Miután a Ludogorec ugyanolyan sima győzelmet aratott az Üllői úton az FTC ellen, mint korábban a zágrábi Dinamo – ezúttal nem 0-4, csupán 0-3 volt, viszont a bolgár csapat a teljes második félidőben létszámhátrányban futballozott –, a keserű valóság által megint csak némaságra kényszerített hivatalos hangulatkeltőkön kívül szinte mindenki beismerő vallomást tett. A refrén ugyanis az volt: fájdalom, a magyar bajnokság nem készít fel semmire. Amúgy e megállapítás nem olyan nagy nóvum: sokan már régóta tudják, mi van.
Vagy inkább: mi nincs.
Az Európa-ligában elszenvedett vereség után a ferencvárosi játékosok tiszteletre méltó realitásérzékkel néztek szembe a tényekkel. Dibusz Dénes kapus például így beszélt: „Be kell látni, mi még csak most tanuljuk, hogyan kellene ezen a szinten futballozni. Olyan játékhelyzetekkel találkozunk, amelyekkel hétvégente nem. (…) Éppen azért kellenek az ilyen meccsek, hogy tanuljunk a hibákból, és ne kelljen megint tizenöt évet várni a következő csoportkörös szereplésre a nemzetközi porondon.”
Mielőtt azonban „igen, igent” hümmögnénk, és tehetetlenül széttárnánk a kezünket, tűnődjünk el egyrészt azon, hogy a huszonegyedik századi NB I képtelenül alacsony nívója nem valamiféle elrendeltetés vagy természeti csapás, amely védhetetlen: éppen ellenkezőleg az abban részt vevőkből fakad. S nyomban le kell szögezni: a legkevésbé a játékosokból ered, ők pusztán a következményei az évtizedek óta mozdulatlan futballpótló rendszernek. Ennek része a légiósok szerződtetése is. Az FTC tíz külföldit (Blazic, Boli, Frimpong, Haratyin, Heister, Isael, Skvarka, Szignyevics, Tokmac, Zubkov) és négy magyart (Dibusz, Lovrencsics, Sigér, Varga) vonultatott fel a Ludogorec ellen, de a majdnem csapatnyi légióssal is úgy festett, akár egy színmagyar együttes. Ez felveti a kiválasztás, egyúttal a vezetői alkalmasság kérdését meg persze azt: mi folyik minálunk labdarúgóképzés címén, ha ezek a 0-3-as, 0-4-es idegenek hazánk boldogtalan fiaival szemben 10:4-re „nyernek”?
S van még, ami tűnődésre késztet. Miközben vitán felül áll, hogy a magyar első osztály – amely összetételét tekintve inkább hajaz megyei bajnokságra, mint NB I-re – nemegyszer a nemzetközi negyedik-ötödik vonallal szemben sem képes megfelelő vetélytársakat kiállítani, vajon a magyar klubokat leckéztetők milyen környezetből kerülnek ki? A bolgár bajnokság például olyan félelmetes volna a Botev Plovdivval, a Cserno Moréval, a Dunav Ruszéval? Vagy a svájci másodosztály a Chiassóval, a Schaffhausennel, a Willel? Márpedig a miniállami Vaduz a Liechtensteinnel szomszédos alpesi ország NB II-jében áll az ibolya szerény hetedik helyen, de úgy elverte az állami forintmilliárdokkal megörvendeztetett Fehérvárt, mint jég a határt. A BATE Boriszov pedig egyenesen a selejtezők magyar kárvallottjainak rémévé vált az utóbbi, kudarcokkal kiváltképp kitömött időkben. A belarusz bajnokság mitől olyan erős? A Nyeman Grodnótól, a Vityebszktől vagy a Torpedo Zsogyinótól? (Habár az utóbbit – tekintettel a Debrecen keserves fehéroszországi megpróbáltatásaira – ne is emlegessük.)
Szóval, nincs szegmens, amelyben ne lenne lesújtó a kép. Érthető, ha a legutóbbi bajnoki forduló nézőcsúcsát 3616 szurkolóval tartja a gól nélküli Honvéd–FTC. E párharc átlagos közönsége az ötvenes években 43 925, a hatvanasokban 42 800, a hetvenesekben 40 200, de még a nyolcvanasokban is 26 300 volt. A 2010-es években a középérték 5248. A publikum a nyolcada, legjobb esetben az ötöde a szebb korokénak. A kilencvenes esztendőkkel már nem érdemes párhuzamot vonni, mert azoktól kezdődött a mérhetetlen süllyedés. Azért az nem állítható, hogy már akkor az volt, ami most van, mert a jelenlegi dekáddal egyetlen korábbi évtized sem vetekedhet (negatíve). A legújabb idők Honvédja ki tudott esni luxemburgi riválissal, a nemzetközi porondon eddig huszonnyolc mérkőzést játszó, ezek közül ötöt megnyerő, négyet döntetlennel záró és tizenkilencet elveszítő Niederkornnal szemben is, jóllehet a Fola Escht, a Differdange-ot vagy az Etzella Ettelbruckot felvonultató luxemburgi bajnokság nézőátlaga 655.
Milyen mélyre tekintsünk még?
