Jól látott, mert szeretett

Publikálás dátuma
2019.10.14. 20:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava

Vekerdy Tamás (1935–2019)

Mindenkinél jobban értette a gyerekeket, és egész életében türelemmel és elszántsággal magyarázta őket a felnőtteknek. Egy ország figyelt rá, világos és közérthető könyvei és cikkei szülők és pedagógusok generációinak jelentettek fogódzkodót. Az utóbbi évtizedben sok dolga volt, az általa képviselt eszmeiség és humánum egyre kisebb szerepet játszott az oktatást érintő döntések meghozatalakor, ő pedig az utolsó pillanatig fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a józan ész és a gyerekközpontúság ne vesszen ki az iskolákból. Mellékletünk elődjének, a Vasárnapi Híreknek adott interjúiból válogattunk részleteket.

A boldog gyerekkorról (2012. május)

 „A boldog szót nem szeretem, inkább a derűs, jókedvű kifejezéseket használnám. Az a gyerek érzi jól magát a bőrében, akit elfogadnak olyannak, amilyen ő valójában. A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.” 
„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.” 

A kamaszokról (2012. május)

  „A kamaszkor a végletességek kora, és amíg a gyerek váltogat a végletek között, nincs baj. Az a normális kamaszkor, amikor úgy tűnik, mintha nem lenne normális. A baj akkor van, ha megmerevedik az egyik végletben.” „A kamaszkor a második születés kora. Az aranyos, kedves szőke kislányom, aki a háromnapos erdei iskolában mindent felírt, hogy elmesélje nekem, most nem mond el semmit, a haja barna lesz, bezárkózik. Szinte úgy érzem, hogy utál engem. Német Waldorf-tanárok erre azt mondták, hogy a kamaszra ki kéne írni: „átépítés miatt átmenetileg zárva”. A faggatott kamasz hazudik, ez a leválás része. Az tud jól leválni, akinek megadták az érzelmi biztonságot. A szülőnek pedig ki kell bírni, az egész nem tart soká. 3–8 év, aztán a gyerek visszatér hozzánk, és újra kedves lesz. Amit tehetünk a kamaszért, hogy elviseljük a jelenlétét.” „Pontosan tudjuk, hogy az időérzék megváltozik kamaszkorban és kezd eltolódni. Egyre később tud a gyerek elaludni, nem azért, mert rossz. Mikor ez kiderült, egyes amerikai államokban úgy döntöttek, hogy a kamaszoknak fél 10-kor fog kezdődni az iskola. Nálunk azt sem tudják az illetékesek, hogy ez történik a kamasszal. Nulladik óra van, mert nem fér be az órarendbe a sok baromság, amit a fejükre akarnak zúdítani.”  

A különórákról (2012. május)

„Nem kell négy különóra! Az idegen nyelv fontos, a mozgás már kicsit más kérdés. Nincs ma Magyarországon játékos, szórakoztató sport, az egyesületek pedig eredményre mennek. Nagyon sok olyan gyereket kezelünk, aki 11-12 éves korára pszichológushoz kerül, mert ő csak második vagy harmadik, pedig ugyanannyit edz, mint az első. Ezt nehéz kibírni, a versenysport pokol. A zeneoktatás sem szabad, kötelező hozzá a szolfézs, amit a gyerekek utálnak. Azt kell átlátni a szülőnek, hogy mi az az egy-két különóra, ami megéri. Közben az egész életet kicsit le kéne lassítani, mert ez a gyerekek számára életmentő lenne.” „Van a világban egy megállíthatatlan trend, a topmenedzserképzést már az óvodában elkezdik. A zöldóvodában van angoloktatás, a pirosban német, a zöldben jövőre japán is indul. Lényeges kérdés, hogy van-e számítógépes szoba, járnak-e be edzők, hogy kikapkodják a délelőtti szabad játékból a gyereket, és lovaglásra, úszásra, karatéra vigyék, azaz neurotizálják. A szorongó szülők azt gondolják, hogy a legjobbat akarják a gyereknek, holott régóta tudjuk, a zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában is ezt tanulta, hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, teljes érzelmi biztonsággal, aztán lehetett teljes értékű kamasz, akit szabadon engedtek végre. Először ölelték testi-lelki értelemben, aztán végre tudták hajtani a második mozdulatot, az elengedést.”   

Az iskolákról (2014. augusztus)

„A mai iskola alig tud valamit a gyerekről. Teljesen abszurd elvárás például, hogy karácsonyra vagy az első év végére mindenki írjon, olvasson. Miért kellene 30 gyereknek ugyanúgy haladnia? Lesz olyan is, aki csak harmadik végére fog stabilan írni-olvasni. Akkor ő hülye, a másik meg zseni? Lehet, hogy éppen fordítva, hiszen tudjuk, hogy a későn érő gyerekek között sok a kiemelkedő tehetség.” „Tudjuk, hogy egy ilyen kisgyereknek kínszenvedés naponta négyszer, ötször, hatszor 45 percet ülni. Mivel tüdőlebenyük felszíne csak ötöde a felnőttekének, de úgyszólván felnőtti agyvelejük van – és az agy a legoxigénigényesebb szerv – ezért ötször olyan gyorsan kell keringtetniük a vért, amihez pedig 4-5 órát kellene rohangálniuk és üvöltözniük a szabad levegőn.” „A lányok sokkal érettebbek, jobban és hamarabb alkalmazkodnak az iskola által támasztott elvárásokhoz. Fontosak számukra a személyes kapcsolatok, hogy szeresse őket a tanító néni, ezért igyekszenek megfelelni – de ezért nagyon komoly árat fizethetnek. Annak ellenére, hogy a lányok általában egész életükben egészségesebbek, mint a fiúk, az iskolakezdés után mégiscsak többször kerülnek orvoshoz. Bár jól tanulnak, kedvesek, és jó a magatartásuk, gyakran panaszkodnak szédülésre, szemkáprázásra, hányingerre, gyomorgörcsre, vagyis pszichoszomatikus tüneteket produkálnak, olyanokat, amelyekbe a test is belebetegedhet. Ezzel fizetnek azért, mert jól alkalmazkodnak a nem gyerekekre szabott iskolai körülményekhez. A fiúk kevésbé alkalmazkodnak, ezért rájuk azt mondják: rosszak.” 

A szülő és az iskola kapcsolatáról (2014. augusztus)

„Amikor iskolába kerül a gyerek, a családok rémülten »leteszik a fegyvert«, és igyekszenek megfelelni annak, hogy mit kíván a tanító néni, és mit kíván az iskola. És képesek megijedni: »Úristen, ezek azt írják az üzenőfüzetben, hogy a gyerekem 75 százalékos. Hát én eddig azt hittem, hogy 150«. Ilyenkor természetesen a szülőnek van igaza, ő látja jól, mert az lát jól, aki szeret. Sok-sok baj van az iskolával, és a szülő dolga, hogy a gyerek mellett és mögött álljon. De nem úgy, hogy azt mondja: »felelj meg annak, amit az iskola követel, mert ha nem csinálod, inasnak adlak«. Azt kell éreznie, hogy a családja teljes érzelmi biztonságot ad, nem az iskolai teljesítmény szerint ítéli meg és megvédi, amikor szükséges. Ha beírást hoz, mert a szünetben szaladgált, akkor egyszerűen alá kell írni, mert ez egy marhaság, mégis, mi mást csinálna.” „Hazavonszoljuk a gyereket, közben bevásárolunk, utána leültetjük, miközben főzzük a vacsorát, a másik kezünkkel a szennyest válogatjuk és ebben a némiképp felspannolt állapotban az M betűt gyakoroljuk. Ez katasztrófa, az lesz a vége, hogy a végén már kicsit utálom a gyereket, aki kicsit utál engem, de még jobban az M betűt meg az írást. Otthon pihenni, játszani, tombolni kell, de nem gyakorolni. Segítsünk, ha kéri, de ne faggassuk, hogy van-e lecke. Mert ha így kezdjük az iskolát, nyolc év családi pokol lesz. Jobb tanuló lesz, ha tudja, hogy ez az ő felelőssége és nem gyötörjük. És ha rossz tanuló lesz, akkor sincs nagy baj.”   

A hátrányos helyzetű gyerekek leszakadásáról (2014. augusztus)

„Az államnak kéne elszánnia magát arra – és nem egyéb felesleges dolgokra, amikhez semmi köze –, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe pénzt vigyen. Ki kellene építeni az iskolákat, iskolatársulásokat, akár úszómedencével, sportpályával, bármily hihetetlenül hangozzék ez. És ösztöndíjakkal, a lakhatás biztosításával kellene kitűnő fiatal pedagógusokat odacsábítani, akik a megfelelő képzettséggel rendelkeznek. Ma már ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel feljebb lehet húzni ezeket a gyerekeket, erre vannak is jó példák az országban.” „Sajnos az alapítványi, magán- és alternatív iskolák kettészakadtak. Egyik részük elindult az elitizálódás felé, ahová olyan szülők gyermekei járnak, akik megtehetik, hogy befizessék a hozzájárulást az intézmény működéséhez. Én személy szerint is nagyon nehezen viselem, hogy egy olyan mozgalom, mint például a Waldorf, amely hagyománya szerint kvázi a proletariátus iskolájának jött létre, rá van kényszerítve egy ilyen útra. Az a baj, hogy Magyarországon még nagyon kevés az olyan ember, aki a tandíjnak akár többszörösét is kifizeti, ha teheti, azért, hogy hátrányosabb helyzetű gyerekek is tanulhassanak abban az iskolában. Másfelől a reménytelen helyzetben lévő gyerekek érdekében hihetetlen küzdelmet folytatnak olyan iskolákban, amelyeket alig támogat az állam.”

A Fidesz oktatáspolitikájáról (2012. november)

„Az a baj, hogy most nem az a fő kérdés, hogyan vezessük el a gyermeket a világhoz, hanem az, hogy mi mit akarunk neki elmondani. Mérei Ferenc azt mondta, kétféle iskolarendszer van, a gyerekközpontú és az intézményközpontú, az első a demokráciák iskolája, a második a diktatúráké, amely megmondja, hogy ki legyél, milyen legyél és mit csinálj. Most ez utóbbit építik. Az ilyen iskola állampolgárokat nem tud nevelni, csak alattvalókat.” „Az emberben gyanú ébred: csak az érdekli az intézkedőket, hogy hogyan tudják egy gombnyomással irányítani a több mint egymillió gyereket, a kétmillió szülőt és a 150 ezer pedagógust. Nem érdekesek a szakmai érvek, csak a hatalom koncentrációja. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásra érdemes pénzt költeni, mert ez a gazdaság hosszú távú érdeke, de ha kormányra kerülnek, ezt a pártok elfelejtik. Ne legyenek kétségeink, a Fideszben is vannak sokan, akik elborzadva nézik az oktatásban történő eseményeket… és viszont: a baloldalon is sokan centralizálnák az oktatást. Ezekben a nagy rendszerekben valódi, üdvös, a nemzetet felemelő változás csak akkor következhet be, ha a pártok kiveszik a csatározások terepéről – és a hatalmi és propagandaszférából – az iskolaügyet.” Az interjúkat készítette, az idézeteket válogatta: F. Szabó Kata
Szerző
Témák
Vekerdy Tamás

Életmentő csodákra várva

Publikálás dátuma
2019.10.14. 11:29

Fotó: Vajda József / Népszava
Hétszázmillió forint – ennyi pénzt adtak össze a magyarok Zente, a gerincvelő-izomsorvadásban (SMA) szenvedő kisfiú kezelésére. A világ legdrágább génterápiás gyógyszerét az állam ugyanis nem támogatja. Zente sikerén felbuzdulva újabb és újabb gyűjtések indulnak a közösségi oldalakon. A közadakozás sokak számára az egyetlen és az utolsó esélyt jelenti. Vajon mitől függ, hogy adakozunk-e? Egyáltalán hogy lehet sikeres egy ilyen kampány? Erre kerestük a választ.
Életmentő expedíció – ezt a nevet adta Pesti Ferenc édesapa és férj annak a Facebook-oldalnak, amelynek célja, felesége életének megmentése. Néhány nap alatt 7,5 millió forint gyűlt össze a súlyos beteg asszony kezelésére, de még messze a cél. A család szívszaggató története alig 8 hónappal azután kezdődött, hogy hétévnyi próbálkozás után megszületett kislányuk, Panna. „Egy ház árát költöttük a lombik és egyéb kezelésekre, hihetetlen öröm volt, mikor megérkezett közénk” – mondja Ferenc. A pár boldogsága azonban nem tarthatott sokáig.  

Minden perc számít

Idén januárban az édesanyján, Csillán életmentő agyműtétet kellett végezni, mivel az egyik legagresszívabb tumort diagnosztizálták nála. Az átlagos túlélési idő ennél a daganatnál csupán másfél év, és nincs rá hazai gyógymód. Létezik egy német klinika, ahol egy kemoterápiára épülő kombinált vírus-, immun- és hőterápiával növelhetnék az életkilátásokat, ám ez a kezelés minimum 30 millió forintba kerül. A család egyedi méltányossági kérelmet nyújtott be, de azt a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) elutasította. Ferenc ekkor döntött úgy, hogy a ­Facebookon kér segítséget. „Soha nem hittem, hogy valaha ilyen támogatásra szorulunk, nagyon nehéz­ döntés volt, hogy elkezdjük ezt a kampányt, de nincs más esélyünk. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy hogyan tudom megmenteni Csilla életét. Nem számít, mennyire vagyok fáradt, csak az, hogy mi az a plusz, amit meg tudok adni azért, hogy ők boldogabbak legyenek, teljesebb legyen az életük. A kampánynak hála néhány nap alatt 7,5 millió forintnyi adomány jött össze, nagyon sokan keresnek minket, egy csoda, ami történik. Panna is hihetetlen erőt ad, ki­lenc hónap alatt majdnem 40 ezer kilométert ült mellettünk az ­autóban” – mondja Ferenc. A NEAK elutasításával kapcsolatban megjegyzi: a kölni egy kísérleti program, nem úgynevezett befogadott eljárás, ezért hiába a jó példák, nem adták meg a támogatást. A 30 millió forint a terápia minimális költsége. Ez hat kezelés ára az utazási és szállásköltségek nélkül. „Ha október 26-ig sikerülne összeszedni a pénz kétharmadát, akkor Csilla elkezdhetné a kezelést. Ha lenne házam, eladnám, hogy összejöjjön a pénz, de erre nincs lehetőség. Egy tanyán nőttem fel édesapámmal, igen nehéz körülmények között. Ezt persze nem azért mondom, hogy bárki sajnáljon, nagyon büszke vagyok arra, amit a családommal és a munkámban elértem, de a lombik és egyéb költségek miatt nem volt lehetőség arra, hogy ingatlant vegyünk. Tudjuk, hogy a kezelés csak az emberek 20 százalékán tud segíteni, de ez is sokkal több, mint a semmi. Küzdeni kell minden percért, sosem adjuk fel!” Ferenc leszögezi azt is: bár sokan szidják a magyar egészségügyet, a kezelésekkel, műtétekkel ők meghosszabbították felesége életét. 
Csilla és Ferenc lányukkal, Pannával

Mitől sikeres?

Annak az esélye, hogy valaki egymaga útjára indít egy kezdeményezést és a baráti, ismerősi megosztások révén hatalmas összefogást és főleg pénzt ér el, Árok Bianka kommunikációs tanácsadó, a SAKKOM Interaktív Digitális Ügynökség ügyfélkapcsolati igazgatója szerint még a közösségimédia-oldalak világában is kicsi. A fordulópontot mindig a közösségi média véleményvezérei­nek (influencerek) bevonása hozhatja meg, akik több tíz-, százezres követőtáborral rendelkeznek. Azzal, hogy ők megosztják a felhívást, a követőik számára hitelessé teszik azt. Az influencerek ráadásul egymást is húzzák, ha pár meghatározó egyéniség beszáll egy kampányba, akkor az futótűzként kezd terjedni köztük. „A közösségi média kora előtt a hitelességet a tömegmédiába való bekerülés jelentette. Ennek ma is nagy szerepe van, de már látszik, hogy a tévébe, rádióba, lapokba is inkább azokat az ügyeket emelik be, amelyek a közösségi médiában nagy port kavartak. Ilyen volt Zente története is” – mondja. Még Zente esetében is megjelentek olyanok, akik saját hasznukra akarták fordítani az emberek jóindulatát. „A Zente-ügy kapcsán is lehetett hallani arról, hogy megjelentek csalók, akik másik számlaszámra próbáltak gyűjteni. Úgy tettek, mintha ez is az eredeti ügyhöz tartozna, de ez nem volt igaz” – erről már Forgács Mariann közösségimédia-szakértő, a Be Social ügynökség egyik alapítója és ügyvezetője is beszélt lapunknak. Szerinte a szövegek gyors terjedése egyfelől lehetőség, másfelől veszély, éppen ezért mindig érdemes utánanézni az eredeti forrásnak. Azok a posztok, amik úgy kezdődnek, hogy „hihetetlen történet”, „nem fogod elhinni, mi van a háttérben”, mindig gyanúsak. Arra a kérdésre, hogy mitől függ az, hogy kinek adakozunk és kinek nem, Forgács Mariann úgy válaszolt: mikor egy ügy komolyabb sajtóvissz­hangot kap, akkor mindig nagyobb a hajlandóság. Ha ez nincs, sokkal nehezebb elérni a célt és elegendő támogatást gyűjteni a betegnek. De más szempontok is meggyőzhetik az embereket. „Zente esetében a kampányban megjelent egy járási nehézséggel küzdő kutyus is. Amikor ők ketten szerepelnek egy fotón, az azért elég erős ahhoz, hogy a legkeményebb szívet is meglágyítsa. Marketingszempontból tehát nagyon ügyesen volt összerakva ez a kampány. Kevésbé erős képi anyaggal és extra megjelenések nélkül valószínűleg nem lett volna ilyen gyors a siker. Most viszont, hogy bebizonyosodott, ilyen komoly célokat is el lehet érni még több hasonló kezdeményezés indul majd” – mondja Forgács Mariann. A Facebook egyébként próbálja kiküszöbölni a csalásokat, manapság már elérhető úgynevezett irányított adománygyűjtés is. Aki így adakozik egy szervezet számára, biztos lehet abban, hogy az átutalt összeg valóban oda kerül, ahová szánja. Ilyen népszerű, tömegeket megmozgató, többmilliós bevételű adománygyűjtés legutóbb az amazonasi erdőtüzek eloltását támogató szervezet számára indult Magyarországon. Ide bekerülni persze sokkal körülményesebb, mint egy posztot létrehozni, sokkal több kritériumnak kell megfelelni.
Olivér számára édesanyja alapítványt is létrehozott

Kellenek a civilek

Vannak szülők, akik nem elégszenek meg a család és a barátok támogatásával, elszántan keresik a lehetőségeket, akár alapítványt hoznak létre azért, hogy gyermeküket segítsék. A há­rom­éves, SMA-s kisfiú, Katona Olivér édesanyja, Imre Viktória például barátaik segítségével létrehozta az Együtt Olivérért Alapítványt. A kisfiú a szerencsések közé tartozik, egyike annak az 50 gyermeknek, akik Magyarországon kaphatják a Spinraza gyógyinjekciót, amivel az állapotuk szinten tartását, szerencsés esetben javulását lehet elérni. Sokkal több betegnek lenne szüksége a szerre, de a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő nem ad zöld utat minden érintettnek. Olivér már túl van az első hét kezelésen, de élete végéig minden negyedik hónapban szinten tartó adagra lesz szüksége, ami adagonként majd’ 23 millió forintba kerül. Teljes felépüléssel pedig ez a módszer nem kecsegtet. „Olivér eddig már 150 milliós kezelést kapott állami támogatással, de élete végéig szüksége lesz rá. A gyógyszer csak akkor sikeres ugyanis, ha folyamatos tornával, rehabilitációval párosul, és az sem mindegy, hogy milyen segédeszközöket kapnak a gyerekek. A legjobb, legmodernebb eszközök még nem elérhetőek állami támogatással. Szükség van minimum heti két otthoni gyógytornára és úszásra is, amit szintén a szülőknek kell finanszírozni” – mondja az édesanya, aki ezért hozta létre az alapítványt, amelynek jelenleg 15 millió forint az egyenlege. A hosszú távú cél, hogy Zentéhez hasonlóan Olivérnek is összegyűjtsék a génterápiás kezelés árát. Hiszen hiába kapják most a Spinraza gyógyszert, a kezelés szigorú szabályokhoz kötött és bármikor elvehetik tőlük, ha romlik a gyerek állapota. Ráadásul a gyógyszert négyhavonta, lumbálással kapja Olivér, míg a génterápia egyetlen kezelésből áll „Nagyon hálás vagyok az orvosoknak, hogy kaphatjuk ezt a kezelést, de pengeélen táncolunk. Éppen ezért vagyunk nagyon büszkék Zentéékre, hogy a lehetetlent nem ismerve, bátran vállalták ezt a kampányt, ami nekünk is reményt adhat. Szülőként iszonyú nehéz megélni, hogy az egyik nap még egy egészséges gyermekünk van, a másik nap kiderül róla, hogy egy ritka genetikai betegség miatt nem fog tudni lábra állni. Egy ilyen hír teljesen összeroppant egy családot. Éppen ezért fontos, hogy legyenek jó példák, bátor kiállások, amik mindenkinek erőt adhatnak. Hálás vagyunk azért is, hogy ilyen sokan támogatnak, segítenek minket” – hangsúlyozza. A súlyos beteg gyerekeknek nemcsak a családok, hanem különböző civil szervezetek is rendszeresen hirdetnek adománygyűjtéseket. A Fiatal Családosok Klubja (FICSAK) minden évben más, rászoruló csoportot igyekszik támogatni. Király Nóra, a szervezet alapítója arról beszél, hogy idén negyedik alkalommal rendezik meg a Családszervezetek Adventi Jótékonysági Vásárát; az előző években a koraszülött, a siket és nagyothalló, illetve a daganatos megbetegedésekben szenvedő gyermekek számára gyűjtöttek. Idén a szívbeteg gyerekeknek próbálnak segíteni.Király Nóra szerint önmagukban, az állam nélkül ezek a civil szervezetek sem lennének olyan eredményesek, de az államnak és az önkormányzatoknak is szükségük van rájuk.
Szerző
Frissítve: 2019.10.14. 11:33

Roncsolt ország - Így öli a lelket az Orbán-rendszer

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:39

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Orbán Viktor taktikus, de nem stratéga, a hatalom érdekli, az emberek nem, és a rendszere a lelkek roncsolásával több kárt okoz, mint a lopása. Így látja Rudas János szociálpszichológus, akit régóta foglalkoztat a jelenlegi rezsim és a hozzá idomuló nép természete. A „Csak szétlopják? Így öli a lelket az Orbán-rendszer” című Magyar Narancs-beli publicisztikája után kértünk interjút tőle.
Két dolognak is megörültem az írását olvasva, az egyik maga a téma, miszerint a rezsim többet árt az ellopott milliárdoknál, a másik a Kozmosz-idézet: „…fosunk a jövőtől, büszkén a múltra / de hogy mi volt a múlt, azt senki se tudja / úgy tudtuk, más bánt el velünk / pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk…” Többet akartam idézni, de nem fért. Például, hogy „mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak / mi voltunk Koppány és Kun Béla / mi vagyunk magunk a probléma”. Találó sorok. A cikkében az énvédő mechanizmusokat veszi sorra, a projekciót, bűnbakolást, ahogy a fél ország másokat hibáztat a bajaiért, és a hasítást, ahogy szentekre és sátánokra osztják az országot. A kérdés: mi a gyógymód a néplélek torzulásaira? Harcos pesszimista vagyok, és nem szeretem a néplélek kifejezést. Inkább egy adott társadalom antropológiai értelemben vett kultúrájáról tudnék beszélni, amibe beletartozik az érték, a norma, a viselkedésmód is. Amennyire kultúrantropológusoktól, szociológusoktól tudjuk, és hát tapasztalatból, a kultúra nagyon lassan mozdul. Most olvasom Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című könyvét, ami több mint száz évvel ezelőtt, a dualizmus korában játszódik, de néha a fejemhez kapok, mennyire tetten érhető már akkor is a legtöbb gondunk gyökere. A rangkórság, a házasodási szokások, a dörgö­lőzés, a ravaszkodás, a gazsulálás, a csókosok helyzetbe hozása, a karizmatikus vezető iránti rajongás, a teljes alárendelődés, amiért a közmunkát osztó polgármesternek ma szavazattal kell hálálkodni. A népesség jelentős része beszorult egy alárendelődő, autonómiahiányos sorsba, ami nehezen változtatható. Az oktatás, a közhangulat, a civil szervezetek – egy sor olyan összetett, nem egybites ügy van, ami visszavezethető a régmúltba. Ma több a kokain, a kurva és a jacht, de akadnak feudális motívumok kétségkívül. Akkoriban is megvolt a szegények, a béresek, a cselédek helye, és akkor sem volt mindegy, arisztokrata valaki vagy Amerikából érkezett parvenü. A gondolkodás- és attitűdsémák ugyanúgy működnek, ha mások is a konkrét megnyilvánulásaik. A társadalmi csoportok kasztrendszerszerűen vannak elzárva egymástól, a társadalmi mobilitás, amely korábban sem volt számottevő, az utóbbi két-három évtizedben erősen lecsökkent. Kevés az esély, hogy valaki átkerüljön egy másik csoportba. Iparmágnás ma lehet valaki akár gázszerelőből is ismeretségi alapon, de ez nem gyakori. A zárt csoportok között hatalmas szakadékok vannak, a rend­szerváltás óta, de főként az utóbbi tíz évben még inkább szétnyílt az olló szegények és gazdagok között. Ezek a státuszok nagyon lassan ­változnak. De gondolhatunk a né­pesedés té­májára is, ami kormányok, rend­szerek visszatérő problémája. A demográfusok világosan leírták, hogy a voluntarista, vagyis a „mindent-­lehet-csak-akarni-kell”-intézkedések sok mindent meg tudnak bolygatni, de csak kismértékben képesek megváltoztatni a trendeket. Ezért volt hiábavaló a Ratkó-korszak, az ’50-es évek gyerektelenségi adója vagy Ceauşescu hülyeségei. Ma megint vannak intézkedések, felvetnek értelmetlen dolgokat, előjött az agg­legényadó ötlete, de rövid távú eredmények után mindig visszaáll az eredeti állapot, és főleg azért, mert a társadalmi kultúra olyan, amilyen. Benne ragadtunk – ahogy egy írásában fogalmazott – a „nyomorult és rettenetes XX. században”? A gyökereink nem eresztenek. Mikszáth arra is választ ad, miért úgy működött a Habsburg-monarchia, ahogy, milyen volt a kisebbségekkel szembeni magyar attitűd, és ebből miként következett a világháború, a Monarchia szétesése, Trianon és a többi. Ezek hosszadalmas folyamatok, nem lehet őket meghágni. Ez a pesszimista válaszom a gyógymód kérdésére.
Szerencsésebb országokban merre indulnak ilyenkor? Több évtizedes, pártállástól független koncepciók alapján változtatnak, nincs zaklatottság, öt-tíz évente „félrendszerváltás” vagy 180 fokos fordulat. Magyarországon egy oktatási reform addig tart, amíg nem veszi fejét a következő kurzus. Amíg minden rövid távú érdekek szerint történik, nincs kormányzati ciklusokon átívelő konszenzus, addig hogyan várhatnánk, hogy a társadalmi kultúra folyamatai előre jussanak? Ha egyszer létrejön a demokratikus többpártrendszer, akkor is sokáig tart és nagy erőfeszítéseket kíván, hogy a kulturális beágyazottságok megváltozzanak. Hogy ezt az uno­káink vagy a dédunokáink meg­érik-e, nem tudom. Van-e esély a kiegyezésre az „aki nincs velünk, az nincs” gorombaságát gyakorló Orbán-kormánnyal? Esély elvileg mindig van: hir­telen megvilágosodik a főnök, a kedves vezetőnk, és más ember lesz. Nem hiszem. Ő egy kiváló taktikus. Ahol lát valami rést, ami a szempontjainak megfelel, azt érzékeli. De ezek rövid távú meglátások, amiket a szavazatszerzési szándék, a hatalom mozgat. Centralizált hierarchia jött létre, ahol legfölül dől el minden. Miért változtatna ezen? Már 2010 karácsonyán, a legelső Mancs-cikkben megpróbáltam kifejteni: neki nincs stratégiája, nem is jó stratéga. A katonai példánál maradva: egy hadsereg irányításához oda nem engedném. Arra jó, hogy csatákat nyerjen. Az alcímben is ez volt, csatát tud nyerni, de a háborút elveszíti. Felteszem, ön sem így gondolta. Nem, ez nem jött be, és részben azért, mert elég volt a taktika, a hatalom bebetonozása, és hogy maga alá rendelje azokat a társadalmi csoportokat, akik eldöntik a választásokat. Hogy mi lesz az országgal, nem izgatja különösebben. De azért nem ördögről van szó. Hanem? Két dolog mozgatja szerintem. Az egyik valószínűleg egy kisebbrendűségi érzés, ami talán a gyermekkorával, szüleihez való viszonyával függ össze. Ezt az emberek jó esetben képesek kompenzálni, valamilyen tevékenységgel, alkotással, rossz esetben túlkompenzálnak, erőszakossá válnak, lenyomnak másokat. Szerintem rá az utóbbi igaz, és itt hadd hivatkozzak Freud tanítványára, Alfred Adlerre, aki munkássága nagy részében kutatta ezt a témát. A másik mozgatórugó a magyar származású és sokáig Svájcban élt pszichológus, Szondi Lipót kifejezése, az egodiasztolé, vagyis az énkiterjesztés. Nagyravágyás, ami összefügg a csekélyebb értékűség érzésével, amiből részben úgy tud kitörni valaki, ha benne van a magasabbra törni akarás vágya. Egyébként a hatalom nem szitokszó, főleg egy politikus számára, de Orbán személyiségébe belefér, hogy mindenáron meg akarja tartani a hatalmát, és ehhez minden eszközt felhasznál. Nem feltétlenül pesszimizmusra okot adó tény, hogy az ország fele nagyon szabadulna tőle… Ez már hitvita. Nem tudom, mit gondolnak az emberek, talán azt, hogy értelmetlen bármit gondolni, mert tenni nem tesznek. Nem szeretnék ítélkezni, miért nem mennek ki tüntetni vagy miért nem vernek oda, mert nem mennek ki, nem vernek oda. Pótlékot keresnek, helyzetet, amiben nem kell szoronganiuk, elkezdik művelni a kertjeiket voltaire-i módon. Ennek van egy pozitív, kreatív oldala, de van egy negatív is, mert elbújnak a gondok elől. Az eszmélés csak zárványokban történik meg. Kis buborékok vannak, ahol egymást cukkoljuk, lelkesen egyetértünk, de ennek kétséges a hatása. A centralizáltság, a hatalom alá szorítottság azt is jelenti, hogy a falvakban szinte csak állami propagandát látnak, és ismerjük a goebbelsi találmányt: ha egy hazugságot sokszor ismételnek, bármennyire abszurd is, elhiszik. És akkor eljutunk az oktatásig, ahol az a cél, hogy szakmát vagy adatot tanuljon a gyerek, de nehogy okosabb legyen és vitatkozni tudjon. Finnországban a pedagógusképzésre túljelentkezés van, ez a legmegbecsültebb szakma, nálunk lasszóval kell fogni őket. Előbb-utóbb jönnek a negatív következmények: kevesebb lesz a gondolkodó ember.
Néha azt gondolom, nem utálhatom azokat, akik szerint Soros-ügynök vagyok és bevándorláspárti. Lehet felebaráti szeretettel küzdeni a totális elbutulás ellen? A szeretetvallásokban nem hiszek. Arról tudok valamit mondani, ami történik: vannak, akiket korrumpálnak, másokat fenyegetnek vagy védekező mechanizmusokkal tudnak megfogni. Sok trükk van a monolit hierarchiában, ami felé tartunk. A rendszernek kellene megváltoznia, mert a rendszer hozta létre ezt az egészet, bár az egyéneknek is megvan a felelőssége. Elképzelhetetlen, hogy Orbán szentül hiszi, amit csinál? Hogy a nemzet, a kereszténység… Egy szavát sem hiszem. A tanácsadói és a propagandistái mindenfélét elé tesznek, elolvassa, megérti, mert nem ostoba, megvan a magához való esze, de ki tudja, mire gondol, beleértve a cinikus sorosozó, kommunistázó szövegeit. Azt is el tudom képzelni, hogy józan pillanataiban világos számára, hogy erről szó sincs. De nem hiszem, hogy autonóm módon gondolkodna, bár lehet, hogy bizonyos értelemben ­autonóm személyiség, csak hát sokra megyünk vele! Nem egy szociábilis személyiség, aki az emberek érdekében cselekszik. Ha nemzetben és kereszténységben gondolkodna, akkor ennek lennének következményei, akkor fájna neki, hogy magyarok milliói nyomorognak, rossz körülmények között élnek. Nem fáj neki, mert nem érdeklik az emberek. Olyan, mint a graffitizők, akik ráfestenek egy utcanévtáblákra valami szerintük jópofát, de az, hogy valaki emiatt eltéved, nem érdekli őket. David McClelland ír arról a hatalmi motivációról, ami egy ideig ugyanolyan, minden politikusnál, aztán kettéválik. Az egyik a szocializált hatalom, aminek van egy belső étosza, fontos neki a környezet és az emberek közérzete. A másik a perszonalizált hatalom, amikor valaki a hatalom technikusa. Ez a konkvisztádor-magatartás, legázolni az embereket. Olcsóbban megúsznánk, ha hagynánk futni az eltüntetett mil­liárdokkal? Hogyne! Ha csak pénzbe kerülne, abból könnyebben föl lehetne állni, de ez a rezsim rengeteget roncsol, a lelkekben roncsol, és ez hajszálereken szivárog a hétköznapokba. Harcos pesszimistaként mi a legoptimistább forgatókönyve? Van egy mondás: ha valamit a politikusok eltolnak, ugyanannyi év a helyrehozása. Nem tudom, igaz-e, de minél tovább roncsol a rendszer lelkeket, embereket, gondolatokat, kultúrát, annál tovább tart megreparálni.

Rudas János

Pszichológus, szociológus, szervezetfejlesztő tréner. 1935-ben született Budapesten. A hazai önismereti, személyiség- és készségfejlesztő, valamint tréningcsoportok vezetésének kiemelkedő képviselője, leghíresebb könyve, a Delfi örökösei nyolc kiadást ért meg 1990-es megjelenése óta. Csoportdinamikáról szóló könyve, valamint a Javne örökösei is alapmű, de a közélet felé a Magyar Narancsban megjelent publicisztikáival fordult. A hatalom és a nép kétirányú függéséről írt dolgozatait az Orbán Viktor és Te című munkájában összegezte, és pengeéles elemzéseit azóta is folytatja.

Szerző