Március idusa

Caesar hetek óta nem aludt. Nem a szenátus közelgő ülése nyugtalanította, amelyen ismét felajánlják majd neki a császári koronát, amit persze nem fog elfogadni, és még csak nem is a személyéről szóló sokadik szavazás. Ez utóbbi is sima lesz – gondolhatta joggal –, hiszen mindenki megkapta a maga ezer solidusát. A gondot néhány elszemtelenedett fiatal jelentette, akik szerint ő, a nagy Julius Caesar túl messzire ment, és árt a köztársaságnak. „Na persze – mondta Calpurniának, a feleségének – most áskálódnak ezek a barmok, de jó voltam nekik Galliában, meg a helvéteket ellen!” Calpurnia még nem bocsájtotta meg neki a Cleopátra-affért, de ezektől a törtető fiataloktól valamiért mégis jobban tartott. Mostanában egyre többet frakcióztak, és olyan hírek terjedtek, hogy bármire képesek.

Ekkor jelentek meg a falfirkák, amelyeken félreérthetetlen pózokban ábrázolták őt, a Nagy Caesart! Hogy merészelik? Persze azonnal megtette a szükséges intézkedéseket: a Capitolium melletti kis utcákat telerajzoltatta a feltételezett ellenfelei hasonló tartalmú képeivel, de a nép valahogy nem harapott rá ezekre. Annál többen pusmogtak az ő képeiről, pedig hát mi volt azokon? Semmi különös: ő, a Nagy Caesar, meg néhány csodás szőke rabszolgalány, akiket egy évvel korábban kapott az egyik legmegbízhatóbb kijáró emberétől.

Calpurnia szerint az egész mögött Brutus áll, az a hálátlan szemét, aki mindent neki köszönhet, de a Nagy Caesar valószínűbbnek tartotta Cassiust. Épp ő, akinek mindent elnézett: a provinciákon szedett uzsorakamatokat és a megbuherált közbeszerzéseket, pont ő, akit ezerszer húzott ki a szarból, amikor a szenátus a zsarolási ügyei miatt akarta elmeszelni. De akár Brutus, akár Cassius, Caesar biztos volt benne, hogy mindkét balfék mögött a vízigótok állnak, akik már régóta fenekedtek a birodalom ellen.

Caesar kedvenc béljósához fordult, de a PR-ügyekben járatos haruspex csak annyit mondott, óvakodjon március idusától. „Rendben van, óvakodom. És akkor elfelejtik nekem ezt az egész rabszolgalány ügyet? És lehetek végre az a császár, akit már régen megérdemel ez nép? – morfondírozott a pontifex maximus. – Különben pedig mi történhet március idusán? Az én szenátusomban?” El is felejtette az egészet.

Amikor Caesar belépett a terembe, egy fiatal centurio jelentette, hogy sógora, Marcus Junius Brutus egy fontos hír miatt kéreti egy félreeső sarokba. A mit sem sejtő diktátort valójában a két Brutus (Decimus Junius és Marcus Iunius), Cassius és Trebonius várta. Közölték, hogy a vízigótok valahogy hozzájutottak Caesar összes pénzügyi manőverének és piszkos ügyének kőtábláihoz, úgyhogy üdvös volna, ha lemondana, és szép csendben eltűnne. A többit majd ők intézik – mondták.

A merénylet Cassius ötlete volt. Ám mivel mindkét Brutus ragaszkodott ahhoz, hogy a történetírás az ő nevükhöz kösse a dolgot, Trebonius, aki az egész falfirka dolgot kitalálta, a következőket javasolta: „Mit szólnátok, valami ilyesmihez? Egyszerre támadtunk neki, huszonháromszor szúrtuk meg, és az utolsó szavai ezek voltak: te is fiam, Brutus? Ez bármelyikőtökről szólhat, és a történelem is hálás lehet nekünk. Caesar pedig hősként halhat meg.”

Hát így történt. Most már tudják.