A népfelség útvesztői

Bájos egyszerűséggel emlékezett meg a népfelség elvéről csütörtökön a magyar „közmédiának” nyilatkozva a Londonban tárgyaló Szijjártó Péter külügyminiszter: "Boris Johnson miniszterelnök a Brexitről döntő népszavazáson kifejezett népakaratot igyekszik teljesíteni, és ezért őt nem támadni kellene, hanem inkább tisztelni".

Jól tesszük, ha a bájt lehántjuk a főkülügyér szavairól. Szijjártót nem azért meneszthették a brit fővárosba, hogy a politikai filozófiáról elmélkedjen, hanem hogy mentse a menthetőt: mi lesz a Brexit után Nagy-Britanniában dolgozó magyar megélhetési migránsokkal, akik az Unió szabad munkaerő-vándorlásának hullámain érkeztek a szigetre. Szijjártó persze a "magyarok érdekeit védi", de Isten óvja meg a regnáló hatalmat, hogy a több százezer, a brit „no go zónában” iskolázott visszatérjen politikai és gazdasági menekültnek a saját hazájába.

Van itt más is. A Brexitről szóló népszavazást az a David Cameron írta ki, aki a magyar kormányfő talán leghívebb szövetségesének tűnt az EU nagy étvágyú átformálásában. Cameron döntött úgy, hogy az Unió "újratervezéséhez" kikéri a népfelség felhatalmazását, és annak támaszával lendül neki Brüsszelnek. Cameron félrenyelt: a manipulált a népfelség a távozás mellett döntött, a brit demokrácia megzavarodott, a politikai elit pedig nem tudott más vészkijáratot felkínálni, mint a nemzeti birodalmi álmokat és a remélt washingtoni köteléket. Trump amerikai elnök lökött is egyet a kecskén: kivételes kétoldalú kereskedelmi egyezményt ígér, miközben a multilaterális Unió ellen kereskedelmi háborút hirdet. A brit parlamentarizmust a legfelsőbb bíróságnak kellett megmentenie.

Az, hogy a népfelség elvének leplébe burkolózva mit tesz Magyarországon a hatalom éppen a népfelség elvével, most látjuk igazán, amikor esély van a politikai uralom demokratikus megbillentésére. Látjuk az ellenzékkel szemben használt aljas módszertant a rendőrségi házkutatástól a szexuális zaklatás vádjáig. A kontúros képen ott a népfelséget kisajátító politikai erő, s csúcsán egyetlen ember.

A múlt század végére a népfelség elve az egész világon általános és általánosan elfogadott lett. Sokan már a történelem végéről beszéltek. Aztán a történelemnek nem lett vége, a demokrácia szabadságára senki sem ügyelt, és a nép a nevében beszélő tekintélyelvű vezetők eladták magukat a népet uraló saját hatalmuknak, a népfelség pedig tapsikolva lehajtotta a fejét.

A brit vagy az amerikai demokrácia nagyobb eséllyel húzza ki a fejét az autoriter hurokból, mint Magyarország, ahol – a kellő intézményektől már megfosztva – a népfelség útvesztőiben bolyongunk, ahelyett, hogy elkergetnénk a népfelséget bitorlókat. Glaszékesztyűben azon morfondírozunk, minek nevezzük a rendszert. Tényleg, minek is nevezzük Deutsch Tamás EP-népképviselőt, aki lehülyézi az európai népképviselet jogi bizottságát, mert az elgáncsolja a magyar kormány brüsszeli biztosjelöltjét? Minek nevezzük Szijjártó Pétert, aki bűbájosan a brit népfelségért aggódik, miközben pártja a magyart tiporja?