Budapest zöldje

Budapest fennállásának 150. évfordulója felé közeledve érdemes lenne számot vetnünk azzal, hogy Budapest mint modern város létezhetne-e zöldfelületek nélkül. Közkeletű és sokat idézett gondolat József nádortól (akit Szépítő Bizottmányával együtt a Pest-Budából Budapestté válási folyamat előfutárának is tekinthetünk), hogy a fa nem a városba való. Miközben persze ne feledjük, hogy az akkori város a városfalakkal körbevett, szűk középkori utcaszerkezetű Pestet jelentette, s másrészről magának a nádornak, illetve az ő közbenjárásának is köszönhetjük a Füvészkerttől a Városligeten át a Margitszigetig vagy a Városligeti fasorig megannyi történeti jelentőségű zöldfelületünket (indirekt módon a Múzeumkertet is). Ezek a zöldek pedig mára már beékelődtek a városba, és városi kultúrtörténetünk részeivé, legendás helyekké váltak. Nélkülük Budapest nem lenne az, ami. 
Sokan, túlságosan sokan gondolkodnak még ma is úgy, hogy a fa nem való a városba, s idézgetik közben akár a nádort is. „A város nem erdő!” Hányszor halljuk ezt? Széchenyi is heves vitában állt a nádorral e kérdésben. Érdekes kettősség ez, hisz a nádor kertbolond volt, imádta a növényeket, de igen konzervatívan állt ahhoz, hogy mi való a városba és mi nem. Széchenyi ezzel szemben nyitott volt az újra, s minden bizonnyal az európai utazásai során látott sétaterek, a köz számára megnyitott királyi kertek inspirálhatták abban, hogy e tekintetben is a radikális reformokat képviselje. Ha Széchenyi anno a nádor ellenében nem gründol platánokkal beültetett sétateret Pesten, amit ma (később kibővítve) Szabadság tér néven ismerünk, akkor talán sokkal később köszönt be a város életébe is a zöldfelületi igény. Mily különös fintora a sorsnak, hogy az az egykori sétatér ma a Széchenyi út és a Nádor utca kereszteződésében található. 
A vitát a XIX. század második fele döntötte el, s egyértelműen Széchenyi nyerte meg, bár ezt már egyikük sem élhette meg. A modern város elképzelhetetlen lett városi zöldfelületek nélkül, s ez éppen annyira igaz minden európai, amerikai, ázsiai és afrikai nagyvárosban is. Amint az európai városok megszabadultak a háborús erődítményeitől, falaiktól a napóleoni háborúk után (minek fal, ha léghajókkal át lehet repülni felette), a városok nőni, iparosodni kezdtek, és a középkori formájuknál is egészségtelenebbé váltak. Amit valahogyan kompenzálni kellett. Olyan helyekkel, amelyek rengeteg embernek kínálják újfent a természet illúzióját, a jó levegőt, a menedéket, a madárfüttyöt és a zöld megnyugtató színét. A XIX. század második felében beléptünk a városi népkertek korába. 
Budapestnek nincs ebben szégyellnivalója: Pest és Buda is rendelkezett egy-egy népkerttel már önálló városként, hovatovább a világ első ilyen képződményeivel lekörözte még a Brit Birodalmat vagy a feltörekvő Újvilágot is. Pestnek ott volt a Városliget, Budának pedig a Városmajor már a XIX. század elején. Nem főúri könyöradományként, hanem a város területén, a város polgárainak elhatározásából jött mindkettő létre. Polgárságunk ugyan alig volt, de a polgári kulisszáink, azaz például közparkjaink úttörőnek számítottak. Az 1873-tól, Budapest születésnapjától napjainkig eltelt 146 év első felében a budapesti zöldfelületek aztán rohamosan gyarapodni kezdtek. Fásították az utcákat, piactereket, katonai gyakorló-mezőket, akasztódombokat, szőlősöket, homokbányákat, mocsarakat, homokdombokat, a villák és az új intézmények kertjeit. 
Fuchs Emil, Ilsemann Keresztély, Räde Károly, Morbitzer Dezső. Mondanak ezek a nevek valamit? Biztosan igen keveseknek. Pedig a városegyesítéstől egészen 1944-ig ők voltak Budapest főkertészei. Ha viszont azt mondom: Horváth kert, Népliget, Vérmező, József nádor tér, II. János Pál pápa tér, Szabadság tér, Széchenyi tér, Kossuth tér, Erzsébet tér, Orczy kert, Andrássy út, Nagykörút, Üllői út, Margitsziget, Városliget, Normafa, Fiumei úti Nemzeti Sírkert, pesti Duna korzó, Vigadó tér, Várkert, Szent István park? Nélkülük sem ezek mai formája nem alakul ki, sem a folyamatos fennmaradásuk nem lett volna biztosított. 
1944-ben ez a folyamat megszakadt. Az azt követő 75 év főkertész nélkül telt el. A XX. század legvészterhesebb időszakában sem a zöldfelületeknek, sem azok fenntartóinak, fejlesztőinek nem osztottak sok lapot. De aztán a lakótelepek építésének korszakában a budapesti zöld újra támadt. Olyan parkok születtek, mint a Tabán, a Gellérthegy, az Óbudai-sziget, a Feneketlen-tó. Városrésznyi zöldek születtek a szocreál, majd a házgyári lakótelepeken. Radó Dezső neve emelkedik ki ebből a korszakból, aki újra zöld reneszánszt hozott a város életébe a FŐKERT újraszervezésével. Budapestnek (és ha szabad így nevezni: jogelődjeinek) az elmúlt 200 évben úgy 50 évente keletkezett egy új nagyparkja. A Városmajor és a Városliget, majd rá bő fél évszázadra a Népliget, majd újabb két emberöltő után egyszerre a Gellérthegy és az Óbudai-sziget parkja. 
Most jár le egy újabb 50 éves mosolyszünet. Ideje lenne annak, hogy újra megszülessen valami nagy, s ennek legvalószínűbb helyszíne most Észak-Csepel lehet. De nem elég a nagy! Sok-sok kicsi is kell mellé! Mert hiába nevezzük lakóparknak, lakókertnek, irodaparknak, lakóligetnek, iroda-partnak a különféle sűrű galambdúc-szerű ingatlanfejlesztéseket, ha alig telepedik meg rajtuk egy-egy árva fűszál a sok parkoló autó, burkolat és a sűrű épülettömbök között. A marketingmaszlag és a zöldre festés mögött ma alig van valós zöldfelületi tartalom. 
Klímaválság. Ez az új kihívás, ami a városi zöldfelület iránti igényt most megint turbó fokozatra kapcsolta a csaknem kontroll nélküli ingatlanfejlesztések és az ezeket kiszolgáló közmű- és közútfejlesztések évtizedei után. Mert mi a városi zöldfelület? A város tüdeje? Az egészen biztosan nem. Ugyanúgy nem, ahogyan az Amazonas sem az a Föld tüdeje. Pontosabban tüdeje, de mit csinál egy tüdő? Oxigént vesz fel, és széndioxidot ad le. Lélegzik. A növény ezzel szemben fotoszintetizál, s ezzel más élőlényektől különbözően képes oxigént előállítani. Ezt viszont csak nappal teszi és csak vegetációs időszakban, amikor lombja is van. Ilyenkor jófiú. De az éj leple alatt más irányt vesz a tündérmese. Lélegezni kezd, ahogyan mi vagy az állatok tesszük.
Éjjel tehát tényleg tüdő. Azaz szén-dioxidot bocsát ki. A fotoszintézis és a növényi légzés az anyagmérlegben a végén egy kicsit az oxigén felé billen. De ha nem raktározódna ma a földi légkörben az emberi CO2 kibocsátás előtti évmilliárdok apránként félretett piciny többlete, s csak abból az oxigénből kellene élnünk, amit egy nagyon-nagyon zöld város biztosítani tud, akkor nem napok, de percek alatt megfulladnánk. Tisztázzuk tehát: a városi zöld nem az oxigéntermelése miatt fontos. Még csak nem is azért, mert zajszigetelő. Egy 10 méter széles véderdősáv le tud venni a közúti vagy vasúti zajból 1 decibelt. Az semmi. Szóval mégis: mire jó akkor ez az egész? 
Van a városi zöldfelületnek négy igen fontos tulajdonsága. Az egyik az, hogy klimatizál. Hőt von el és hűt. A mesterséges légkondicionáló berendezések a szobabelsőt hűtik, a kültéri egységeik viszont fűtik az utcát, s így még melegebb lesz. Szemben ezzel a tökéletlen emberi megoldással a városi zöld elnyeli a hőt, és vizet párologtatva hűti az utcát, miközben árnyékolja is azt. Tehát a legjobb légkondicionáló a városi hősziget ellen a város zöldje. Nincs nála jobb és olcsóbb megoldás. 
A másik jó tulajdonság, hogy a város zöldje tisztít. Olyan, mint egy vizes porszívó vagy egy légszűrő berendezés. Felszívja a szmogot, a CO2 például egyenesen tápanyag neki (a szakirodalom ezt légtrágyaként tartja számon), és oxigént meg pára formájában vizet ad helyette. Ez elég jó biznisz, mert szintén olcsón dolgozik. Még TB járulékot sem kér érte. Persze ha túlzásba esünk, főleg a légszennyezők terén, azt azért zöld sem nagyon szereti. Az emberiség pedig rendre túlzásba szokott esni. De egy határig azért a városi zöld tompítja a hatásokat. Csak ne terheljük túl. 
A harmadik jó tulajdonsága, hogy raktároz. Amíg nő, addig folyamatosan köti le a légkörből a szenet. Az oxigént visszaadja, de a szénből nem mindent. Ha nem tűzifa lesz belőle, hanem építőfa, bútorfa, növényi rost, humusz, akkor az a szén akár évszázadokig sem kerül vissza a légkörbe. 
Végül, de abszolúte nem utolsósorban, a városi zöldfelület visszatartja és szűri, tisztítja a vizet. Ez felbecsülhetetlen érték lehet akkor, amikor villámárvizeket vagy légköri szupercellákat prognosztizál a klímaváltozás kapcsán a klímatudósok sokasága. Ha sok a beton, akkor a lehulló csapadék rohan. Nem szikkad, nem használódik helyben, nem fog itt elpárologni nyáron. Viszi magával a mocskot is az élővizekbe és gyorsan felduzzasztja azokat. Árvizeket idéz elő. Ha sok a zöld, akkor az felszív, lassít, szűr, tisztít, adagol. Kiegyenlít. Ez ilyen egyszerű. 
Megteszünk-e mindent azért, hogy több legyen a zöld? Hogy legyen nekünk egy vizes porszívóba oltott légkondicionáló és víztisztító szuperberendezésünk? Nagyon nem. Az elmúlt 30 év Budapestjén a nagy számok szintjén stagnált a zöldfelület intenzitása. Kicsit csökkent. Ezt infra tartományban készített műholdfelvételek távérzékelési adataiból tudjuk nagyon pontosan. De ez jó hír, nem? Megmondom, miért nem. Ha belemegyünk mélyebben a területek elemzésébe, azt látjuk, hogy a közparkok, közkertek, telkek, fasorok, erdők, gyepfelületek, sportpályák teremtett, ültetett zöldjei és a természeti területeink egyaránt folyamatosan tűntek el. Elképesztő éhséggel áldozzuk fel őket a zöldmezős beruházások oltárán. Viszont az alulhasznált területeinket, a barnamezőinket és a szántóinkat felveri a gaz. Egykori gyárterületek és vasúti területeken virulensen nőnek a bálványfa erdők, síneket és szántókat ver fel a parlagfű. Ez a kétes növekmény tartja egyensúlyban jelenleg azt az elképesztő fogyást, amit fejlesztéseinkkel előidézünk. 
Van még egy érdekesség. A leggyorsabban nem a közterületek veszítik el a zöldfelületeiket, hanem a kertvárosok. Közel négyszer jobban pusztulnak a kertes házak zöldjei, mint amilyen elánnal nekiállunk az útmenti fasorok vagy a közparkok növényállományát gyepálni épület, közút és közműberuházások miatt. Ez elgondolkodtató adat. Az emberek zöme kertes házra vágyik. Földszintes nép vagyunk. De ha ez a vágyunk teljesül, azonnal kivágjuk a diófát, hogy nehogy rádőljön a házra, duplájára hizlaljuk a telken az épületet, úgy kezdünk neki egy átépítésnek, hogy leradírozzuk róla az összes meglévő növényt, s nem is telepítünk fát vissza, nehogy lombot kelljen seperni. Hely kell hozzá, hogy elférjen a második vagy a harmadik autó is a telken, hogy legyen helye a nagy terasznak és mesterséges medencének. Ami a helyén lesz, az jobb esetben némi gyep és örökzöld. Rosszabb esetben műfű. Utóbbi nem fotoszintetizál. Gumi. Műanyag. Nem is hűt. Az önbecsapás magasiskolája. Illúzió. Biztosan kertes házat akartunk? Lesz így este rigófütty és tücsökcirip? Tényleg a pacsirta kelt majd minket és nem az ébresztőóra? Megéljük, élvezzük így a négy évszakot? Meg tudunk majd állni a rohanás közben megszagolni a rózsák illatát? Érdemes ezen elgondolkodni. 
A városi zöldnek sok kártevője van. A klímaváltozással olyan rovarok, gombák, vírusok érnek el bennünket délről, amelyek miatt kipusztulhat az európai fafajok fele. De egyetlen kártevő vagy kórokozó sem olyan gyilkos méreg a város zöldjének, mint az ember. A jóember parkolna. A jóember sózna. A jóember újabb és újabb közműveket talál ki magának, ami miatt csonkolná a lombkoronákat vagy a gyökeret. A jóember mérgeket pöfögne a levelekre. A jóember damilos fűkaszával kérgezné szét a fák szállítószöveteit. A jóember leburkolná törzsig az összes fát. A jóember csonkolná a koronát, mert árnyék van a földszinten, mert nem fér el alatta az egyre magasabb kamion, a busz vagy villamos, vagy mert közel nőtt a fa az épülethez. Kivágná azt, mert kapubeálló, mert új épület, mert fenntartósáv, mert útszélesítés, mert mélygarázs, mert szöszöl, mert váladékozik, mert zavarja. Mert egyre távolabb kerül a természettől. 
Képtelenek vagyunk a meglévő növényzetre értékként tekinteni. Sok esetben az akadályt látjuk benne. Pedig egy 50 éves fát pontosan 50 év előállítani. Nem megy egyik napról a másikra. Egyik napról a másikra a kivágása megy. 20 évet tudunk maximum csalni a túlkoros fákkal. Amelyeknél viszont lutri, hogy megindulnak-e, megmaradnak-e. Egyre nagyobb lutri. Képzeljünk el egy élőhelyet, amit a felszín alatt 1-2 méter vastag sitt borít. Ez a sitt a város történelme. Háborúk, rombolások és fejlesztések története. Alatta valahol ott az ősi mocsár, a homokdomb vagy a márga, és a talajvíz, de odáig el kellene jutni. Úgy, hogy a vizet már elzártuk a fától a felszínen, vagy ha nem zártuk el teljesen, akkor meg a sólével együtt jön és pusztít. Gyökeret, talajt, mindent. Közben ontjuk a felszín felett a légszennyezőket és hevíti a sok beton a környezetet. Legyél növény Budapesten! – ez lehetne egy nagyon gonosz ráolvasás jelmondata is.
Mi az, amit tehetnénk? Visszavehetnénk az esztétikából az ökológia érdekében. Monokultúrás fasorok helyett jöhetnének a vegyes ültetések. Azok sokkal ellenállóbbak egy fajspecifikus kártevővel szemben. Persze a legnagyobb kártevő még mindig az ember. De az is változtathat magán. Megemberelheti magát. Eddig az volt a túlélésének záloga, hogy képes volt a változásra. Síkosságmentesíthetne ez a tudatosabb ember konyhasó nélkül. Van rá városi példa elég, hogyan lehet. Öntözhetne talajkútból, Dunából ivóvíz helyett. Nem kéne minden egyes fűszáltól elvárnia, hogy hetente le legyen nyírva. Magasabbra engedhetné a gyep egy részét, elviselhetné közötte a virágokat, felkínálhatna ezáltal táplálékot a méheknek. A beporzó rovarok nélkül az emberiség kipusztul. Biztosíthatna közműmentes sávokat a fasorok számára. A meglévő parkokat, kerteket, fasorokat, zöldfelületeket, természetes folyópartokat sokkal nagyobb tiszteletben tarthatná. Ügyelhetne rá, hogy ne hulladéklerakónak használja a zöldet. Fejleszthetne a barnamezőn, rehabilitálhatná a szlömöt, ahelyett, hogy a zöldből csinál beépített területeket és profitot. Használhatná a lehullott lombot talajtakarásra, tápanyag utánpótlásra. Komposztálhatna. Létrehozhatna esőkerteket, amelyek be tudják fogadni a lezúduló nagy csapadékokat. Visszaalakíthatná a folyó és patakpartokat csatornából élővízzé. Nem kéne elspórolnia a zöldfelületi fejlesztéseket az építések mellől. Használhatna a városban helytakarékosabb közlekedési módokat. Feloszthatná újra az utcát, hogy a zöldsávnak is jusson nagyobb hely. Egyáltalán: hely. 
Ez esetben elmondhatná, hogy Budapest megérkezett a XXI. századba, és készen áll a civilizációs ugrásra. Lakossága zöme – a közvéleménykutatások tanúsága szerint – erre a folyamatra nyitott. Ideje lenne, hogy a politika és a műszaki döntéseket meghozó mérnöktársadalom is nyisson. Arra van az út. A többit próbáltuk, és a szakadékba visz. A cél adott, barátaim, meló van! A szerző tájépítész, a Budapest Kör tagja 

A bárónő öröksége

Húsz éve már, hogy egy ezüstös hajú, előkelő asszonnyal találkoztam New Yorkban. Martha Nierenbergtől azután kértem interjút, hogy beperelte a magyar államot, családi örökségeként visszakövetelve a híres Herzog-gyűjteményt, El Greco, Lucas Cranach és Monet felbecsülhetetlen értékű festményeivel. Az asszony és férje Manhattan felhőkarcolóitól jó órányi autóútra lakott. Skandináv mintára épült, tóparti faházuk egyszerre árulkodott jólétről és ízlésről, a környező fenyvesben szarvasok legelésztek.
A ház kimért úrnője hetven fölött is meglepően jól beszélte magyar anyanyelvét, pedig fél évszázada alig gyakorolta. Nem véletlenül volt arisztokratikus, lévén született arisztokrata. Leány korában, mielőtt felvette dán-amerikai férje nevét, báró csepeli Weiss Mártának hívták. Apja Weiss Alfonz, a legendás iparbáró, a Csepelen vas- és fémműveket alapító Weiss Manfréd fia. Nagyanyja Hatvany-Deutsch lány. Édesanyja Herzog Erzsébet, a gyűjtemény névadójának a lánya.
Herzog Mór báró műkincsekbe fektette vagyonát, „ahelyett, hogy pénzét elkártyázta, ellóversenyezte, elitta, elcigányozta vagy kurvákra költötte volna, úgy, ahogy egy igazi magyar úrhoz illik”. Závada Pál új regényéből idéztem. A Hajó a ködben a Weiss-örökösök drámájáról szól, ahogy 1944 tavaszán, a német megszállás után kényszerű alkut kötnek a nácikkal. Cégcsoportjuk fontos beszállítója a harmadik birodalom hadigépezetének, zavartalan átadása fejében a család negyvenvalahány tagja a katasztrófába rohanó Magyarországról a biztonságos Portugáliába, Svájcba menekülhet.
A kivételezettek egyike volt az akkor alig húszéves Márta baronesz. Kérdeztem, de nem szívesen beszélt a vészterhes napokról, egyszer a hangja is elcsuklott. Szemlátomást felkavarták az emlékek. Látszott rajta, többet is veszthetett gyár- és bányarészvényeknél, villáknál és festményeknél. Gondtalan ifjúsága sokkszerű véget ért. A kierőszakolt „szerződés” aláírása után tovább rettegtek, vajon állják-e szavukat a németek – vagy mégis lágerbe zárják, netán egyszerűen agyonlövik őket.
Pedig sokáig sérthetetlennek hitték magukat. A Manfréd helyére lépő családfő, Chorin Ferenc (1879–1964) és az „alapító atya” másik veje, báró Kornfeld Móric (1882–1967) dúsgazdag, befolyásos emberek voltak, Horthy bizalmasai, felsőházi tagok. A háború katonai megrendelésekkel, nagy profittal kecsegtette őket. Végül Chorin szorult helyzetében is megmutatta, miért tartották üzleti zseninek: bár megverték és éheztették, kialkudott az SS-től 3 millió márkát, Göring és Himmler vetélkedését okosan kihasználva.
A felszabadulás után akadt, aki kollaboránsnak, sőt háborús bűnösnek nevezte a híres aradi főrabbi unokáját. Chorin később támogatta az emigrációban szűkölködő bukott Horthyt (aki, jegyezzük meg, kormányzóként nem harácsolt össze magánvagyont). A zsidókat már a vészkorszak előtt sem tekintette sorstársaknak család, Weiss Manfréd kikeresztelkedett örökösei magyar arisztokraták lettek. A regénybeli Weiss lány, Judit bárónő, aki közösséget vállal az üldözöttekkel: irodalmi hős, Závada teremtménye.

Illúzió

A Nemzeti Választási Iroda hétfő reggeli adatai szerint 21 118 tagot delegáltak a vasárnapi önkormányzati választáson induló szervezetek az egyes szavazókörök szavazatszámláló bizottságaiba. Ami - miután valamivel több, mint 10 200 szavazókörben lehet majd leadni a voksokat – azt jelenti, hogy minden szavazóhelyen a hivatalos szavazatszámláló bizottsági tagok mellett átlagosan ketten ügyelnek majd a voksolás tisztaságára. 
Az egyszeri szavazó tehát akár meg is nyugodhatna, csakhogy öt éve még több mint 33 ezer tagot delegáltak a választáson csatasorba álló szervezetek. Persze a sok helyütt létrejött ellenzéki összefogásnak köszönhetően – jellemzően a városokban – jóval kevesebben indulnak a korábbiaknál, ám mégiscsak beszédes, hogy az 55 022 jelölt után igénybe vehető valamivel több mint 110 ezer helynek alig az ötödét sikerült feltölteni. Egyedül a Fidesz-KDNP mondhatja el magáról, hogy szinte minden hazai szavazókörben lesz delegáltja. Természetesen Budapesten, illetve a vidéki nagyvárosokban akad annyi ellenzéki aktivista, akiket oda lehet állítani strázsálni a szavazatszámláló bizottságok mellé, ám minél kisebb egy település, annál nagyobb az esély, hogy kontroll nélkül marad a szavazólapok átszámlálása. Ami elvileg nem lehetne probléma, hiszen a törvény szerint a bizottságok tagjai elfogulatlanul dolgoznak, ám az interneten megannyi trükk kering, miként lehet szinte észrevétlenül érvényes voksból érvénytelent gyártani. És a tavalyi, nagy választási rendszerösszeomlás után, s főleg, hogy a hivatalos eredmények előtt már tűpontos eredmények jelentek meg a kormánypárti sajtóban, a választói elvárás a megfelelő ellenzéki képviselettel kapcsolatban nem ördögtől való. Csak éppen – a számok alapján – illúzió. 
Amit akár ki is használhatnak az illuzionisták…
Szerző
Vas András