Jól látott, mert szeretett

Mindenkinél jobban értette a gyerekeket, és egész életében türelemmel és elszántsággal magyarázta őket a felnőtteknek. Egy ország figyelt rá, világos és közérthető könyvei és cikkei szülők és pedagógusok generációinak jelentettek fogódzkodót. Az utóbbi évtizedben sok dolga volt, az általa képviselt eszmeiség és humánum egyre kisebb szerepet játszott az oktatást érintő döntések meghozatalakor, ő pedig az utolsó pillanatig fáradhatatlanul küzdött azért, hogy a józan ész és a gyerekközpontúság ne vesszen ki az iskolákból. Mellékletünk elődjének, a Vasárnapi Híreknek adott interjúiból válogattunk részleteket.

Vekerdy Tamás (1935–2019)

A boldog gyerekkorról

(2012. május)

„A boldog szót nem szeretem, inkább a derűs, jókedvű kifejezéseket használnám. Az a gyerek érzi jól magát a bőrében, akit elfogadnak olyannak, amilyen ő valójában. A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.”

„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. Nem számít, hogy mindig rend legyen, jól álljon a függöny, és minden ki legyen vasalva. Nem kell vasalni, hordjanak a férfiak olyan inget, ami nem gyűrődik. Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”

A kamaszokról

(2012. május)

„A kamaszkor a végletességek kora, és amíg a gyerek váltogat a végletek között, nincs baj. Az a normális kamaszkor, amikor úgy tűnik, mintha nem lenne normális. A baj akkor van, ha megmerevedik az egyik végletben.”

„A kamaszkor a második születés kora. Az aranyos, kedves szőke kislányom, aki a háromnapos erdei iskolában mindent felírt, hogy elmesélje nekem, most nem mond el semmit, a haja barna lesz, bezárkózik. Szinte úgy érzem, hogy utál engem. Német Waldorf-tanárok erre azt mondták, hogy a kamaszra ki kéne írni: „átépítés miatt átmenetileg zárva”. A faggatott kamasz hazudik, ez a leválás része. Az tud jól leválni, akinek megadták az érzelmi biztonságot. A szülőnek pedig ki kell bírni, az egész nem tart soká. 3–8 év, aztán a gyerek visszatér hozzánk, és újra kedves lesz. Amit tehetünk a kamaszért, hogy elviseljük a jelenlétét.”

„Pontosan tudjuk, hogy az időérzék megváltozik kamaszkorban és kezd eltolódni. Egyre később tud a gyerek elaludni, nem azért, mert rossz. Mikor ez kiderült, egyes amerikai államokban úgy döntöttek, hogy a kamaszoknak fél 10-kor fog kezdődni az iskola. Nálunk azt sem tudják az illetékesek, hogy ez történik a kamasszal. Nulladik óra van, mert nem fér be az órarendbe a sok baromság, amit a fejükre akarnak zúdítani.”

A különórákról

(2012. május)

„Nem kell négy különóra! Az idegen nyelv fontos, a mozgás már kicsit más kérdés. Nincs ma Magyarországon játékos, szórakoztató sport, az egyesületek pedig eredményre mennek. Nagyon sok olyan gyereket kezelünk, aki 11-12 éves korára pszichológushoz kerül, mert ő csak második vagy harmadik, pedig ugyanannyit edz, mint az első. Ezt nehéz kibírni, a versenysport pokol. A zeneoktatás sem szabad, kötelező hozzá a szolfézs, amit a gyerekek utálnak. Azt kell átlátni a szülőnek, hogy mi az az egy-két különóra, ami megéri. Közben az egész életet kicsit le kéne lassítani, mert ez a gyerekek számára életmentő lenne.”

„Van a világban egy megállíthatatlan trend, a topmenedzserképzést már az óvodában elkezdik. A zöldóvodában van angoloktatás, a pirosban német, a zöldben jövőre japán is indul. Lényeges kérdés, hogy van-e számítógépes szoba, járnak-e be edzők, hogy kikapkodják a délelőtti szabad játékból a gyereket, és lovaglásra, úszásra, karatéra vigyék, azaz neurotizálják. A szorongó szülők azt gondolják, hogy a legjobbat akarják a gyereknek, holott régóta tudjuk, a zseniális topmenedzser nem abból lesz, aki már az óvodában is ezt tanulta, hanem abból, aki teljes értékű óvodás lehetett, teljes érzelmi biztonsággal, aztán lehetett teljes értékű kamasz, akit szabadon engedtek végre. Először ölelték testi-lelki értelemben, aztán végre tudták hajtani a második mozdulatot, az elengedést.”

Az iskolákról

(2014. augusztus)

„A mai iskola alig tud valamit a gyerekről. Teljesen abszurd elvárás például, hogy karácsonyra vagy az első év végére mindenki írjon, olvasson. Miért kellene 30 gyereknek ugyanúgy haladnia? Lesz olyan is, aki csak harmadik végére fog stabilan írni-olvasni. Akkor ő hülye, a másik meg zseni? Lehet, hogy éppen fordítva, hiszen tudjuk, hogy a későn érő gyerekek között sok a kiemelkedő tehetség.”

„Tudjuk, hogy egy ilyen kisgyereknek kínszenvedés naponta négyszer, ötször, hatszor 45 percet ülni. Mivel tüdőlebenyük felszíne csak ötöde a felnőttekének, de úgyszólván felnőtti agyvelejük van – és az agy a legoxigénigényesebb szerv – ezért ötször olyan gyorsan kell keringtetniük a vért, amihez pedig 4-5 órát kellene rohangálniuk és üvöltözniük a szabad levegőn.”

„A lányok sokkal érettebbek, jobban és hamarabb alkalmazkodnak az iskola által támasztott elvárásokhoz. Fontosak számukra a személyes kapcsolatok, hogy szeresse őket a tanító néni, ezért igyekszenek megfelelni – de ezért nagyon komoly árat fizethetnek. Annak ellenére, hogy a lányok általában egész életükben egészségesebbek, mint a fiúk, az iskolakezdés után mégiscsak többször kerülnek orvoshoz. Bár jól tanulnak, kedvesek, és jó a magatartásuk, gyakran panaszkodnak szédülésre, szemkáprázásra, hányingerre, gyomorgörcsre, vagyis pszichoszomatikus tüneteket produkálnak, olyanokat, amelyekbe a test is belebetegedhet. Ezzel fizetnek azért, mert jól alkalmazkodnak a nem gyerekekre szabott iskolai körülményekhez. A fiúk kevésbé alkalmazkodnak, ezért rájuk azt mondják: rosszak.”

A szülő és az iskola kapcsolatáról

(2014. augusztus)

„Amikor iskolába kerül a gyerek, a családok rémülten »leteszik a fegyvert«, és igyekszenek megfelelni annak, hogy mit kíván a tanító néni, és mit kíván az iskola. És képesek megijedni: »Úristen, ezek azt írják az üzenőfüzetben, hogy a gyerekem 75 százalékos. Hát én eddig azt hittem, hogy 150«. Ilyenkor természetesen a szülőnek van igaza, ő látja jól, mert az lát jól, aki szeret. Sok-sok baj van az iskolával, és a szülő dolga, hogy a gyerek mellett és mögött álljon. De nem úgy, hogy azt mondja: »felelj meg annak, amit az iskola követel, mert ha nem csinálod, inasnak adlak«. Azt kell éreznie, hogy a családja teljes érzelmi biztonságot ad, nem az iskolai teljesítmény szerint ítéli meg és megvédi, amikor szükséges. Ha beírást hoz, mert a szünetben szaladgált, akkor egyszerűen alá kell írni, mert ez egy marhaság, mégis, mi mást csinálna.”

„Hazavonszoljuk a gyereket, közben bevásárolunk, utána leültetjük, miközben főzzük a vacsorát, a másik kezünkkel a szennyest válogatjuk és ebben a némiképp felspannolt állapotban az M betűt gyakoroljuk. Ez katasztrófa, az lesz a vége, hogy a végén már kicsit utálom a gyereket, aki kicsit utál engem, de még jobban az M betűt meg az írást. Otthon pihenni, játszani, tombolni kell, de nem gyakorolni. Segítsünk, ha kéri, de ne faggassuk, hogy van-e lecke. Mert ha így kezdjük az iskolát, nyolc év családi pokol lesz. Jobb tanuló lesz, ha tudja, hogy ez az ő felelőssége és nem gyötörjük. És ha rossz tanuló lesz, akkor sincs nagy baj.”

A hátrányos helyzetű gyerekek leszakadásáról

(2014. augusztus)

„Az államnak kéne elszánnia magát arra – és nem egyéb felesleges dolgokra, amikhez semmi köze –, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe pénzt vigyen. Ki kellene építeni az iskolákat, iskolatársulásokat, akár úszómedencével, sportpályával, bármily hihetetlenül hangozzék ez. És ösztöndíjakkal, a lakhatás biztosításával kellene kitűnő fiatal pedagógusokat odacsábítani, akik a megfelelő képzettséggel rendelkeznek. Ma már ismerjük azokat a módszereket, amelyekkel feljebb lehet húzni ezeket a gyerekeket, erre vannak is jó példák az országban.”

„Sajnos az alapítványi, magán- és alternatív iskolák kettészakadtak. Egyik részük elindult az elitizálódás felé, ahová olyan szülők gyermekei járnak, akik megtehetik, hogy befizessék a hozzájárulást az intézmény működéséhez. Én személy szerint is nagyon nehezen viselem, hogy egy olyan mozgalom, mint például a Waldorf, amely hagyománya szerint kvázi a proletariátus iskolájának jött létre, rá van kényszerítve egy ilyen útra. Az a baj, hogy Magyarországon még nagyon kevés az olyan ember, aki a tandíjnak akár többszörösét is kifizeti, ha teheti, azért, hogy hátrányosabb helyzetű gyerekek is tanulhassanak abban az iskolában. Másfelől a reménytelen helyzetben lévő gyerekek érdekében hihetetlen küzdelmet folytatnak olyan iskolákban, amelyeket alig támogat az állam.”

A Fidesz oktatáspolitikájáról

(2012. november)

„Az a baj, hogy most nem az a fő kérdés, hogyan vezessük el a gyermeket a világhoz, hanem az, hogy mi mit akarunk neki elmondani. Mérei Ferenc azt mondta, kétféle iskolarendszer van, a gyerekközpontú és az intézményközpontú, az első a demokráciák iskolája, a második a diktatúráké, amely megmondja, hogy ki legyél, milyen legyél és mit csinálj. Most ez utóbbit építik. Az ilyen iskola állampolgárokat nem tud nevelni, csak alattvalókat.”

„Az emberben gyanú ébred: csak az érdekli az intézkedőket, hogy hogyan tudják egy gombnyomással irányítani a több mint egymillió gyereket, a kétmillió szülőt és a 150 ezer pedagógust. Nem érdekesek a szakmai érvek, csak a hatalom koncentrációja. Ellenzékben minden párt tudja, hogy az oktatásra érdemes pénzt költeni, mert ez a gazdaság hosszú távú érdeke, de ha kormányra kerülnek, ezt a pártok elfelejtik. Ne legyenek kétségeink, a Fideszben is vannak sokan, akik elborzadva nézik az oktatásban történő eseményeket… és viszont: a baloldalon is sokan centralizálnák az oktatást. Ezekben a nagy rendszerekben valódi, üdvös, a nemzetet felemelő változás csak akkor következhet be, ha a pártok kiveszik a csatározások terepéről – és a hatalmi és propagandaszférából – az iskolaügyet.”

Az interjúkat készítette, az idézeteket válogatta:

F. Szabó Kata