„A győzelem vereségek sorozata”

Schein Gábor regénye az értelmiségi illúziók szatírája több végkifejlet lehetőségével.

A cím rezignált derűjével szemben mintha maga a regény támasztana kételyeket.

A szikár cselekmény ugyanis egy lepusztult, nyomorúságos és embertelen világba vezet bennünket. „Az egész város mállott. Ette a rozsda. Savanyú szagok terjengtek a levegőben…” Itt „néhány év alatt mindent bezártak, az üzemeket, a varrodát, a sportközpontot, a kenyérgyárat, utoljára a kórházat is, mert nem volt benne orvos”.

A romlás természetesen nemcsak a környezetben, nemcsak a cinikus hatalmi szférában, hanem az elemi emberi kapcsolatokban is megmutatkozik: verbális durvaság, közönségesség és féktelen agresszivitás teszi elviselhetetlenné a mindennapokat. A regényben megelevenedő munkahelyi környezet – egy tantestület – például leginkább viperafészekre emlékeztet, az egykor jobb napokat látott igazgató pedig gátlástalan karrieristává züllik.

A regény középponti alakja, Kiefer tanár úr előnytelen küllemével, esetlen viselkedésével hangsúlyozottan groteszk figura. Antihősként, a maga félszeg módján ő tiltakozik az iskola világát is átható torz, lelketlen viszonyok ellen. Lázadása miatt azonnal eltávolítják az intézményből, állást többé nem is vállal, egy város széli rozzant kis házba költözik, aszketikus életmódra kényszeríti magát, még a közüzemi számláknak is hadat üzen. S afféle világtól elvonuló prófétaként igét kezd hirdetni: korunk valóban súlyos problémáiról ír hosszú, elvont fejtegetéseket, mintegy intelmül a hatóságoknak, azoknak pedig segítségként, akik el akarnak igazodni a világ bajaiban. De próféciái nem jutnak el a megváltandókhoz, a hatóságok pedig a szavait veszélyes bajkeverésként értelmezik. A kör lassan bezárul: miután elfogynak az értelmesnek tűnő társadalmi cselekvés lehetőségei, a szenvedélyes intim vágy (Ágnes, az elementáris vonzerejű férjes asszony iránt) még fenntartja életenergiáit. De persze, ez is totális bukásra van ítélve.

Schein Gábor regénye az ezt követő végkifejletben háromféle lehetőséget láttat. Az első szerint amikor a kiegyenlítetlen közüzemi számlák miatt ki akarják lakoltatni, Kiefer fegyverével (vajon honnan van neki?) tüzet nyit a hivatalnokokra, azaz botcsinálta terroristává válik, s noha végül megadja magát, véletlenül agyonlövik. A második változatban öngyilkos lesz: halálra éhezteti magát, az agónia hátborzongatóan naturális részletessége empátia helyett inkább már távolságtartásra készteti az olvasót.

A harmadikban viszont életben marad, megkapaszkodik a társadalom legalsó körében, társa és családja lesz, s kiküzd valami animális boldogságot, „ami a vaslábasban fő, az talán mégis örök”. A cím visszafogott és részben ironikus életigenlése itt mégiscsak igazolódik. Értelmet adva egyszersmind annak a Kiefer által korábban hangoztatott paradoxonnak, hogy „a győzelem vereségek sorozata”.

Beadványait, röpiratait készítve Kiefer „valósággal remegett a gyönyörűségtől. Ebben az ihletett állapotban úgy érezte, elég az igazságot kimondania, hogy fényesen győzedelmeskedjék”. Nem, nem elég – miként ezt épp a tanár úr sorsának alakulása bizonyítja. A regény tehát ennyiben az aufklérista értelmiségi illúziók szatírája is. A manipulációk, a módszeres agymosások világában a kimondott igazság hatásfoka, sajnos, igen csekély.