Drágulgatunk

Akár még elégedettek is lehetnénk, hiszen a hosszú, forró nyár végén – egy esztendőre  visszatekintve – még a három százalékot sem érte el a pénzünk romlásának üteme. Amire bizony régen nem volt példa. De a bölcsek szerint keserű az az öröm, aminek szomorúság a vége. És a mi örömünk viszonylagos, hiszen még így is a legnagyobb mértékű drágulást elkönyvelő európai országok sorát gyarapítjuk. A látszólag szép számokért is leginkább a benzinárakat illeti dicséret, amelyek tavaly nagyon elszaladtak, idén pedig átmenetileg csökkentek. 
Úgy tartja a szakma, hogy a családok mindig súlyosabbnak látják a drágulás mértékét a valóságosnál. Ezúttal azonban nincs ilyen „mankóra” szükség, mert az alapvető élelmiszerek ára valóban elszaladt, hogy a szolgáltatásokról ne is beszéljünk. Egy mérvadónak aligha tekinthető, de az elektronikus médiában gyakorta szerepeltetett közgazdász viszont rápirított a fanyalgókra: amikor alig volt látható az infláció mértéke, akkor éppen az árak növekedésére vágytak, és most, amikor – időnkénti hullámzással – végre megindult a fogyasztói árak emelkedése, éppen ezért sopánkodnak. 
Az infláció növekedésének oka egyértelmű: megindult az ár-bérspirál. A munkaerőhiány időszakában ez már csak így szokott lenni. Hiába ígérték meg a munkáltatók, hogy a szociálpolitikai hozzájárulás révén nyert költségcsökkentésükből emelik majd a béreket, nem így tettek. Inkább a fogyasztóval fizettetik meg a magasabb béreket is.
Most egy olyan időszakot élünk, amikor az importált inflációra sem lehet panasz. Szerte Európában nemigen akarózik emelkedni a gazdaság teljesítményének, ami jó hatással van az ottani árakra, amelyek – szerencsénkre – begyűrűznek. A jelek szerint azonban nem eléggé. Csak a sertéshús árát tudnánk feledni! Az afrikai sertéspestis nyomán olyan áruhiány keletkezett, amely rekordszintre emelte fel a hús árát.
Sokan a fogyasztói kosár összetételét kárhoztatják. Természetesen nem arról van szó, hogy tartalmazza azt a dugódíjat is, amit soha be nem vezettek – a KSH tisztességes, 0 forintra taksálja. Azt viszont nem lehet elmondani a statisztikai hivatalról, hogy ne haladna a korral: a kosár tartalmazza ugyanis a ma még alig-alig mérhető forgalmú e-autóeladásokat is. Az persze kétségtelen tény, hogy a háztartások rezsijét alapvetően az energiaszámlák határozzák meg, amelyeket befagyasztottak. A lakáscélú költségeket viszont nem, és az áremelkedés itt mérhető, az inflációt vizsgálók figyelmét viszont elkerüli. Beruházásokkal – úgymond – nem foglalkozunk!
Az infláció eredetileg felfúvódást jelentett, az orvosi irodalomban használták. Később a közgazdászok a fedezet nélkül pénzkibocsátásra alkalmazták. Nálunk természetesen erről szó sincs, a háztartások viszont egyre inkább azzal szembesülnek, hogy ugyanabból a termékből csak az olcsóbbat tudják megvásárolni. S a kilátások sem a legfényesebbek. Az elemzők év végére négy százalékos inflációra számítanak. 
Bekerültünk az árspirálba, és akkor még a gyengülő forintról nem is ejtettünk szót!
Szerző
Bonta Miklós

Keresztény szabadság

Amióta a Fidesz rákapott a keresztényezésre – voltak ennek jelei már 1998 és 2002 között is, magas fordulatra azonban csak 2015-ben kapcsolt, amikor a menekültekkel szembeni embertelenséget kellett megideologizálni –, azóta mondogatja egyre több vallásos ember, hogy ezt nem kellene. Ez veszélyes: ha egy eredendően antihumánus és amorális rezsim az egyházak hallgatólagos vagy aktív támogatásával bérbe veszi a keresztény jelzőt, akkor félő, hogy nemcsak a hatalom csúcsaira viszi magával, hanem az erkölcsi megsemmisülésbe is. A kalandor vállalkozásnak eddig a Fidesszel együtt a katolikus és a protestáns felekezetek is jobbára az előnyeit élvezték: hitelesítő pecsétet nyomtak a keresztény kormányzásnak nevezett sajátos hatalomgyakorlásra, cserébe tarthatták a markukat. Most viszont eljött a számadás ideje.
Orbán Viktor viszonyát az erkölcshöz (és persze a valláshoz is) pontosan mutatja a Borkai-epizód: egy hete, a Fidesz frakcióülésén nemcsak a botránykezelés elvárt módját ismertette („Szavak nélkül is tudjuk, hogy egy vérből valók vagyunk. A bajtársiasság a legfontosabb dolog. Politikai pártként és szövetségesekként is ezen fordul meg a sorsunk. A bajtársiasság azt jelenti, hogy akkor is lojális vagyok hozzád, amikor te tévedsz, s akkor is számíthatok rád, amikor én tévedtem.”), hanem azt is, hogy az egyházakon is be fogja vasalni a szolidaritást. Nincs rá más magyarázat, hogy akkor, amikor minden bizonnyal tudott már a győri polgármestert lebuktató felvételekről, a kommunikációs irány meghatározása mellett miért tartotta szükségesnek, hogy a keresztény államról is kifejtse a nézeteit. „Létrehoztunk egy új és valódi, mármint a valóságban is kipróbált és működő államelméleti modellt. (…) Jogunk van a keresztény szabadság törvényei szerint berendezni az életünket.” Értsd: „Fizettünk annyit a névhasználatért, hogy bármit is művelünk, azt kereszténynek nevezhessük.”
Én – magyar állampolgárként és hívőként – azt gondolom, hogy ez tévedés. Téved Orbán is, ha így gondolja, és végzetesen félreértik a szerepüket az egyházak is, ha ebbe belemennek. Szerintem vagy Borkai Zsolt politikai karrierje fog véget érni napokon belül, vagy a kormány lesz kénytelen lemondani arról, hogy „keresztény szabadságként” definiálja a rendszerét. Ha ugyanis Borkait bevédik, akkor ezentúl hangos röhögés fogja fogadni - még a sajátjaik között, sőt alighanem a templomokban is – az ön- és hatalomfényező keresztényezést. (Tartok tőle, hogy egy ideig akkor is, ha nem védik be, de ez legyen az ő problémájuk.) Mert gondoljunk bármit a kereszténységről: ha abba – nemcsak Orbán Viktor és köre, hanem a keresztény egyházak szerint is - kényelmesen belefér, hogy az uralkodó elit az emberektől ellopott pénzből feslett nők és kokaincsíkok élvezete közben orgiázik a tengeren, akkor… 
Mit is mond erről az Írás? „Lehetetlen, hogy botránkozások ne essenek, de jaj annak, aki által esnek. Jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tengerbe vetik, mintsem egyet is megbotránkoztasson a kicsinyek közül.”

Portugál recept

A vasárnapi portugál választás megerősítette, hogy körülbelül egy évtizedig tartó drámai időszak után egyre erősebb életjeleket mutatnak az európai szocialista, illetve szociáldemokrata pártok. Finnországban, majd Dániában is megnyerték a parlamenti választást, Spanyolországban pedig minden esélyük megvan a győzelemre. Nagy európai áttörésről azért még nem lehet beszélni, Németországban és Ausztriában például még nem tértek magukhoz ezek a pártok - de a nihil évei után már ez is eredmény.
António Costa portugál miniszterelnök kockázatos gazdaságpolitikával kísérletezett, amikor 2015-ben kisebbségi kormányt hozott létre. Később azonban annyira sikeres lett, hogy mintaként szolgált például a spanyol szocialisták számára. Costa kabinetje szakított az előző konzervatív, szociáldemokrata kabinet megszorításokra építő politikájával. Igaz, Pedro Passos Coelho jobboldali kormányának nem is igen volt más választása, mert 2011-ben Lisszabon csak az Európai Unió által folyósított 79 milliárd eurós hitelnek köszönhetően kerülte el az államcsődöt.
Berlinben különösen nagy kétkedéssel tekintettek a lisszaboni kísérletre. A szocialista kormány egy sor kedélyjavító intézkedést foganatosított, többek között emelte a minimálbért, illetve eltörölte az előző kormány bércsökkentésekre vonatkozó határozatát. A cél a fogyasztás növelése volt, de úgy, hogy közben ne sértsék meg az Európai Unió költségvetési előírásait. Mário Centeno pénzügyminiszter bűvészmutatványa sikerrel zárult, a növekedés felgyorsult, a munkanélküliség csökkent, miközben a költségvetési hiány 0,5 százalékra ment le. 
A portugál recept nem alkalmazható minden országban. Lisszabon azonban megmutatta, ha egy ország túlvan a legnehezebb időszakon, akkor ha óvatosan is, de szakíthat a megszorítások politikájával. S ezt honorálják a választók.