Fekete, fehér, igen, nem

Az Egyesült Államokban elmúlt 10-15 évben – a pontos időpont meghatározása lehetetlen – a központi és helyi kormányzatok, a főáramú sajtó, az érdekképviseletek, egyetemek és egyéb társadalmi és gazdasági tényezők részéről egy erőteljes kampány vette a kezdetét, hogy felgyorsítsák az afroamerikaiak beépülését a többségi társadalomba. Megnyilvánul ez a „pozitív megkülönböztetés” erőteljesebb érvényesítésében, és – újdonságként – az afroamerikaiak láthatóságának és közszereplésének nagymértékű növekedésében a közösségi élet számos területén: a hírekben, a hivatalokban, a hirdetésekben, a könyvkiadásban és a szórakoztatóiparban. Ez a fejlemény olyan mértékű, hogy nem lehet a véletlen munkája, hanem valamilyen – nem szükségszerűen irányított – közmegegyezés eredménye.

Mindebben nincs semmi kivetnivaló, kivéve két sajnálatos és feltehetően káros mellékterméket. Az egyik az, hogy az afroamerikaiak felemelése és felemelkedése a „fehér férfiak” lealacsonyításával és általában a „fehérek” bírálatával, egyfajta „fordított kirekesztésével” társul. Felmerül a kérdés, lehet-e felemelni embereket úgy, hogy lealacsonyítunk másokat? A másik melléktermék az, hogy az afroamerikaiak erőltetett szerepeltetése kiélezheti a különbségeket, és túlzott és megalapozatlan elvárásokat, netán követeléseket szülhet.

A „fehér ember” általában és a „fehér férfi” különösen ma Amerikában sokak számára becsmérlő kifejezés, és sok mindent, ami az amerikai társadalom múltjában és jelenében rossz, a „fehér” fajta, az európai-amerikaiak számlájára rónak fel. Számos politikus, történész, egyetemi tanár és véleményalkotó szerint a társadalmi ellentétek forrása és az afroamerikaiak felzárkózásának akadálya a „fehérek felsőbbsége” és a „fehér kiváltság”. Szerintük az amerikai polgárháború fő célja az afroamerikai rabszolgák felszabadítása, nem pedig az ország egyesítése volt; rossz néven veszik, ha ezt valaki megkérdőjelezi. Ha kell, kijárják, hogy eltávolítsák azoknak a történelmi személyeknek a szobrát vagy emlékművét, akik a mából visszatekintve, közvetlenül vagy közvetetten, faji megkülönböztetéssel vádolhatók. Megváltoztatják a „kétes” személyekről elnevezett épületek nevét. A foglalkoztatás számos területén, a közhivatalokban, a közoktatásban és a nagyvállalatoknál szívük szerint korlátoznák a „fehér férfiak” felvételét. Vajon milyen hatást vált ki mindez a „fehér” amerikaiakból? Trump megválasztása részben válasz erre a kérdésre.

Történelmi tapasztalat, hogy a „kívülről” vagy „felülről” jövő erőfeszítés és intézkedés-sor egy társadalmi osztály felemelésére, felzárkózására legjobb esetben is félsiker lehet. A sikertelen kívülről érkező egységesülési törekvések története az Egyesült Államokban 150 évre megy vissza. A polgárháborúban győztes Észak három alkotmánymódosítással és kormányzati intézkedésekkel igyekezett véget vetni az afroamerikaiak hátrányos megkülönböztetésének és kirekesztésének a déli államokban. Ez volt a Reconstruction (átalakítás) korszaka, 1863 és 1877 között. A választójog kiterjesztésének köszönhetően számos afroamerikait, volt rabszolgát választottak meg kongresszusi szenátornak és képviselőnek, de nem sokkal azután, hogy az Észak 1877-ben kivonta csapatait a déli államokból, az afroamerikaiak elkülönítése egykettőre visszaállt, sok esetben erőszakos beavatkozással. Közel 100 év kellett ahhoz, hogy az afroamerikaiak Délen is gyakorolhassák szabadságjogaikat.

A Lyndon Johnson elnöksége alatt hozott törvénycsomag megerősítette az állampolgárok egyenlőségét és szabadságjogait, és a törvény erejével biztosította azokat. Ennek ellenére, immár több mint 60 év elteltével, az afroamerikai népesség túlnyomó többsége ma is elszigetelődött, a családi élet felbomlásával, munkanélküliséggel, függőséggel és bűnözéssel sújtott szegénynegyedekben él. A közoktatásban a beilleszkedés és a részvétel nem változott, vagy még romlott is. (Az afroamerikaiak társadalmi helyzetének statisztikai adatai az interneten elérhetők.)

Amerikában a társadalmi ellenérzések és ellentétek mintha kiéleződtek volna. Egyre gyakoribbak a „fehér” hatóságok ellen irányuló tüntetések. Ahányszor a rendőrség testi erőszakot alkalmaz vagy lelő egy bűnözéssel gyanúsított lakost az afroamerikai szegénynegyedekben, a tüntetések robbanásszerűen jelentkeznek, még mielőtt a tények és az indokok ismertté válnának. (Lásd Ferguson városát, Missouri államban, 2014-ben.) Washingtonban nagyszabású emlékművet emeltek a XIX. század végén és a XX. század elején a déli államokban gyakori lincselések afroamerikai áldozatainak, anélkül, hogy alkotói elismerték volna, a gyakorlatnak „fehér” áldozatai is voltak. Afroamerikai politikusok, közéleti személyek és értelmiségiek országos fórumokon bírálják a „fehér” társadalom bánásmódját a múltban és a jelenben a kisebbségekkel szemben, és vannak köztük olyanok, akik kárpótlást követelnek a rabszolgák leszármazottainak. Sőt olyanok is akadnak, akik elvetik a beilleszkedés gondolatát, de követelik a „pozitív megkülönböztetés” és az azzal járó előnyök folytatását.

Obama – nyolc évig tartó elnöksége elején – egyik beszédében felszólította afroamerikai férfi honfitársait a személyes felelősségvállalásra a családalapításban és gyerekeik nevelésében. A bírálatok özöne zúdult rá, éppen azok részéről, akikhez a beszédét intézte. Az elnök nem nyilatkozott többé ebben a témában.

Egy társadalmi réteg felzárkózásában a „kívülről” és „felülről” érkező egységesülési kísérletek rész-sikereivel és sikertelenségeivel ellentétben, a „belülről” jövő próbálkozások és erőfeszítések hatásosabbak és sikeresebbek. Jó példa erre a Harlem Reneszánsz, az I. Világháborút követő és az 1930-as évekig tartó belső megújulási mozgalom, amely aztán kiterjedt az északi ipari nagyvárosok afroamerikaiak által lakott területeire is. A mozgalom gerjesztő és ösztönző hatásosságára jellemző, hogy többirányú – kívánatos és nemkívánatos, jó és rossz – fejleményekhez vezetett. A pozitív oldalon a mozgalom felébresztette a „tehetséges egytized” – W. E. B. Du Bois (1869-1963) afroamerikai társadalomtudós megfogalmazása – jogos büszkeségét, kinyilvánította jogos követeléseiket, és letette polgárosodásuk alapjait. Harminc-negyven évvel később, a „Reneszánsz” a Martin Luther King nevéhez fűződő polgárjogi mozgalomhoz vezetett: az afroamerikaiak, a rabszolgák leszármazottjai, saját kezdeményezésükre és önerejükből kiharcolták a törvényszabta és a törvény által biztosított szabadságjogaikat. Kialakult egy afroamerikai felső társadalmi osztály. A Reneszánsz vadhajtásai, Farrakhan Iszlám Nemzete, a Black Panther Party (fekete párducok pártja) és Malcolm X Szunni Iszlámja a kezdeti sikerek után eltűntek a közéletből.

Tekintve, hogy a „kívülről” jövő egységesülési törekvések és beavatkozások hatásossága a legjobb esetben is szerény, mi a többségi társadalom teendője? Én két lehetséges hozzáállást látok. Az egyik már-már közömbös: hagyni a kisebbségek természetes kibontakozását, miközben a többség biztosítja az ehhez szükséges körülményeket. A másik hozzáállás beavatkozóbb és tevékenyebb: megteremteni az egymás mellett élés körülményeit, elismerve, hogy hosszútávon ez az egyetlen járható út. Ennek érdekében a mindenkori kormányzatok feladata lenne, hogy biztosítsák a kisebbségek számára a gazdag városnegyedekben vagy azok közelében azokat a lakhelyeket, amelyeket anyagilag megengedhetnek maguknak; létesítsenek iskolákat a magas és közepes jövedelmű városrészek határvonalán; és a foglalkoztatásban szüntessenek meg mindenfajta megkülönböztetést és kirekesztést. Azok a gyerekek és fiatalok, akik egymás szomszédjai, egymás mellett nőnek fel, közös iskolákba járnak és aztán egymás mellett dolgoznak, nem valószínű, hogy hátrányosan megkülönböztetik és kirekesztik egymást. Minden más az egyén és az egyén közösségeinek dolga, nem pedig az „államé”. Nemzedékek munkájára van szükség.

A szerző orvos, amerikai-magyar kettős állampolgár