony ellenzéki aktivistaként az elnyomottak közé tartozott, ám negyedszázaddal később, immár a hatalomban, szégyenteljes része volt a rohingya kisebbség elűzésében, tagadta-mentegette az égbekiáltó bűnöket. Esetéből megtanultuk, hogy a Nobel-békedíjat nem lehet visszavonni, még akkor sem, ha az egykori kitüntetett méltatlanná válik rá. Nobel egyéneknek szánta a békedíjat, a bizottság időnként mégis szervezeteknek ítéli azt. Köztük van a Vöröskereszt, az Amnesty International, az Orvosok Határok Nélkül, taposóaknák és vegyi fegyverek ellen küzdő mozgalmak. Tavaly két olyan bámulatra méltó emberé lett a díj, aki a háborúkban elkövetett szexuális erőszak túlélőit segíti. Denis Mukwege kongói orvos évtizedek óta gyógyítja az áldozatok testi-lelki sérüléseit, dacolva az életveszéllyel. Nadiye Murad a tragédia arca lett. A fiatal jezidi lányt szexrabszolgaságban tartották a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet fegyveresei Irakban. Szabadulása után hatalmas bátorságról és lelkierőről tett tanúságot, és tabut döntött, amikor a világ elé kiállva őszintén beszélt az átélt szörnyűségekről. Bár magyar eddig nem volt a díjazottak között, nem feledkezhetünk meg Elie Wiesel (1986) amerikai zsidó íróról, „az emberiség hírvivőjéről” (idézet a díj indoklásából) sem, aki Máramarosszigeten született, és folyékonyan beszélte a magyart. A legszembetűnőbb hiányzó a névsorban: Mahatma Gandhi. Valószínű, hogy 1948-ban ő lett volna a befutó, de merénylet áldozatául esett – márpedig a díjat csak élő személyeknek ítélik oda. Az oslói bizottság még az erőszakmentesség indiai apostola esetében sem tett kivételt, de nem talált más méltó jelöltet, így abban az esztendőben senki sem kapott Nobel-békedíjat.

Mit ér egy Nobel-díj?

A Nobel-díj azokat a tudományos kutatásokat, írásokat és tevékenységeket honorálja, amelyek a Nobel Alapítvány szerint az emberiség javát szolgálják. A díj diplomával, éremmel és pénzjutalommal jár. A Nobel Alapítvány minden évben dönt az egyes Nobel-díjasok pénzjutalmáról. A pénzdíj most nyolcmillió svéd korona (körülbelül 231 millió 435 ezer forint). Amennyiben a díjat megosztják, a díj is ennek megfele­lően osztódik. A Nobel-érme pontos súlya változó, de minden érme 18 karátos, úgynevezett zöld aranyból (ezüsttel ötvözött arany) készül, amelyet 24 karátos arannyal vonnak be. Az érmek átlagos súlya kb. 175 gramm. (Ennek értéke körülbelül 10 ezer dollár.) Persze maga a díj ennél többet érhet, ha az érem aukcióra kerül. 2015-ben a Nobel-díjas Leon Max Lederman Nobel-díját aukción értékesítették 765 000 dollárért. Lederman családja a pénzt a tudós demenciával folytatott küzdelmével kapcsolatos orvosi számlák kifizetésére fordította. A Nobel-díj hatalmas presztízs nemcsak annak, aki kapja, hanem az egyetemnek, kutatóközpontnak is, ahol a tudós dolgozott, tanult. Utóbbiak számára a presztízsen kívül azért is fontos minél több díjazott „begyűjtése”, mert az megnyithatja az adományozók, szponzorok pénztárcáját. És még egy különös tény: a Journal of Health Economics által közzétett 2008-as tanulmány szerint a Nobel-díjasok egy-két évvel hosszabb ideig élnek, mint a többi tudós.