Süket fülek

Vegyes érzelmeket keltett bennem a hír, hogy a parlamenti ellenzéki pártok az Alkotmánybírósághoz fordulnak a köznevelési törvény legutóbbi módosítása miatt. A közös fellépésben szerepet vállaló MSZP, DK, és a Párbeszéd olyan rendelkezéseket is kifogásol - sőt elsősorban azokat -, amelyek főként a felső-középosztály gyerekeit érintik: a magántanulói státusz megváltoztatását és az alapítványi és magániskolákra vonatkozókat. Kimondatlanul is amellett állnak ki, hogy a tehetős családok továbbra is kimenekíthessék gyermekeiket a "gyenge állami oktatási rendszerből", tovább rontva annak színvonalát, mélyítve a szegregációt. 
Értem persze, miért teszik ezt. A felső-középosztálybeliek megnyerése nemcsak a szavazataik miatt fontos, ez a réteg a mindenkori kormányok legfőbb támasza is. Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy az említett pártok - amelyek magukat baloldalinak, demokratának, szociálisan érzékenynek tartják - nem fordulnak az Alkotmánybírósághoz a fentinél sokkal nagyobb horderejű ügyben, amely főként a társadalom alsóbb néprétegeit érinti, amelyeknek érdekvédelmét politikájuk legfontosabb elemének tekintik. Az egyetemi felvételt, s a diplomaszerzést a középfokú nyelvvizsga meglétéhez kötő szükségtelen, mélyen igazságtalan és hihetetlenül káros rendelkezésekre gondolok, amelyek százezreket sújtanak. 
Ezek az intézkedések értelmetlenek, mert egyáltalán nem járnak azokkal az előnyökkel, amelyeket tulajdonítanak nekik, problémákat viszont annál inkább okoznak. Tovább gyengítik az amúgy is alacsony szintű társadalmi mobilitást, elvágják a felemelkedés útját a szegény családok, a kistelepüléseken, hátrányos helyzetű térségekben élők, a nem értelmiségi szülők gyermekei elől. Súlyosbítják több, diplomához kötött munkakör esetében a fennálló munkaerőhiányt, erősítik a kivándorlási hajlandóságot (hiszen az érintettek idegennyelv-tudása - még ha nem  tudták is megszerezni a középfokú nyelvvizsga-bizonyítványt - minden bizonnyal felülmúlja az átlag kivándorlóét). 
Az is egészen bizonyos, hogy a már eddig is diploma nélkül maradó majd százezer személy között rengetegen vannak olyanok, akik jobb tanulmányi eredménnyel végezték el az egyetemet olyanoknál, akik nyelvvizsga birtokában megkapták a bizonyítványukat. Miért alkalmasabbak az előbbieknél az utóbbiak egy diplomához kötött munkakör betöltésére? Sokak szerint egy diplomásnak azért van szüksége az angol ismeretére, hogy lépést tartson szakterülete fejlődésével. A dolog nem így működik. Törvények, rendeletek, előírások szabályozzák a munkavégzést, nem egy "mezei" diplomás fogja bevezetni az új módszereket. Ezenkívül ha ez minden diplomásnak az egyéni feladata lenne, nem lenne szükség szakkönyvek, publikációk lefordítására, továbbképzésekre, fejtágítókra, végső soron felsőoktatásra sem, hiszen mindenki mindent megtalálhat a világhálón. 
Az egyetemi felvételt és a diplomaszerzést a középfokú nyelvvizsga meglétéhez kötő szabályok antidemokratikusak, s egész biztosan jogellenesek és alkotmánysértők. Egyrészt azért, mert a közoktatás a diákok B1 szintű idegennyelv-tudásának elérését vállalja fel, az egyetemek többségében pedig nincs nyelvoktatás - így milyen alapon követelik meg akár a felvétel, akár a diplomaszerzés esetében a B2 szintet? Másrészt mivel Magyarország Alaptörvénye szerint a felsőoktatási intézmények a tanítás tartalmát, módszereit illetően önállóak, a felvétel és a diplomaszerzés követelményeit is ők jogosultak megállapítani.
Ezek az érvek nem jutnak az ellenzék fülébe sem. Ugyanúgy, ahogy a kormány, szükségesnek tartják a diplomások általános idegennyelv-tudását - legfeljebb az e cél elérését biztosító feltételek meglétét tagadják -, s ugyanúgy, ahogy a kormány, nem hajlandók vitázni erről. Pedig jobban tennék, ha változtatnának magatartásukon. Az idegennyelv-tudás fontosságának túldimenzionálása olyan terhet rak ugyanis a diákok vállára, olyannyira megterheli az egész közoktatást, hogy az megakadályozza új, korszerű, az egyén, az ország boldogulásához nélkülözhetetlen tartalmak térnyerését az iskolákban. 
Ma már senki nem vonja kétségbe, hogy az ország megfelelő ütemű fenntartható fejlődése az innováció, a vállalkozások erősítése révén biztosítható, aminek legfontosabb feltétele a kellő nagyságú, kellően felkészített, kreativitással, vállalkozószellemmel felvértezett emberi erőforrás. Folyik-e bármi az iskolákban, ami ennek az erőforrásnak a megteremtésére irányul? Nem folyik! Tettek-e bármit is a rendszerváltás óta regnáló kormányok ennek érdekében? Abszolúte semmit! 
A baloldali ellenzéknek az oktatás átfogó korszerűsítésére kellene javaslatokat kidolgoznia, erre alapozva tudna felmutatni egy meggyőző, vonzó jövőképet a választóknak, és egy jól működő állami oktatásból a felső-középosztály sem akarná kimenekíteni a gyerekeit. A szerző a Civil Közoktatási Platform rendszerszintű átalakítással foglalkozó csoportjának tagja, betanított hulladékosztályozó

Szegény kurdok

James Aldridge ausztrál-brit író hetvenkét évvel ezelőtt  írt egy regényt. Az A diplomata című mű az azeri és iráni kurd hegyvidéken játszódott, brit diplomaták próbálták felmérni, mi a helyzet, és a londoni igényekhez igazítani a szabadságra vágyó kurdok viselkedését. 1947-ben a történet nagyon úgy festett, hogy a nyugati hatalmak saját céljaik érdekében rútul kihasználták a tisztességes, büszke, művelt és remek katona kurdokat. Fogadjunk, hogy Trump nem olvasta ezt a könyvet. Nyilván más könyveket sem, de Aldridge regénye már megint különösen aktuális. A 30-40 milliós kurd népnek sosem volt saját állama. Törökország, Irán, Azerbajdzsán, Irak és Szíria hegyvidéke a hazájuk, de a regionális erőviszonyok számukra mindig kedvezőtlenül alakultak. Akár békés, akár erőszakos módszerekkel próbálkoztak, mindig elnyomták, leverték őket.  A XX. század összes nagy nagy fordulata, a két világháború, a szovjet forradalom, a liberális török és az iszlamista iráni állam kikiáltása is csak rosszat hozott nekik. Bárhol, bármi történt arrafelé, folyton és mindenhol csak a szakadárt, az ellenséget látták bennük. Amikor és ahol éppen nem, ott is csak katonai segéderőként volt rájuk szükség. Amint végetért a soros konfliktus, a kurdokat visszazavarták a hegyeikbe, ha makacskodtak, szétbombázták a falvaikat. Profi módszerekkel megosztották, és maguk ellen fordították őket. Legutóbb Irakban a szunniták, Szíriában az Iszlám Állam ellen jött jól, hogy öntudatos, ugyanakkor fegyelmezett, jó katonák. Ezrével áldozták életüket a reményért, hogy most talán majd szerencséjük lesz a történelemmel. Hát nem lett. Amerikában Obama után Trump jött, a régi ígéretek megint nem érnek semmit. Erdogan török elnöknek a gazdasági visszaesés és az isztambuli helyi választási vereség után újra katonai kalandra van szüksége a népszerűsége növelése érdekében. A kurdoknak marad a szokás szerint egyenlőtlen harc és a remény, hogy Irakban megmarad az autonóm területük. Nem sok, de nekik sosem jutott ennél több.

Trumpra lőnek, Biden eshet el

Az amerikai Demokrata Párt radikális balszárnya Donald Trump elleni határtalan, zsigeri gyűlöletében kezdettől fogva az elnök hivatalból való idő előtti eltávolítására törekedett. Legkifejezőbben az American Thinker politikai magazin adott ennek hangot: „A demokraták Trump jelenlétét az Ovális Irodában pusztán ideiglenes birtokháborításnak, pillanatnyi nemzeti elmeháborodásnak tekintik. Trump felelős az ország társadalmi és politikai normáival szemben elkövetett bűnökért.”
A 2016-os orosz választási beavatkozás okán indított különleges ügyészi vizsgálat ígéretes lehetőséggel kecsegtetett Trump elnök alkotmányos vádeljárás (impeachment) révén történő visszahívására. A vizsgálat kimenetele azonban erős csalódást okozott a demokratáknak, mivel a Mueller-jelentés nem talált elégséges bizonyítékot az oroszokkal való trumpi választási összejátszásra, az igazságszolgáltatás akadályozása ügyében pedig megkerülte az elnökre nézve egyértelműen terhelő állásfoglalást.
A mostani impeachment-lehetőséget már maga Trump elnök szolgálta fel tálcán politikai ellenfeleinek a Volodimir Zelenszkij ukrán államfővel folytatott júliusi telefonbeszélgetésével, amelynek részletei egy ismeretlen washingtoni titkosszolgálati kiszivárogtató révén kerültek napvilágra. Trump „szívességet“ kért az ukrán elnöktől Joe Biden volt alelnököt, jelenlegi demokrata elnökjelölt-aspiránst és Hunter Biden nevű fiát kompromittáló, korrupciós információk felkutatásához. A Burisma Holdings ukrán földgázcég igazgatótanácsában ugyanis Hunter Biden akkor szerzett havi ötvenezer dollárt érő tagságot, amikor apja az Egyesült Államok alelnökeként tevékeny szerepet vállalt a 2014-es, oroszellenes kijevi fordulat előmozdításában.
A kiszivárgott információk hatására a demokrata balszárny vérszemet kapott, s hangosan követelte Nancy Pelositól, a Képviselőház elnökétől, hogy habozás nélkül indítsa meg Trump ellen a már régen követelt impeachment-vizsgálatot. A korábban impeachment-ellenes házelnök vonakodva ugyan, de beadta a derekát, hivatalosan is bejelentette a vizsgálatot a Képviselőház Hírszerzési Bizottságának vezetése alatt. Az előzetes „vád” az, hogy az elnök visszaélt kormányzati hatalmával, mivel személyes, választáspolitikai érdekből amerikai katonai segéllyel való megvesztegetéssel és zsarolással kereste egy idegen állam vezetőjének támogatását. A demokraták szerint az elnök ezzel kiemelten súlyos bűncselekményt követett el, veszélyeztette a nemzetbiztonságot és az amerikai választások integritását. Az impeachment ügyben egyébként Pelosinak jó oka volt az óvatosságra, s meglehet, később bánni fogja, hogy engedett a párton belüli nyomásnak. Hogy miért? 
Először is, mert az amerikai politikai közvélemény általában erősen impeachment-ellenes, és most is az. A szavazók többsége szerint az alkotmányos vádeljárás – bármilyen hangzatos politikai csomagolásban tálalják is – nem az alkotmányban vizionált „végső mentsvár”, hanem többnyire szűkkeblű pártcélokat szolgál, amelyek még jobban megosztják az országot. A „rossz” elnök leváltására a négyévenkénti választások a legalkalmasabbak, különösen, ha a következő választásig már csak alig több mint egy év van hátra. Ilyen háttérrel sikeres elnöki impeachmentre csak akkor van reális esély, ha az kétpárti alapon nyugszik, és általános társadalmi támogatottságot élvez a vádpont(ok) kiemelkedő súlyának és alkotmányos hitelességének betudhatóan. (A vádpontokkal kapcsolatban az alkotmány így fogalmaz: „hazaárulás, megvesztegetés vagy egyéb kiemelt súlyú bűncselekmény és vétség”.) Ilyen helyzet az amerikai történelemben csak egyszer fordult elő, 1974-ben Richard Nixon elnöksége idején, aki miután a Watergate-botrány kapcsán elvesztette republikánus támogatóit is, lemondott azelőtt, hogy a Kongresszus szavazhatott volna a biztosra vehető eltávolításáról. 
Hacsak a kongresszusi vizsgálat Trump esetében nem tár fel drámaian új terhelő tényeket, és a republikánus törzstábor nem fordul masszívan ellene, kizárható az idő előtti hivatalvesztés. A döntő fontosságú szenátusi szavazásnál (ha egyáltalán eljut odáig a folyamat) teljesen kilátástalan az impeachmenthez szükséges kétharmados arány elérése a republikánus többségű felsőházban. (A kétharmadhoz az ötvennégy republikánus szenátor közül legalább húsznak kellene az elnök ellen fordulnia.) Mind a Képviselőházban, mind a Szenátusban a republikánus honatyák túlnyomó többsége ki fog tartani Trump mellett mindaddig, amíg élvezi a republikánus szavazók támogatását, amely most is eget verő (91 százalék). Az impeachment-eljárás várhatóan még jobban felpaprikázza majd a trumpistákat, ezért is mondja az elnök: „Jót tesz nekem“.
Nem szabad továbbá lebecsülni Trump formálódó impeachment-ellenes stratégiájának potenciális sikerét, amely várhatóan két fő elemből fog állni. Az egyik a bizonytalan szavazók népes táborát – ők a legnagyobb választói blokk – fogja éjjel-nappal politikai reklámokkal bombázni: az impeachment nem több, mint demokrata trükk az 2016-os elnökválasztás „visszacsinálására” és a karnyújtásnyira lévő 2020-as választás „ellopására”. Ez egyben hatásos propagandahúzás is lehet a roppant hűséges trumpista tábor egyben tartására a jövő évi elnökválasztásig. 
A trumpi stratégia másik fontos pillére Joe Biden vaskos belekeverése lesz az impeachment folyamatába. Ez több lesz, mint potenciális figyelemelterelés Trump kifogásolt ügyeiről. Mivel Joe Biden és fia központi szerepet kapott az ukrán elnökkel folytatott inkriminált beszélgetésben, Trump és ügyvédei – a fairness jegyében – követelni fogják a két Biden „korrupciógyanús” ukrán üzleti ügyeinek alapos kivizsgálását is. Ha a demokraták ezt nem teszik lehetővé a vizsgálatok képviselőházi szakaszában, akkor borítékolható, hogy Mitch McConnel többségi frakcióvezető a szenátusi tárgyalást arra használja majd, hogy látványosan a korrupció pellengérére állítsa Bidenékat. 
Trump Biden-stratégiája máris működni látszik, mivel egyre több tekintélyes, Biden-ellenesnek legkevésbé sem mondható amerikai médiaorgánum, köztük a Washington Post és a The Hill tár fel eddig kevéssé ismert információkat Hunter Biden fölöttébb jövedelmező ukrajnai üzleti tevékenységéről és alelnök apja ezzel kapcsolatos segítő háttérszerepéről. A tényfeltáró sajtóvizsgálat még az elején jár, de máris több kérdést vet fel. Például azt, hogy miképpen lett az energiaszektorban semmilyen szakértelemmel nem rendelkező Hunter Biden az ukrán földgázkitermelésre szakosodott Burisma Holdings igazgatótanácsának tagja 2014-ben, hetekkel azután, hogy Barack Obama Joe Biden alelnököt bízta meg az amerikai-ukrán kapcsolatok fehér házi felügyeletével. Kijevben ekkortájt már hatósági vizsgálatok folytak a Burisma ellen pénzmosás és más súlyos vétségek gyanújával. Joe Biden miért távolíttatta el Viktor Shokin ukrán főügyészt, aki a Burismánál zajló korrupciós vizsgálatot felügyelte, amikor Hunter Biden már a cég szolgálatában volt? Biden korábban nyilvánosan – szinte dicsekedve – közölte, hogy egymilliárd dolláros amerikai kölcsöngarancia felmondásának kilátásba helyezésével személyesen kényszerítette ki Shokin menesztését Petro Porosenko ukrán elnöknél. Egyik friss nyilatkozatában az ex-főügyész a leváltásáért egyértelműen Joe Bident hibáztatja a Burisma-vizsgálattal összefüggésben. 
Ha későbbi vizsgálatok netán felmentenék is Joe Bident a nepotizmus és a korrupció vádja alól, a fia ukrajnai üzleti tevékenységével kapcsolatos érdekkonfliktus látszata és politikai sebe akkor sem tűnne el. Nagyon rosszkor jött mindez Bidennek, a demokrata elnökjelölt-aspiránsok eddigi éllovasának. (Washingtonban már vannak olyan vélemények, hogy az „Ukrainegate” Biden politikai karrierjének végét jelentheti.) Nem csoda, hogy fő vetélytársa, Elizabeth Warren massachusettsi szenátor máris a sarkára lépett a közvélemény-kutatásokban, s úgy tűnik, csak hetek-hónapok kérdése, mikor veszi át tőle végleg a vezetést. 
Az impeachment veszélyes, kétélű fegyver. Lehet, hogy a képviselőházi demokraták Trumpra lőnek, de Bident találják el? A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza 
Szerző
Dobozi István