Troll a fülünkbe

Publikálás dátuma
2019.10.05. 13:13

Fotó: Népszava
Valóság utáni világban élünk. Ami persze szintén valóság, mégis szívesen felébrednénk belőle. De a hülyítésre csak ráébredni lehet. A világszerte terjedő hatalmi dezinformációt kutató oxfordi jelentés újabb esélyt ad erre azoknak, akik a szemüknek hisznek, nem a kormánypropagandának. Az ugyanis nem ijesztgeti azzal a ténnyel a híveit, hogy ő maga trollsereggel bomlasztja a közösségi médiát.
Hetvenre nőtt – két év alatt 150 százalékkal bővülve – azoknak az országoknak a száma, ahol az Oxfordi Egyetem kutatása szerint álhírekkel és dezinformációval manipulálják a közvéleményt. Magyarország sem kivétel, ahol a kormánypropaganda nem csak az elutalt közmédiával és a közpénzből növesztett médiagólemmel, hanem fizetett Facebook-trollokkal befolyásolja és torzítja a közbeszédet. Krekó Péter szociál-pszichológus-politológus, aki az összeesküvés-elméletek és az álhírek működéséről szóló évtizedes kutatásait összegezte Tömegparanoia című könyvében, számos állítását igazolni láthatja az oxfordi tanulmányban, de egy újdonságot is felfedezett benne. „A kormányzati trollkodás és a – van egy kifejezés erre az angolban – a malicious online behavior, vagyis rosszindulatú online viselkedés új jelenség. Erősebb és hatékonyabb, mint a kormányzat által terjesztett álhírek, mivel ez azokra is hatással lehet, akik egyébként nem értenek egyet a kormány elképesztő energiával sulykolt üzeneteivel” – mondja a Political Capital ügyvezető igazgatója. Példaként megemlíti, amikor a közösségi portálokon leállunk vitatkozni egy trollal, aki fizetett alkalmazott a pártközpontban vagy éppen kiborg, félig ember, félig automatizmussal vezérelt úgynevezett bot. Ezek a nem létező személyiségek azt az üzenetet mondják, amire felbérelték őket, és meghekkelik a diskurzusokat a személyeskedő üzene­teikkel. Ezzel elterelhetik a figyelmet bizonyos témákról, elbizonytalaníthatják azt a közönséget, aki egyébként hajlandó lenne vitatkozni. A vita durvuló hangneme elveszi a kedvét azoknak is, akik egyébként nem a kormányzati álláspontot képviselik. 

Orbán, a kedves megvezető

„A trollkodás emellett azt a benyomást képes kelteni, hogy tömegek képviselnek egy álláspontot. Jó példa erre, amikor Judith Sargentini volt holland képviselő Facebook-oldalát a magyar kormányt számos ponton elmarasztaló jelentés elfogadása után megszállták a néha szó szerint ugyanazt ismétlő kormányzati trollok. Azt a látszatot keltették, hogy tömeges, alulról érkező támogatottság van a kabinet mellett, miközben ez egy mesterséges hatáskeltés volt. Ez a vonatszerelvény-hatás vagy a hallgatás spirálja-elméletek szerint tényleg hat a véleményekre, mert ha az a látszat, hogy mindenki a kormányoldalt támogatja, akkor a bizonytalankodók is könnyebben odacsapódnak. Ezekből a kormányzat által generált véleményekből aztán cikket írnak a kormányzati propagandában, azt sugallva, hogy a magyarok nem értenek egyet a brüsszeli parlamenti döntéssel. De ugyanígy írta meg a kormánypárti média, hogy Vona Gábort muszlim rajongók hada támogatja és a Jobbik iszlámbarát párt, amikor álkövetők szállták meg a volt pártelnök közösségi oldalát” – emlékszik a po­litológus. Az oxfordi jelentés mumusa csak másodsorban a dezinformációs bázisáról híres Oroszország, merthogy feljött az élre Kína, amely a belföldi totalitárius rendszerét elkezdte külföldi oldalak befolyásolására használni. Mindkét országgal szoros érzelmi-üzleti kapcsolatban áll az Orbán-kabinet, ami nem jó jel. A magyar kormány az oxfordi kutatás szerint már most is játszik a propagandának mind az öt versenyszámában, és a nagypálya felé törekszik: kormányzati és pártüze­neteket terjeszt és népszerűsít, támadja az ellenzéket, eltereli a figyelmet a fontos témákról, mélyíti a társadalmi megosztottságot és igyekszik likvidálni a neki nem tetsző véleményeket. Mindezekre nem kevés példát szolgáltat a jelenlegi időszak is. „A mostani önkormányzati választási kampányban túltengnek azok a módszerek, amelyek erősen emlékeztetnek egyes oroszországi eseményekre, ahol tőrbe csalnak és szexvideókkal zsarolnak meg Putyin számára nem nagyon kedves ügyészeket vagy ellenzéki politikusokat. Amikor ilyen felvételek látnak napvilágot, akkor gyanakodhatunk, hogy nem elkötelezett állampolgárok munkájáról van szó – véli Krekó Péter. – Amikor maszkos emberek zavarnak meg politikai rendezvényeket, kriminális hátterű kamujelöltek indulnak el a választáson, az is szintlépés. Egy teljes kormányzati eszköztárról van szó, aminek csak az egyik eleme az álhíreken és trollokon alapuló hamislátszat-keltés.” A politológus szerint egyértelműen rossz irányba haladunk, hiszen a 2010-es választáson még nem láttunk ilyesmit, és a 2014-esen is kevesebbet. Ez egy folyamat szerinte, és bár nem akar apokaliptikus jóslatokba bocsátkozni, de valószínűsíti, hogy egészen addig ezt az irányt folytatja a kormányoldal, amíg azt látja, hogy működik. Az tudna ennek a folyamatnak megálljt parancsolni, és az se könnyen, ha bebizonyosodna a választáson, hogy ez nem nyerő stratégia. 

Alvó uniós ügynökség

Régen fegyverekkel szerzett vagy tartott meg országokat a hatalom, ma álhírekkel teszi. Kérdés, lehet-e ezzel szemben hírekkel versenyezni, amíg a média elképesztő mértékben eluralt állapotban van, és amíg a médiahatóság ölbe tett kézzel nézi (vagy nem nézi?) a köztévé híradóját, amely büntetlenül magasztalja a kormányt, nem vagy csak szökőévente ad hírt a Fidesz baklövéseiről, képviselőinek rendőrségi, ügyészségi, bírósági ügyeiről, és az ellenzéket csak akkor veszi a szájára, ha bírálni, lejáratni lehet. Éppen a médiahatóság oldalán olvastunk (micsoda cinizmus) a feladatához képest aprócska uniós dezinformációs ügynökségről, amely a jelek szerint nyilván elméleteket gyárt, mert gyakorlatilag nem látszik. „Az unióban általában azt tapasztaljuk, hogy létrejön egy szervezet, készülnek dokumentumok, és aztán nem történik semmi – véli Krekó Péter. – Kiderül, hogy az új bizottság felállásával hatékonyabb lesz-e a fellépés, mert eddig finoman szólva sem volt az. Egyelőre sokkal erősebb az a szándék, hogy megadóztassák a nagy közösségimédia-vállalatokat – ami persze jogos igény –, minthogy az álhírek jelenségét ténylegesen visszaszorítsák.” Krekó Péter szerint egyébként az unióban sehol nem épült fel olyan állami hazugsággépezet, mint Magyarországon, ahol teljesen összekeverednek az álhírek a valósággal a kormányhoz közel álló mé­diumokban – mondta ezt a Fühü.hu-nak korábban. Persze nemcsak a kormányoldal terjeszt álhíreket, de a leghatékonyabban ő teszi.  

Atomtudósország

A Political Capital ügyvezető igazgatója szerint két feltétele van annak, hogy egy adott országban vissza lehessen szorítani a dezinformációs hatást. Az első az elkötelezett elit, amely nem terjeszt álhíreket. Akkor lehet invesztálni a közösségi média monitorozásába, a média önkorlátozási kódexének és a hatékonyabb jogi eszközöknek a kialakításába, vagy éppen az oktatásba, hogy erősebb legyen a gyanakvás az állampolgárokban, ha az elit képes erre. Ez idealista elképzelés persze, teszi hozzá, mert a helyzet motorja, a politikai rendszerekben meglévő fragmentáltság és polarizáltság meggyengítette az igazságon és értékeken alapuló intézményeket. „Az állampolgárokat sem menteném föl, mintha csak áldozati szerepről volna szó. Mert Oroszország hibás, a közösségimédia-platformok hibásak, és azok az álhíreket terjesztő politikusok is, de van ennek az egésznek egy befogadói oldala is. Az állampolgároknak maguknak kell felvérteződniük az álhírekkel és a megvezetéssel szemben. Ha mindenki hülyíteni akar minket, akkor nincs más lehetőség, minthogy nekünk többet kell gondolkodnunk, jobban kell gyanakodnunk. A mi felelősségünk, hogy milyen információt hiszünk el és terjesztünk. A gyorsabb információáramlás azt az érzetet adja, mintha mindenről lehetne egy kis tudásunk. Ne féljünk meghúzni a saját kompetenciánk határait, tudjunk kevesebbet, de biztosabban, minthogy a végén mindenki atomfizikus legyen, és ostoba összeesküvés-elméleteket terjesszen. Fogadjuk el, hogy nem tudunk mindenről, és ha valamit nem tudunk, akkor ne higgyük, hogy ha valaki hangosan mondja, akkor igaza van” – mondja Krekó Péter. És legyünk tudatában annak, hogy elfogultságaink miatt mindannyian megvezethetőek vagyunk.

Bármilyen furcsa, tényekkel lehet érvelni

Az ELTE több mint 800-as, véletlenszerű mintán kutatta, miként tántoríthatók el az emberek az összeesküvés-elméletektől. Arra voltak kíváncsiak, hogy a három fő meg­győzési stratégia közül melyik működőképes: a racionális, adatokra, tényekre és logikára épülő érvelés, a konteók és az azokban hívők nevetségessé tétele, vagy a démonizálás és bűnbakkeresés veszélyeinek kiemelése, vagyis általában az érzelmekre hatás. Meglepő módon azt találták, hogy a racionális érvelés a leghatékonyabb, mert a nevetségessé tétel csak megerősítette a hitükben az alanyokat, az érzelmekre hatás pedig hatástalannak bizonyult.

Leleplezhetők az arctalan harcosok

A trollhadseregekre épülő online politikai hadjáratok azokkal is hatással tudnak lenni, akik nem hisznek a kormány üzeneteiben. Éppen ezért fontos, hogy az emberek elkezdjenek kételkedni a trollokkal folytatott vi­táik során – mondja Krekó Péter. Amikor állampolgári véleményeknek hitt tartalmat látunk egy portálon, akkor ezek gyakorta fizetett aktivistáknak az egyszerre 20-30 profilon megjelenő mesterséges, és nem tényleges gondolatai. Ezeket általában könnyű kiszúrni: ha gyanút fogunk, nézzük meg a profiljukat, és ha ott nem találunk fényképet, vagy a fénykép egy kevésbé ismert sorozatszínészé, és olyan ismeretségi kört látunk, akik csak egymásnak a barátai, akkor szinte biztosan trollal van dolgunk.

Szerző

Egy díj mind fölött

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:40

Néhány nap múlva, október 7-én kezdődik az idei Nobel-hét. Először az orvosi, majd másnap a fizikai Nobel-díjakat hirdeti ki a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. Ezt követi a kémiai, az irodalmi és a közgazdasági díj odaítélése, bár utóbbit nem az Akadémia, hanem a svéd Riksbank ajánlja fel és Alfred Nobel Emlékdíjnak nevezik. A Nobel-békedíjat pedig a norvég parlament tagjaiból választott bizottság ítéli oda, és hagyományosan Oslóban adják át. Bár a díjazottak személyéről minden évben heves viták dúlnak, azt senki nem vitatja, hogy a Nobel-díj az emberi teljesítmény és minőség ünnepe.
Az eddigi Nobel-díjasokról szinte mindent tudunk. Tudjuk, hogy 1901 óta 935-en voltak (908 személy és 27 szervezet); hogy a 17 éves Malála Júszufzai volt a legfiatalabb és a 96 esztendős Arthur Ashkin a legidősebb díjazott. Hogy eddig 52 nő kapta meg a legmagasabb elismerést, és mindössze ketten (a francia Jean-Paul Sartre és a vietnami Le Duc Tho) voltak, akik nem vették át a nekik ítélt díjat. Ám az idei díjazottakról még semmit nem lehet tudni. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia bizottságai a lehető legnagyobb titoktartás közepette döntenek, és még a jelöltek neveit is ötven évre titkosítják. Javaslatokról, esélyekről persze mindig suttognak, de a döntés pillanatáig még bármi előfordulhat. E heti számunkban mi sem próbálunk jósolni. Mindössze arra vállalkozunk, hogy – szakemberek segítségével – feltérképezzük az egy adott területen zajló folyamatokat, a legígéretesebb kutatási témákat vagy a közhangulatot. Mert, amint látni fogják, az is számít. 

Torpedóval a betolakodók ellen

Sosem könnyű megtippelni, hogy ki kaphatja az orvosi-élettani Nobel-díjat, de Falus András immunológusprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja mégis azt mondja: van tippje. Szerinte komoly esélye van Emmanuelle Charpentiernek és Jennifer Doudnának, akik a génterápia területén végzett kutatásukkal, az úgynevezett génszerkesztéssel érdemelhetik ki az elismerést. Mint mondja, sokan, sokféle módon próbálkoztak a gének javításával, megváltoztatásával – gyenge eredményekkel. Aztán 2007 és 2012 között egy addig kizárólag baktériumokkal foglalkozó munkacsoport észrevette, hogy a baktériumok genetikai állományában sok az ismétlődő szakasz, amit ismeretlen „elemek” szakítanak meg. Akkoriban ezt nem értették. Az már régóta ismeretes, hogy létezik úgynevezett baktériumimmunitás. Ha a baktériumot kétszer ugyanaz a vírus, vagyis bakteriofág fertőz meg, akkor másodszor már védekezni tud ellene, elpusztítja azt. (Az „ismeretlen elemről” pedig kiderült, hogy az valójában az előző fág-fertőzésből keletkező másolat.) A baktérium tehát megőrzi a nyomát annak, ha fertőzés éri. „Az említett két hölgy, Emmanuelle Charpentier és Jennifer Doudna ezt a kutatást gondolta tovább. Úgy vélik, hogy akár emberi sejt esetében is alkalmazni lehet a baktériumoknál talált működésmódot. Vagyis, ha egy génszakaszt ki akarnak vágni, akkor készüljön egy másolat erről a szakaszról, és így létrejöhet egy olyan molekuláris konstrukció, egy »torpedó«, amely megtalálja az adott szakaszt, és ha megfelelő enzim kapcsolódik hozzá, akkor azt ki tudja vágni, és akár kicserélheti egy újra. Ez voltaképpen egy kívülről bevitt célzórendszer. A felfedezésnek óriási jelentősége van” – mondja Falus András. A kutatási eljárás egyébként négy-öt éve terjedt el, de a szakember szerint megszokott gyakorlat, hogy csak évekkel a felfedezés után kapnak érte díjat.  

A molekulától a kozmoszig

A kémia az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág, és – hasonlóan a fizikához – itt is a határterületeken végzett kutatások a legizgalmasabbak – mondja Perczel András akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Természettudományi Kara Szerves Kémiai Tanszékének vezetője. Olyanokról lehet szó, mint az orvostudományban és általában a gyógyításban használt szerves kis- és nagymolekulák, makromolekulák és polimerek egyes csoportjainak a fejlesztése, a hagyományosan a fizika „hatáskörébe” tartozó szupravezetők tulajdonságainak módosítása, vagy a csillagászattal határos asztrokémia legújabb eredményei. „Nem véletlen, hogy amit mi kémiának nevezünk, az angolul Molecular Sciences, magyarul molekuláris tudomány. Eredményeit az elmúlt 20 évben azok a területek hasznosítják, amelyekben mind a kérdések feltevése, mind a megvalósulás molekuláris szinten történik” – magyarázza a szakember. Arra a kérdésre, hogy a kémia mely területei lehetnek esélyesek arra, hogy azokból kerüljön ki az idei díjazott, azt mondja, az utolsó ötven évben három nagy részhalmaz alakult ki, és az utóbbi másfél évtizedben ezek felváltva adják a Nobel-esélyes jelölteket. Az első a klasszikus értelemben vett, „kis” molekulákkal foglalkozó kémia. A másik a biokémia és molekuláris biológia. A harmadik nagy terület pedig az ezekhez kapcsolódó módszertani fejlesztések és a további kutatásokat segítő eszközök feltalálása, pl. krio elektronmikroszkóp (2017). Hogy idén ki lehet a befutó, azt nehéz megtippelni – mondja Perczel András –, de több esélyes terület is van. Az egyik a már említett asztrokémia. A világűrben lejátszódó reakciók megfigyelése már régen nemcsak a csillagászat, hanem a kémia, az asztrofizika és a biológia határterülete, vagyis az itt elért eredményekért bármelyik tudományág képviselője kaphat elismerést. A másik a kémia viszonylag új terepe, a kis sűrűségű, lyukacsos és porózus anyagok előállítása. Ezeknél magukban a molekuláris méretű lyukakban mehet végbe a kémiai reakció, vagyis voltaképpen a kutatók molekuláris környezetet építenek atomi pontossággal. Számos eddig ismert hasznosítási területe lehetséges, például használhatjuk őket szennyezett folyadékok/levegő szűrésére, átalakítására stb. Az elektrokémia – főleg az elektromobilitás terjedésével – igen fontos terület lehet. Ebben magyar kutatók pl. az ELTE-n is élen járnak – mondja Perczel András. Az eddigi tizenhat magyar Nobel-díjasból öt kémiai kutatásokért kapta az elismerést, ami azt jelenti, hogy a magyar kémia­tudomány – történeti szempontból – sikeres. Igaz, az utóbbi évtizedekben a miénkhez hasonló gazdasági lehetőségekkel rendelkező országok erős lemaradásban vannak a tehetősebbekhez viszonyítva. „A magyar tudósok zöme tized akkora kutatási lehetőséggel, pénzzel és infrastruktúrával rendelkezik, mint egy jobb osztrák. Amíg ez a helyzet nem javul, addig nem várhatjuk azt, hogy visszakerüljünk a világ kiemelkedően legjobbjai közé. Ahhoz, hogy a kutatók ne a nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező országokat, egyetemeket válasszák, hanem itthon kutassanak, ahhoz politikai szándék kell. És bár egyelőre nagy a lemaradásunk, úgy tűnik, most valami megmozdult ebben a kérdésben” – teszi hozzá óvatos optimizmussal.

2018-ban James P. Allisont és Hondzso Taszukut közösen honorálták egy teljesen új rákterápiás elv kidolgozásáért. Ennek lényege az immunrendszer veleszületett daganatpusztító képességének serkentése, amely mérföldkő volt a rák elleni küzdelemben. A módszer különösen eredményes a kissejtes tüdőrák és a mela­nóma esetében. Két éve Jeffrey C. Hall, Michael Rosbash és Michael W. Young érdemelték ki az elismerést, akik azt a belső biológiai órát kutatták, amely az élőlényeket a nappalokhoz és éjszakákhoz való alkalmazkodásban segíti. A tudósok eredményei magyarázatot adnak arra, hogy a növények, az állatok és az emberek miként igazítják életritmusukat a bolygó keringéséhez.

Duplázó irodalmárok

Két magyar írónak, Nádas Péternek és Krasznahorkai Lászlónak drukkolhatunk idén az irodalmi Nobel-díj kapcsán. Az Unibet.com fogadási oldal előbbi esélyeit 11-szeres, utóbbiét 21-szeres szorzójú összeggel honorálja, már ha fogadnánk rájuk, és bejönne a tipp. Mindehhez „csak” a listán szereplő japán Murakami Harukit, az amerikai George R. R. Martint, az orosz Ljudmila Ulickaját, a kanadai Margaret Atwoodot, a lengyel Olga Tokarczukot, az albán Ismail Kadarét, a szír Adonist, az osztrák Peter Handkét vagy a számos kínai (például Can Xue, Yu Hua, Yang Lian) szerzőt kellene maguk mögé utasíta­niuk.­ Már ha komolyan veendő lenne ez a lista. Merthogy nem az. Ez csak légből kapott lajstrom. A valódi lista nem publikus. Ha mégis kiszivárogna valami a döntéshozók szűk köréből, mint ahogy feltételezhetően történt 2008-ban Jean-Marie Gustave Le Clézio francia író, vagy 2011-ben Tomas Tranströmer svéd költő díjazása előtt, akkor kitör a botrány. Tavaly például már jóval az októberi díjkiosztás előtt kitört. Katarina Frostenson költőről, a Svéd Akadémia tagjáról kiderült, hogy résztulajdonosa egy olyan vállalkozásnak, mely támogatást kap az Akadémiától. A férjét, Jean-Claude Arnault-t többszörös szexuális visszaéléssel vádolták meg ezzel egy időben. A bűneseteket feltáró vizsgálat a korrupció és a zaklatás mellett a nyertesek neve kiszivárogtatásának gyanúját is felvetette. Ennek okán és a megtépázott renomé helyreállítása végett az Akadémia tavaly nem adományozott irodalmi Nobel-díjat. (Míg svéd értelmiségiek a francia Maryse Condé-nek adták át az általuk létrehozott alternatív Nobelt. Condé neve egyébként az említett fogadási lista második helyén szerepel most is, 6-szoros oddsszal.)  A testület inkább szigorított szabályzatán, valamint elhatározta, hogy idén kettő – nem megosztott – díjat oszt ki. Más természetű botrányok sem ritkák az irodalmi Nobel-díj körül, a leggyakoribbak persze politikai színezetűek: 2006-ban Günter Grass felfedte ugyan egykori SS-tagságát, de az 1999-ben neki ítélt Nobeltől végül nem fosztották meg, habár sokan követelték ezt. 2012-ben a kínai díjazott, Mo Jen pártállami elköteleződése váltott ki nemtetszést többekből. Volt, aki el sem fogadta a kitüntetést (Jean-Paul Sartre 1964-ben, amint a bevezetőben is írtuk), és volt, akinek (Elfriede Jelinek, 2004) a díjazása miatt az Akadémia egyik tagja mondott le. Az Akadémia belső botrányát megelőzően az indulatok Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán lángoltak fel 2016-ban. (Dylan egyébként nem ment el az ünnepélyes decemberi átadóra, a díjat és vele a nyolcmillió svéd koronát – 256 millió forint – jóval később, 2017. áprilisi stockholmi koncertje idején, amikor éppen arra járt, vette át.)

Ikonok és ellenségek

A békedíj kakukktojás a többi Nobel között. Önmagában is bizarr, hiszen alapítója, Alfred Nobel fegyverek fejlesztéséből és gyártásából gazdagodott meg. Ez az egyetlen a hat díj közül, amelyről nem Svédországban, hanem Nor­vé­giá­ban döntenek. Ráadásul a legkevésbé egzakt kategória lévén sokszor vitatható, tényleg az kapja-e, aki „a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért”. Az első évben, 1901-ben Henry Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt alapítója nyerte el az elismerést, megosztva. Ma már alig ismert a másik első, Frédéric Passy francia közgazdász-politikus, de semmi kétség, a háború és a halálbüntetés ellenzőjeként, a női egyenjogúság korai szószólójaként olyasmit hirdetett, ami azóta is időszerű, büszkén vállalható. Az elmúlt 118 év díjazottjainak listáját böngészve megtaláljuk a múlt század jó néhány ikonikus alakját. Nobel-békedíjas volt Albert Schweitzer (1952), Martin Luther King (1964), Kalkuttai Teréz anya (1979), Lech Walesa (1983), a dalai láma (1989) és Nelson Mandela (1993). A politikusok közül Mihail Gorbacsov (1990) érdemei közismertek. Jimmy Cartert (2002) már nem elnöki, hanem nyugdíjasként végzett jószolgálati akcióiért jutalmazták. Obama (2009) Nobel-díján sokan meglepődtek, Marshall tábornokén (1953) vitatkoztak, Santos kolumbiai elnökén (2016) felháborodtak. A washingtoni héja Henry Kissinger kitüntetése (1973) pedig olyan, mint „a valóra vált szatíra”, ahogy egy kortárs amerikai humorista fogalmazott. (Az valóban rossz döntésnek bizonyult: a társkitüntetett, Le Duc Tho tábornok – mindmáig egyedüliként – visszautasította a Nobel-díjat, arra hivatkozva, hogy az Egyesült Államok megsérti a vietnami fegyverszünetet.) A diktatúrák nem szeretik a norvég Nobel-bizottságot, amely demonstratíve támogat hazájukban üldözött ellenzékieket. A német Carl von Ossietzky (1935) már lágerben volt, amikor pacifista nézeteiért neki ítélték a díjat. Hitler kérlelhetetlen bírálóját a nácik hatalomra jutva az elsők között tartóztatták le, néhány évvel később rabként halt meg. Andrej Szaharov (1975) orosz atomfizikus sem vehette át a díjat. A KGB a rendszer „első számú belső ellenségének” bélyegezte az emberi jogokért fellépő tudóst, a szovjet hatóságok nem adtak neki útlevelet, sőt internálták. Elmehetett volna Oslóba a lengyel Szolidaritás szakszervezetet alapító gdanski villanyszerelő, Lech Walesa, de tartott attól, hogy haza már nem engednék, ezért őt is a felesége képviselte. Iránban a nők jogaiért kampányolt Sirin Ebadi (2003), az egykori bírónő, nem is volt az ajatollahok kedvence. Pár évvel elismerése után „spontán” fanatikus tömeg tört rá teheráni házára; megúszta élve, de emigrálnia kellett. A kínai rendszert bíráló Liu Hsziao-po irodalomtörténész kitüntetése (2010) olyannyira feldühítette Peking urait, hogy a cenzúrázott sajtóban nem jelenhetett meg róla hír, és haláláig fogva tartották az emberjogi aktivistát. Malála Júszufzai (2014) csak annyit szeretett volna, hogy a lányok is járhassanak iskolába Pakisztánban, de a tálibok már ezért is kis híján agyonlőtték. Tizenhét évesen a díj történetének legfiatalabb nyertese lett, ma ő is külföldön él. Akad példa arra is, hogy egymással megbékélő ellenségek megosztva kapták a díjat. Szadat és Begin (1978) az egyiptomi–izraeli békéért, Rabin, Peresz és Arafat (1994) az izraeli–palesztin egyezményért, John Hume és David ­Trimble­ (1998) főtárgyaló diplomaták pedig az északír „nagypénteki” rendezésért. Sőt a legendás Mandela is de Klerk elnökkel (1993) közösen szerepel a sorban, miután megállapodtak a dél-afrikai apartheid békés felszámolásáról. Szomorú történet Aun Szan Szu Kji (1991) esete. A burmai asszony ellenzéki aktivistaként az elnyomottak közé tartozott, ám negyedszázaddal később, immár a hatalomban, szégyenteljes része volt a rohingya kisebbség elűzésében, tagadta-mentegette az égbekiáltó bűnöket. Esetéből megtanultuk, hogy a Nobel-békedíjat nem lehet visszavonni, még akkor sem, ha az egykori kitüntetett méltatlanná válik rá. Nobel egyéneknek szánta a békedíjat, a bizottság időnként mégis szervezeteknek ítéli azt. Köztük van a Vöröskereszt, az Amnesty International, az Orvosok Határok Nélkül, taposóaknák és vegyi fegyverek ellen küzdő mozgalmak. Tavaly két olyan bámulatra méltó emberé lett a díj, aki a háborúkban elkövetett szexuális erőszak túlélőit segíti. Denis Mukwege kongói orvos évtizedek óta gyógyítja az áldozatok testi-lelki sérüléseit, dacolva az életveszéllyel. Nadiye Murad a tragédia arca lett. A fiatal jezidi lányt szexrabszolgaságban tartották a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet fegyveresei Irakban. Szabadulása után hatalmas bátorságról és lelkierőről tett tanúságot, és tabut döntött, amikor a világ elé kiállva őszintén beszélt az átélt szörnyűségekről. Bár magyar eddig nem volt a díjazottak között, nem feledkezhetünk meg Elie Wiesel (1986) amerikai zsidó íróról, „az emberiség hírvivőjéről” (idézet a díj indoklásából) sem, aki Máramarosszigeten született, és folyékonyan beszélte a magyart. A legszembetűnőbb hiányzó a névsorban: Mahatma Gandhi. Valószínű, hogy 1948-ban ő lett volna a befutó, de merénylet áldozatául esett – márpedig a díjat csak élő személyeknek ítélik oda. Az oslói bizottság még az erőszakmentesség indiai apostola esetében sem tett kivételt, de nem talált más méltó jelöltet, így abban az esztendőben senki sem kapott Nobel-békedíjat.

Mit ér egy Nobel-díj?

A Nobel-díj azokat a tudományos kutatásokat, írásokat és tevékenységeket honorálja, amelyek a Nobel Alapítvány szerint az emberiség javát szolgálják. A díj diplomával, éremmel és pénzjutalommal jár. A Nobel Alapítvány minden évben dönt az egyes Nobel-díjasok pénzjutalmáról. A pénzdíj most nyolcmillió svéd korona (körülbelül 231 millió 435 ezer forint). Amennyiben a díjat megosztják, a díj is ennek megfele­lően osztódik. A Nobel-érme pontos súlya változó, de minden érme 18 karátos, úgynevezett zöld aranyból (ezüsttel ötvözött arany) készül, amelyet 24 karátos arannyal vonnak be. Az érmek átlagos súlya kb. 175 gramm. (Ennek értéke körülbelül 10 ezer dollár.) Persze maga a díj ennél többet érhet, ha az érem aukcióra kerül. 2015-ben a Nobel-díjas Leon Max Lederman Nobel-díját aukción értékesítették 765 000 dollárért. Lederman családja a pénzt a tudós demenciával folytatott küzdelmével kapcsolatos orvosi számlák kifizetésére fordította. A Nobel-díj hatalmas presztízs nemcsak annak, aki kapja, hanem az egyetemnek, kutatóközpontnak is, ahol a tudós dolgozott, tanult. Utóbbiak számára a presztízsen kívül azért is fontos minél több díjazott „begyűjtése”, mert az megnyithatja az adományozók, szponzorok pénztárcáját. És még egy különös tény: a Journal of Health Economics által közzétett 2008-as tanulmány szerint a Nobel-díjasok egy-két évvel hosszabb ideig élnek, mint a többi tudós.

„Nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs” – Egyetlen hónap alatt 5200 pár cipőt gyűjtöttek össze

Publikálás dátuma
2019.09.29. 20:10

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Sokféle szegénység létezik. Akik reggel kávéval indítják a napot, utána buszra vagy kocsiba ülnek és dolgozni indulnak, este hazaérnek, feltekerik a fűtést, leülnek a kanapéra a tévé elé, talán el se tudják képzelni, hogy hányféle. És ahhoz, hogy megértsük, mennyire lehet örülni egy falat kenyérnek, egy tábla csokoládénak vagy épp egy pár jó cipőnek, nem is kell olyan messzire utaznunk.
A borsodi Alsóvadász alig 25 kilométerre van Miskolctól. A másfél ezres község lakóinak fele cigány. Bár ez nem is annyira fontos, mert akik itt élnek, többnyire szegények. A legszegényebbek a „telepiek”, az ő házaikat viszi el leggyakrabban a kiáradt Mánta-patak vagy a kiadósabb esők után a dombokról lezúduló sár. Miklós és Mónika házát is az árvíz tette tönkre. A férfi Miskolcon dolgozik biztonsági őrként, Mónika pedig hivatásos nevelőszülő. Három kislányt nevelnek, de amikor a házuk tönkrement, veszélybe került a család. A gyámhatóság nem járult hozzá ugyanis, hogy visszaköltözzenek a szétázott házba, így mindenképpen újat kellett venniük. Egy új ház, még ha hitelre veszik is, hatalmas teher, óriási költség. „Megélünk, a rezsit meg az ilyeneket tudjuk fizetni, de hogy félre tudjunk tenni vagy egy asztalt öt székkel meg tudjunk venni, fél évet kell spórolni” – mondja Miklós, miközben körbevezet az új házban. Ami persze valójában nem új, de nekik mostantól az. Három gyerek öltöztetése a tehetősebbeknek sem egyszerű feladat, errefelé pedig inkább emberfelettinek mondanánk. Ezért is jöttek jókor a cipők. Az Új Start Alapítvány egyetlen hónap alatt gyűjtött össze 5200 pár cipőt. Vezetője, Szőke Judit nem ma kezdett foglalkozni szegényekkel, hátrányos helyzetűekkel, rászorulókkal. Korábban a Polgár Alapítványban dolgozott, három éve váltak ki, és kezdtek olyan programokba, mint a cipőgyűjtés vagy a szemüveg-adományozás. „Nem vagyunk egyházi szervezet, nincsenek kihelyezett irodáink, még szállítóeszközünk sincs. De mindez most nem számít: az emberek figyelnek, és nemcsak ránk, hanem a nélkülözésben élőkre is – mondja. – Bár sokan állítják, nincs középosztály, mi azt tapasztaljuk, hogy éppen ők mozdulnak a leghamarabb. Talán tőlük érkezett a legtöbb jó minőségű cipő. Valószínűleg azért, mert ők azok, akik még több cipőt tudnak venni, mint amennyit a gyerek elhord, és sokukban megvan az alapvető szolidaritás” – teszi hozzá. 

Itt most mindenki hülye

Az adományozásnak ez a formája nagy körültekintést és pontos szervezést igényel. Nemcsak az a fontos, hogy a cipők jó minőségűek, tartósak és hibátlanok legyenek, hanem az is, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb lábbelit kapja. „Azt szoktuk mondani, hogy csak olyan cipőt adjál, amilyet a saját gyermekedre is ráadnál – mondja Judit –, és ebben az ügyben még a legjobb szándékú adományozók is rászorulnak némi edukációra. A »zsákos« adomány nem jó, abból csak vita van. A névre szóló, jó minőségű cipő viszont a tisztelet jele.” Aztán elmeséli, hogyan tisztították, szortírozták és címkézték fel a rengeteg cipőt az önkéntesekkel, hogy mindenki a neki megfelelő méretet kaphassa, és hogyan pakolták fel a felajánlott furgonokra, szállították el Borsod és Baranya 15 településére, és ott hogyan osztották szét a gyerekeknek. Persze nem ők, hanem a helyi önkéntesek. Mert ez is az alapítvány egyik alapfilozófiája. Helyi közösségeket kell építeni, amelyek aztán képesek lesznek saját magukon segíteni. „Engem ne fényképezzenek, én a népkonyhán dolgozom, és itt most ebből baj lehet – mondja Irénke, az alapítvány alsóvadászi önkéntese, aki szerint, amikor kampány van, akkor minden sokkal bonyolultabb. – Én mondtam, hogy nem a választás miatt van ez a cipős dolog, de itt most mindenki hülye.” Pedig az alapítvány nem először segít a faluban, Irénke tíz éve önkénteskedik. Először akkor kaptak segítséget, amikor a nagy árvíz volt, 2010-ben. „Mindenünk odaveszett. Egy falubeli, aki Pesten lakott, mondta, hogy próbáljunk segítséget kérni az alapítványtól. Amikor megindult a kamion a Tüzéptől, és jött a gerenda, a sóder meg a léc, az olyan volt, mint az álomban.” Azóta folyamatos a kapcsolat. Néha ruha érkezik, máskor a telepieknek segítenek rendbe tenni a putrikat, vagy szemüveget kapnak. Apropó, szemüveg. Egy városinak semmi különös nincs abban, ha szemészhez megy, aztán ha a pénze engedi, szemüveget csináltat magának. Itt ez egészen máshogy van. Először is kell valami szép ruha, amiben az ember orvoshoz megy. Aztán kell cipő és bátorság, hogy bemenjen az elegáns szalonba. És ha mindez megvolna is, kell a pénz a buszjegyre vagy a benzinre. „Nem lehet elítélni az ittenieket, hogy nem törődnek a szemükkel, én is másra fordítom a busz árát – vallja be Irénke. – De amikor az alapítvány a szemüvegprogramot csinálta, én szerveztem le mindent: elmentem Encsre a doktornőhöz, megbeszéltem vele az időpontokat. Volt olyan, akinek nem volt cipője, azért nem akart jönni. A másiknak ruhája nem volt. Mondtam nekik, ha Szőke Juditék segítenek, akkor kutyakötelességünk elmenni. Abaújszolnokon a falubuszt is megkaptuk, itt meg mi adtuk össze a benzin árát. Mindenki beleadott 200 forintot.” És mindenkinek lett szemüvege. Van, akinek kettő is: egy olvasó- és egy „rendes”. Egy lencsegyártó lencsét adott, az alapítvány szerzett kereteket, az önkéntesek pedig megszervezték, hogy az emberek eljussanak az optikushoz. Életükben először. Na, de vissza a cipőkhöz. Az alapítvány megköveteli a rendet: cipő csak annak jár, aki időben jelentkezik, és akit az önkéntesek összeírtak. Persze azért vannak kivételek. „Volt itt az Eli, mezítláb ment a gyerek a bótba, behívtam, és adtam neki egy csizmát. Nem volt rajta a listán, de hát jön a tél, fázni fog a lába a gyereknek. Remélem, Judit nem fog megróni érte” – mondja nevetve Irénke.  

Kabát kétszázért

Elképzelhetetlenül sokféle szegénység létezik. Alsóvadászon például megesett, hogy az óvodában nem volt rajzpapír, és az óvónők a saját iskolás gyerekeik füzetborítóiból vagdostak rajzolnivaló lapokat. Még szerencse, hogy az alapítvány tavalyi adománycsomagjában volt rajzpapír is. Innen a második faluban, Selyeben van szép új óvoda és felújított iskola (a görögkatolikus egyház működteti mindkettőt), vadonatúj térkő a hivatal előtt, szép könyvtár, de a cipőadomány itt is nagyon jól jön. „Még ha van is munka, mert a polgármester rendesen adja a közmunkát, a fiatalok meg bejárnak a Boschba vagy a Sictába, akkor sem telne ennyi cipőre” – mondja Edit, aki elvált és öt gyereket nevel. Aztán sorolja a havi kiadásokat: a kis boltban minden a duplája, mint a városban, de odajutni egy vagyon. Huszonnégyezer egy helyközi bérlet, hétezer a miskolci. Ha csak egy jegyet vesz az ember, az oda-vissza 700. Márpedig be kell menni néha a városba, mert itt gyakran adnak a cigányoknak romlott, penészes vagy lejárt árut. „Volt, hogy egy nap háromszor vittem vissza tejet.”  A polgármester házában ülünk. Az 500 lelkes falut egy cigány ember, Aranyosi György vezeti. A felesége, Éva a vendéglátónk, ő egyben a Selyeb Fejlesztéséért Közhasznú Egyesület vezetője is. Nyolc éve csinálják, gya­korlott pályázók. Szinte mindig mindenre jelentkeznek, és ha elég ügyesek, nyernek is. Az Új Start Alapítványnál még újnak számítanak, először idén januárban kaptak ruha­adományt. A feltétel az volt, hogy „áruljanak ki belőle” egy minimális összeget. „Ötven forint volt egy gyerekruha, 100 egy nadrág vagy egy pulóver, 200 egy kabát vagy egy ágynemű. 37 ezer lett a vége, abból fizettük a gyerekek farsangját – meséli. – Régebben a Máltától hordtunk zsákban ruhát, de már nem tudnak adni, annyian vannak rá.” Az asszonynak négy gyereke és 16 unokája van, de most is hat gyereket nevel mint hivatásos nevelőszülő. A legfiatalabbat, az ötéves Márkot idén fogadták örökbe. A polgármester szerzett pénzt az orvosi rendelő rendbetételére is, most tényleg csillivilli. Csak orvos nincs benne, jó esetben kéthetente jön errefelé a városból. Ha valamelyik gyerek megbetegszik, Szikszóra kell vinni. A mentő vagy kijön, vagy nem. Homrogdon, a szomszédban van orvos… ha nincs szabadságon. A fiatalok itt is jobb eséllyel jutnak munkához valamelyik miskolci cégnél. Akkora a munkaerőhiány, hogy sok munkáltató inkább beszáll a bérlet árába is, csak menjenek az emberek dolgozni. Sőt! A Bosch júliusban kisbuszt indított, amelyik körbejár a falvakban, és felveszi az embereket. Hála a helyi lapnak, az itteniek azt is tudják, kinek köszönhetik mindezt. „Csak a Fidesz lépett ilyen dolgot is, hogy ilyen lehetséges lehet” – mondja Éva. Persze a különbusz sem jár mindenkinek. Az ötvenen felülieknek inkább csak a közmunka marad. Már ha jut. Havi 54 ezerből pedig jó, ha a penészes szalámira telik, cipőre semmiképpen.  

Nem könnyű kapni

A cipőszállítmány persze Selyeben is pont a választási kampány kellős közepén érkezett, de van, hogy a szükség felülírja a politikát. A hideg akkor is jönne, ha Aranyosi György nem éppen a második ciklusára készülne. Az alapítvány pedig nem válogathat. Sokféle szegénység létezik. Sokan, sokféleképpen birkózunk meg vele: adunk, elfogadunk, és egyik sem könnyű. „Minden évben nagyon elfáradunk, de a segítési szándék ilyen tömény megtapasztalása mindig nagy erőt ad nekünk – mondja Szőke Judit. – Amikor az ember azt gondolja, elég edzett már mindenhez, akkor jön egy levél, egy poszt a Facebookon, és minden megváltozik, de legalábbis értelmet nyer” – és mutatja, mit írt nekik egy asszony valahonnan a végekről. „Tisztelt Alapítvány! Szeretnék köszönettett mondani önöknek a rengeteg szép lábbelikért, a sok munkáért, amit ebbe a cipőgyűjtésbe fektettek. Továbbá mind azoknak, akik ezeket megszervezték, az adományozóknak is hála és köszönet. Szeretném megosztani egy anyuka érzéseit, aki elérzékenyült, egyben szégyellte is magát azért, mert hogy gyermekének nem ő okozott ekkora örömöt boldogságot. Sírt, mert nem igazán tudják meg engedni maguknak, hogy 10-15000 Ft-os lábbelit tudjanak venni egy gyermeknek, amikor vannak hárman. Arról nem beszélve, hogy közmunkabérből élnek. Köszönet, és hála mindenkinek, akik ehhez a nagy segítséghez hozzá tudtak juttatni ennyi családot…”
Szerző
Frissítve: 2019.10.10. 16:42