A gyógyítás esélye

A budapesti egészségügy harminc éve halogatott megújítása igazán nagyon szükséges. A közhangulat soha nem volt ennyire „egészségügy párti”, mint most. Ezért aztán nagy esély kínálkozik akkor, ha a választási eredmények többséget adnak a lakóhelyükért tenni akaró és önállóan gondolkodni képes csapatoknak.

Természetesen az ország elfuserált, igen rossz gyógyítási eredményeket mutató egészségügyének reformját nem tudják kikényszeríteni a polgármesterek. Ennek a kormányzatnak nemcsak a tehetség és a hozzáértés hiánya veszi el a képességét a változtatáshoz, hanem az is, hogy fölszámolta azt a szakmai struktúrát (minisztérium, ÁNTSZ, társadalombiztosító), amely nélkül a szükségesnél jóval kisebb korrekció sem végezhető el. Azonban a kormányzat részvétele nélkül is minőségi javulást eredményező változtatásokat hajthatnak végre a budapesti önkormányzatok.

Mitől az optimizmus? Attól, hogy szerencsénk van: jókor vagyunk jó helyen. Ám ez nem minden, volt már így, például a rendszerváltáskor, de akkor mindenki mással volt elfoglalva. (Ugyanazokkal a történelmi ostobaságokkal, amin az országos politika most is rugózik.) Minden jel arra mutat, hogy a helyi irányítást a jelenlegi korrupt garnitúrától átvenni készülők ezúttal hallani fogják a nép és az idők szavát.

Mi a nép szava? Először is az, hogy a panaszok és a tünetek jelentkezésekor nagyon nehéz orvosi segítséget találni. A hivatalos első vonal, a háziorvos hol délelőtt, hol délután rendel, hétvégén semmikor. Viszont az éjszakai és hétvégi háziorvosi ügyelet lázcsillapításon kívül szinte semmire sem alkalmas. Részben az igen alacsony színvonalú műszerezettség miatt, másrészt pedig azért, mert az igen fárasztó éjszakai szolgálathoz biztosított szégyenletesen mostoha körülmények miatt általában orvosi diplomával még vagy egyáltalán nem rendelkező fiataloknak és főállásukban még a klinikusoknál is rosszabbul fizetett fiatal kutatóknak kellene ellátni ezt a nehéz és felelősségteljes feladatot. A szakorvosi rendelések napi 12 órában vannak nyitva, de (a sebészetek kivételével) szinte mindenhova háziorvosi beutaló kellene - no nem a rendelésre való bejutáshoz, hanem a várólistára kerüléshez. A járóbeteg ellátásra nem kötelezett kórházi orvosokhoz bejutni csak a portás engedélyével lehet, az viszont sokszor nehezebb és költségesebb, mint a háziorvos elérése. Aztán lehet órákat várni a fekvőbetegeivel megfelelő mennyiségű és minőségű ápolószemélyzet hiányában amúgy is épp eleget küszködő orvosra.

Nem lehet kérdéses, hogy abszolút jogos igényről van szó. Ha a nap bármely órájában, a hét bármely napján bármelyik budapesti polgár negyed órán belül nem éri el az orvosát, akkor jogosan fogja a szemünkre vetni, hogy nem tettünk semmit. Sőt nem is akármilyen orvost kell biztosítanunk, nem is akármilyen műszeres háttérrel. Ugyanis egy ilyen sürgősségi rendelésen az életre veszélyes problémával jelentkezőt 30-60 percen belül biztos diagnózishoz kell juttatnunk. Nem sokat szabad várakoztatni az ilyen működési egységeket nem életveszélyes betegséggel felkereső pácienseket sem.

Márpedig várhatóan ilyen panaszok adják majd a munka dandárját. Ilyenkor nemcsak a diagnózis, hanem a kezelés, illetve annak elkezdése is meg kell történjék. Az életveszélyes állapotban lévőket – a biztos diagnózissal - természetesen kórházba kell juttatnunk. Mivel az országos mentőszolgálat erősen túlterhelt, a betegszállítást sem tarthatjuk „központosított” szinten.

Ezt a szerkezetátalakítást Budapest összes szakorvosi rendelőjéhez telepítve érdemes és gazdaságos végrehajtani. Ha épületbővítés nélkül kialakítható a sürgősségi egység, akkor egyenként mindössze kb. egymilliárd forintos költséggel kell számolnunk és kb. másfél év létesítési idővel. A működést biztosító finanszírozás a jelenlegi törvényi feltételek között elérhető. A változtatás előnyei azonnal észlelhetők lesznek mind a háziorvosi, mind pedig a szakorvosi ellátásban. A háziorvos tud végre törődni a prevencióval és a házi ápolás felügyeletével. A szakorvosnál pedig (maximum 3 naposra) csökken a várólista.

A szerző orvos