Cifra hőseink

A nagy nemzeti művek sokat elárulnak egy nép múltjához való viszonyáról, morális küzdelmeiről, történelmi harcairól, humorérzékéről, öniróniára való képességéről és önértékeléséről.

A két nagy nemzeti dalszínház, az Opera és az Operett az idei évadban nem késztet gondolkodásra: a II. János Pál pápa téren és a Nagymező utcában is látható lesz Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz és a Szörényi Levente-Bródy János szerezte rockopera, az István a király.

A két dalmű népi motívumokkal, trikolórral, himnusszal – olykor Székely himnusszal – mutatja be a nemzeti függetlenségi harcot.

Előbbi története Fedák Sárival a Király Színházban, utóbbié a városligeti Király-dombon kezdődött, filmen folytatódott. Sokan felháborodtak, amikor a Nemzeti Színház színpadára vitte Kerényi Imre, és még többen és még nagyobb felháborodással fogadták, amikor Alföldi Róbert rendezésében a Szent Korona valójában a világtól elzáró rács volt. Előadták a nagy nemzeti összetartozás jelképeként a csíksomlyói völgyben, szerveztek belőle tehetségkutatót felnőtteknek és rendeznek gyerekeknek. Gondolták az ötvenhatos forradalom parafrázisának, a Kádár-korszak kikacsintásának és Orbán Viktor kifigurázásának. Azoknak, akik viszont sematikusnak és giccsnek tartják e művek magyarkodását, és nemzeti identitásukat nem a balsorsú országra gondolva élik meg, azaz a nemzetietleneknek szégyellni illik magukat.

A sok-sok állami milliárdból működő két teátrum vezetői megtehetnék, hogy új, a népies cifra hagyományokon túllépő hőstörténeteket keresnek. Élhetnének a tisztük adta lehetőséggel, rendelhetnének kortárs műveket, újragondolhatnák a XXI. században működő színházuk szerepét, némi bátorsággal kockázatot is vállalhatnának. De nem teszik.

A János vitéz és az István a király ugyanis tökéletesen megfelel a jelen kultúrkorifeusainak. Hátradőlve lehet várni a kegyelem fényének áradását és a közönségsikert. Ami itt, ahol a dicső múlt mindig fontosabb, mint az élhető jelen és a remélhető jövő, garantált.