Néma üvöltés

A Cabaret című előadásban a fasizálódás folyamatát erősíti fel Béres Attila rendezése Tatabányán, drámai és profi revüelemekkel vegyítve.

A Cabaret vonzó hívószónak bizonyult Tatabányán, a hétvégi érdeklődés még a színház parkolóját is csaknem kinőtte. A népszerű, sokfelé játszott musical jelentős vállalkozása a teátrumnak, hiszen az előadásban nyolc fős zenekart, karmestert, táncosokat is foglalkoztatnak a saját társulat tagjai mellett. A rendezésre pedig a miskolci színház igazgatóját, Béres Attilát kérték fel, aki rutinosnak számít a zenés produkciók színrevitelében is.

A revü azonban az első percekben mintha kissé görcsösen, erőltetetten kezdődne, pedig minden adott: Horesnyi Balázs nagyvonalú színpadképe, a fenti klubteraszon a zenekar az alkalomhoz illően öltözött Lovas Gabriellával az élen, a tánckar közepén a konferansziét játszó Mikola Gergővel, akinek alkatilag is és a hangi adottságait tekintve is jól áll a szerep, mégis igazából akkor indul az előadás, amikor megérkezik rózsaszín parókában, bundában Sally, a berlini Kit-Kat Klub énekesnője. Szakács Hajnalka, aki tavaly Debrecenből szerződött Tatabányára már a megjelenésével egy másik dimenzióba repít. Egyszerre hordozza a romlottságot, a csábítani tudást és az ártatlanság iránti zsigeri vágyat. Démoni és öntörvényű, ugyanakkor esendő és kiszolgáltatott. Egy mikrofon előtt énekel, a dalokat sanzonként adja elő. És ilyenkor megszűnik körülötte minden, csak Ő létezik, a harca, a küzdelme, a vágyai, a boldogsága és a keserűsége. Miközben a politika, bár maga Sally is elmondja, hogy nincs hozzá semmi köze, alattomosan belopódzik az emberek mindennapjaiba.

Béres Attila rendezése nem kerüli ki a társadalmi közeget, illetve azt a folyamatot, amikor egy eszme átír magánéleteket, betör a családba, és a félelem mindent eltipor, ami emberi és értelmet ad az életnek. A fasizálódás rémisztő képét festi fel, ami, bár azt hittük már soha sem történhet meg, időnként újra és újra fenyegető árnyként tornyosul fölénk. Ez a nyomasztó, sötét tónus, és hogy bármikor kontroll vesztetté válhat minden, erősen kirajzolódik az előadásból.

Az első részben egy kisfiú énekli a nézőtérről a később elhíresült dalt, a széksorok fényt kapnak, a közönség tapsol, aztán ugyanezt teszi a második részben, amikor már egy nagyobb csoport énekli a színpadról ugyanezt a dalt, karjukon horogkeresztes szalaggal. Közben úgy csinálunk, mintha. A fasiszta vezetővé lett Ernst Ludwig (Király Attila) rá is szól a Konferansziéra, mi itt a probléma, hát nem azt mondhat a színpadon, amit akar? Ugyancsak erős jelenete az előadásnak Schneider kisasszony (Murányi Tünde) és Schultz úr (Széles Tamás) eljegyzése. A háttérben halkan szól a klezmer zene, aztán lassan minden összeroppan, az egymásra találást, a harmóniát felváltja a rémület, a szétesés. Nincs más út, mint a menekülés. Az amerikai író (Figeczky Bence) sem tehet mást, miután nemet mond a náciknak és ők cserébe jól helyben hagyják, mint hogy elmenekül Berlinből, ráadásul Sally nélkül.

Az előadás plakátján lévő női táncoslábak a horogkereszt egy részletét rajzolják ki, a táncosok (koreográfus: Bodor Johanna) a színpadon ugyancsak megjelenítik a náci jelképet. A végén kitaszított árnyakként imbolyognak az utazásra kész üldözöttek. Aztán, mint egy fájó, néma kiáltás, csak a bőröndök maradnak a színen.