A bárónő öröksége

Húsz éve már, hogy egy ezüstös hajú, előkelő asszonnyal találkoztam New Yorkban. Martha Nierenbergtől azután kértem interjút, hogy beperelte a magyar államot, családi örökségeként visszakövetelve a híres Herzog-gyűjteményt, El Greco, Lucas Cranach és Monet felbecsülhetetlen értékű festményeivel. Az asszony és férje Manhattan felhőkarcolóitól jó órányi autóútra lakott. Skandináv mintára épült, tóparti faházuk egyszerre árulkodott jólétről és ízlésről, a környező fenyvesben szarvasok legelésztek.
A ház kimért úrnője hetven fölött is meglepően jól beszélte magyar anyanyelvét, pedig fél évszázada alig gyakorolta. Nem véletlenül volt arisztokratikus, lévén született arisztokrata. Leány korában, mielőtt felvette dán-amerikai férje nevét, báró csepeli Weiss Mártának hívták. Apja Weiss Alfonz, a legendás iparbáró, a Csepelen vas- és fémműveket alapító Weiss Manfréd fia. Nagyanyja Hatvany-Deutsch lány. Édesanyja Herzog Erzsébet, a gyűjtemény névadójának a lánya.
Herzog Mór báró műkincsekbe fektette vagyonát, „ahelyett, hogy pénzét elkártyázta, ellóversenyezte, elitta, elcigányozta vagy kurvákra költötte volna, úgy, ahogy egy igazi magyar úrhoz illik”. Závada Pál új regényéből idéztem. A Hajó a ködben a Weiss-örökösök drámájáról szól, ahogy 1944 tavaszán, a német megszállás után kényszerű alkut kötnek a nácikkal. Cégcsoportjuk fontos beszállítója a harmadik birodalom hadigépezetének, zavartalan átadása fejében a család negyvenvalahány tagja a katasztrófába rohanó Magyarországról a biztonságos Portugáliába, Svájcba menekülhet.
A kivételezettek egyike volt az akkor alig húszéves Márta baronesz. Kérdeztem, de nem szívesen beszélt a vészterhes napokról, egyszer a hangja is elcsuklott. Szemlátomást felkavarták az emlékek. Látszott rajta, többet is veszthetett gyár- és bányarészvényeknél, villáknál és festményeknél. Gondtalan ifjúsága sokkszerű véget ért. A kierőszakolt „szerződés” aláírása után tovább rettegtek, vajon állják-e szavukat a németek – vagy mégis lágerbe zárják, netán egyszerűen agyonlövik őket.
Pedig sokáig sérthetetlennek hitték magukat. A Manfréd helyére lépő családfő, Chorin Ferenc (1879–1964) és az „alapító atya” másik veje, báró Kornfeld Móric (1882–1967) dúsgazdag, befolyásos emberek voltak, Horthy bizalmasai, felsőházi tagok. A háború katonai megrendelésekkel, nagy profittal kecsegtette őket. Végül Chorin szorult helyzetében is megmutatta, miért tartották üzleti zseninek: bár megverték és éheztették, kialkudott az SS-től 3 millió márkát, Göring és Himmler vetélkedését okosan kihasználva.
A felszabadulás után akadt, aki kollaboránsnak, sőt háborús bűnösnek nevezte a híres aradi főrabbi unokáját. Chorin később támogatta az emigrációban szűkölködő bukott Horthyt (aki, jegyezzük meg, kormányzóként nem harácsolt össze magánvagyont). A zsidókat már a vészkorszak előtt sem tekintette sorstársaknak család, Weiss Manfréd kikeresztelkedett örökösei magyar arisztokraták lettek. A regénybeli Weiss lány, Judit bárónő, aki közösséget vállal az üldözöttekkel: irodalmi hős, Závada teremtménye.

Illúzió

A Nemzeti Választási Iroda hétfő reggeli adatai szerint 21 118 tagot delegáltak a vasárnapi önkormányzati választáson induló szervezetek az egyes szavazókörök szavazatszámláló bizottságaiba. Ami - miután valamivel több, mint 10 200 szavazókörben lehet majd leadni a voksokat – azt jelenti, hogy minden szavazóhelyen a hivatalos szavazatszámláló bizottsági tagok mellett átlagosan ketten ügyelnek majd a voksolás tisztaságára. 
Az egyszeri szavazó tehát akár meg is nyugodhatna, csakhogy öt éve még több mint 33 ezer tagot delegáltak a választáson csatasorba álló szervezetek. Persze a sok helyütt létrejött ellenzéki összefogásnak köszönhetően – jellemzően a városokban – jóval kevesebben indulnak a korábbiaknál, ám mégiscsak beszédes, hogy az 55 022 jelölt után igénybe vehető valamivel több mint 110 ezer helynek alig az ötödét sikerült feltölteni. Egyedül a Fidesz-KDNP mondhatja el magáról, hogy szinte minden hazai szavazókörben lesz delegáltja. Természetesen Budapesten, illetve a vidéki nagyvárosokban akad annyi ellenzéki aktivista, akiket oda lehet állítani strázsálni a szavazatszámláló bizottságok mellé, ám minél kisebb egy település, annál nagyobb az esély, hogy kontroll nélkül marad a szavazólapok átszámlálása. Ami elvileg nem lehetne probléma, hiszen a törvény szerint a bizottságok tagjai elfogulatlanul dolgoznak, ám az interneten megannyi trükk kering, miként lehet szinte észrevétlenül érvényes voksból érvénytelent gyártani. És a tavalyi, nagy választási rendszerösszeomlás után, s főleg, hogy a hivatalos eredmények előtt már tűpontos eredmények jelentek meg a kormánypárti sajtóban, a választói elvárás a megfelelő ellenzéki képviselettel kapcsolatban nem ördögtől való. Csak éppen – a számok alapján – illúzió. 
Amit akár ki is használhatnak az illuzionisták…
Szerző
Vas András

Hazaárulók

Kormánypolitikusaink gyakran minősítik hazaárulónak az ellenzéket, mert az panaszkodik az uniónak a hazai viszonyok miatt. E logikát elfogadva a magyar földről elmenekült 48-asok és 56-osok hazaárulók voltak, mivel sűrűn szót emeltek az itthoni elnyomás ellen. Azért is jár a hazaáruló titulus az ellenzékieknek, mert ők a kormány szerint idetelepítenék a migránsokat. Hogy ezt a vádat semmi sem bizonyítja, és hogy nincs olyan ellenzéki párt vagy szavazó, aki migránsokat hozna az országba, az nem zavarja kormányt. És választóit se: nemrég Hende Csaba beintésére többszáz szombathelyi Fidesz-imádó harsogta kórusban a „hazaáruló!” rigmust az ellenzéknek címezve.
Hazát az árul, aki saját országának kárt okoz. S ez épphogy a kormánypártok politikusaira igaz. Amikor ők a közmédia segítségével azt szajkózzák, hogy az ellenzék célja a menekültek tömeges idetelepítése, akkor előre kitervelten butítják a magyarságot. És gyilkosan megosztják. Aki az ország népét elbutítja, megosztja, egymás iránti gyűlöletbe hajtja, az haza- és nemzetáruló. Amiképp az a kormány is, amely cinkelt közbeszerzések rendszerének kiépítésével üzletszerűen ellopja az ország vagyonát, s így kárt okoz neki. Ez a bevált módszer ráadásul tönkreteszi az ország versenyképességét. Hisz az itthon valós teljesítmény nélkül nyerő, „csókos” cégek a nemzetközi megméretéseken esélytelenek, s ezért az ország egésze is az. Aztán ott van Paks II, aminek energetikai és gazdasági hasznosságát eddig nem bizonyította a kormány, s ami – a jelek szerint – egy idegen hatalomnak és megint csak a csókosoknak hoz majd hasznot. Az országnak meg kárt. Ha megépül, az nem hazaárulás?
Magyarországon a tehetséges, igyekvő fiatalok azt látják, hogy a teljesítménynek nincs értéke, az érvényesül, aki alkut köt a hatalommal. A rendszer azt sugallja, hogy ha tehetséges vagy, „húzz el innen!” Aki elmegy külföldre, arra itthon sokan hazaárulóként tekintenek. Pedig ő csak elmenekült a hazaárulók elől.
Szerző
Ungár Tamás