Donald bedőlt a kacsának

Publikálás dátuma
2019.10.06. 16:10
Trump és ügyvédje, Rudy Giuliani
Fotó: DON EMMERT / AFP
Hab a tortán, hogy Trump éppen az őt két éven át vizsgáló különleges ügyész, Mueller kongresszusi meghallgatása másnapján beszélt ukrán kollégájával: mintha csak fellélegzett volna, hogy azt megúszta.
Kiegészítve a híres mondást, immár mondhatjuk, hogy nemcsak a forradalom falja fel a saját gyermekeit, hanem a fake news is saját fogyasztóit. Donald Trump álhíreknek és összeesküvési teóriáknak bedőlve jutott el oda, hogy saját maga lökte a – hónapok óta ezen tanakodó – demokratákat az elnökper elindítása felé. Az ügyvédjével, Rudy Giulianival együtt a kijevi ügyészeket éveken át nyomozásra noszogató Trump végül egy telefonbeszélgetésben megzsarolta az új ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt, s ekként tálcán kínálta a „füstölgő pisztolyt” politikai ellenfeleinek.

Nem lehetett halogatni

A rangelső demokratára, Nancy Pelosi házelnökre a Mueller-jelentés nyomán mind nagyobb nyomás nehezedett az impeachment megindítása végett, ám ő – legendás taktikusként – sokáig ellenállt. És nemcsak azért, mert a képviselőházi demokrata többség ugyan emelhet vádat, de döntenie a republikánusok kezében lévő szenátusnak kell, s ott esélye sem látszott az elnök kétharmados elmarasztalásának. Vagyis ezzel azt kockáztatta volna, hogy Trump újraválasztási aduként lobogtatja „felmentését”. Csakhogy a vádemelést nem lehetett tovább halogatni, amikor nyilvánosságra került, hogy az említett telefonbeszélgetést, mint súlyos vétséget tette szóvá az illetékes kormányzati ellenőrnek egy titkosszolgálati whistleblower (szó szerint: sípmegfújó, tehát a visszaélést, törvénytelenséget a hivatalon vagy cégen belülről feltáró). Hiszen lelepleződött, hogy Trump, aki már 2016-ban is orosz választási beavatkozás haszonélvezője volt, most ismét külső hatalom segítségével próbálná lejáratni az elnökjelöltségre legesélyesebb demokratát. Hab a tortán, hogy Trump éppen az őt két éven át vizsgáló különleges ügyész, Mueller kongresszusi meghallgatása másnapján beszélt ukrán kollégájával: mintha csak fellélegzett volna, hogy azt megúszta. De hát Trump üzletemberként és elnökként egyaránt számtalan olyan ügyet úszott meg, ami másokat bizonyosan tönkre (és börtönbe) tett volna, ma pedig már fanatikusan hithű – a republikánus politikusokat jószerivel túszként tartó – táborával a háta mögött alighanem elbizakodottá vált. Ám ami igazán és szó szerint észbontó, hogy láthatóan képtelen eligazodni a valós tények és a fake news világában, amit elárul az is, hogy a hitelességre kényesen törekvő, mérvadó lapokat is képes az utóbbiak közé sorolni. De ami ennél is végzetesebb (és egy elnök esetében vészesebb): a kedvenc jobboldali tévécsatornája műsorain naponta órákon át(!) csüngő Trump a tényekkel finoman szólva is lazán bánókat tekinti mérvadónak. Méghozzá olykor elképesztő összeesküvési teóriáikat, konteóikat (konspirációs teória - a szerk.) is. Hogy aztán az ukrán esetben politikát alapozzon rájuk.

Konteók hálózatában

Már 2016-ban, tehát az előző elnökválasztás évében megjelent az álhír, hogy nem is az oroszok szerezték meg és tették közzé a demokraták (közte Trump ellenlábasa, Hillary Clinton) e-mailjeit, hanem maguk a demokraták, mivel Trumpot akarták meggyanúsítani az orosz segítség igénybevételével. Józan ésszel ugyan képtelenségnek tűnt, hogy a demokraták maguk akarták volna tetézni a Hillaryt végül meg is buktató ügyet, és saját magukat terhelő levelezést tettek közzé, Trump és hívei azonban siettek felkapni e konteót, amit a szélsőséges portálok diadalmasan terjesztették. S mivel a szervereik feltörésének kivizsgálását a demokraták egy olyan elektronikai cégre bízták, amelynek történetesen szláv nevű tulajdonosa is volt, lehetett hirdetni, hogy az oroszokon bosszút állni akaró ukránok is sárosak (a tulaj, Dmitri Alperovitch még gyerekként került a szovjet korszak vége táján Amerikába). Most Trump annak ellenére hozta ezt szóba Zelenszkijnek, hogy korábban a saját belbiztonsági tanácsadója próbálta lebeszélni e hiteltelen teóriáról. Sőt: az amerikai szervek már le is leplezték e konteó eredeti terjesztőjét, az orosz katonai hírszerzés tisztjét, aki ellen (tucatnyi kollégájával együtt) Mueller a távollétében vádat is emelt. De amint a The New York Times hétfőn megírta, az elnök nem hozzáértő embereire hallgat, hanem kedvenc tévéseire és honlapjaira. No, meg az összeesküvési teóriákat szintén imádó ügyvédjére, Giulianira, aki nagy buzgalommal vágott bele a „nyomozásába”. Már eddig is meghökkentő volt, hogy egy amerikai elnök semmibe veszi a saját titkosszolgálatai vizsgálatait, amelyek kétséget kizáróan feltárták az orosz beavatkozást. Nincs ember a Földön, akinek az övéhez fogható hatalmas gépezete volna információszerzésre, de Trump kétes (orosz trollok által is befolyásolt) forrásokat részesít előnyben, vagy éppen moszkvai kollégája szavára hallgat, aki természetesen szemrebbenés nélkül letagadja a beavatkozást. De a trumpi tudathasadás legfrissebb bizonyítéka, hogy kiderült: 2017 májusában az ovális irodában járt Lavrov külügyminiszterrel tudatta, őt nem is zavarja Moszkva előző évi – a javára történt – választási aknamunkája. Hogy akkor miért harsogott a Mueller-vizsgálat idején mindvégig „boszorkányüldözésről”, az megint a lélekelemzőkre tartozik. Miként az is, hogy miért tette közzé, mint felmentése bizonyítékait az ukrán elnökkel folytatott beszélgetése jegyzőkönyvét, amivel megerősítette a whistleblower állításait (a már börtönbe került volt ügyvédje szerint Trump virágnyelven ad utasításokat és nyilván azt képzeli, azt mások nem értik, pedig a maffiaügyekben jártasak nagyon is). De azért a Fehér Ház különleges titokként próbálta elrejteni még saját emberei elől is. Hiszen olyan kulcsmondat is van benne, hogy Trump felszólítja ukrán kollégáját: „tegyen nekünk egy szívességet”. Ez alighanem bekerül a történelemkönyvekbe, mint az elnöki zsarolás (és sakkvakság) bizonyítéka, utóvégre akkor hangzott, el, amikor Zelenszkij kérte a Kijevnek égetően fontos – Trump által letiltott – amerikai katonai segélyszállítmányt. Csak akkor, ha teszel nekünk egy szívességet, hangzott a válasz, vagyis nyomoztatsz a (nem létező) ukrán beavatkozás és persze az alaptalan „Biden-ügyben”.

Az elsütött pisztoly

Ha a demokraták meggyanúsítása bizarr konteó, akkor Joe Biden, az esélyes 2020-as ellenfél „ukrán ügye” ismert tények durva kiforgatása. S itt nincs mit nyomozni: Biden azért sürgette még alelnökként az akkori ukrán főügyész eltávolítását, mert Amerikát, az EU-t, a Valutaalapot felháborította a korrupció elleni tétlensége. Vagyis nem magánérdeket képviselt (egy ukrán cég igazgatótanácsában lévő fiát védve), hanem közös nyugati álláspontot. S Trumpék állításával szemben, nem azért rúgatták ki az ügyészt, mert nyomozott a Biden-fiú cége ellen, hanem éppen ellenkezőleg: senki oligarcha dolgait nem bolygatta. Amíg az egyik ügyben Trump utólag felmentené a javára 2016-ban beavatkozó oroszokat, e másikban besározná jövőre esedékes ellenfelét. Hogy aztán ugyanúgy, mint az előző kampányban a „Korrupt Hillary”-t, most is harsoghassa gyűlésein a „Korrupt Joe”-t, amire tömegei nyilván ezúttal is a „Lecsukatni!” skandálással felelnének. Ezeket alátámasztó „nyomozásért” zsarolta az ukrán elnököt, amikor „szívességre” kérte (ilyesmit az államok hivatalosan kérnek, ám Donald a Keresztapa Donját idézte fel). Tehát amikor ezt Nancy Pelosi (és egész Amerika) megismerte, az addig vitatott impeachment vitathatatlanná vált. Pár éve Trump sajátosan eldicsekedett, hogy ha ő lelőne valakit a Fifth Avenuen, tábora akkor is kitartana mögötte: Pelosi türelmesen kivárta, hogy az elnök el is süsse azt a pisztolyt. Most majd kiderül, hogy e „tettenérés” után is kitartanak-e? Egy republikánus körökben bennfentes, bár Trump-bíráló (viszont elnöki munkatárs férje) azt állítja: ha titokban szavazhatnának, a párt szenátorainak többsége elnökük ellen fordulna. Nem csoda: lesik a felméréseket a politikusok, pláne azok, akik jövőre újraválasztás előtt állnak. A jobboldali Rasmussen tavalyi felmérése szerint az amerikaiak 28 százaléka vallja magát demokratának, 29 pedig republikánusnak, míg 28 százalék függetlennek. Vagyis kevesebb, mint egyharmad a netán megingathatatlan hithűek aránya, s a függetlenekre nyilván hatnak a tények. Márpedig a „füstölgő pisztoly” Trump kezében már most is megtette hatását: ha eddig az emberek többsége viszolygott az elnök felelősségre vonásától, immár azt elkerülhetetlennek tekinti, vagy legalábbis elfogadja. S ha a most kezdődött kongresszusi meghallgatások, az eskü alatti – tehát börtönt kockáztató – tanúvallomások sora és nyilván az újabb leleplező kiszivárogtatások közismertté válnak, hamarosan rácáfolhatnak Trump fenekedésére. Kezdve mindjárt Giuliani elnöki fülbesúgóval, akinek iratait máris beidézték. Ő ráadásul szintén elképesztően képes akár egy percen belül is önmagának ellentmondani, legutóbb például egy tévéinterjú következő mondatában beismerni, amit előbb tagadott. S a Mueller-vizsgálat tanúsította, hogy Trump embereit is megszólaltatja a börtön lehetősége (előző bizalmi ügyvédje is ellene fordult). S aligha válik be az elnök tavasz óta alkalmazott trükkje: emberei és kormányzati dokumentumainak visszatartása a törvényhozási ellenőrzéstől. Már értésére adták, hogy a további (Watergate-műszóval) „kőfalazás” önmagában is vádpont lehet az elnök ellen.
Szerző

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.06. 13:30

Fotó: A szerző felvétele
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Gát épül a Tigrisen

„Kérded, mi az a nagy folyó. / Hívd fel, ott van a tudakozó!” (Omega: A nagy folyó) „A Tigris.” - hallom a választ Hasankeyf modern hídján állva. Miközben a folyót nézem eszembe jutnak Alkhidrnek, útitársamnak a szavai, aki elköszönésemkor megnyugtatott, fogunk még találkozni. Különös fazon, az úton egy arab nyelvű Biblia és a Korán lapozgatása közben magyarázta az iszlám és a kereszténység közötti hasonlóságokat. Rácuppantam a témára. Az iszlám – mondta – elfogadja a zsidó és a keresztény vallást is, majd megmutatta a Koránban a „Jónás, József, Ábrahám, Mária, Noé” című fejezeteket. Amúgy a korai keresztény hagyományok és az iszlám szerint (Korán 11:44) Noé bárkája nem az Araráton feneklik meg, ha nem a Dzsudi-hegyen, ami a törökországi Cizre közelében van. És a Korán szerint (3:52) Jézus apostolai „muszlimnak” nevezik önmagukat. Megtudom, az arab nyelvű Bibliában is szerepel a saría szó, nem is egyszer. Isten, amikor „szóla” Mózesnek, hogy menjen fel a hegyre, hogy átadja neki a "törvényt" (2 Mózes 24:12) a Biblia saríát ír. Eleázár pap elmagyarázza, hogy mi a saría, a „törvény rendelése” (4 Mózes 31:21), és a Jordánon túl, Moáb földjén Mózes szintén a saríát magyarázza (5 Mózes 1:5). Az Újtestamentumban már a görög nomosz, arabul námúsz szó szerepel, de Lukácsnál a „Mózes törvénye” még szintén saría Músza (Lukács 2:22). Isten (általában) arabul: iláh, az isten: Alláh, az „én istenem”: iláhi. „Lá iláha illá Alláh”, vagyis „Nincs más isten, csak az Isten!” – mondják a muszlimok, „Éli, Éli, lamma szabaktani ”– mondta Jézus a keresztfán (Máté 27:46; Márk 15:34). A bibliai Édent Mezopotámia két folyója, a Tigris és az Eufrátesz határolta. Hasankeyfnél az Édent most Batman tartománynak hívják, és Törökország a Dél-Anatóliai Projekt keretén belül gátakat, és vízerőműveket épít a folyókra. 2011-ben jártam az Eufráteszre épült Atatürk gátnál, Hasankeyfbe és a Tigrishez az Ilisu gát miatt jöttem. A gát megépítése miatt felduzzasztják a Tigrist, és a 10 ezer éve lakott település 80 százalékát elárasztják vízzel. A megszülető új tónak sokan nem örülnek. Bár a török kormány a majdnem 300 középkori műemlékéből többet is biztonságos helyre szállított, mégis sok el fog pusztulni, hullámsírba kerül, miközben a régiónak eddig csak a 10 százalékát tárták fel a szakemberek, aki szerint több mint 20 kultúra emlékei találhatóak a környéken. A táj fő jellegzetességei a sziklákba vésett barlanglakások, a folyóra pedig a XII. században a kor legnagyobb hídját építették. Talán még Marco Polo is átment rajta, ugyanis a hídnak köszönhetően a város a selyemút egyik fontos állomása volt. A híres tádzsir - arab szó, jelentése kereskedő, a magyar nyelvben tőzsérként él – korában a közeli Ahlat városában 350 000 ember élt, míg Londonban csak 25 000! A munkálatok miatt az útban lévő falvakkal és nomádokkal együtt a kormány szerint 15 ezer, mások szerint közel 80 ezer embernek kell elhagynia az otthonát október 8-ig, a költözés végső határidejéig. És azután jön az özönvíz, persze nem a bibliai. Az „Új Hasankeyfben” az állam 700 lakást, kulturális központot, és könyvtárat is épített a helyieknek, akik főleg arabok és kurdok. Miközben az emberek költöznek, halottaikat kiszedik a földből, és biztonságosabb helyre szállítják őket. 2009-ben Ausztria, Németország, és Svájc visszavonta pénzügyi támogatását, Hasankeyf megmentésért pedig civil fórumok szerveződtek. Az egyik megmozdulás most szeptemberben volt, a nyáron pedig Európa több nagyvárosában tiltakoztak, eredménytelenül, és az UNESCO is hallgat.

A vízről nem tárgyalnak

Amikor az egyik helybélitől megkérdeztem, hogy hol van a szálloda, amit kinéztem magamnak a neten, a folyó partján lévő kőkupacra mutatott, és közölte, az volt az. De elmagyarázta hol találom a másik szállodát. Amikor megláttam az épületet, és az udvaron szembe jött velem egy huszonéves srác, a biztonság kedvéért megkérdeztem: ”Ez a szálloda?” Azért is bizonytalanodtam el, mert a bejáratnál egy hatalmas tehén-lepényt kellett kikerülnöm. Amíg ott voltam, a török munkagépek folyamatosan dolgoztak, épületeket bontottak, fákat téptek ki. A boltban az arab árussal arabul beszélgettem, igaz nagyon keveset értettem, hiszen ő a helyi dialektust használta. Búcsúzáskor adott nekem egy kenyeret, paprikát, paradicsomot. Mivel udvariatlanságnak tartottam, hogy ezek után még sajtot is kérjek, azt megvettem egy másik boltban. Találkoztam egy iráni kurd lánnyal is, ketten voltunk turisták, mi még láttuk azt a Tigrist, amelyik Mezopotámia történelmét írta.  Hasankeyfből minibuszokkal mentem tovább: Midyat, Ilik, Cizre volt az útvonalam. A város után a Tigris Törökország és Szíria határfolyója, de ezt már egy olyan buszból láttam, amelyben volt wifi, és 220-as konnektor is. Szeptember elején, a Kurdisztáni Dolgozók Pártja (PKK) a közelben felrobbantott egy kisbuszt, 7-en meghaltak, 10 ember megsebesült. A török kormány és a PKK közötti harcokban az elmúlt 34 évben 40 ezren haltak meg, civilek, és katonák mindkét oldalon. A folyókra épített vízerőművekkel Törökország, ha akarja, befolyásolni tudja Szíriát, Irakot és a kurdokat. Törökország nem tárgyal a vízről olyanokkal, akik a terrorizmust támogatják - mondta Szulejmán Demirel miniszterelnök 1992-ben, aki korábban az adanai Seyhan-gát munkálatait felügyelte. A vízerőművek építése maga után vonja az infrastruktúra fejlesztését, így csökken a PKK rendelkezésére álló terület. A hegyeket jól ismerő kurd harcosok gyakran Irakból törnek elő, bázisaikat a törökök rendszeresen támadják. A hadműveletek miatt Törökország 15 katonai bázist üzemeltet a Kurd Regionális Kormányzat (KRK) fennhatósága alatti területeken. A török támadások a civil lakosságot is veszélyeztetik, a harcok miatt a lakosság nagy része – keresztények, muzulmánok egyaránt - a délebbi, biztonságosabb területekre költözött. A 72 helyi faluból mára már csak 18 lakott.

Úton Bagdadba

„Hosszú úton haladsz egyre, / Csapzott már a hajad,” (Omega: Addig élj) Az európai kereskedők az iszlám határánál találkoztak a török állami adminisztráció, a díván embereivel. A díván szót őrzi a franciában a douane, az olaszban pedig a dogana, mindkét szó vámot jelent. Én augusztus 4-én találkoztam a török, 9-én pedig az iraki díván embereivel, akik kurdok voltak. A KRK egy 40 643 négyzetkilométeres területet irányít, ami négy iraki kormányzóságot foglal magába a 18-ból, ezek: Erbil, Szulejmánijja, Dáhuk és Halabdzsa. De az iraki közigazgatási rendszeren belül léteznek „vitatott hovatartozású területek”, amelyeken a KRK megosztva gyakorolja a hatalmat a központi kormányzattal, tehát Bagdad és Erbil is igényt tart rájuk: ilyen Kirkuk. A kurdok arra hivatkoznak, hogy ezeket a területeket felszabadították az Iszlám Állam (IS) megszállása alól, megállították és legyőzték őket, Bagdad szerint pedig ezek a régiók mindig is az arabokhoz tartoztak, korábban pedig a törökökhöz. Irak a XVI. századtól az első világháborúig az Oszmán Birodalomhoz tartozott. „Történelmi kötelezettségünk van Irakban” – mondta Erdogan török elnök. Erbilből – a városról majd később – céltaxival mentem Bagdadba. Egy taxis kivitt a buszpályaudvarra, majd az ott álló taxira mutatva közölte, azok mennek Bagdadba. Megvalósult a félelmem, mert busszal akartam menni, és nem személyautóval! Az egyik autóban már hárman ültek, én lettem volna a negyedik, de a sofőr az útlevelem láttán közölte, nem visz el. A vízumomon lévő pecsét nem tetszett neki, és hiába erősködtem, mert akkor már örültem volna a kocsijának, nem szállhattam be. Már itthon többen azt mondták, valószínűleg félt elvinni, mert nem éppen jellemző, hogy Erbilből az európai turisták betaxiznak Bagdadba. Visszamentem a szállodámba, majd egy másik taxival kimentem a repülőtérre, abban a reményben, hogy akkor majd Bagdadba repülök. De épp az iszlám egyik legnagyobb ünnepe, az Áldozati Ünnep volt, így mindent zárva találtam. Visszaültem a taxiba, és megkértem, hogy vigyen vissza a pályaudvarra, hátha egy másik autóval szerencsém lesz. Az lett. Nem tagadom, egy kicsit féltem, hiszen az autóút a vitatott hovatartozású területeken vezetett át, ahol még mindig aktív az IS. Több mint egy tucat ellenőrző pontnál kellett megállnunk. Az egyik helyen a kurdok, a másikon az iraki kormánycsapatok ellenőriztek, de láttam a Hasd el-Saabi síita milícia zászlóját is. Amikor rákérdeztek a szülőhazámra, Törökországban „Madzsarisztánt” mondtam, ám Irakban az „Al-Madzsar” helyett az angol nyelvből arabosított Hungárijját válaszoltam. A rendőröknek, katonáknak, kommandósoknak tetszett, hogy arabul beszélek, és, hogy könyvet írtam a selyemútról. Ezt többször is megmutattam, a török határőrök még át is lapozták. Az egyik kommandóstól, akinek csak a szemeit láttam, kaptam egy palack vizet: a víz abban a száraz melegben maga az élet. De mások is megvendégeltek, és miután vége lett az ellenőrzésnek, mindenkinek „Boldog Ünnepet!, Éid Mubárak” kívántam, amire a szavak mellé hangos nevetés volt a válasz. Az utam során láttam amerikaiak által lerombolt hidat, és falvakat, amiket az IS pusztított el. Látványosan nem, csak diszkréten fényképeztem, mert nem tudtam, hogy honnan, ki figyeli az autónkat. Bagdadhoz közeledve az egyik ellenőrző pontnál nem akartak tovább engedni, megint a vízumommal nem tetszett valami. Már nem emlékszem, hogy mi mindent mondtam a katonának, de sikerült elbizonytalanítanom, és bementünk a parancsnokhoz, aki továbbengedett.

A valóság tagadása a kulturális ellenforradalom lényege

Publikálás dátuma
2019.10.06. 11:56

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Az emberek identitását, éljenek bárhol a világon, nem a homogenitás jellemzi, hanem a sokféleség és az esetlegesség - mondja György Péter, aki egy kiállításkritikában kétségbe vonta, hogy valakit pusztán származása alapján zsidónak lehet tekinteni, mint azt az általa bírált balatonfüredi tárlat teszi. Az esztéta, médiakutató szerint mindez a NER eszméinek, a Fidesz politikai programjának lenyomata, aminek lényege a valóság megtagadása.
Jó kis vitát kavart az ÉS-ben augusztusban közölt írásával, melyben megkérdőjelezte a zsidóságnak a származással való azonosítását, illetve a származás és a tudományos teljesítmény összefüggését. Írásában, amely a balatonfüredi Zsidó Kiválóságok Házának Einsteintől napjainkig – Zsidók és csúcstechnika című állandó tárlatának kritikája, kétségbe vonta a 132 magyar és külföldi zsidó tudóst, kiválóságot bemutató kiállítás koncepcióját, mondván: e tudósok zsidóságát a tárlat anélkül tartja magától értetődőnek - az egykori nürnbergi faji-, illetve a magyar zsidótörvények alapján -, hogy tekintettel lenne e kiválóságok eltérő önazonosságaira, hogy sokan közülük nem tartották magukat zsidónak. Azt is írta, hogy a tudományos felfedezéseknek semmi közük a kiválóságok származásához.
Csak egy apróság: Neumann János például, aki a zsidó kiválóságok között szerepel a tárlaton, a Fasori Evangélikus Gimnáziumba tanult, többek között. Ezzel az egésszel szemben általában az a kifogásom, és ez függetlenül attól, hogy ki zsidó és ki nem, hogy a homogén származás és a homogén identitás fogalmai életveszélyesek. A füredi kiállításon szereplő emberek számtalan különböző családféléből jönnek és hatalmas különbségek vannak, hogy életük során hogyan, mikor, milyen okból tekintettek saját származásukra. Kertész Imre írja a Kaddisban egy helyen: az önazonosságom, az milyen jó lenne, de hát az nincs. Ha már itt tartunk: Kertész egy jó - mert elég bonyolult - példa arra, amit a velem vitázók leegyszerűsítenek. Magyarországon elméletileg ő a holokauszt írója, ami szerintem totális félreértés. Hiszen a Sorstalanság, A kudarc mögött Camus és Beckett van, a Kaddis mögött Thomas Bernhard van - tehát Kertész egy nagyon bonyolult, összetett kulturális, irodalmi mintából dolgozik, Hogy egyébként az élettörténetének van egy eseménye, amely a legkülönbözőbb kontextusokban előkerül, nos, ezt leegyszerűsíteni arra, hogy Kertész Imre egy zsidó író, arra azt mondhatom, hogy ő maga tiltakozott ez ellen leginkább, például élete utolsó interjújában. Sokszor elmondta: „Miért mondják azt, hogy egy zsidó vagyok, hogy egy magyar vagyok? Hiszen, ha tudnám, hogy mi vagyok. Egy író vagyok, aki önmagával lenne azonos.” 
Identitásprobléma lenne az egész? Magyarországon emlékezettörténeti válság van, a mai diákok azt sem tudják, mikor ért véget az első világháború és mikor kezdődött a második – és most nem viccelek. A történeti tudat válsága kihat arra, hogy az emberek képesek-e megérteni, a holokauszt az ő történetük, a magyar emberek történelmének a része. Vagyis nem azért, mert különösképpen gonoszak, vagy antiszemiták lennének, hanem azért, mert azt sem tudják, hogy ők maguk kik. Nem tudják, mikor volt a világháború, nem ismerik a Horthy-korszakot és az 50-es évekről sem tudunk a diákjainkkal épelméjűen beszélni, mert azt sem tudják. Ezt nevezi Francois Hartog prezentizmusnak, és ebben a békés, folyamatos jelenben élünk. Ehhez képest, de ezzel szoros összefüggésben a kormány előállított egy teljesen merev, elképzelt múltat, amely iszonyú világosan homogén: a Magyarságkutató Intézettől kezdve, amelynek semmi köze a társadalomtudományokhoz, a Takaró Mihály-féle tébolyult állításokig, mert azt tényleg nem lehet mondani, amit ő mond. Pontosabban, tőlem mondhatja, de akkor el kell tűrnie, hogy röhögök rajta. 
Cikkében erre is utal, mondván, a füredi kiállítás a NER eszméinek, a Fidesz politikai programjának lenyomata, s ugyanaz a - csak nem magyar, hanem zsidó - "etnikai esszencializmus" jellemzi. A NER világában zsidónak lenni azonos azzal – s ez nem véletlen -, amit erről Köves Slomó gondol: egy teljesen zárt vallásos közösségben, az ortodoxiánál merevebb világban élni. Amúgy a kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, egy őrültség, ugyanúgy, mint a mit jelent magyarnak lenni kérdés. Mert mit jelent magyarnak lenni? Hát… Élni. Jönni menni az utcán, levegőt venni – ezt jelenti magyarnak lenni. Az emberek identitását, éljenek Magyarországon, Amerikában vagy Tajvanon, nem a homogenitás jellemzi, hanem a sokféleség és az esetlegesség. Enélkül a társadalom és az élet elmondhatatlanul elbűvölő, vagy rettenetesen ijesztő – ki hogyan látja – gazdagságából semmi nem marad. Helyette merev kategóriákat csinálnak. Keresztény szabadság! – gratulálok hozzá. Ha jól értem, ez az "etnikai esszencializmus" ugyancsak az említett faji- vagy zsidótörvényeken alapul? "Zsidóvá tett" gyerekekről ír például a Sorsok Háza tervezett kiállítása kapcsán. Persze. Megint csak Kertészt hozom elő, a Kaddisban írja, hogy az ilyenfajta diktatúrák csak a naturalizmust ismerik, semmi mást, egy gondolatuk sincsen - a naturalizmus pedig azt jelenti, hogy valakit belevágnak a gázkamrába. Szóval, nehogy már a Harmadik Birodalom ideológiai katyvaszát filozófiailag komolyan kellene vennem. A fajelméletet a XIX. században még komolyan veszem Gobineau-nál, de amit ezek akartak, semmi más, csak pusztítás. Úgy kezdődött az egész, hogy eldöntötték, végezni kell emberekkel - akikkel soha nem találkoztak, akik soha nem ártottak nekik, esetleg másik országban éltek, csecsemők voltak vagy vének - csak azért, mert kitalálták, hogy zsidók. És utána jönnek az oroszok, az ukránok, meg a többi szlávok… A faji vagy etnikai tömeggyilkosság programja iszonyú sötét árnyék. Ha nem a faji törvények, vagyis a származás, akkor mi alapján kategorizálunk? Mitől lesz valaki zsidó, ha nem a származásától? Az egyén döntésén múlik? Egyik vitapartnere ki is mondta, a füredi kiállítás nyíltan a származásra épül. Az ember identitását két dolog határozza meg a szociálpszichológusok szerint: én milyennek látom magam, és te milyennek látsz engem. Ez egy kölcsönös szerződés, amit mi, marxisták objektivációnak hívtunk fénykorunkban. És én ezt részben elfogadom. A szabadsághoz való jogunk, hogy valaki azonosul-e azzal az elvárással, amit a másik támaszt iránta. Én speciel van, hogy azonosulok, van, hogy nem. És amikor úgy gondolom, hogy nem azonosulok, akkor elég rendesen megmondom, hogy miért nem. Mondok egy konkrét nyelvi példát: N évtizeddel ezelőtt két végtelenül jó barátom - azóta is azok - azt mondta, már nem tudom hányban, és azt sem, hogy egy Izrael nevű ország kormánya épp szétbombázott-e valamit. Szóval azt mondta: Most már tényleg kéne valamit csinálnotok! Mármint kinek? – kérdeztem. Úgy gondolod, hogy én csináljak valamit, miről beszélsz? Ennyit erről. Netanjahu nekem egy szörnyeteg. Aki azt mondja, hogy Izrael egy nemzetállam, amiben nincsenek benne az arabok, az egy elviselhetetlen alak. De ebből nem következik semmi az ő zsidóságára nézve. Ha Izrael egy nemzetállam, akkor mit jelent nekünk Románia, mint nemzetállam? Az is elbűvölő ám. Azok az emberek, akik megélték Ceausescu utolsó évtizedét, tudják, az nem volt olyan nagyon vicces. A pokollal volt egyenlő. Én úgy gondolom, a politikai identitás konstrukciója nem tartozik a politikai közösség teremtésének a programjához. A politikai közösség valódi kérdései az egymás iránti szolidaritás, az egymás iránti türelem. Engem úgymond ateistának neveltek, de soha nem gondoltam, hogy a „van-e isten?” kérdésre boldogan azt mondjam, hogy nincs - és ezzel be van fejezve. Tökmindegy egyébként, hogy van-e, mert úgy kéne élnie mindenkinek, mintha lenne isten. Ahogy Pascal fogadás-elméletében: azért érdemes a jóistenre tenni, mert azzal mindenki jól jár. Szóval nem úgy van, hogy a származás alapján egy életre eldől minden: a biológia, mint sors, az nem ügy. De mindig újra és újra előjön, és nem tudok mást mondani, mint hogy ez egyszerűen bárdolatlanság.
Az izraeli állampolgárságnál is a nagyszülők származása számít; itt nem ugyanaz a logika működik? Nem is tartom túlságosan szofisztikáltnak. Értem, hogy valamit kell csinálni, ha azt akarjuk, hogy Izrael legyen a zsidók országa. Ez az állam döntően annak köszönheti a létét, hogy mindenkinek lelkiismeret-furdalása volt. És ha már itt tartunk, ott van a mi Kardos G. Györgyünk, aki ott katonáskodott, majd hazajött, mert úgy gondolta, ezt a dolgot mégiscsak befejezte. Hazajönni az 50-es évek elején Izraelből Magyarországra, ahhoz vagy nagyon butának kell lenni, amit nem mondanék róla, vagy pedig nagyon bonyolult és nehezen érthető indokok kellenek. Az ÉS-ben Karinthyt, az Így írtok ti-ben szereplő dr. Hébernstein „Halljad Izráel!” című színművét és Illyés Gyula szerencsétlen Sorsválasztókját vettem elő (az Illyés dráma magát magyarnak vélő hőse egy ideig azt hiszi, hogy félig zsidó, mire azonnal Izrael felé fordul, majd amikor kiderül, tévedett, itthon marad, míg Karinthy hőse kitaposná egy „büdös jideau” beleit, de kiderül, akár az apja is lehet a „büdös jideau” – a szerk.). Én Illyés-párti vagyok, nagyon jó írónak tartom, bonyolult, nehéz élete volt… Tényleg? Jó, megengedem: bonyolult. De az, hogy a Sorsválasztók kulturális logikája azonos a Karinthyéval, ijesztő. A 80-as évek elején, amikor a Sorsválasztókat játszották, már megírtam a darabról, hogy ilyen valóságban nincs. Nem most találtam ki, akkor is ennyire nyomasztott a téma. Önt személyesen mennyire érinti a zsidó identitás problémája? Édesapjára utalok, a katolikusnak nevelt György Lajos Borban volt munkaszolgálatos, ám ezt elhallgatta, nem akart rá emlékezni, ahogy szármására sem. Később kommunista lett, majd a zöldmozgalom egyik alapítója, sőt, a szélsőjobbal is rokonszenvezett. Halála után Ön újraírta az apjával történteket, ebből született az Apám helyett (2011) című műve. Volt az apámnak egy nagyon jó barátja, kiváló magyar irodalmár, az orvosira jártak együtt, Keserű Bálintnak hívják, most 95 éves. Engem is tanított, kevés nála nagyszerűbb, türelmesebb embert ismerek. Amikor elolvasta a könyvemet azt mondta: ez olyan furcsa, az apád egész életében narodnyik volt. Jó könyv, tette hozzá, de nem vagyok különösebben meglepve. A narodnyik (népi) itt az jelenti nem-zsidó? Nem. Az apámat egyáltalán nem érdekelte, hogy ki zsidó és ki nem. Ezt a különbséget ő azzal nem tette meg, hogy hazajött. Őt az érdekelte például, hogy a kommunista pártban mindenféle emberek legyenek. Én senkinek a jogait nem vonom kétségbe, de hogy valaki maga eldöntse, ki zsidó és ki nem, ahogy az ÉS-ben az egyik vitapartnerem még azt is kiszámolta, hogy a Nobel-díjasok hány százaléka zsidó, az - mint mondtam - bárdolatlanság. Honnan tudja? Arról nem beszélve, hogy a Nobel-díjhoz számtalan út vezet. Egy statisztikai adat engem is érdekelne, hogy a munkásosztályból hány Nobel-díjas jött. Százalékokat mondani pedig olyan fokú durvaság… A diákjaimnak szoktam mondani, hogy monokauzális elmélet, mely egy okra épít, az nincs, azt felejtsék el. Azt mondani, hogy ennyi Nobel-díjasból ennyi a zsidó, butaság. Azt a képességet, hogy valakiből jó természettudós legyen, a Fasorban állították elő és nem a génjeinkben. Hogy a zsidóknak tehetséges génjük lenne, ehhez hasonló arcátlan hülyeséget állítani, ez egyszerűen nonszensz. Pedig vitapartnere itt Czeizel Endre műveire hivatkozott. Czeizel Endre is egy nonszensz. A társadalom ennél egy kicsit bonyolultabb. Aki azt mondja például, hogy minden katolikus ugyanolyan, az hasonló bolondságokat beszél. Ha a zsidóságot egy kalap alá vesszük, akkor azt is feltételezzük, hogy a katolikusok ugyanolyan homogének? Ez egy téves logika szomorú leképezése. És megint Pascal, szerinte a logikai hiba az karakterhiba – bár ebben nem vagyok biztos. Akkor azt mondja meg, mi volt a tárlat készítőjének motivációja? Egy olyan emlékezetpolitikai művet akart létrehozni, ami úgymond rokonszenvet ébreszt a zsidóság iránt, mert a holokauszttal a kutya sem törődik. Megmutatni, hogy a zsidók milyen kiváló emberek, akiket nem lehet elpusztítani. Hát… Senkit nem lehet elpusztítani, ez evidens - tökmindegy, hogy valaki kiválóság, gyerekeket nem lehet gázkamrában elpusztítani. Ez a koncepció egy jóindulatú, de nagyon súlyos tévedés. De korszerű tévedés, az agyonegyszerűsített világgal való azonossága miatt. Egy olyan világban élünk, amelyben az, ami Magyarországon történik, egyben globális jelenség. Azok a hölgyek és urak, akik kedvelik azt az elképzelést, amit populizmusnak hívunk, egészen egyszerűen a modernitásból, vagy ha úgy tetszik a történetiség rendjéből lépnek ki. Azt mondani, hogy Magyarország a magyaroké, azt mondani, hogy Magyarországon egy homogén ezeréves kultúra létezik, az egyszerűen kulturális ellenforradalom. És nem a konzervativizmusról beszélek. A magyar konzervativizmus ismeretéhez elő kellene venni a magyar konzervatívokat a XIX. századból. De nem vesszük elő, hanem helyette a Magyarságkutató Intézet kerül elő, ami olyan homályos dolgokkal foglalkozik, mint gének és etnikum összefüggései. Vagyis a populisták a modernizmust, a felvilágosodást vonják vissza? Nem is visszavonják, hanem ennél sokkal durvábbat tesznek: elfelejtik. A valóság megtagadása ennek a kulturális ellenforradalomnak a lényege. Mire gondolunk Trump „Make America great again” szlogenjénél, mikor volt Amerika nagy? Amikor a japánokat koncentrációs táborba zárták, vagy amikor feketékre lövöldöztek, esetleg a vietnámi háború során? Nem, Amerika nem volt úgy ahogy van mindig nagy – egyszer nagy volt, egyszer nem. És ezzel így van a mi hazánk is: nagyon szeretünk Nagy-Magyarországról beszélni, csak éppen a Monarchia nem Nagy-Magyarország volt, hanem egy kétfejű sas. Az a térkép, amit használunk, nem azonos a történelmi valósággal. És Trianon a Monarchiának vetett véget, nem mellékesen persze a történelmi Magyarországnak is. A valóság tagadása lenne a közös Erdoganban, Trumpban, Orbánban és a többiekben? Persze, egyszerűen nem lehet nem látni, hogy ez a borzalom történik. Mindez nem függ össze a kommunikáció mindenhatóságával, a totális mediatizációval? Magyarországon ma létezik politikai és marketing kommunikáció, de olyan újságírás, amely komoly tényfeltárással foglalkozik, alig, csak marginálisan. Mára globálisan is sikerült egy olyan mediális hálózatot felépíteni, ami a valóságot a szó legszorosabb értelmében láthatatlanná teszi. Lásd Steve Bannon és a Cambridge Analytica történetét. Ez egy olyan komoly kihívás, amelynél a mi magyar barátaink nem, vagy alig rúgnak labdába. Amit Füreden csináltak, felteszem, nagyon rendes, jóindulatú emberek, az ennek egy következménye. Mert a valóság kétségbevonása tényleg Zeitgeist (korszellem) lett, mert a valósággal az a probléma, hogy nem lehet mitologizálni, nem lehet marketingezni, nem lehet két perc alatt identitásokat felépíteni belőle. Sokan úgy gondolják ma Magyarországon, hogy akkor lehet sikereket elérni, ha a politika teljesen homogén közeget teremt – ami valószínűleg igaz, elnézve a választásokat. De komoly emberek gondolták úgy, hogy a kudarc jobb, mint a siker: Samuel Beckett, Kertész Imre. A mindenáron való siker a leggyalázatosabb dolgok egyike. Mert a legbonyolultabb probléma az, hogyan lehet igazul élni – ez a kijelentés persze furcsa egy interjúban.
De honnan tudjuk, mi a valóság? Amikor a nemrég elhunyt Rajk László csinált egy kiállítást Auschwitzban a magyar pavilonban, mellékesen megtalált a téglafalon egy csomó magyar nevet. És ő ebből csinált egy frottázst, vagyis papírra átdörzsölte őket, hogy ezt megtehette, az hatalmas kiváltság volt. Ezek megvannak: hungarikumok, vagy ha akarom, judaikumok, történelmi emlékek, nem tudom. De azt tudom, hogy igazik. Nekem sejtelmem sincs mi az igazság, és nem is vindikálom magamnak a jogot. Azt azonban látom, ha valakinek esze ágában sincs törekedni rá. Soha nem gondoltam, attól, hogy valaki zsidó vagy magyar, nekem automatikusan lenne egyfajta viszonyom hozzá. És ön zsidónak tartja magát? Én kontextuális lénynek tartom magam. Egyszer valaki kiírta itt az ajtóra, hogy az egyetem nem a zsidóké. Kijött egy nagyon helyes rendőrtiszt, akinek egyetlen kérdésére sem tudtam válaszolni. Aztán megkérdezte, tegyük fel, hogy van egy videó, amin látható az eset, megnézné-e. Mire mondtam, hogy soha. Miért? Mert maga rendőr, én meg egyetemi tanár vagyok, nem fogok a tanítványaim után kutatni. Keresse meg őket, ha nem találja, hát így jártunk. Azt akarom mondani, hogy ugyan engem lezsidóztak, de én ebben az épületben egyetemi tanár vagyok, s annak a kötelmeit kell magamra vennem. A kötelem pedig az, hogy az ember a diákjaival nem a rendőrségen számol el. Nem tudok héberül, nem tartom számon, ki zsidó, ki nem, leginkább egy holokauszt-zsidó vagyok.

Névjegy

György Péter
(1954- ) esztéta, médiakutató, egyetemi tanár az MTA doktora. Az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének és a Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének tanára. 1979-ben végzett az ELTE magyar-történelem-esztétika szakán, 1980 óta oktat esztétikát és médiát. 1985-ben egyetemi doktori, 1995-ben PhD fokozatot szerzett. 1990 óta a Képzőművészeti Főiskola címzetes egyetemi tanára. Kutatási területe a XX-XXI. századi magyar művészettörténet, a kortárs művészet elmélete és gyakorlata, illetve az új média kulturális összefüggései.

Szerző