Ha nekünk így is jó

Publikálás dátuma
2019.10.06. 18:17

Fotó: Adományozó - Szalay Zoltán / Fortepan
Talán még apám se hitte, hogy Zorán Sztevanovity, aki a hetvenes évek közepén már-már úgy eltűnt a magyar rockzenéből, mintha „dobbantott” volna, a dekád végére a legünnepeltebb szólisták egyike lesz. A Metróért persze rajongott a fél ország – pardon: a harmad, mert a másik kétharmad az Illésért, illetve az Omegáért volt oda –, de a Metró már rég nem járt, az Illés is feloszlott, csak az Omega nyomta még, hetvenkilencben éppen a Gammapolis című nagylemez dalait. Ezek szövegeit a geminis – utóbb fotexes – Várszegi Gábor jegyezte, ám valójában Bródy János írta. De szövegileg nem az volt a legnagyobb trouvaille 1979 Magyarországán, mert Kovács Katinak a V'Moto-rockkal készült Szívemben zengő dal című albumán felhangzott a Domino című szám, amely (a borító tanúsága szerint) Fats Domino emlékére készült. A jó öreg Fats akkor ötvenegy esztendős volt, és hál' Isten, még további harmincnyolc évet élt, tavalyelőtt hunyt el. Amúgy nagyjából százszor annyi Domino (mármint Fats Domino) lemezt adtak el összesen, mint amennyi a Gammapolisból idehaza elkelt, jóllehet a 650 ezer sem kevés, sőt... Talán Zorán is játszotta a Goin' Home-ot vagy az Ain't That A Shame-et Ausztriában meg az NSZK-ban, ahol éjszakai bárokban „vendéglátózott”. Azért volt erre szüksége, mert a Metró széthullása után adósságai maradtak. A tartozások kiegyenlítéséért sokat vállalt, mivel – amint azt már itthon említette annak idején – „szörnyű helyeken, Innsbruckban például közvetlenül a lokál fölött, olajos, fapadlós teremben laktunk”. De nem emiatt fogta Könyörgésre. Miután Presserrel kigondolta, hogy megpróbálkozik a szóló karrierrel – noha addig mindig zenekarokban muzsikált –, Zalatnay Sarolta 1972-es, az eredeti LGT-vel (Barta, Frenreisz, Laux, Presser) készült, kitűnő nagylemezéről kölcsön vette a Könyörgés című számot. A feldolgozás olyannyira sikerült, hogy az adaptáció az első helyre került az Ifjúsági Magazin slágerlistáján, pedig azt a ritkán vezették egyéni előadók. Talán ez is biztatást adott Pressernek, Dusánnak és Zoránnak, hogy a „föld alatti” frontembernek érdemes az egyedülálló vállalkozásba fognia, és hetvenhétben megjelent az első önálló album, Zorán címmel. A fogadtatás egyenesen mesés volt.
A recenziók egyike így szólt: „Még a komolyzene hívei is örömmel gyarapítják gyűjteményüket Zorán nagylemezével.” Gondolhatnánk, ezt nem lehet fokozni. Ám két évvel később, a harmadik album közreadása után már az látott napvilágot: „Új műfajában Zorán annyit tudott adni közönségének, hogy rövid három nagylemez leforgása alatt könnyűzenénk egyik klasszikusává lett.” Sőt egy másik korabeli kritikus mindjárt a jövőbe is tekintett: „Egy kései utódunk, aki alkalomadtán rocktörténettel is foglalkozik, nem térhet majd ki a Zorán-trilógia sajátosságainak értékelése elől, s valószínűleg külön fejezetben fogja méltatni ezt a három lemezt.” Langyos a sör, ha nekünk így is jó – énekelte a harmadik album B oldalának első számában Zorán, aki azt is dalolta negyven évvel ezelőtt, hogy „a vereség is fizet szépen, és a győztes sokkal fáradtabb”. Rock ugyan nem volt, a hangulat inkább a sanzonok világát idézte, ám az átváltozó művészt joggal jellemezték ekképpen: „Amit dalol, az rendszerint nemcsak gondot űz, de el is gondolkodtat. Zorán nem volt rest igényes művésszé növelni magát az elmúlt esztendők során. Távol tartotta magát a könnyűzenei élet gyakran gusztustalan belvillongásaitól, pozícióharcaitól és csak a művészetre koncentrált. Nincs is ellensége egy sem: a magyar beatzenészek színe-java – színre, stílusra, klikkre való tekintet nélkül – egy emberként, boldogan sorakozott fel a stúdióban Zoránt kísérni, hogy a lemez valóban hét nyelven beszéljen.” Pedig Zorán szorongva fogott az újba. Hetvenhétre így tekintett vissza: „Harmincöt éves voltam, és ha a lemez megbukik...” Olyannyira nem bukott meg, hogy öt évvel később Sylvie Vartan feldolgozta az Apám hittét (Je veux aimer). Mi több, máig érvényes, hogy „jobb nem is jár, ha nekünk így is jó”. Nem igaz?
Szerző

Donald bedőlt a kacsának

Publikálás dátuma
2019.10.06. 16:10
Trump és ügyvédje, Rudy Giuliani
Fotó: DON EMMERT / AFP
Hab a tortán, hogy Trump éppen az őt két éven át vizsgáló különleges ügyész, Mueller kongresszusi meghallgatása másnapján beszélt ukrán kollégájával: mintha csak fellélegzett volna, hogy azt megúszta.
Kiegészítve a híres mondást, immár mondhatjuk, hogy nemcsak a forradalom falja fel a saját gyermekeit, hanem a fake news is saját fogyasztóit. Donald Trump álhíreknek és összeesküvési teóriáknak bedőlve jutott el oda, hogy saját maga lökte a – hónapok óta ezen tanakodó – demokratákat az elnökper elindítása felé. Az ügyvédjével, Rudy Giulianival együtt a kijevi ügyészeket éveken át nyomozásra noszogató Trump végül egy telefonbeszélgetésben megzsarolta az új ukrán elnököt, Volodimir Zelenszkijt, s ekként tálcán kínálta a „füstölgő pisztolyt” politikai ellenfeleinek.

Nem lehetett halogatni

A rangelső demokratára, Nancy Pelosi házelnökre a Mueller-jelentés nyomán mind nagyobb nyomás nehezedett az impeachment megindítása végett, ám ő – legendás taktikusként – sokáig ellenállt. És nemcsak azért, mert a képviselőházi demokrata többség ugyan emelhet vádat, de döntenie a republikánusok kezében lévő szenátusnak kell, s ott esélye sem látszott az elnök kétharmados elmarasztalásának. Vagyis ezzel azt kockáztatta volna, hogy Trump újraválasztási aduként lobogtatja „felmentését”. Csakhogy a vádemelést nem lehetett tovább halogatni, amikor nyilvánosságra került, hogy az említett telefonbeszélgetést, mint súlyos vétséget tette szóvá az illetékes kormányzati ellenőrnek egy titkosszolgálati whistleblower (szó szerint: sípmegfújó, tehát a visszaélést, törvénytelenséget a hivatalon vagy cégen belülről feltáró). Hiszen lelepleződött, hogy Trump, aki már 2016-ban is orosz választási beavatkozás haszonélvezője volt, most ismét külső hatalom segítségével próbálná lejáratni az elnökjelöltségre legesélyesebb demokratát. Hab a tortán, hogy Trump éppen az őt két éven át vizsgáló különleges ügyész, Mueller kongresszusi meghallgatása másnapján beszélt ukrán kollégájával: mintha csak fellélegzett volna, hogy azt megúszta. De hát Trump üzletemberként és elnökként egyaránt számtalan olyan ügyet úszott meg, ami másokat bizonyosan tönkre (és börtönbe) tett volna, ma pedig már fanatikusan hithű – a republikánus politikusokat jószerivel túszként tartó – táborával a háta mögött alighanem elbizakodottá vált. Ám ami igazán és szó szerint észbontó, hogy láthatóan képtelen eligazodni a valós tények és a fake news világában, amit elárul az is, hogy a hitelességre kényesen törekvő, mérvadó lapokat is képes az utóbbiak közé sorolni. De ami ennél is végzetesebb (és egy elnök esetében vészesebb): a kedvenc jobboldali tévécsatornája műsorain naponta órákon át(!) csüngő Trump a tényekkel finoman szólva is lazán bánókat tekinti mérvadónak. Méghozzá olykor elképesztő összeesküvési teóriáikat, konteóikat (konspirációs teória - a szerk.) is. Hogy aztán az ukrán esetben politikát alapozzon rájuk.

Konteók hálózatában

Már 2016-ban, tehát az előző elnökválasztás évében megjelent az álhír, hogy nem is az oroszok szerezték meg és tették közzé a demokraták (közte Trump ellenlábasa, Hillary Clinton) e-mailjeit, hanem maguk a demokraták, mivel Trumpot akarták meggyanúsítani az orosz segítség igénybevételével. Józan ésszel ugyan képtelenségnek tűnt, hogy a demokraták maguk akarták volna tetézni a Hillaryt végül meg is buktató ügyet, és saját magukat terhelő levelezést tettek közzé, Trump és hívei azonban siettek felkapni e konteót, amit a szélsőséges portálok diadalmasan terjesztették. S mivel a szervereik feltörésének kivizsgálását a demokraták egy olyan elektronikai cégre bízták, amelynek történetesen szláv nevű tulajdonosa is volt, lehetett hirdetni, hogy az oroszokon bosszút állni akaró ukránok is sárosak (a tulaj, Dmitri Alperovitch még gyerekként került a szovjet korszak vége táján Amerikába). Most Trump annak ellenére hozta ezt szóba Zelenszkijnek, hogy korábban a saját belbiztonsági tanácsadója próbálta lebeszélni e hiteltelen teóriáról. Sőt: az amerikai szervek már le is leplezték e konteó eredeti terjesztőjét, az orosz katonai hírszerzés tisztjét, aki ellen (tucatnyi kollégájával együtt) Mueller a távollétében vádat is emelt. De amint a The New York Times hétfőn megírta, az elnök nem hozzáértő embereire hallgat, hanem kedvenc tévéseire és honlapjaira. No, meg az összeesküvési teóriákat szintén imádó ügyvédjére, Giulianira, aki nagy buzgalommal vágott bele a „nyomozásába”. Már eddig is meghökkentő volt, hogy egy amerikai elnök semmibe veszi a saját titkosszolgálatai vizsgálatait, amelyek kétséget kizáróan feltárták az orosz beavatkozást. Nincs ember a Földön, akinek az övéhez fogható hatalmas gépezete volna információszerzésre, de Trump kétes (orosz trollok által is befolyásolt) forrásokat részesít előnyben, vagy éppen moszkvai kollégája szavára hallgat, aki természetesen szemrebbenés nélkül letagadja a beavatkozást. De a trumpi tudathasadás legfrissebb bizonyítéka, hogy kiderült: 2017 májusában az ovális irodában járt Lavrov külügyminiszterrel tudatta, őt nem is zavarja Moszkva előző évi – a javára történt – választási aknamunkája. Hogy akkor miért harsogott a Mueller-vizsgálat idején mindvégig „boszorkányüldözésről”, az megint a lélekelemzőkre tartozik. Miként az is, hogy miért tette közzé, mint felmentése bizonyítékait az ukrán elnökkel folytatott beszélgetése jegyzőkönyvét, amivel megerősítette a whistleblower állításait (a már börtönbe került volt ügyvédje szerint Trump virágnyelven ad utasításokat és nyilván azt képzeli, azt mások nem értik, pedig a maffiaügyekben jártasak nagyon is). De azért a Fehér Ház különleges titokként próbálta elrejteni még saját emberei elől is. Hiszen olyan kulcsmondat is van benne, hogy Trump felszólítja ukrán kollégáját: „tegyen nekünk egy szívességet”. Ez alighanem bekerül a történelemkönyvekbe, mint az elnöki zsarolás (és sakkvakság) bizonyítéka, utóvégre akkor hangzott, el, amikor Zelenszkij kérte a Kijevnek égetően fontos – Trump által letiltott – amerikai katonai segélyszállítmányt. Csak akkor, ha teszel nekünk egy szívességet, hangzott a válasz, vagyis nyomoztatsz a (nem létező) ukrán beavatkozás és persze az alaptalan „Biden-ügyben”.

Az elsütött pisztoly

Ha a demokraták meggyanúsítása bizarr konteó, akkor Joe Biden, az esélyes 2020-as ellenfél „ukrán ügye” ismert tények durva kiforgatása. S itt nincs mit nyomozni: Biden azért sürgette még alelnökként az akkori ukrán főügyész eltávolítását, mert Amerikát, az EU-t, a Valutaalapot felháborította a korrupció elleni tétlensége. Vagyis nem magánérdeket képviselt (egy ukrán cég igazgatótanácsában lévő fiát védve), hanem közös nyugati álláspontot. S Trumpék állításával szemben, nem azért rúgatták ki az ügyészt, mert nyomozott a Biden-fiú cége ellen, hanem éppen ellenkezőleg: senki oligarcha dolgait nem bolygatta. Amíg az egyik ügyben Trump utólag felmentené a javára 2016-ban beavatkozó oroszokat, e másikban besározná jövőre esedékes ellenfelét. Hogy aztán ugyanúgy, mint az előző kampányban a „Korrupt Hillary”-t, most is harsoghassa gyűlésein a „Korrupt Joe”-t, amire tömegei nyilván ezúttal is a „Lecsukatni!” skandálással felelnének. Ezeket alátámasztó „nyomozásért” zsarolta az ukrán elnököt, amikor „szívességre” kérte (ilyesmit az államok hivatalosan kérnek, ám Donald a Keresztapa Donját idézte fel). Tehát amikor ezt Nancy Pelosi (és egész Amerika) megismerte, az addig vitatott impeachment vitathatatlanná vált. Pár éve Trump sajátosan eldicsekedett, hogy ha ő lelőne valakit a Fifth Avenuen, tábora akkor is kitartana mögötte: Pelosi türelmesen kivárta, hogy az elnök el is süsse azt a pisztolyt. Most majd kiderül, hogy e „tettenérés” után is kitartanak-e? Egy republikánus körökben bennfentes, bár Trump-bíráló (viszont elnöki munkatárs férje) azt állítja: ha titokban szavazhatnának, a párt szenátorainak többsége elnökük ellen fordulna. Nem csoda: lesik a felméréseket a politikusok, pláne azok, akik jövőre újraválasztás előtt állnak. A jobboldali Rasmussen tavalyi felmérése szerint az amerikaiak 28 százaléka vallja magát demokratának, 29 pedig republikánusnak, míg 28 százalék függetlennek. Vagyis kevesebb, mint egyharmad a netán megingathatatlan hithűek aránya, s a függetlenekre nyilván hatnak a tények. Márpedig a „füstölgő pisztoly” Trump kezében már most is megtette hatását: ha eddig az emberek többsége viszolygott az elnök felelősségre vonásától, immár azt elkerülhetetlennek tekinti, vagy legalábbis elfogadja. S ha a most kezdődött kongresszusi meghallgatások, az eskü alatti – tehát börtönt kockáztató – tanúvallomások sora és nyilván az újabb leleplező kiszivárogtatások közismertté válnak, hamarosan rácáfolhatnak Trump fenekedésére. Kezdve mindjárt Giuliani elnöki fülbesúgóval, akinek iratait máris beidézték. Ő ráadásul szintén elképesztően képes akár egy percen belül is önmagának ellentmondani, legutóbb például egy tévéinterjú következő mondatában beismerni, amit előbb tagadott. S a Mueller-vizsgálat tanúsította, hogy Trump embereit is megszólaltatja a börtön lehetősége (előző bizalmi ügyvédje is ellene fordult). S aligha válik be az elnök tavasz óta alkalmazott trükkje: emberei és kormányzati dokumentumainak visszatartása a törvényhozási ellenőrzéstől. Már értésére adták, hogy a további (Watergate-műszóval) „kőfalazás” önmagában is vádpont lehet az elnök ellen.
Szerző

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.10.06. 13:30

Fotó: A szerző felvétele
Első magyarként 2014-ben hazajöttem a selyemúton. A több mint 10 000 lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd Isztambulból hazarepültem.

Gát épül a Tigrisen

„Kérded, mi az a nagy folyó. / Hívd fel, ott van a tudakozó!” (Omega: A nagy folyó) „A Tigris.” - hallom a választ Hasankeyf modern hídján állva. Miközben a folyót nézem eszembe jutnak Alkhidrnek, útitársamnak a szavai, aki elköszönésemkor megnyugtatott, fogunk még találkozni. Különös fazon, az úton egy arab nyelvű Biblia és a Korán lapozgatása közben magyarázta az iszlám és a kereszténység közötti hasonlóságokat. Rácuppantam a témára. Az iszlám – mondta – elfogadja a zsidó és a keresztény vallást is, majd megmutatta a Koránban a „Jónás, József, Ábrahám, Mária, Noé” című fejezeteket. Amúgy a korai keresztény hagyományok és az iszlám szerint (Korán 11:44) Noé bárkája nem az Araráton feneklik meg, ha nem a Dzsudi-hegyen, ami a törökországi Cizre közelében van. És a Korán szerint (3:52) Jézus apostolai „muszlimnak” nevezik önmagukat. Megtudom, az arab nyelvű Bibliában is szerepel a saría szó, nem is egyszer. Isten, amikor „szóla” Mózesnek, hogy menjen fel a hegyre, hogy átadja neki a "törvényt" (2 Mózes 24:12) a Biblia saríát ír. Eleázár pap elmagyarázza, hogy mi a saría, a „törvény rendelése” (4 Mózes 31:21), és a Jordánon túl, Moáb földjén Mózes szintén a saríát magyarázza (5 Mózes 1:5). Az Újtestamentumban már a görög nomosz, arabul námúsz szó szerepel, de Lukácsnál a „Mózes törvénye” még szintén saría Músza (Lukács 2:22). Isten (általában) arabul: iláh, az isten: Alláh, az „én istenem”: iláhi. „Lá iláha illá Alláh”, vagyis „Nincs más isten, csak az Isten!” – mondják a muszlimok, „Éli, Éli, lamma szabaktani ”– mondta Jézus a keresztfán (Máté 27:46; Márk 15:34). A bibliai Édent Mezopotámia két folyója, a Tigris és az Eufrátesz határolta. Hasankeyfnél az Édent most Batman tartománynak hívják, és Törökország a Dél-Anatóliai Projekt keretén belül gátakat, és vízerőműveket épít a folyókra. 2011-ben jártam az Eufráteszre épült Atatürk gátnál, Hasankeyfbe és a Tigrishez az Ilisu gát miatt jöttem. A gát megépítése miatt felduzzasztják a Tigrist, és a 10 ezer éve lakott település 80 százalékát elárasztják vízzel. A megszülető új tónak sokan nem örülnek. Bár a török kormány a majdnem 300 középkori műemlékéből többet is biztonságos helyre szállított, mégis sok el fog pusztulni, hullámsírba kerül, miközben a régiónak eddig csak a 10 százalékát tárták fel a szakemberek, aki szerint több mint 20 kultúra emlékei találhatóak a környéken. A táj fő jellegzetességei a sziklákba vésett barlanglakások, a folyóra pedig a XII. században a kor legnagyobb hídját építették. Talán még Marco Polo is átment rajta, ugyanis a hídnak köszönhetően a város a selyemút egyik fontos állomása volt. A híres tádzsir - arab szó, jelentése kereskedő, a magyar nyelvben tőzsérként él – korában a közeli Ahlat városában 350 000 ember élt, míg Londonban csak 25 000! A munkálatok miatt az útban lévő falvakkal és nomádokkal együtt a kormány szerint 15 ezer, mások szerint közel 80 ezer embernek kell elhagynia az otthonát október 8-ig, a költözés végső határidejéig. És azután jön az özönvíz, persze nem a bibliai. Az „Új Hasankeyfben” az állam 700 lakást, kulturális központot, és könyvtárat is épített a helyieknek, akik főleg arabok és kurdok. Miközben az emberek költöznek, halottaikat kiszedik a földből, és biztonságosabb helyre szállítják őket. 2009-ben Ausztria, Németország, és Svájc visszavonta pénzügyi támogatását, Hasankeyf megmentésért pedig civil fórumok szerveződtek. Az egyik megmozdulás most szeptemberben volt, a nyáron pedig Európa több nagyvárosában tiltakoztak, eredménytelenül, és az UNESCO is hallgat.

A vízről nem tárgyalnak

Amikor az egyik helybélitől megkérdeztem, hogy hol van a szálloda, amit kinéztem magamnak a neten, a folyó partján lévő kőkupacra mutatott, és közölte, az volt az. De elmagyarázta hol találom a másik szállodát. Amikor megláttam az épületet, és az udvaron szembe jött velem egy huszonéves srác, a biztonság kedvéért megkérdeztem: ”Ez a szálloda?” Azért is bizonytalanodtam el, mert a bejáratnál egy hatalmas tehén-lepényt kellett kikerülnöm. Amíg ott voltam, a török munkagépek folyamatosan dolgoztak, épületeket bontottak, fákat téptek ki. A boltban az arab árussal arabul beszélgettem, igaz nagyon keveset értettem, hiszen ő a helyi dialektust használta. Búcsúzáskor adott nekem egy kenyeret, paprikát, paradicsomot. Mivel udvariatlanságnak tartottam, hogy ezek után még sajtot is kérjek, azt megvettem egy másik boltban. Találkoztam egy iráni kurd lánnyal is, ketten voltunk turisták, mi még láttuk azt a Tigrist, amelyik Mezopotámia történelmét írta.  Hasankeyfből minibuszokkal mentem tovább: Midyat, Ilik, Cizre volt az útvonalam. A város után a Tigris Törökország és Szíria határfolyója, de ezt már egy olyan buszból láttam, amelyben volt wifi, és 220-as konnektor is. Szeptember elején, a Kurdisztáni Dolgozók Pártja (PKK) a közelben felrobbantott egy kisbuszt, 7-en meghaltak, 10 ember megsebesült. A török kormány és a PKK közötti harcokban az elmúlt 34 évben 40 ezren haltak meg, civilek, és katonák mindkét oldalon. A folyókra épített vízerőművekkel Törökország, ha akarja, befolyásolni tudja Szíriát, Irakot és a kurdokat. Törökország nem tárgyal a vízről olyanokkal, akik a terrorizmust támogatják - mondta Szulejmán Demirel miniszterelnök 1992-ben, aki korábban az adanai Seyhan-gát munkálatait felügyelte. A vízerőművek építése maga után vonja az infrastruktúra fejlesztését, így csökken a PKK rendelkezésére álló terület. A hegyeket jól ismerő kurd harcosok gyakran Irakból törnek elő, bázisaikat a törökök rendszeresen támadják. A hadműveletek miatt Törökország 15 katonai bázist üzemeltet a Kurd Regionális Kormányzat (KRK) fennhatósága alatti területeken. A török támadások a civil lakosságot is veszélyeztetik, a harcok miatt a lakosság nagy része – keresztények, muzulmánok egyaránt - a délebbi, biztonságosabb területekre költözött. A 72 helyi faluból mára már csak 18 lakott.

Úton Bagdadba

„Hosszú úton haladsz egyre, / Csapzott már a hajad,” (Omega: Addig élj) Az európai kereskedők az iszlám határánál találkoztak a török állami adminisztráció, a díván embereivel. A díván szót őrzi a franciában a douane, az olaszban pedig a dogana, mindkét szó vámot jelent. Én augusztus 4-én találkoztam a török, 9-én pedig az iraki díván embereivel, akik kurdok voltak. A KRK egy 40 643 négyzetkilométeres területet irányít, ami négy iraki kormányzóságot foglal magába a 18-ból, ezek: Erbil, Szulejmánijja, Dáhuk és Halabdzsa. De az iraki közigazgatási rendszeren belül léteznek „vitatott hovatartozású területek”, amelyeken a KRK megosztva gyakorolja a hatalmat a központi kormányzattal, tehát Bagdad és Erbil is igényt tart rájuk: ilyen Kirkuk. A kurdok arra hivatkoznak, hogy ezeket a területeket felszabadították az Iszlám Állam (IS) megszállása alól, megállították és legyőzték őket, Bagdad szerint pedig ezek a régiók mindig is az arabokhoz tartoztak, korábban pedig a törökökhöz. Irak a XVI. századtól az első világháborúig az Oszmán Birodalomhoz tartozott. „Történelmi kötelezettségünk van Irakban” – mondta Erdogan török elnök. Erbilből – a városról majd később – céltaxival mentem Bagdadba. Egy taxis kivitt a buszpályaudvarra, majd az ott álló taxira mutatva közölte, azok mennek Bagdadba. Megvalósult a félelmem, mert busszal akartam menni, és nem személyautóval! Az egyik autóban már hárman ültek, én lettem volna a negyedik, de a sofőr az útlevelem láttán közölte, nem visz el. A vízumomon lévő pecsét nem tetszett neki, és hiába erősködtem, mert akkor már örültem volna a kocsijának, nem szállhattam be. Már itthon többen azt mondták, valószínűleg félt elvinni, mert nem éppen jellemző, hogy Erbilből az európai turisták betaxiznak Bagdadba. Visszamentem a szállodámba, majd egy másik taxival kimentem a repülőtérre, abban a reményben, hogy akkor majd Bagdadba repülök. De épp az iszlám egyik legnagyobb ünnepe, az Áldozati Ünnep volt, így mindent zárva találtam. Visszaültem a taxiba, és megkértem, hogy vigyen vissza a pályaudvarra, hátha egy másik autóval szerencsém lesz. Az lett. Nem tagadom, egy kicsit féltem, hiszen az autóút a vitatott hovatartozású területeken vezetett át, ahol még mindig aktív az IS. Több mint egy tucat ellenőrző pontnál kellett megállnunk. Az egyik helyen a kurdok, a másikon az iraki kormánycsapatok ellenőriztek, de láttam a Hasd el-Saabi síita milícia zászlóját is. Amikor rákérdeztek a szülőhazámra, Törökországban „Madzsarisztánt” mondtam, ám Irakban az „Al-Madzsar” helyett az angol nyelvből arabosított Hungárijját válaszoltam. A rendőröknek, katonáknak, kommandósoknak tetszett, hogy arabul beszélek, és, hogy könyvet írtam a selyemútról. Ezt többször is megmutattam, a török határőrök még át is lapozták. Az egyik kommandóstól, akinek csak a szemeit láttam, kaptam egy palack vizet: a víz abban a száraz melegben maga az élet. De mások is megvendégeltek, és miután vége lett az ellenőrzésnek, mindenkinek „Boldog Ünnepet!, Éid Mubárak” kívántam, amire a szavak mellé hangos nevetés volt a válasz. Az utam során láttam amerikaiak által lerombolt hidat, és falvakat, amiket az IS pusztított el. Látványosan nem, csak diszkréten fényképeztem, mert nem tudtam, hogy honnan, ki figyeli az autónkat. Bagdadhoz közeledve az egyik ellenőrző pontnál nem akartak tovább engedni, megint a vízumommal nem tetszett valami. Már nem emlékszem, hogy mi mindent mondtam a katonának, de sikerült elbizonytalanítanom, és bementünk a parancsnokhoz, aki továbbengedett.