Nyugdíjasszámtan

Ha díjaznák az állami szinten zajló, számokkal való bűvészkedést, akkor magyar kormány kétségtelenül jeles osztályzatot kapna. Ember legyen a talpán ugyanis, aki követni tudja, mi a valós mértéke az idősek világnapjára időzített kormányfői bejelentésben foglalt idei nyugdíjprémiumnak. 
Nagy vonalakban arról van szó, hogy ha a GDP várható növekedési üteme megint meghaladja a 3,5 százalékot – ami egyébként bizonyos –, akkor a magasabb értékből kivonják ezt a 3,5-öt, és az eredményt megszorozzák a nyugellátásban részesülő novemberi ellátásának 25 százalékával, de legfeljebb húszezer forinttal. A végeredményt nyugdíjprémumnak hívják. Ha valaki ezt nem tudta volna követni, akkor eszébe ne jusson önmagát kárhoztatni, ugyanis a hiba nem benne van. 
A gond csak az, hogy a számtanlecke mindösszesen két és félmillió ember bőrére megy, azokéra, akik valamilyen jogcímen magyar nyugdíjellátásban részesülnek. Emellett visszamenőleg még kifizetik nekik azt a különbözetet is, amely az év elején rosszul kiszámolt éves infláció és a tényleges pénzromlás üteme között tátong. A számítás alapja azonban itt sem egyszerű, hiszen az idei január-augusztusi időszakot hasonlítják össze a tavalyival. 
A nyugdíjasoknak még azt a békát is le kell nyelniük, hogy a statisztikusok állítása szerint az ő inflációjuk és a mindenkire érvényes fogyasztói árindex növekedésének üteme nem teljesen azonos, ami nehezen hihető. Régi, rossz elképzelése ugyanis a KSH-nak, hogy az idősebbek igényei szerényebbek, mint a fiatalabb korosztályokéi, ők kevesebbet fogyasztanak, nem vásárolnak autót, ráadásul a 65 év felettiek még ingyen is utaznak a tömegközlekedési járműveken, így hát állítólag kevésbé érzik meg a drágulást. A végkövetkeztetés hamisságát aligha kell bizonyítani. A statisztikai adatgyűjtők nagyvonalúan átsiklanak például azon az evidencián, hogy az idősebbeknek megnövekednek az egészségügyi költései. (Bár a magas áruk miatt nem kiváltott gyógyszerek kétségtelenül nem rontják a statisztikát.) 
A magánnyugdíjpénztárak szétverésének traumája beégett az emberek tudatába. Egy felmérés szerint a magyarok negyede arra számít, hogy egyáltalán nem fog nyugdíjat kapni, további 15 százalékuk szerint pedig nem lesz elegendő a megélhetéséhez az az összeg, amit minden hónap tizedike körül megkap. A tragikus jövőképben az a legszomorúbb, hogy az emberek jelentékeny része csendes beletörődéssel veszi mindezt tudomásul. 
A  nyugdíjrendszer újragondolásra szorul. Nem arról van szó, hogy az idei havi 360 ezer forintos átlagkereset és a 135 ezer forintos átlagnyugdíj közötti „ollót” még tovább kell nyitni, éppen ellenkezőleg. Orvosolni kellene a nyugdíjasoknak azt a jogos panaszát, hogy amíg a keresetek 2019 eddigi szakaszában 10,6 százalékkal növekedtek, addig a nyugdíjak (a novemberben várható kiegészítést is figyelembe véve) mindössze 3,5 százalékkal. 
A kormány a mostani nyugdíjkorrekciót hangulatjavító intézkedésnek szánja. Ez súlyos csúsztatás. Mindössze a törvényi kötelezettségét tartja be.
Szerző
Bonta Miklós

Karaktergyilkossági kísérlet

Orbán Viktor fél. Aggódik a fővárosi választások kimenetele miatt, ezért érezte úgy, hogy személyesen is be kell szállnia a Karácsony Gergely ellen folytatott kampányba – jelentette ki a Népszavának nemrégiben Pulai András. A Publicus Intézet vezetőjének alighanem igaza van. 
Kérdéses ugyan, hogy az Orbán körének viselt dolgait előszeretettel eltussoló vádhatóság Szabó Tímea feljelentése nyomán megállapítja-e a kormányfő személyes felelősségét a Képviselői Irodaházban folyó törvénytelen lehallgatásokat illetően, miáltal valóban „magyar Watergate-ügyről” beszélhetnénk. Orbán Viktor mindenesetre alig várta, hogy szokásos pénteki rádiószózatában kitérhessen a szóban forgó, manipulált felvételre, melyet a kormánypárti szennyorgánumok máris Karácsony Gergely „őszödi beszédeként” aposztrofálnak. 
Emlékezetes tévévitájuk után a megvert Orbán első számú ellenségévé Gyurcsány Ferenc vált. Egy hasonlóképpen félremagyarázott felvétel szolgáltatott apropót a baloldali kormányfő ellen elkövetett karaktergyilkosságra, melyet Navracsics Tibor és Semjén Zsolt hajtott végre aztán sikeresen. A jelenlegi miniszterelnök rettegését mutatja, hogy stábja az ellenzéki főpolgármester-aspiráns ellen a jelek szerint ugyanezeket az eszközöket veti be. Kérdés azonban, a Karácsony elleni lejárató akció elérheti-e ugyanazt a hatást, mint annak idején a Gyurcsány megbuktatását célzó manőver.
Merthogy 2006-ban, a balatonőszödi kormányüdülőből kiszivárgott hangfelvétel kapcsán több-kevesebb hitellel még kijelenthette az uszító népvezér, hogy ő bizony sohasem hazudott kormányfőként a népnek. Az utóbbi kilenc év orbáni regnálásának ismeretében ugyanezt az állítását már csak kacagás kísérné hallgatósága részéről. 
„Senki sem uralkodhat ártatlanul” – mondotta volt a jakobinus Antoine de Saint-Just, „a terror arkangyala”. Gyurcsány szavait kölcsönvéve, Orbán Viktor immár hazudik reggel, éjjel meg este. A teljesség igénye nélkül: a 2010-es kormányváltást követően államcsőddel riogat alaptalanul, miáltal a devizahitelesek kerülnek szorult helyzetbe. „Megvédi” a lakosság nyugdíjvagyonát, ami aztán egyszerű rablásnak bizonyul. Elárulja szövetségeseit az európai politikai porondon, de amint fordul a széljárás, gyáván visszatáncol. A Közép-európai Egyetem elüldözése érdekében a saját maga által hozott szabályokat is megszegi. Az akadémikusokat megállapodással hitegeti, majd erővel sajátítja ki az MTA vagyonát. A fóti nevelteket hazug érvek alapján lakoltatná ki otthonukból. Meg- megújuló kísérleteket tesz hazánk történelmének meghamisítására. A sor hosszan folytatható.
Erkölcsi fölényének elvesztése után kétséges, hogy Orbán Viktor sikeresen le tud vezényelni egy Karácsony Gergely elleni karaktergyilkosságot. Ha a főváros változást óhajtó lakói nem hagyják magukat befolyásolni a piszkos módszerekkel megszerzett, összevágott hangfelvételtől, október 13-án a kormányfő legyőzhetetlenségének nimbusza is odalesz. Beck Tamás publicista 
Szerző
Beck Tamás

Mese az önkormányzatokról

Október 13-án önkormányzati választások lesznek Magyarországon. A választópolgárok megválaszthatják saját településük (megyéjük, kisebbségük) képviselőtestületeinek tagjait, illetve polgármestereiket. Egyesek inkább helyhatósági választásokat emlegetnek, nem véletlenül. A két kifejezés ugyan az átlagpolgár számára szinonimaként jelenik meg, miközben az utóbbi sajnos közelebb van a mai magyar valósághoz. Az önkormányzatiság egy normálisnak nevezhető demokráciában (demokrácia, így, minden fosztóképző nélkül) az egyik alappillér, a szubszidiaritás intézményesített formája. 
Ez a sokak számára kimondhatatlan, a mai magyar politikai rezsim részéről meg elfogadhatatlan – és persze érthetetlen – alapelv csupán azt jelenti, hogy egy hierarchikusan kialakított közigazgatási rendszerben (lásd: állam) az alsóbb szinteket érintő kérdésekben lehetőség szerint azokon a szinteken kell meghozni a döntéseket is („értük, velük!”, és nem „róluk, nélkülük!”). Egyszerűsítve: minden olyan problémát, amely csak a helyieket érinti, a helyiek bevonásával, helyben kell megoldani – a felsőbb szintek ebbe, ha lehet, ne szóljanak bele. Mindez azt is feltételezi, hogy a döntéshozók is elsősorban a helyiek – természetesen sok esetben eltérő, egymással is szembenálló, vetélkedő – érdekeit jelenítsék meg, és ne a felsőbb politikai szintek, pártközpontok aktuális érdekeit tartsák szem előtt. 
A helyi döntések tehát a mindennapokban úgy születnének, hogy a képviselők, polgármesterek elsődlegesen helyinek (battonyainak, budapestinek vagy nemesmedvesinek) tekintik magukat, és a felülről érkező „esetleges” (párt)utasításokat csak akkor követik, ha azok éppen egybeesnek az általuk is üdvösnek tartott irányvonallal. És ellenkező esetben minden meghasonlást keményen elviselve ellenállnak tágabb politikai közösségük akaratának. 
Természetesen ezt a mindenkori kormányzat is tudomásul veszi, az önkormányzati választásokba ezért aktívan nem is avatkozik bele, próbál semlegesnek mutatkozni, legfeljebb érthetően „szurkol” a politikailag hozzátartozó, vagy közelálló aspiránsoknak. Őrködik azon, hogy a helyi politikai ellenfelek egyenlő eséllyel vehessenek részt a megméretésben, és a választópolgárok kellő mennyiségű és hiteles információhoz jussanak, mind a jelenlegi vezetés eddigi tevékenységét és terveit, mind az éppen pozíciót szerezni kívánó jelöltek programjait illetően. 
A választópolgárok pedig tartalmas és színvonalas viták során elhangzó érvek és ellenérvek figyelembe vételével, a kampány során az adott jelöltekről kialakított véleményük formálásával érlelhetik ki a szavazófülkében meghozandó végső döntésüket. Amelyet természetesen nem befolyásolnak olyan dolgok, hogy vajon kap-e majd közmunkát, hoz-e a postás ígéretpótló „rizsautalványt”, csurran-cseppen-e netán némi ingyen krumpli-tüzelő-meccsjegy-tejcsoki-vagy-ki-tudja-mi. Amely előtt nem végez racionális mérlegelést arra vonatkozóan, hogy lesz-e majd elegendő forrás, beruházás, felújítás, útépítés stb., ha nem a kormány által favorizált vezetés állna fel. (Nem, ilyen meg sem fordul a fejében, hiszen ott is emberek élnek, magyar emberek, ilyen és olyan politikai nézetűek, mindenkinek egyenlő eséllyel jár a közösből, ugye? Ilyet nem tehet kormányzat, az gyalázat lenne, nem fogják megnyomni az „esztergombot”!).
És persze a jelöltek is saját erényeik kidomborításával vannak elfoglalva, így idejük – és eszük ágában – sincs a riválisokat emberileg agyagba döngölni, már csak azért sem, mert ismerik az ismeretlen bölcs mondását, miszerint istenítsd legyőzött (legyőzendő) ellenfeledet a magad dicsőségére. És fel sem merül bennük, hogy a saját alkalmatlanságukat gátlástalanul a többieket még alkalmatlanabbnak beállító negatív kampánnyal igyekezzenek elleplezni, hiszen ezek az aspiránsok nem véletlenül aspiránsok: olyan kivételes moralitással rendelkeznek, mely nélkülözhetetlen a köz alázatos szolgálatához, és ezzel összeegyeztethetetlen lenne az, hogy versenytársaikat ne az adott „sportág” szabályai szerint győzzék le. 
Emellett a szurkolóseregek is sportszerűen kizárólag saját csapatuk biztatására szorítkoznak, ez ellenfél szidalmazása olyannyira idegen tőlük, hogy egy-egy látványosabb akciójuk láttán még olykor egy-egy elismerő szó is kitelik tőlük. Hisz mindannyiukat ugyanaz a cél vezérli: a nép üdve és java, legfeljebb csak az elképzeléseik között van véleménykülönbség, ugyebár.
Nos, tehát minden esély és feltétel megvan ahhoz, hogy egy ilyen, a demokrácia ünnepeként felfogható választást megelőző, annak adventjének is tekinthető magasztos időszakot tölthetünk el most hazánkban. Láthatjuk a versengés mögött a nemzeti összetartozás erejét, érezhetjük a szolidaritást, tanúi lehetünk a közösen kifejtett erőfeszítésnek egy (még) jobb, élhetőbb, boldogabb és békésebb Magyarország érdekében. 
És október 13-án este majd elégedetten dőlhetünk hátra a fotelben: jó zsebekben az ország! Sebestény Attila közgondolkodó