Jogállam

A Kúria nemrégiben helybenhagyta a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) elutasító határozatát Karácsony Gergely kifogásával szemben, amelyet azért nyújtott be, mert a szeptember 12-i kormányinfón Gulyás Gergely őt a főpolgármesteri tisztségre alkalmatlannak nevezve úgy nyilatkozott, hogy a Tarlós István és Orbán Viktor között Budapest fejlesztésére vonatkozóan létrejött megállapodás „politikai megállapodás”, amely csak „kettejük között érvényes”. Ezt nem lehetett másként értelmezni, mint a budapestiek nyílt fenyegetését arra az esetre, ha október 13-án netán nem Tarlós neve mellé tennék az ikszet. A látszat ellenére a Kúria szeptember 23-i határozata jogtörténeti jelentőségű, ami pár soros hírnél többet érdemel.
Karácsony kifogása szerint Gulyás Gergely nyilatkozata nyílt beavatkozás a választási kampányba, ami sérti a választások tisztaságára, az esélyegyenlőségre és a rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó szabályokat. Az NVB és a Kúria nem így látta. Érvelésük lényege, hogy Gulyás Gergely nem a választási kampány keretében járt el, hanem miniszterként a „tájékoztatási kötelezettségét” teljesítette. A Kúria határozatának indokolása szerint a kormány és „egy miniszter kommunikációja …szabad belátáson alapulnak, diszkrecionális és döntően politikai döntések, amelyek törvényességi kontroll tárgyai … nem lehetnek.” A határozatok lényegi részét a választási eljárásról szóló törvény 142. paragrafusára alapítják, amely szerint az állami szervek megnyilatkozásai nem minősülnek kampánytevékenységnek, és ezért azokra nem vonatkoznak a választási kampány semlegességre és esélyegyenlőségre vonatkozó szabályai. 
Ez persze nem mindig volt így. Érdekes módon az Országgyűlés kormánypárti többsége csak tavaly év végén módosította az ominózus 142. paragrafust (a módosítás 2018. december 28-án lépett hatályba). A módosítás előtt az állami szervek kampány alatti megnyilatkozásait a törvény nem vonta ki a kampánytevékenység szabályai alól. Lehet, hogy a módosítás előterjesztői jövőbe láttak? Mindez azt jelenti, hogy jogállamunk fejlesztése során eljutottunk oda, hogy egy állami szerv bármely képviselője következmények nélkül zsarolhatja a választópolgárokat arra az esetre, ha nem a kormánypártok jelöltjeire szavaznak, azzal, hogy lőttek a fejlesztési forrásoknak. Ez persze eddig is így volt, de már „papírjuk is van róla”.
A Kúria egyébként – mint általában – alapos volt. Még arra is kitért az indokolásában, hogy a nálunk mintaként emlegetett német alkotmányból az ottani alkotmányjogi gyakorlat alapján levezethető az állam kötelező semlegessége a választásokkal kapcsolatban, de a magyar Alaptörvényből nem.
Ide kívánkozik egy másik hír: Nagy-Britannia legfelső bírósága hatályon kívül helyezte a királynőnek a miniszterelnök fondorlatos törekvései által kiváltott döntését a parlament felfüggesztéséről. Tudják: ez az a Nagy-Britannia, amelyről a hazai fideszes megmondóemberek lesajnálóan jelentik ki, hogy mit akarnak, hiszen még írott alkotmányuk és alkotmánybíróságuk sincs.
Hát ennyit a dekadens nyugatnak is mintaként szolgáló jogállamunkról. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Hajdú Miklós

Süket fülek

Vegyes érzelmeket keltett bennem a hír, hogy a parlamenti ellenzéki pártok az Alkotmánybírósághoz fordulnak a köznevelési törvény legutóbbi módosítása miatt. A közös fellépésben szerepet vállaló MSZP, DK, és a Párbeszéd olyan rendelkezéseket is kifogásol - sőt elsősorban azokat -, amelyek főként a felső-középosztály gyerekeit érintik: a magántanulói státusz megváltoztatását és az alapítványi és magániskolákra vonatkozókat. Kimondatlanul is amellett állnak ki, hogy a tehetős családok továbbra is kimenekíthessék gyermekeiket a "gyenge állami oktatási rendszerből", tovább rontva annak színvonalát, mélyítve a szegregációt. 
Értem persze, miért teszik ezt. A felső-középosztálybeliek megnyerése nemcsak a szavazataik miatt fontos, ez a réteg a mindenkori kormányok legfőbb támasza is. Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy az említett pártok - amelyek magukat baloldalinak, demokratának, szociálisan érzékenynek tartják - nem fordulnak az Alkotmánybírósághoz a fentinél sokkal nagyobb horderejű ügyben, amely főként a társadalom alsóbb néprétegeit érinti, amelyeknek érdekvédelmét politikájuk legfontosabb elemének tekintik. Az egyetemi felvételt, s a diplomaszerzést a középfokú nyelvvizsga meglétéhez kötő szükségtelen, mélyen igazságtalan és hihetetlenül káros rendelkezésekre gondolok, amelyek százezreket sújtanak. 
Ezek az intézkedések értelmetlenek, mert egyáltalán nem járnak azokkal az előnyökkel, amelyeket tulajdonítanak nekik, problémákat viszont annál inkább okoznak. Tovább gyengítik az amúgy is alacsony szintű társadalmi mobilitást, elvágják a felemelkedés útját a szegény családok, a kistelepüléseken, hátrányos helyzetű térségekben élők, a nem értelmiségi szülők gyermekei elől. Súlyosbítják több, diplomához kötött munkakör esetében a fennálló munkaerőhiányt, erősítik a kivándorlási hajlandóságot (hiszen az érintettek idegennyelv-tudása - még ha nem  tudták is megszerezni a középfokú nyelvvizsga-bizonyítványt - minden bizonnyal felülmúlja az átlag kivándorlóét). 
Az is egészen bizonyos, hogy a már eddig is diploma nélkül maradó majd százezer személy között rengetegen vannak olyanok, akik jobb tanulmányi eredménnyel végezték el az egyetemet olyanoknál, akik nyelvvizsga birtokában megkapták a bizonyítványukat. Miért alkalmasabbak az előbbieknél az utóbbiak egy diplomához kötött munkakör betöltésére? Sokak szerint egy diplomásnak azért van szüksége az angol ismeretére, hogy lépést tartson szakterülete fejlődésével. A dolog nem így működik. Törvények, rendeletek, előírások szabályozzák a munkavégzést, nem egy "mezei" diplomás fogja bevezetni az új módszereket. Ezenkívül ha ez minden diplomásnak az egyéni feladata lenne, nem lenne szükség szakkönyvek, publikációk lefordítására, továbbképzésekre, fejtágítókra, végső soron felsőoktatásra sem, hiszen mindenki mindent megtalálhat a világhálón. 
Az egyetemi felvételt és a diplomaszerzést a középfokú nyelvvizsga meglétéhez kötő szabályok antidemokratikusak, s egész biztosan jogellenesek és alkotmánysértők. Egyrészt azért, mert a közoktatás a diákok B1 szintű idegennyelv-tudásának elérését vállalja fel, az egyetemek többségében pedig nincs nyelvoktatás - így milyen alapon követelik meg akár a felvétel, akár a diplomaszerzés esetében a B2 szintet? Másrészt mivel Magyarország Alaptörvénye szerint a felsőoktatási intézmények a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, a felvétel és a diplomaszerzés követelményeit is ők jogosultak megállapítani.
Ezek az érvek nem jutnak az ellenzék fülébe sem. Ugyanúgy, ahogy a kormány, szükségesnek tartják a diplomások általános idegennyelv-tudását - legfeljebb az e cél elérését biztosító feltételek meglétét tagadják -, s ugyanúgy, ahogy a kormány, nem hajlandók vitázni erről. Pedig jobban tennék, ha változtatnának magatartásukon. Az idegennyelv-tudás fontosságának túldimenzionálása olyan terhet rak ugyanis a diákok vállára, olyannyira megterheli az egész közoktatást, hogy az megakadályozza új, korszerű, az egyén, az ország boldogulásához nélkülözhetetlen tartalmak térnyerését az iskolákban. 
Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy az ország megfelelő ütemű fenntartható fejlődése az innováció, a vállalkozások erősítése révén biztosítható, aminek legfontosabb feltétele a kellő nagyságú, kellően felkészített, kreativitással, vállalkozószellemmel felvértezett emberi erőforrás. Folyik-e bármi az iskolákban, ami ennek az erőforrásnak a megteremtésére irányul? Nem folyik! Tettek-e bármit is a rendszerváltás óta regnáló kormányok ennek érdekében? Abszolúte semmit! 
A baloldali ellenzéknek az oktatás átfogó korszerűsítésére kellene javaslatokat kidolgoznia, erre alapozva tudna felmutatni egy meggyőző, vonzó jövőképet a választóknak, és egy jól működő állami oktatásból a felső-középosztály sem akarná kimenekíteni a gyerekeit. A szerző a Civil Közoktatási Platform rendszerszintű átalakítással foglalkozó csoportjának tagja, betanított hulladékosztályozó

Szegény kurdok

James Aldridge ausztrál-brit író hetvenkét évvel ezelőtt  írt egy regényt. Az A diplomata című mű az azeri és iráni kurd hegyvidéken játszódott, brit diplomaták próbálták felmérni, mi a helyzet, és a londoni igényekhez igazítani a szabadságra vágyó kurdok viselkedését. 1947-ben a történet nagyon úgy festett, hogy a nyugati hatalmak saját céljaik érdekében rútul kihasználták a tisztességes, büszke, művelt és remek katona kurdokat. Fogadjunk, hogy Trump nem olvasta ezt a könyvet. Nyilván más könyveket sem, de Aldridge regénye már megint különösen aktuális. A 30-40 milliós kurd népnek sosem volt saját állama. Törökország, Irán, Azerbajdzsán, Irak és Szíria hegyvidéke a hazájuk, de a regionális erőviszonyok számukra mindig kedvezőtlenül alakultak. Akár békés, akár erőszakos módszerekkel próbálkoztak, mindig elnyomták, leverték őket.  A XX. század összes nagy nagy fordulata, a két világháború, a szovjet forradalom, a liberális török és az iszlamista iráni állam kikiáltása is csak rosszat hozott nekik. Bárhol, bármi történt arrafelé, folyton és mindenhol csak a szakadárt, az ellenséget látták bennük. Amikor és ahol éppen nem, ott is csak katonai segéderőként volt rájuk szükség. Amint végetért a soros konfliktus, a kurdokat visszazavarták a hegyeikbe, ha makacskodtak, szétbombázták a falvaikat. Profi módszerekkel megosztották, és maguk ellen fordították őket. Legutóbb Irakban a szunniták, Szíriában az Iszlám Állam ellen jött jól, hogy öntudatos, ugyanakkor fegyelmezett, jó katonák. Ezrével áldozták életüket a reményért, hogy most talán majd szerencséjük lesz a történelemmel. Hát nem lett. Amerikában Obama után Trump jött, a régi ígéretek megint nem érnek semmit. Erdogan török elnöknek a gazdasági visszaesés és az isztambuli helyi választási vereség után újra katonai kalandra van szüksége a népszerűsége növelése érdekében. A kurdoknak marad a szokás szerint egyenlőtlen harc és a remény, hogy Irakban megmarad az autonóm területük. Nem sok, de nekik sosem jutott ennél több.