Nekünk is van egy ötletünk - Lendületet kapott a fizika, várhatjuk a nagy áttöréseket

Publikálás dátuma
2019.10.06. 16:09

A fizika határterületei ma a legizgalmasabbak, akár ilyen kutatásért is adhatnak Nobel-díjat – mondja a magyar fiziku­sok doyenje. Kroó Norbert szerint a technológia rohamos fejlődése tette lehetővé, hogy ismét reménykedhessünk a nagy áttörésekben. És még nekünk, magyaroknak is oszthatnak lapot.
Sok évvel ezelőtt egy fizikus ismerősömtől hallottam, hogy az ő tudományágában a közeli jövőben semmiféle áttörés nem várható. Aztán megjelent John Horgan The End of Science („A tudomány vége”) című könyve, ami hamar bestseller lett, és nagyjából ugyanezt valószínűsítette. Hogy állunk ma, van-e okunk reménykedni? Nagyjából húsz évvel ezelőtt én is úgy gondolkodtam, hogy a fizika mint önálló diszciplína elvesztette a jelentőségét, és ugyanúgy a többi tudományterület szolgálójává kell szegődnie, mint ahogy a matematika a természettudományok szolgálójává szegődött. Ami mégis megváltoztatta a véleményemet, az a hallatlanul gyors technológiai, technikai fejlődés, ami lehetővé tette, hogy vizsgáljuk a szélsőségeket. Tehát az extrém nagy távolságokat és az extrém kis távolságokat; az extrém nagy energiá­kat és az egy extrém kis energiákat; az extrém hosszú időket, és az extrém rövideket. Az extrém nagy távolságok vizsgálata ugye a kozmoszt jelenti, ahol fantasztikus izgalmak vannak. A gravitációs hullámok lehetőségét 100 éve megjósolták, most meg is mérték. Gondolja el, a Föld a gravitá­ciós hullámoktól kevesebbet rezeg amplitúdóban, mint egy protonnak az átmérője, és ezt ki lehet mutatni. A másik, hogy el tudunk látni a világegyetem végéig. Tudjuk, hogy milyen sebességgel tágul. Meg tudjuk becsülni, hogy hány új csillag, hány új galaxis születik. Meg tudjuk mérni, hogy évente mennyit távolodik a Föld a Naptól. Mikor pedig az extrém kis távolságokról beszélünk, akkor voltaképpen a nanotechnológiáról van szó. Ez az egyik olyan tendencia, ami biztos, hogy „bejön”, vagyis egyre több területen uralkodóvá válik. Aztán itt van a biotechnológia, az információs technológia, az anyagtechnológia, ami tulajdonképpen mindenhez kell, és ami még hozzájön, az a kvantumtechnológia. Ezeket a jövő fontos technológiáinak tartom, amelyek rengeteg tudományos kérdést vetnek fel. És a tudománynak ebben nagy szerepe lesz. Vagyis azt mondja, hogy ezúttal nem a tudomány tette lehetővé a technológiai fejlődést, hanem éppen fordítva? Így van. Mondok egy furcsa dolgot: a kvantumtechnológiában van egy tulajdonság, amit úgy hívnak, hogy összefonódottság. Ez azt jelenti, hogy mondjuk itt van egy elektron a kezemben, és ez kvantummechanikailag össze van fonódva egy másik elektronnal, amely a világ másik végén van. És hogy ha ezzel itt történik valami, akkor azt azonnal tudja a másik. Tehát ezek tudnak egymásról! Azt ugye millió kísérlet bizonyította, hogy a fény terjedési sebességénél nagyobb sebességgel energia nem továbbítható. Na de akkor hogy van ez? Ennek az a magyarázata, hogy az idő meg a tér bizonyos körülmények között nem alapmennyiségek. Az igaz alapmennyiség ez az összefonódás. A kvantummechanika szerint, ha széttörjük ezt a kapcsolatot, akkor megjelennek maguk a részecskék, amelyekről azt is tudjuk, hogy hol vannak, és azt is, mikor. Vagyis megjelenik a tér és az idő. Ugye Einstein volt az, aki szerette volna az általános relativitáselméletét és a kvantummechanikát egyetlen világegyenletben összeragasztani, de ez neki nem sikerült. Egy tanítványának, Wheelernek viszont sikerült, 1960-ban. Csak az volt a baj, hogy amikor összeolvasztotta a kvantummechanikát az általános relativitás elmélettel, olyan eredményt kapott, ami nem függött az időtől. Ez nonszensz, hiszen mi úgy tudtuk, hogy minden változik. Aztán 1983-ban született egy újabb elmélet, aminek már sikerült – legalábbis papíron – igazolnia Einstein sejtését. De a papír sok mindent kibír, úgyhogy újabb harminc évet kellett várni arra, hogy ezt eredményesen bizonyítsuk. Ennyi idő alatt fejlődött annyit a technológia, hogy hitelt érdemlően bizonyítsunk egy százéves sejtést. Vagyis amikor ma az innováció szerepét hangsúlyozzuk az alapkutatásokkal szemben, voltaképpen egy világtendenciát követünk? Megfigyelésem szerint létezik egy tendencia, amely itthon is tapasztalható. A tudomány és ennek alkalmazásai egy oszcilláló folyamatban zajlanak. Amikor szükség van több ismeretre, akkor inkább a tudományt hangsúlyozzák, amikor úgy vélik, hogy ezeket az eredményeket már alkalmazni kéne, akkor előjön az innováció. Nálunk most az innováció szerepe hangsúlyosan, de hát ez a világban is így van. Hadd mondjak egy példát erre: az új európai bizottsági elnök, von der Leyen asszony megszüntette a tudományos és az oktatási főbiztosi státuszt, és helyette létrehozta az innovációs és az ifjúsági biztosi posztot. Ez megszabja a tendenciákat is. Amiről ön beszél, az ugye csak a reáltudományokra érvényes, a társadalomtudományokra nem? Az alap- és az alkalmazott tudományok közötti határ egyre inkább mesterséges. Elmosódik. És ez a természet- és a társadalomtudományok kapcsolatára is igaz. Ott van például a környezetvédelem. Ott vannak szakmai kérdések, amelyek természettudományosak, de ezek társadalomtudományos kérdések megválaszolása nélkül nem oldhatók meg. Na de ott vannak az olyan tudományágak, mint például az irodalomtudomány vagy a nyelvészet… Azok esetében nehéz ilyesmiről beszélni. Inkább azt mondanám, hogy nehezebben tetten érhető ez az elmosódás, de létezik. Hadd mondjak egy történetet: én nagyon jóban voltam Teller Edével. Sokat beszélgettünk, a többi között arról, mi lehet az oka annak, hogy Magyarország ilyen sok tudóst adott a világnak. Nem is mindenben értettünk egyet, de két dologban igen: az egyik: a mi viharos történelmünk. Egy átlagos magyar család is tudja, hogy mindent ellophatnak tőlünk, csak azt nem, ami a fejünkben van. A magyar családok éppen ezért jobban odafigyeltek a gyerekeik oktatására, mint másutt. A másik az anyanyelv. A magyar nehéz, de nagyon logikus nyelv, és a tudományos gondolkodást nyilvánvalóan az anyanyelvi logika szabja meg. Ezt én is tapasztaltam. Rengeteg külföldi tudóssal dolgoztam, és az ő megközelítésük egy-egy probléma megoldásánál mindig más volt, mint az enyém. Ezért is idéztem az akadémiai székfoglalómban Kodályt, Bartókot és Madách Imrét, mert biztos vagyok benne, hogy a kreatív természettudomány nem létezhet a társadalomtudományok, vagy ha úgy tetszik, a kultúra ismerete nélkül. És ez fordítva is így van. Amikor leültünk beszélgetni, arra kértem, próbálja megjósolni, mely szakterületek esélyesek idén a Nobel-díjra, de ezt ön elhárította. Ám arról nyugodtan beszélhetünk, hogy általában melyek azok a kutatások, amelyek előbb-utóbb eredményt hozhatnak. Létezik egy ki nem mondott vetésforgó a fizika kutatási területei között, amely nagyban befolyásolja a díjak odaítélését. Ez nem azt jelenti, hogy egy adott területen nem születhetne két vagy több egyenrangú, díjazásra érdemes munka, de általában egy nyertes van. Az egyik ilyen rendkívül gyorsan fejlődő terület a lézerek és alkalmazásaik. Tavaly ugye egy ilyen kutatás nyert, úgyhogy ezt most nyugodtan kihúzhatjuk. A másik az anyagtudomány, amit én nem zárnék ki. És persze ott van a kvantummechanika. A nagy eredmények mindig a határterületeken születnek, ott van például az a genetikai kutatás, amely képes meghatározni, hogy egy adott DNS-re hova mit kell tennünk, hogy a tulajdonságait megváltoztassuk. Ez orvosi, biológiai, genetikai kutatás, de az alapjai a fizikához kötődnek. Mi a helyzet a részecskefizi­kával? Ebben én most nem látok olyan eredményt, ami díjesélyes lehetne. Korábban ott volt a gravitációs hullám, előtte meg a Higgs-bozon bizonyítása, de most inkább csend van errefelé. Azt viszont simán el tudom képzelni, hogy a Nobel-díj bizottság, hallva az idők szavát, egy kicsit nyit az alkalmazások felé. Előfordult már, hogy egy korábbi elmélet alkalmazása nyitott utat a díjnak. Ott van például a hidegfúzió. Amikor Fleischmann és Pons először írtak róla, mindenki nevetett rajtuk, köztük én is. Azóta kísérletek igazolták, hogy ha nem is pont úgy, ahogy ők elképzelték, de lehetséges a dolog. Sőt: mára odáig jutott, hogy Japánban a legnagyobb autógyárak létrehoztak egy közös céget, amely a hidegfúzió lehetséges alkalmazásain dolgozik, csak időközben úgy nevezték el, hogy Low Energy Nuclear Reaction (kis energiájú magreakció). Ezzel olyan energiát akarnak létrehozni, amellyel akár gépkocsit is lehet hajtani. Hogy ebből mikor lesz valódi, kézzel fogható eredmény, nem tudni, de a kísérletek biztatóak. Mikor lehet ebből olcsó üzemanyag, és mikor Nobel-díj? A Nobel-díjhoz nem kell működő autó, elég a probléma világos bizonyítása. De ez sem garancia semmire: voltak olyan bizonyítások, amelyeket csak száz évvel később tartottak díjazásra méltónak. Mitől függ az, hogy egy magyar fizikus eljuthat-e a Nobel-díjig? Pénztől, lehetőségektől, politikától? Van-e olyan jelenleg élő magyar kutató – önt is beleszámítva –, akinek van olyan ötlete, amivel díjat lehet nyerni? Ez sok mindentől függ: pénztől, a szakmai közvéleménytől, a bizottság összetételétől, bizonyos értelemben a politikától. De nem akarom kikerülni a kérdését, igen, van olyan magyar kutatás, amely előbb-utóbb befutó lehet. Mégpedig a fúzió témakörében. Azt tudjuk, hogy az atomreaktor tulajdonképpen megszelídített atombomba. De azt is tudjuk, hogy energiatermelés szempontjából jobb volna a hidrogénbombát megszelídíteni. Amerikában folynak kísérletek, amelyek lézerrel próbálják meg előidézni a magrobbanást. Nekik ehhez 192 nagy teljesítményű lézerre van szükségük, és már több mint 10 éve csinálják. Eddig 3 és fél milliárd dollárt költöttek rá, és mára világossá vált, hogy ebből nem lesz fúzió. De a kísérletek tovább folynak, mert egyelőre nincs jobb eszköz a hidrogénbomba szimulálására. Na most nekünk van egy ötletünk, aminek az a lényege, hogy ezt az eljárást nanotechnológiával kombináljuk. Ezzel gyorsíthatnánk a belépő lézersugarakat, ami azt eredményezné, hogy 10 ezerszer rövidebb lézerimpulzusokat lehetne használni, mint eddig. Van nekünk erre hárommil­liárd dollárunk? Hát ez a szép benne, hogy nem kell! Úgy néz ki, hogy a most épülő szegedi nagylézer már a határán van annak, hogy elvégezhessük ezt a kísérletet. És amíg az amerikaiak naponta legfeljebb egyet tudnak lőni, a szegedi lézer másodpercenként tízet. Az amerikai lézer több tízezer Joule energiát produkál, nekünk 200 is elég volna. Most azon dolgozunk, hogy le tudjuk ezt hozni 34-ig, mert a szegedi létesítményt ennyire tervezték. Ha ez bejön, az Nobel-esélyes téma. Nem nekem, én 85 éves vagyok, de én azt szeretném, hogy Magyarország menjen az égbe. Ráfér erre az országra.

Kroó Norbert

Fizikus, kutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1999 és 2005 között az MTA főtitkára, majd 2005-től alelnöke. 1981-től 17 éven át az MTA Központi Fizikai Kutatóintézet Szilárdtestfizikai Kutatóintézete igazgatója. Elsősorban a szilárdtestfizika, az optika és a neutronfizika kérdéseivel foglalkozik. 1953-ban érettségizett a budapesti Fáy András Gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán szerzett fizikusi diplomát 1958-ban. Számos külföldi egyetem vendégprofesszora és díszdoktora. 85 éves.

Szerző

Ázsia vadlova hazatér

Publikálás dátuma
2019.10.06. 14:21

A lángoló esőerdők, a mindent elborító műanyag szemét bolygóján egy cseppnyi természetvédelmi siker olyan üdítő, mint aszálykor az eső. Itt van például az ázsiai vadló, amelyet a veszélyeztetett fajok közé soroltak. Hogy ez miért jó hír? Azért, mert azelőtt már kihaltként tartották számon. Megmentésében magyar szakemberek is részt vettek.
Nikołaj Michajłowicz Przewalski (1839–1888) lengyel nemesi családban született, de az orosz birodalom hű alattvalója volt; említsük is oroszosan Nyikolaj Mihajlovics Przsevalszkijként. A szmolenszki születésű fiatalember a szentpétervári katonai akadémián tanult, a cári hadsereg tisztje lett. Általában ezredesként említik, bár végül altábornagyi rendfokozatig vitte. Öt nagy expedíciót vezetett Közép-Ázsiában, olyan helyekre is eljutott, ahol nem járt előtte fehér ember. Ló- és teveháton bejárta Szibéria és Kína eldugott vidékeit, Turkesztánt és Tibetet. Hivatalosan az Orosz Földrajzi Társaság megbízásából utazgatott, de tényleges feladata katonai hírszerzés volt. A cári birodalom rohamosan terjeszkedett kelet felé. Az angolok már komolyan aggódtak, hogy az oroszok szemet vetnek gyarmatbirodalmuk koronagyémántjára, Indiára. Przsevalszkij hatalmas meghódítható területekről tett jelentést az udvarban. Azt írta, ezer katona elég lenne, hogy uralmuk alá hajtsák a földet a Bajkál-tótól a Himalájáig. Csak némi pénz és puska kell hozzá. Meg persze Evangélium és korbács, amivel civilizációra nevelhetik a helyieket, az ezredes megfogalmazásában „az emberfaj söpredékét”. Az effajta fordulatok inkább a korszakot minősítik: Przsevalszkij nem volt rasszistább vagy imperialistább, mint az átlag – egy birodalmi főtiszt, aki az Úr kegyelméből fehérnek született. Szolgálataiért Szent Vlagyimir-renddel tüntették ki.

A kefefrizurás P-ló

Mégsem a kémkedés vagy földrajztudósi érdemei örökítették meg a nevét, hanem egy zoológiai felfedezése. Przsevalszkij 1878 táján hallott először (természetesen a megvetett helyiektől) a mongol sztyeppék vadlováról, és végül sikerült is megpillantania az európai embernek ismeretlen faj példányait. Fellelkesült – hozzáértő, jó lovas lévén büszkén írta le a nyugati tudomány számára az ázsiai vadlovat. Egy koponyát és egy lenyúzott bőrt vitt is magával a szentpétervári múzeumnak. Utóbb az ő tiszteletére keresztelték el a fajt latinul Equus ferus przewalskiinak, így vált ismertté hazáján kívül is a mássalhangzó-torlódásos név. Ahol nem kedvelik a nyelvtörőket, röviden P-lónak hívják. Az ázsiai vadló zömök, erőteljes testalkatú. Alacsonyabb, mint a házi ló, marmagassága ritkán nagyobb 140 centinél. Barna vagy homokszínű, has- és orrtájékon világosabb mintázattal. Lábszára, farka feketébe hajlik. Jellegzetes sötét csík, „hátszíj” fut végig a gerince fölött. Rövid, tömör sörénye eláll a nyaktól, bájos „kefefrizura”. Ami azt illeti, fel se kellett fedezni, hiszen a sztyeppék lakói évszázadok óta ismerték. Dzsingisz kán népe szent állatként tisztelte. Nem vadászták, megölése tabunak számított. Neve, a „takhi” szellemet, szellemit jelent, úgy tartották, hogy kapcsolatban áll az istenek világával – magyarázza Claudia Feh. A svájci születésű etológusnak kulcsszerepe volt a faj megmentésében, amire még visszatérünk. Lascaux világhírű barlangrajzait elnézve erős a gyanú, hogy az ősember már sok ezer évvel azelőtt is találkozott ezzel a fajjal vagy valami nagyon hason-lóval. Kazahsztán, Mongólia és Észak-Kína mai területén, a végtelen füves sztyeppéken még sokáig vígan nyargalászott a vadló. Ám a XVIII. század végétől az ember terjeszkedésével arra a sorsra jutott, amire a kelet-európai tarpán és más rokonai, vadló- és vadszamárfélék szerte a világon: az ázsiai onager, kulán és kiang, vagy a zebrák Afrikában. Vadásztak rá, befogták, földművesek kiszorították életteréről. Másfél évszázad alatt eltűnt. Utoljára a mongóliai Góbi-sivatagban, 1969-ben láttak vadon élő példányokat. Röviddel ezután „a természetben kihaltnak” nyilvánították.

Vissza a természetbe

A múlt század közepén kereken egy tucat állatkerti példányt tartottak számon, Prágában és Münchenben. Hogy a faj ne tűnjön el végleg, ezeket kezdték szaporítani, a csehek szervezésében. A nagy nemzetközi program évtizedek fáradságos munkájával sikertörténet lett. Ma világszerte mintegy kétezer Przsevalszkij-ló él. Ebből 270 Magyarországon, a pentezugi vadlórezervátumban. Kerekes Viola, a Hortobágyi Nemzeti Park illetékese szerint ez Európa legnagyobb, egyben a világ második legnagyobb populá­ciója – vadlónagyhatalom lettünk! Az 1997 óta működő rezervátum a hortobágyiak és a kölni állatkert közös projektje; félvad körülmények között tanulmányozzák az állatok viselkedését, társas életét. A Przsevalszkij-ló kisebb családi közösségekben él, úgynevezett háremcsapatokban. Egy csődör, két vagy három kanca meg csikóik, amelyek néhány évig a családdal maradnak, mielőtt ivaréretten új társak után indulnak. Időnként nagyobb csapatokba verődnek, együtt keresnek legelőt. Az ezredfordulón Ukrajna járt az élen a tenyésztésben: a csernobili nukleáris katasztrófa miatt elnéptelenedett területen szépen gyarapodott is az állomány, mígnem a zónába visszamerészkedő szegény emberek vadászni kezdték a húsáért. A vadló fennmaradásáért tett erőfeszítésekbe beszálltak a kínaiak is, manapság az Ujgur Autonóm Régióban felállított központ gyakran ad hírt újabb csikók születéséről. Claudia Feh volt az, aki előállt a visszatelepítés ambiciózus tervével. A már idézett etológus Mongóliába költözött, a hatalmas ország nyugati részén 135 négyzetkilométeres területet kerített el. Évtizedes előkészítő munka után 2004-ben jött el a nagy pillanat: 22 Franciaországból importált, önállóságra szoktatott vadlovat engedett szét felmenőik eredeti élőhelyén. A négy család feltalálta magát, hatékonyan védekeztek a farkasok ellen. Átvészelték a 2009-es tél der­mesztő, mínusz 47 Celsius-fokos hidegét is. Ma már újra 3-400 példány él szabadon: a vadló hazatért. Ezzel párhuzamosan több visszavadítási akció is zajlott, különböző helyszíneken. A faj státusát az IUCN úgynevezett vörös listáján „a természetben kihalt”-ról átminősítették „veszélyeztetett”-re.

Ősidők musztángja

A genetikai vizsgálatok szerint a házi ló és az ázsiai vadló genetikai fejlődése mintegy 50 ezer éve ágazott szét, ami az evolúció léptékével mérve futó pillanat. Bár a kromoszómaszámuk eltérő (64, illetve 66), képesek utódot nemzeni egymással. Sőt ellentétben például a szamáröszvérrel, a hibridek termékenyek. Ez egyben újabb fenyegetés is a vadló fennmaradására, ha ugyanis túl sok a keveredés, az állomány elveszítheti jellegzetességét, beolvadhat. Másfelől nagy szükség lenne a diverzitásra, elvégre a teljes populáció elég belterjes – ne feledjük, ugyanattól a 12 példánytól származik. Így vagy úgy, a faj még sokáig emberi segítségre, beavatkozásra lesz utalva a túléléshez. A kutatók érdeklődése azért fordult éppen a P-ló felé, mert egészen a legutóbbi időkig úgy tartották, hogy ez a földkerekség egyetlen megmaradt „igazi” vadlova, az ősi eurázsiai­­ vadló ivadéka. Az ősló honos volt ­Európában is – ezért nem akadunk fenn azon, hogy a kőkorszaki Homo sapiens itt találkozott vele, és mai francia területen rajzolta a világhírű barlang falára. Ellenpéldaként az amerikai musztángot hozták fel, amely az embertől megszökött, egyszer már háziasított lovak „visszavadult” leszármazottja. Csakhogy a legújabb kutatások, amikor egy úgynevezett filogenetikai (fejlődéstörténeti) elemzésben többtucatnyi ősi és modern ló genetikai mintáját hasonlították össze, meglepő eredményt hoztak. Sandra Olsen, a Kansasi Egyetem biodiverzitási intézetének régészeti vezetője, ahogy arról a National Geographic beszámol, tavaly arra a váratlan következtetésre jutott, hogy az ázsiai vadló sem „igazi” vadló. Génjei arról árulkodnak, hogy nem az ősi eurázsiai vadló utódja, hanem a Közép-Ázsiában több mint ötezer éve élt botaji nép háziasított lovaié. Ezeknek a maradványait találták meg a közelmúltban kazahsztáni ásatásokon; a kutató szerint azok lehettek a legkorábban domesz­tikált lófélék. Ha tényleg így van, akkor tisztavérű, ősi vadló már régóta nem él a bolygón – nagy csalódás volna ez Przsevalszkijnak.

Sztálin és a kanca

Przsevalszkij ezredes sűrű, tömött bajusza fölül szigorú tekintettel néz az utókorra arról a réges-régi fotográfiáról, amely megőrizte arcvonásait. A mokány férfinak, mondhatni, sztálini ábrázata van. Ez a hasonlóság lehet az alapja az orosz városi legendának, hogy a későbbi szovjet diktátor a híres felfedező törvénytelen fia. A feltevés minden bizonnyal légből kapott, semmi nem támasztja alá. Pzsrevalszkij még csak nem is járt Grúziában, ahol Joszif Dzsugasvili született 1879-ben. Ám a legenda makacsul tartja magát, sőt! Bizonyíték rá Vlagyimir Vojnovics feledhetetlen regénye, az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai, amely Jiři Menzel filmjének köszönhetően lett világhírű. A könyvben „megfejtik” a rettegett pártfőtitkár származásának titkát: Sztálin apja Przsevalszkij ezredes volt, az anyja vadlókanca.

Heti abszurd: Betűtől a zöldhullámig

Publikálás dátuma
2019.10.06. 13:32

Fotó: Röhrig Dániel / Népszava
„Miután láthatóan az ellenzéknek semmi sem drága, mi viszont nem szeretnénk, hogy a családok és a játszópark a baloldal negatív kampányának továbbra is célpontjai legyenek, ezért a játszóteret a választásig zárva tartjuk” – mondta Érd fideszes polgármestere, T. Mészáros András, miután a múlt szombaton átadott játszóteret nyomban be is kellett zárni. Vélhetően a baloldal negatív kampányának következtében estek (vetették magukat a mélybe kampányhevületükben?) rögtön a következő napon a nyitva hagyott munkagödörbe gyerekek. De a regnáló városvezető villámgyors reakciójának köszönhetően a szavazásig nem lesz több politikailag motivált rohangálás a parkban. Különben is, az nem átadás volt, hanem avatás. Mindennek megvan rendje, nehogy már csak úgy avatatlanul kelljen a következő alkalommal átadni játszóteret. Vagy részátadni – fontos, hogy az apróságoknak is tudjanak örülni a választók. Nem történhetett volna ugyanis ilyen blama, ha az érdi polgármester példát vesz kaposvári kollégájától, és mondjuk csak a libikókát adja át, vagy legalábbis azt, ami tutira elkészült. Gelencsér Attila fideszes országgyűlési képviselő egy 26,4 kilométeres szakaszt adott át a Kaposvárt az M7-es autópályával összekötő 67-es útból, nem titkolva, hogy a teljes útszakasz csak novemberre készül el. Az eseményre újfajta nemzetiszínű szalagot is gyártattak, „részátadás” felirattal, a félreértések elkerülése végett. Lesz dolga a magyar értelmező szótár következő kiadását szerkesztőknek.
Mi lehet a megfelelő kifejezés és szalagfelirat például arra az esetre, amikor betegestül avatnak fel egy kórtermet? A II. kerületi Szent Ferenc Kórházban a Budavári Önkormányzat 5,6 millió forintos támogatásából szereltek fel két betegszobát, az eseményen Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármester is megjelent. Hogy semmiképpen ne érhesse a vád, hogy félkész munka után aratja le a babérokat (ráadásul nem a saját kerületében), pácienssel is illusztrálták a szoba fogadókészségét. Nem tudni, hogy a hűtőgéppel és tévével is felszerelt helyiség első használóját vajon mikor értesítették, hogy egy ilyen emelkedett szertartásnak lesz a résztvevője, mindenesetre a tőle telhető legnagyobb méltósággal viselte pizsamájában az ágyán gubbasztva az öltönyösök és a média munkatársainak beözönlését. A nyelvészek még dolgoznak az olyan események definícióján, amikor olyasmit avatnak, hovatovább adnak át, aminek nincs fizikai megtestesülése, vagy legalábbis semmi új nincsen benne. Ilyen az egri zöldhullám, amelyet kedden indított el Eger fideszes polgármestere, Habis László. Volt is miért ünneplőben kivonulni a 25. számú főútra, ahol potom 30 millió forintos beruházással sikerült úgy összehangolni a jelzőlámpákat, hogy „mintegy 10 százalékkal” gyorsulhat a város közlekedése. Mondjuk ennek legalább van értelme, nem úgy, mint annak a csupán néhány órát megélt Pécs feliratnak, amit már az átadása napján le kellett szerelni. Az egyébként minden kolbásztöltő fesztiválon és öt méternél magasabb kilátóponton szokásos szelfizésre alkalmas betűket úgy sikerült a Kossuth tér köveire applikálni, hogy rögvest rádőlt arra, aki fotózkodni próbált vele. A P betűbe állítólag majdnem beszorult egy ember feje, úgyhogy most tágítják a lyukat. A rögzítésen a szakértők még dolgoznak, de Páva Zsolt polgármesternek várhatóan még lesz ideje egy utóavatásra vagy újraátadásra a választások előtt.
Szerző
Témák
Heti abszurd