A népfelség útvesztői

Bájos egyszerűséggel emlékezett meg a népfelség elvéről csütörtökön a magyar „közmédiának” nyilatkozva a Londonban tárgyaló Szijjártó Péter külügyminiszter: "Boris Johnson miniszterelnök a Brexitről döntő népszavazáson kifejezett népakaratot igyekszik teljesíteni, és ezért őt nem támadni kellene, hanem inkább tisztelni".
Jól tesszük, ha a bájt lehántjuk a főkülügyér szavairól. Szijjártót nem azért meneszthették a brit fővárosba, hogy a politikai filozófiáról elmélkedjen, hanem hogy mentse a menthetőt: mi lesz a Brexit után Nagy-Britanniában dolgozó magyar megélhetési migránsokkal, akik az Unió szabad munkaerő-vándorlásának hullámain érkeztek a szigetre. Szijjártó persze a "magyarok érdekeit védi", de Isten óvja meg a regnáló hatalmat, hogy a több százezer, a brit „no go zónában” iskolázott visszatérjen politikai és gazdasági menekültnek a saját hazájába.
Van itt más is. A Brexitről szóló népszavazást az a David Cameron írta ki, aki a magyar kormányfő talán leghívebb szövetségesének tűnt az EU nagy étvágyú átformálásában. Cameron döntött úgy, hogy az Unió "újratervezéséhez" kikéri a népfelség felhatalmazását, és annak támaszával lendül neki Brüsszelnek. Cameron félrenyelt: a manipulált a népfelség a távozás mellett döntött, a brit demokrácia megzavarodott, a politikai elit pedig nem tudott más vészkijáratot felkínálni, mint a nemzeti birodalmi álmokat és a remélt washingtoni köteléket. Trump amerikai elnök lökött is egyet a kecskén: kivételes kétoldalú kereskedelmi egyezményt ígér, miközben a multilaterális Unió ellen kereskedelmi háborút  hirdet. A brit parlamentarizmust a legfelsőbb bíróságnak kellett megmentenie.
Az, hogy a népfelség elvének leplébe burkolózva mit tesz Magyarországon a hatalom éppen a népfelség elvével, most látjuk igazán, amikor esély van a politikai uralom demokratikus megbillentésére. Látjuk az ellenzékkel szemben használt aljas módszertant a rendőrségi házkutatástól a szexuális zaklatás vádjáig. A kontúros képen ott a népfelséget kisajátító politikai erő, s csúcsán egyetlen ember.  
A múlt század végére a népfelség elve az egész világon általános és általánosan elfogadott lett. Sokan már a történelem végéről beszéltek. Aztán a történelemnek nem lett vége, a demokrácia szabadságára senki sem ügyelt, és a nép a nevében beszélő tekintélyelvű vezetők eladták magukat a népet uraló saját hatalmuknak, a népfelség pedig tapsikolva lehajtotta a fejét.
A brit vagy az amerikai demokrácia nagyobb eséllyel húzza ki a fejét az autoriter hurokból, mint Magyarország, ahol – a kellő intézményektől már megfosztva – a népfelség útvesztőiben bolyongunk, ahelyett, hogy  elkergetnénk a népfelséget bitorlókat. Glaszékesztyűben azon morfondírozunk, minek nevezzük a rendszert. Tényleg, minek is nevezzük Deutsch Tamás EP-népképviselőt, aki lehülyézi az európai népképviselet jogi bizottságát, mert az elgáncsolja a magyar kormány brüsszeli biztosjelöltjét? Minek nevezzük  Szijjártó Pétert, aki bűbájosan a brit népfelségért aggódik, miközben pártja a magyart tiporja?
Szerző
Friss Róbert

Fekete, fehér, igen, nem

Az Egyesült Államokban elmúlt 10-15 évben – a pontos időpont meghatározása lehetetlen – a központi és helyi kormányzatok, a főáramú sajtó, az érdekképviseletek, egyetemek és egyéb társadalmi és gazdasági tényezők részéről egy erőteljes kampány vette a kezdetét, hogy felgyorsítsák az afroamerikaiak beépülését a többségi társadalomba. Megnyilvánul ez a „pozitív megkülönböztetés” erőteljesebb érvényesítésében, és – újdonságként – az afroamerikaiak láthatóságának és közszereplésének nagymértékű növekedésében a közösségi élet számos területén: a hírekben, a hivatalokban, a hirdetésekben, a könyvkiadásban és a szórakoztatóiparban. Ez a fejlemény olyan mértékű, hogy nem lehet a véletlen munkája, hanem valamilyen – nem szükségszerűen irányított – közmegegyezés eredménye. 
Mindebben nincs semmi kivetnivaló, kivéve két sajnálatos és feltehetően káros mellékterméket. Az egyik az, hogy az afroamerikaiak felemelése és felemelkedése a „fehér férfiak” lealacsonyításával és általában a „fehérek” bírálatával, egyfajta „fordított kirekesztésével” társul. Felmerül a kérdés, lehet-e felemelni embereket úgy, hogy lealacsonyítunk másokat? A másik melléktermék az, hogy az afroamerikaiak erőltetett szerepeltetése kiélezheti a különbségeket, és túlzott és megalapozatlan elvárásokat, netán követeléseket szülhet. 
A „fehér ember” általában és a „fehér férfi” különösen ma Amerikában sokak számára becsmérlő kifejezés, és sok mindent, ami az amerikai társadalom múltjában és jelenében rossz, a „fehér” fajta, az európai-amerikaiak számlájára rónak fel. Számos politikus, történész, egyetemi tanár és véleményalkotó szerint a társadalmi ellentétek forrása és az afroamerikaiak felzárkózásának akadálya a „fehérek felsőbbsége” és a „fehér kiváltság”. Szerintük az amerikai polgárháború fő célja az afroamerikai rabszolgák felszabadítása, nem pedig az ország egyesítése volt; rossz néven veszik, ha ezt valaki megkérdőjelezi. Ha kell, kijárják, hogy eltávolítsák azoknak a történelmi személyeknek a szobrát vagy emlékművét, akik a mából visszatekintve, közvetlenül vagy közvetetten, faji megkülönböztetéssel vádolhatók. Megváltoztatják a „kétes” személyekről elnevezett épületek nevét. A foglalkoztatás számos területén, a közhivatalokban, a közoktatásban és a nagyvállalatoknál szívük szerint korlátoznák a „fehér férfiak” felvételét. Vajon milyen hatást vált ki mindez a „fehér” amerikaiakból? Trump megválasztása részben válasz erre a kérdésre.
Történelmi tapasztalat, hogy a „kívülről” vagy „felülről” jövő erőfeszítés és intézkedés-sor egy társadalmi osztály felemelésére, felzárkózására legjobb esetben is félsiker lehet. A sikertelen kívülről érkező egységesülési törekvések története az Egyesült Államokban 150 évre megy vissza. A polgárháborúban győztes Észak három alkotmánymódosítással és kormányzati intézkedésekkel igyekezett véget vetni az afroamerikaiak hátrányos megkülönböztetésének és kirekesztésének a déli államokban. Ez volt a Reconstruction (átalakítás) korszaka, 1863 és 1877 között. A választójog kiterjesztésének köszönhetően számos afroamerikait, volt rabszolgát választottak meg kongresszusi szenátornak és képviselőnek, de nem sokkal azután, hogy az Észak 1877-ben kivonta csapatait a déli államokból, az afroamerikaiak elkülönítése egykettőre visszaállt, sok esetben erőszakos beavatkozással. Közel 100 év kellett ahhoz, hogy az afroamerikaiak Délen is gyakorolhassák szabadságjogaikat.
A Lyndon Johnson elnöksége alatt hozott törvénycsomag megerősítette az állampolgárok egyenlőségét és szabadságjogait, és a törvény erejével biztosította azokat. Ennek ellenére, immár több mint 60 év elteltével, az afroamerikai népesség túlnyomó többsége ma is elszigetelődött, a családi élet felbomlásával, munkanélküliséggel, függőséggel és bűnözéssel sújtott szegénynegyedekben él. A közoktatásban a beilleszkedés és a részvétel nem változott, vagy még romlott is. (Az afroamerikaiak társadalmi helyzetének statisztikai adatai az interneten elérhetők.)
Amerikában a társadalmi ellenérzések és ellentétek mintha kiéleződtek volna. Egyre gyakoribbak a „fehér” hatóságok ellen irányuló tüntetések. Ahányszor a rendőrség testi erőszakot alkalmaz vagy lelő egy bűnözéssel gyanúsított lakost az afroamerikai szegénynegyedekben, a tüntetések robbanásszerűen jelentkeznek, még mielőtt a tények és az indokok ismertté válnának. (Lásd Ferguson városát, Missouri államban, 2014-ben.) Washingtonban nagyszabású emlékművet emeltek a XIX. század végén és a XX. század elején a déli államokban gyakori lincselések afroamerikai áldozatainak, anélkül, hogy alkotói elismerték volna, a gyakorlatnak „fehér” áldozatai is voltak. Afroamerikai politikusok, közéleti személyek és értelmiségiek országos fórumokon bírálják a „fehér” társadalom bánásmódját a múltban és a jelenben a kisebbségekkel szemben, és vannak köztük olyanok, akik kárpótlást követelnek a rabszolgák leszármazottainak. Sőt olyanok is akadnak, akik elvetik a beilleszkedés gondolatát, de követelik a „pozitív megkülönböztetés” és az azzal járó előnyök folytatását. 
Obama – nyolc évig tartó elnöksége elején – egyik beszédében felszólította afroamerikai férfi honfitársait a személyes felelősségvállalásra a családalapításban és gyerekeik nevelésében. A bírálatok özöne zúdult rá, éppen azok részéről, akikhez a beszédét intézte. Az elnök nem nyilatkozott többé ebben a témában.
Egy társadalmi réteg felzárkózásában a „kívülről” és „felülről” érkező egységesülési kísérletek rész-sikereivel és sikertelenségeivel ellentétben, a „belülről” jövő próbálkozások és erőfeszítések hatásosabbak és sikeresebbek. Jó példa erre a Harlem Reneszánsz, az I. Világháborút követő és az 1930-as évekig tartó belső megújulási mozgalom, amely aztán kiterjedt az északi ipari nagyvárosok afroamerikaiak által lakott területeire is. A mozgalom gerjesztő és ösztönző hatásosságára jellemző, hogy többirányú – kívánatos és nemkívánatos, jó és rossz – fejleményekhez vezetett. A pozitív oldalon a mozgalom felébresztette a „tehetséges egytized” – W. E. B. Du Bois (1869-1963) afroamerikai társadalomtudós megfogalmazása – jogos büszkeségét, kinyilvánította jogos követeléseiket, és letette polgárosodásuk alapjait. Harminc-negyven évvel később, a „Reneszánsz” a Martin Luther King nevéhez fűződő polgárjogi mozgalomhoz vezetett: az afroamerikaiak, a rabszolgák leszármazottjai, saját kezdeményezésükre és önerejükből kiharcolták a törvényszabta és a törvény által biztosított szabadságjogaikat. Kialakult egy afroamerikai felső társadalmi osztály. A Reneszánsz vadhajtásai, Farrakhan Iszlám Nemzete, a Black Panther Party (fekete párducok pártja) és Malcolm X Szunni Iszlámja a kezdeti sikerek után eltűntek a közéletből.
Tekintve, hogy a „kívülről” jövő egységesülési törekvések és beavatkozások hatásossága a legjobb esetben is szerény, mi a többségi társadalom teendője? Én két lehetséges hozzáállást látok. Az egyik már-már közömbös: hagyni a kisebbségek természetes kibontakozását, miközben a többség biztosítja az ehhez szükséges körülményeket. A másik hozzáállás beavatkozóbb és tevékenyebb: megteremteni az egymás mellett élés körülményeit, elismerve, hogy hosszútávon ez az egyetlen járható út. Ennek érdekében a mindenkori kormányzatok feladata lenne, hogy biztosítsák a kisebbségek számára a gazdag városnegyedekben vagy azok közelében azokat a lakhelyeket, amelyeket anyagilag megengedhetnek maguknak; létesítsenek iskolákat a magas és közepes jövedelmű városrészek határvonalán; és a foglalkoztatásban szüntessenek meg mindenfajta megkülönböztetést és kirekesztést. Azok a gyerekek és fiatalok, akik egymás szomszédjai, egymás mellett nőnek fel, közös iskolákba járnak és aztán egymás mellett dolgoznak, nem valószínű, hogy hátrányosan megkülönböztetik és kirekesztik egymást. Minden más az egyén és az egyén közösségeinek dolga, nem pedig az „államé”. Nemzedékek munkájára van szükség. A szerző orvos, amerikai-magyar kettős állampolgár 
Szerző
Simon Géza

Hatékonyan a múlékonyról

Pár napot nálunk időzött külföldi rokonunk, ötvenes éveinek vége felé járó, folyton tanuló, folyton szemlélődő, világot látott, az aktív munkától már visszavonult tanítónő. Mostanában azt vette a fejébe, hogy csiszolja magyar tudását, mert hiába anyanyelve ez, a filmeket még nem érti tökéletesen, és az újságokban olvasottak sem jönnek mindig át, ő pedig azt szereti, ha árnyaltan fogadhatja be a világot, nem csak elnagyoltan. Ezért a fővárosban tölt pár hónapot, nyelvtanfolyamra is beiratkozott, s hogy testét se hagyja cserben, időnként táncolni jár, és minden nap megtesz legalább tízezer lépést. 
A nógrádi dombok felé autóztunk, s az igekötőket gyakoroltuk. Itt-ott szemerkélt az eső, ezért az „esett” igét választottuk. Beesett, kiesett, leesett, felesett, megesett, elesett, átesett, ráesett, ideesett, odaesett, szétesett, összeesett, visszaesett – jókat kacagtunk, mire mindegyikre találtunk megfelelő példát. A tizenhárom igekötőt dallamos füzérré fűztük fel, hogy jobban bekússzon a fülbe, nyomatékképp pedig később ő maga kezdetleges tánclépésekkel is „elszteppelte” valamennyit. Hogy a mozgás mennyit segít a tanulásban, arra még iskolás koromból emlékszem: otthon a cserépkályhától az ablakig fel-alá járkálva tanultam meg Magyarország megyéinek és megyeszékhelyeinek nevét. 
Aztán azt kérdezte, mit jelent pontosan az a szó, hogy hatékony. Mert mostanában annyi helyről hallja ezt, rádióban, tévében, lassan olybá tűnik neki, hogy ez lett az ország kedvenc szava. Leginkább politikusoktól hallotta, emberektől még sose, s nem megy a fejébe, mit üzen ez a melléknév. Mondtam neki, hogy amúgy a politikus is ember, csak hogy cizelláljam még a szövegértést, de hazaérve azért gyorsan átnéztük az utóbbi hetek kijelentéseit. 
Rétvári Bence például azt mondta, hatékony a magyar drogszabályozás. Varga Mihály Palkovics Lászlóval Jászberényben a nagy múltú Electrolux nyolcszáz dolgozójának elbocsátása kapcsán arról beszélt, hogy munkaerő-közvetítéssel, átképzéssel, az önkormányzattal együttműködve hatékony segítséget kíván nyújtani az embereknek. Lázár János egy gazdasági konferencián fogalmazott úgy, hogy a hatékony állam erős, de kicsi, míg Domokos László, az Állami Számvevőszék elnöke ugyanitt azt mondta, hogy a hatékony államnak célszerűnek, eredményesnek és etikusnak kell lennie.
Végigolvastuk mindet.
– Érted már? – kérdeztem, mire azt felelte, hogy még mindig nem, inkább találjunk szinonimát a szóra, hátha akkor megérti.
– A hatékony olyan, mint a megfelelő gyógyszer – magyaráztam. Beveszed és hat. Eredményes. Segít. Célba ér. Működik. De az emberek nem használják – folytattam –, jobban szeretik azt mondani valamire egyszerűen, hogy hatott vagy nem hatott.
Gondoltam, beszélünk még az „ékony-ékeny”, az igékből melléknevet képzők használatáról, de inkább elnapoltuk. Érzékeny terület, képlékeny fogalmak, múlékony jelen. 
Vékony jég.
Szerző
Doros Judit