Cifra hőseink

A nagy nemzeti művek sokat elárulnak egy nép múltjához való viszonyáról, morális küzdelmeiről, történelmi harcairól, humorérzékéről, öniróniára való képességéről és önértékeléséről. 
A két nagy nemzeti dalszínház, az Opera és az Operett az idei évadban nem késztet gondolkodásra: a II. János Pál pápa téren és a Nagymező utcában is látható lesz Kacsóh Pongrác daljátéka, a János vitéz és a Szörényi Levente-Bródy János szerezte rockopera, az István a király. A két dalmű népi motívumokkal, trikolórral, himnusszal – olykor Székely himnusszal – mutatja be a nemzeti függetlenségi harcot.
Előbbi története Fedák Sárival a Király Színházban, utóbbié a városligeti Király-dombon kezdődött, filmen folytatódott. Sokan felháborodtak, amikor a Nemzeti Színház színpadára vitte Kerényi Imre, és még többen és még nagyobb felháborodással fogadták, amikor Alföldi Róbert rendezésében a Szent Korona valójában a világtól elzáró rács volt. Előadták a nagy nemzeti összetartozás jelképeként a csíksomlyói völgyben, szerveztek belőle tehetségkutatót felnőtteknek és rendeznek gyerekeknek. Gondolták az ötvenhatos forradalom parafrázisának, a Kádár-korszak kikacsintásának és Orbán Viktor kifigurázásának. Azoknak, akik viszont sematikusnak és giccsnek tartják e művek magyarkodását, és nemzeti identitásukat nem a balsorsú országra gondolva élik meg, azaz a nemzetietleneknek szégyellni illik magukat. 
A sok-sok állami milliárdból működő két teátrum vezetői megtehetnék, hogy új, a népies cifra hagyományokon túllépő hőstörténeteket keresnek. Élhetnének a tisztük adta lehetőséggel, rendelhetnének kortárs műveket, újragondolhatnák a XXI. században működő színházuk szerepét, némi bátorsággal kockázatot is vállalhatnának. De nem teszik. 
A János vitéz és az István a király ugyanis tökéletesen megfelel a jelen kultúrkorifeusainak. Hátradőlve lehet várni a kegyelem fényének áradását és a közönségsikert. Ami itt, ahol a dicső múlt mindig fontosabb, mint az élhető jelen és a remélhető jövő, garantált.

Ne várd a végét…

Az utolsó hetvenkét óra fog dönteni, állítja Hiller István egy interjúban, és miután sok kampányt harcolt már végig, hihetünk neki. Én azonban, ha így van, már előre félek, vajon mi várható attól a végső három naptól. Milyen szennyet fog a felszínre hozni az a hetvenkét óra, ha egyszer az eddig eltelt időszakról is azt állítjuk: minden eddiginél mocskosabb kampánnyal van dolgunk. 
Tudom persze, hogy az idő megszépíti a múltat, sok mindent elfelejtünk – a 2002-es választások második fordulója előtti két hetet például, amikor a Fidesz először bedobta az anonim rágalmazók technikáját - , de annyit mindenképpen megállapíthatunk, a hálószoba titkok eddig általában tabunak számítottak. Most már nem azok. Aktus közbeni videók, homoszexuális zaklatásról szóló, bizonyíték nélküli hírek, kitakart arcú és eltorzított hangú megszólalók lepték el a képernyőket, természetesen mindez az ellenzékre volt hivatva csapást mérni. Vajon mi jöhet még ezek után? 
Egy hét van hátra az önkormányzati választásig. A verseny nyitottabb, mint az elmúlt időszakban; 2010 óta a Fidesz gond nélkül hozta a legtöbb várost és a fővárost. Most viszont kiélezettebbnek látszik a harc, főként Budapesten, ahol a hiteles közvélemény-kutatók szerint fej-fej mellett áll a két esélyes aspiráns. A Fidesz már megpróbált celeb szereplőket bevetni, de ez nem vált be, ahogy a hagyományos, tisztességesnek nem nevezhető technikák sem. Muszáj volt tehát új utakat keresni. 
Így leltek rá a zaklatás, a szexuális abúzus témájára. Az utóbbi két esztendő adhatta az ötletet, amikor is az egész világ felháborodott a művészvilág egyes szereplőinek most kiderült ügyein. A me too Magyarországon is végigsöpört, és ha működött a kultúra területén, miért ne működhetne a politikában is? Többen azonban úgy gondolják, hogy a Fidesz ezúttal tévedett, ahogy ők fogalmaznak: túltolták a biciklit. Hogy így van-e, nem tudom, túlságosan egy irányból kapom a visszajelzéseket ahhoz, hogy hitelesen meg tudjam ítélni, valóban rossz úton jár-e a Fidesz, amikor a megvádolt politikusok félrelépésein rugózik. Tartok tőle, hogy fent a csúcson másként értékelnek, valóban úgy hiszik, hogy tovább kell erősíteni és építeni ezt a vonalat. 
Egykoron, a Fidesz első kétharmados győzelmét követően, aztán különösen a második, már a választási rendszer átalakításával bebetonozott hatalomszerzés után azt hittük: elérkezett az idő Orbán Viktor számára, hogy konszolidáljon, hogy emberszámba vegye az ellenfeleit, és gesztusokat is gyakoroljon. Tévedtünk: a Fidesz elnöke folyamatos harci terepnek látja az országot – most már Európát is -, ezért folyamatosan trombitaszót hall, állandóan harcba vezényel. És miután – ő mondta – az ellenséget meg kell semmisíteni, soha nem békekötésben, hanem újabb és újabb háborúkban gondolkodik. Ott pedig minden eszköz megengedhető. 
Ajánlom mindenki figyelmébe a legutóbbi kongresszusi beszédét: soha ennyi fenyegetést nem fogalmazott még meg. Ezért is vagyok biztos benne, hogy tartogat valamit még az utolsó hetvenkét órára.
Szerző
Németh Péter

A népfelség útvesztői

Bájos egyszerűséggel emlékezett meg a népfelség elvéről csütörtökön a magyar „közmédiának” nyilatkozva a Londonban tárgyaló Szijjártó Péter külügyminiszter: "Boris Johnson miniszterelnök a Brexitről döntő népszavazáson kifejezett népakaratot igyekszik teljesíteni, és ezért őt nem támadni kellene, hanem inkább tisztelni".
Jól tesszük, ha a bájt lehántjuk a főkülügyér szavairól. Szijjártót nem azért meneszthették a brit fővárosba, hogy a politikai filozófiáról elmélkedjen, hanem hogy mentse a menthetőt: mi lesz a Brexit után Nagy-Britanniában dolgozó magyar megélhetési migránsokkal, akik az Unió szabad munkaerő-vándorlásának hullámain érkeztek a szigetre. Szijjártó persze a "magyarok érdekeit védi", de Isten óvja meg a regnáló hatalmat, hogy a több százezer, a brit „no go zónában” iskolázott visszatérjen politikai és gazdasági menekültnek a saját hazájába.
Van itt más is. A Brexitről szóló népszavazást az a David Cameron írta ki, aki a magyar kormányfő talán leghívebb szövetségesének tűnt az EU nagy étvágyú átformálásában. Cameron döntött úgy, hogy az Unió "újratervezéséhez" kikéri a népfelség felhatalmazását, és annak támaszával lendül neki Brüsszelnek. Cameron félrenyelt: a manipulált a népfelség a távozás mellett döntött, a brit demokrácia megzavarodott, a politikai elit pedig nem tudott más vészkijáratot felkínálni, mint a nemzeti birodalmi álmokat és a remélt washingtoni köteléket. Trump amerikai elnök lökött is egyet a kecskén: kivételes kétoldalú kereskedelmi egyezményt ígér, miközben a multilaterális Unió ellen kereskedelmi háborút  hirdet. A brit parlamentarizmust a legfelsőbb bíróságnak kellett megmentenie.
Az, hogy a népfelség elvének leplébe burkolózva mit tesz Magyarországon a hatalom éppen a népfelség elvével, most látjuk igazán, amikor esély van a politikai uralom demokratikus megbillentésére. Látjuk az ellenzékkel szemben használt aljas módszertant a rendőrségi házkutatástól a szexuális zaklatás vádjáig. A kontúros képen ott a népfelséget kisajátító politikai erő, s csúcsán egyetlen ember.  
A múlt század végére a népfelség elve az egész világon általános és általánosan elfogadott lett. Sokan már a történelem végéről beszéltek. Aztán a történelemnek nem lett vége, a demokrácia szabadságára senki sem ügyelt, és a nép a nevében beszélő tekintélyelvű vezetők eladták magukat a népet uraló saját hatalmuknak, a népfelség pedig tapsikolva lehajtotta a fejét.
A brit vagy az amerikai demokrácia nagyobb eséllyel húzza ki a fejét az autoriter hurokból, mint Magyarország, ahol – a kellő intézményektől már megfosztva – a népfelség útvesztőiben bolyongunk, ahelyett, hogy  elkergetnénk a népfelséget bitorlókat. Glaszékesztyűben azon morfondírozunk, minek nevezzük a rendszert. Tényleg, minek is nevezzük Deutsch Tamás EP-népképviselőt, aki lehülyézi az európai népképviselet jogi bizottságát, mert az elgáncsolja a magyar kormány brüsszeli biztosjelöltjét? Minek nevezzük  Szijjártó Pétert, aki bűbájosan a brit népfelségért aggódik, miközben pártja a magyart tiporja?
Szerző
Friss Róbert