Jelentős évfordulója ugyan nincsen – bár éppen száz esztendeje, hogy lemondott főpolgármesteri tisztségéről és lett a Tanácsköztársaság után rövid időre igazságügyi miniszter –, mégis (az éppen folyó választási küzdelemre is tekintettel) érdemes megemlékezni arról a politikusról, aki személyes tevékenységével Budapest elöljárói közül talán a legtöbbet tette a magyar főváros arculatának alakításáért (József nádoron kívül, aki viszont nem Pest-Buda, hanem az ország nádora volt). Nyilván nem véletlen, hogy Budapesten két-két közterület is viseli nevüket, őrzi emlékezetüket.
1.
Bárczy István 1866-ban született. Apja, a Lengyelországból bevándorolt Sacher (eredetileg Smolensky) Gusztáv főreáliskolai tanár volt, anyja, Bárczy Berta pedig egy elszegényedett kisnemesi család sarja – így szerencsésen ötvöződött neveltetésében a nemesi és polgári műveltség ismeretanyaga, szellemisége, ami egész tevékenységét meghatározta. Budapesten szerzett jogi végzettséget, utána már 1889-től a fővárosnál dogozott. 1894 és 1901 között a IX. kerületi Szent István Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium tanára volt, így közvetlenül is megismerte az oktatási helyzetet. 1898-ban vette fel anyja családnevét, ami megnyerő egyénisége mellett elősegítette előmenetelét és elismerését az akkori közigazgatás világában.
1901-ben lett Budapest Székesfőváros közgyűlésének Közoktatási Ügyosztály vezetője. Újjászervezte a főváros iskolarendszerét, létrehozta az óvodai és elemi iskolai napközi otthonokat. Megkezdte a 6-12 éves korúak kötelező oktatására, valamint az utána következő képzések felosztására irányuló intézkedések kidolgozását, korszerűsítette a tanterveket (természettudományos képzés, testnevelés, stb.), átszervezte a tanfelügyeleti rendszert. 1906-ban megindította az új elvekkel foglakozó „Népművelés” című folyóiratot, amelynek szerkesztője is volt. Maga mögött tudhatta a Vázsonyi Vilmos által szervezett demokratikus mozgalmakat, valamint a budapesti polgárság anyagi és szellemi támogatását.
Bár a kiegyezés utáni főhatalom feudális felépítésű volt, így a főpolgármesteri cím adományozása is uralkodói jogot érintett, a gyakorlati közigazgatás már más jellegű közhatalmat jelentett: többek között a székesfővárosi közgyűlés polgármester-választási jogát. Ennek – és az ügyosztályvezetői ténykedéssel megalapozott tekintélyének – következtében az 1905-ös politikai eseményeket követően választott új közgyűlés a nemesi szándékokkal szemben 1906. június 19-én jelentős fölénnyel Bárczy Istvánt választotta Budapest polgármesterének, s a címet (1918. április 10-én már főpolgármesterré választották) 1919 januárjáig meg is tartotta. Beiktatását a haladó magyar értelmiség jelentős része üdvözölte, a később említendő építésztársadalmon kívül például Márffy Ödön, Balázs Béla, Benedek Elek, Ágai Adolf.
Tevékenysége alapjait az a felismerés képezte, hogy a kiegyezés után fővárosként egyesült Buda, Pest és Óbuda összlakossága az 1870-ben számolt 280 ezerről a XX. század elejére sokszorosára (1910-re 880 ezerre) bővült, hatalmas ipari üzemek létesültek, a közlekedés, a technológiai előrelépés tanult, művelt emberfők foglalkoztatását igényelte, miközben a lakáshelyzet szörnyű állapotokat mutatott. Ezért azonnal nekiállt egy nagyszabású városfejlesztési terv kidolgozásához, melyben lakótelepek, bérlakások, óvodák, iskolák, művelődési épületek és szolgáltató hálózatok kialakítása szerepelt. A nyugati bankok által is finanszírozott fejlesztést sikerült veszteség nélkül megvalósítani és csak az 1910-es évek elejétől kialakult balkáni válság, majd a világháborús készülődés állták útját a folytatásnak.
2.
Az utókor által emlegetett „építő polgármester” elnevezést az említett időszakban végrehajtott beruházások garmadájával érdemelte ki. 1909 és 1912 között 25 bérház és 19 lakótelep létesült kistisztviselői és bérlakásokkal. Ezekben kb. 2400 lakóegység volt (450 egyszobás), melyhez még hozzászámítható a 2200 népszállói lakás. Legjelentősebb hozzá köthető épület a Haller utca és Üllői út sarkán álló, valamint Margit körúti és Miklós téri bérház, a Dráva utca és Tisza utca közötti telepszerű beépítés, kislakásos lakótelepek a Budafoki úton, a Bécsi úton, a Váci úton, a Hungária körúton, a Százados úti művésztelep és tulajdonképpen a városhatáron túli Wekerletelep is.
Három ciklusban (kb. egyéves átfutással, rekordidő alatt) 36 „iskolapalota” készült el 967 tanteremmel, kiegészítő termekkel és szertárakkal, szolgálati lakásokkal, csaknem mindegyik tornateremmel, 15 csatlakozó óvodaépülettel - szinte mind üzemel ma is. A megvalósításban az akkori építészek színe-java közreműködött, részben a zsűrizésben (a 19 tagú bizottságban 10 építész – többek között Alpár Ignác, Hauszmann Alajos - vett részt), részben a tervezésben: szinte mindegyik épületet más építész (építészpáros) alkotta meg.
Az oktatás intézmények ezáltal az akkori alkotók és stílusok legszélesebb körét ölelik fel. Az első ciklusban még zömmel hagyományos (eklektikus,) épületek jelentek meg: például az I. (ma XI.) kerületi Fehérvári út 1. sz. alatti elemi iskola – Sándy Gyula és Orbán Ferenc alkotása, a IX. kerületi Szvetenay (ma Lenhossék) utcai elemi népiskola – Kőrössy Albert Kálmán alkotása vagy a Tóth Kálmán utcai iskola – Pártos Gyula alkotása. Később szecessziós, népi építészeti elemeket és modern törekvéseket hordozó iskolaépületek is megjelentek (például az I. – ma XII. – kerületi Városmajor utcában Györgyi Dénes és Kós Károly alkotása, a II. kerületi Szemlőhegy – Áldás – utcában Zrumeczky Dezső épülete, vagy a VIII. kerületi Vas utcában Lajta Béla alkotása). A város minden kerületében, így a tágabb belvárosban (a Papnevelde, a Márvány, az Izabella, a Kertész utcák, Horváth Mihály tér) és külterületen (Szentendrei út, Váci út, Egressy út, Százados út, Telepes, Halom utcák, Soroksári út, stb.) ugyanúgy megtalálhatóak a Bárczy ideje alatt épült oktatási intézmények. Az épületekhez kiváló szobrászati és belsőépítészeti elemek is csatlakoztak. A közoktatás színvonalának emelése és a zsúfoltság csökkentése érdekében még további ideiglenes barakkiskolák is létesültek.
Az építészeti alkotások sorában meg kell említeni a Népszállót (Aréna – ma Dózsa György – út, Schodits Lajos és Eberling Béla alkotása), mely 440 lakóegységével segítette a vándorló munkaerő elhelyezését, a Sáros fürdő helyén létesített Gellért fürdő-szálloda komplexumot (Sebestyén Artúr épülete), a Fővárosi Állat- és Növénykert új állatházait (Kós és Zrumeczky), Kis- és Nagyszikláját (Végh Gyula és Benke Gyula), a Zeneakadémia új épületét, a mai Erkel Színházat és számos fürdő- és kórházbővítést.
Bárczy István a városszervezés területén is számos újítást vezetett be. Egységesítette a vízszolgáltatást, csatornatelepeket, szivattyúházakat alakított ki. Sokat javított az utak burkolatán. A „fürdőváros” rang hitelesítésére fővárosi tulajdonba vette (megvásárolta) a fürdőket. A közfürdők mellett az iskolai tisztálkodó helyiségekről is gondoskodott. Egységesítette a villamoshálózatot és az ő idején indult meg az első autóbuszjárat. Tanítóképző létesítésén és továbbképző tanfolyamok indításán munkálkodott, megszervezte a Pedagógiai Szemináriumot.
Művelődéspolitikai téren jelentős szerepet játszott a fővárosi értékek megőrzésében. Főleg a könyvtári és múzeumi intézkedései jelentősek az állománygyarapítás területén. Munkatársa, Szabó Ervin felbecsülhetetlen jelentőségű munkát végzett Bárczy támogatásával, nem véletlen, hogy Budapest irodalomőrző intézménye a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár nevet kapta.
3.
Bárczy István polgármestersége idején nyílt meg a Szépművészeti Múzeum, adtak ki lapot „Magyar Építőművészet” címmel és ekkor jelent meg a Nyugat folyóirat, melyről a fővárosban tömörült polgári írókat „nyugatosok”-nak keresztelték. Virágzott a színházi és kávéházi élet, ez volt a „magyar operett” fénykora. Szépirodalmi, Műépítészi és Zenei Díjat alapítottak és adtak át (az irodalmit például 1909-ben Ady Endre kapta). Megalakult a Fővárosi Képtár.
Bárczy István sokat tett az erős nemzeti kultúra fejlesztése érdekében. Valószínűleg nem véletlen, hogy az erdélyi építészek térnyerése mellett ekkor indult be Bartók Béla és Kodály Zoltán népdalgyűjtő tevékenysége is. A műveltség szélesítése érdekében az általános választójog bevezetését is szorgalmazta.
Az első világháború kitörése azonban megszakította ezt a fejlődési vonalat. A világégés felszámolta a korábbi társadalmi/gazdasági hátteret és az akkor már főpolgármester (és főrendi házi tag) mögül kicsúszott a bázis. Az őszirózsás forradalom után 1919 januárjában lemondott, s bár még később vállalt pozíciókat: egy ideig igazságügy miniszter is volt (1919. novembere és 1920. márciusa között), majd 1920 és 1931 között országgyűlési képviselő, a főnemesi kiváltságok megőrzésére szakosodott Horthy-rendszerben már nem találta a helyét, így 1943-ban bekövetkezett haláláig többé nem játszott szerepet a közéletben.
Amit azonban polgármestersége alatt alkotott, megérdemli a tiszteletet és például szolgálhat a következő nemzedékeknek.
