Keresztény szabadság

Amióta a Fidesz rákapott a keresztényezésre – voltak ennek jelei már 1998 és 2002 között is, magas fordulatra azonban csak 2015-ben kapcsolt, amikor a menekültekkel szembeni embertelenséget kellett megideologizálni –, azóta mondogatja egyre több vallásos ember, hogy ezt nem kellene. Ez veszélyes: ha egy eredendően antihumánus és amorális rezsim az egyházak hallgatólagos vagy aktív támogatásával bérbe veszi a keresztény jelzőt, akkor félő, hogy nemcsak a hatalom csúcsaira viszi magával, hanem az erkölcsi megsemmisülésbe is. A kalandor vállalkozásnak eddig a Fidesszel együtt a katolikus és a protestáns felekezetek is jobbára az előnyeit élvezték: hitelesítő pecsétet nyomtak a keresztény kormányzásnak nevezett sajátos hatalomgyakorlásra, cserébe tarthatták a markukat. Most viszont eljött a számadás ideje.
Orbán Viktor viszonyát az erkölcshöz (és persze a valláshoz is) pontosan mutatja a Borkai-epizód: egy hete, a Fidesz frakcióülésén nemcsak a botránykezelés elvárt módját ismertette („Szavak nélkül is tudjuk, hogy egy vérből valók vagyunk. A bajtársiasság a legfontosabb dolog. Politikai pártként és szövetségesekként is ezen fordul meg a sorsunk. A bajtársiasság azt jelenti, hogy akkor is lojális vagyok hozzád, amikor te tévedsz, s akkor is számíthatok rád, amikor én tévedtem.”), hanem azt is, hogy az egyházakon is be fogja vasalni a szolidaritást. Nincs rá más magyarázat, hogy akkor, amikor minden bizonnyal tudott már a győri polgármestert lebuktató felvételekről, a kommunikációs irány meghatározása mellett miért tartotta szükségesnek, hogy a keresztény államról is kifejtse a nézeteit. „Létrehoztunk egy új és valódi, mármint a valóságban is kipróbált és működő államelméleti modellt. (…) Jogunk van a keresztény szabadság törvényei szerint berendezni az életünket.” Értsd: „Fizettünk annyit a névhasználatért, hogy bármit is művelünk, azt kereszténynek nevezhessük.”
Én – magyar állampolgárként és hívőként – azt gondolom, hogy ez tévedés. Téved Orbán is, ha így gondolja, és végzetesen félreértik a szerepüket az egyházak is, ha ebbe belemennek. Szerintem vagy Borkai Zsolt politikai karrierje fog véget érni napokon belül, vagy a kormány lesz kénytelen lemondani arról, hogy „keresztény szabadságként” definiálja a rendszerét. Ha ugyanis Borkait bevédik, akkor ezentúl hangos röhögés fogja fogadni - még a sajátjaik között, sőt alighanem a templomokban is – az ön- és hatalomfényező keresztényezést. (Tartok tőle, hogy egy ideig akkor is, ha nem védik be, de ez legyen az ő problémájuk.) Mert gondoljunk bármit a kereszténységről: ha abba – nemcsak Orbán Viktor és köre, hanem a keresztény egyházak szerint is - kényelmesen belefér, hogy az uralkodó elit az emberektől ellopott pénzből feslett nők és kokaincsíkok élvezete közben orgiázik a tengeren, akkor… 
Mit is mond erről az Írás? „Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek, de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson a kicsinyek közül.”

Portugál recept

A vasárnapi portugál választás megerősítette, hogy körülbelül egy évtizedig tartó drámai időszak után egyre erősebb életjeleket mutatnak az európai szocialista, illetve szociáldemokrata pártok. Finnországban, majd Dániában is megnyerték a parlamenti választást, Spanyolországban pedig minden esélyük megvan a győzelemre. Nagy európai áttörésről azért még nem lehet beszélni, Németországban és Ausztriában például még nem tértek magukhoz ezek a pártok - de a nihil évei után már ez is eredmény.
António Costa portugál miniszterelnök kockázatos gazdaságpolitikával kísérletezett, amikor 2015-ben kisebbségi kormányt hozott létre. Később azonban annyira sikeres lett, hogy mintaként szolgált például a spanyol szocialisták számára. Costa kabinetje szakított az előző konzervatív, szociáldemokrata kabinet megszorításokra építő politikájával. Igaz, Pedro Passos Coelho jobboldali kormányának nem is igen volt más választása, mert 2011-ben Lisszabon csak az Európai Unió által folyósított 79 milliárd eurós hitelnek köszönhetően kerülte el az államcsődöt.
Berlinben különösen nagy kétkedéssel tekintettek a lisszaboni kísérletre. A szocialista kormány egy sor kedélyjavító intézkedést foganatosított, többek között emelte a minimálbért, illetve eltörölte az előző kormány bércsökkentésekre vonatkozó határozatát. A cél a fogyasztás növelése volt, de úgy, hogy közben ne sértsék meg az Európai Unió költségvetési előírásait. Mário Centeno pénzügyminiszter bűvészmutatványa sikerrel zárult, a növekedés felgyorsult, a munkanélküliség csökkent, miközben a költségvetési hiány 0,5 százalékra ment le. 
A portugál recept nem alkalmazható minden országban. Lisszabon azonban megmutatta, ha egy ország túlvan a legnehezebb időszakon, akkor ha óvatosan is, de szakíthat a megszorítások politikájával. S ezt honorálják a választók.

Március idusa

Caesar hetek óta nem aludt. Nem a szenátus közelgő ülése nyugtalanította, amelyen ismét felajánlják majd neki a császári koronát, amit persze nem fog elfogadni, és még csak nem is a személyéről szóló sokadik szavazás. Ez utóbbi is sima lesz – gondolhatta joggal –, hiszen mindenki megkapta a maga ezer solidusát. A gondot néhány elszemtelenedett fiatal jelentette, akik szerint ő, a nagy Julius Caesar túl messzire ment, és árt a köztársaságnak. „Na persze – mondta Calpurniának, a feleségének – most áskálódnak ezek a barmok, de jó voltam nekik Galliában, meg a helvéteket ellen!” Calpurnia még nem bocsájtotta meg neki a Cleopátra-affért, de ezektől a törtető fiataloktól valamiért mégis jobban tartott. Mostanában egyre többet frakcióztak, és olyan hírek terjedtek, hogy bármire képesek. 
Ekkor jelentek meg a falfirkák, amelyeken félreérthetetlen pózokban ábrázolták őt, a Nagy Caesart! Hogy merészelik? Persze azonnal megtette a szükséges intézkedéseket: a Capitolium melletti kis utcákat telerajzoltatta a feltételezett ellenfelei hasonló tartalmú képeivel, de a nép valahogy nem harapott rá ezekre. Annál többen pusmogtak az ő képeiről, pedig hát mi volt azokon? Semmi különös: ő, a Nagy Caesar, meg néhány csodás szőke rabszolgalány, akiket egy évvel korábban kapott az egyik legmegbízhatóbb kijáró emberétől. 
Calpurnia szerint az egész mögött Brutus áll, az a hálátlan szemét, aki mindent neki köszönhet, de a Nagy Caesar valószínűbbnek tartotta Cassiust. Épp ő, akinek mindent elnézett: a provinciákon szedett uzsorakamatokat és a megbuherált közbeszerzéseket, pont ő, akit ezerszer húzott ki a szarból, amikor a szenátus a zsarolási ügyei miatt akarta elmeszelni. De akár Brutus, akár Cassius, Caesar biztos volt benne, hogy mindkét balfék mögött a vízigótok állnak, akik már régóta fenekedtek a birodalom ellen. 
Caesar kedvenc béljósához fordult, de a PR-ügyekben járatos haruspex csak annyit mondott, óvakodjon március idusától. „Rendben van, óvakodom. És akkor elfelejtik nekem ezt az egész rabszolgalány ügyet? És lehetek végre az a császár, akit már régen megérdemel ez nép? – morfondírozott a pontifex maximus. – Különben pedig mi történhet március idusán? Az én szenátusomban?” El is felejtette az egészet.
Amikor Caesar belépett a terembe, egy fiatal centurio jelentette, hogy sógora, Marcus Junius Brutus egy fontos hír miatt kéreti egy félreeső sarokba. A mit sem sejtő diktátort valójában a két Brutus (Decimus Junius és Marcus Iunius), Cassius és Trebonius várta. Közölték, hogy a vízigótok valahogy hozzájutottak Caesar összes pénzügyi manőverének és piszkos ügyének kőtábláihoz, úgyhogy üdvös volna, ha lemondana, és szép csendben eltűnne. A többit majd ők intézik – mondták. 
A merénylet Cassius ötlete volt. Ám mivel mindkét Brutus ragaszkodott ahhoz, hogy a történetírás az ő nevükhöz kösse a dolgot, Trebonius, aki az egész falfirka dolgot kitalálta, a következőket javasolta: „Mit szólnátok, valami ilyesmihez? Egyszerre támadtunk neki, huszonháromszor szúrtuk meg, és az utolsó szavai ezek voltak: te is fiam, Brutus? Ez bármelyikőtökről szólhat, és a történelem is hálás lehet nekünk. Caesar pedig hősként halhat meg.” 
Hát így történt. Most már tudják.
Szerző
Kövesdi Péter