De ugye azért nincs harag?

Publikálás dátuma
2019.10.13. 10:15

Fotó: Marabu
Az ötéves önkormányzati ciklus utolsó gyulai képviselő-testületi ülése – alig két hete, szeptember végén – némi izgalmak után befejeződött. A közbeszerzési bizottság beszámolójához nem tudtam „gratulálni” a grémium tagjainak. Ha tudták, és hallgattak azért, ha nem, azért. Mihez is? Ahhoz, hogy az elmúlt öt és fél évben a helyi önkormányzat által kiírt 49 közbeszerzés bekerülési értékének összege 3,5 milliárd forint volt, ezen ténylegesen, névlegesen és kamuból 38 cég vett részt, de egyetlen vállalkozás, a helyi Futizo Kft. elvitte a teljes összeg 78 (!) százalékát. A fennmaradó 22 százalékon osztozott három tucat másik cég. Ez szerintem magyarázhatatlan, viszont olyan tény, amelyet a gyulai városvezetés többszöri kérdésemre sem cáfolt. Ebből óriási vita kerekedett az utolsó gyulai testületi ülésen, a fideszes vezetők, ahogy mostanság lakossági fórumaikon, „védték értékeiket”, s bizonygatták a megítélésem szerinti védhetetlent. A tizennégy fős testület tíz tagja fideszes, ebből következne, hogy a fennmaradó négy, köztük én is, ellenzéki. Ám ez nem így van. Az ötéves ciklus legfajsúlyosabb ügyének vitájában éppúgy hallgatott a civilségét és a Gyula iránti elkötelezettségét hangsúlyozó Városbarátok két, illetve a Jobbik egy képviselője. Hű tükre volt ez a mögöttünk hagyott öt év testületi munkájának. A tizennégy gyulai képviselőből tizenhárom újrajelöltette magát. Én volnék a kivétel. Az ülés végén – a mögöttünk hagyott öt év keszekusza történései, kiszorításai, lejáratásai, feljelentései, gyalázkodásai, politikai karaktergyilkossági kísérletei és az ellenem indított perek emlékeinek furcsa kavargásában – felálltam és odamentem mindenkihez, mert azért el kell búcsúzni. Kezet fogtam a képviselőkkel – azzal a polgármesterrel is, aki az elmúlt öt évben ezt tudatosan kerülte velem –, és a lehető legrövidebben, egyszersmind többértelműen azt mondtam: „Egy élmény volt.” Amikor a sor végére értem, újfent megismételtem ezt az egyik alpolgármesternek, Alt Norbertnek, és neki is a kezemet nyújtottam. Fogadta, majd pillanatnyi szünet és zavart csönd után azt kérdezte tőlem: „De, ugye, azért nincs harag?” Ott és akkor a pillanat alkalmatlan volt a reagálásra. Ám egy érdemi választ megér a kérdés. Felelni próbálok. Itt és most. *
Sok vívódás után 2012-13 fordulóján – húszéves, nem egészen sikertelen újságírói pályafutás után – úgy döntöttem, közéleti pályára lépek. Akkor úgy éreztem, nem térhetek ki a feladat elől, amelyre többen alkalmasnak láttak. Ekkorra kifulladni látszottak azok az erőfeszítések, amelyeket addig újságíróként tettem, egy – nagy szavak ezek, de igazak – normálisabb, demokratikusabb ország megformálásáért, a magam helyén. Láttam, hogyan épül ki az autokrácia. S volt egy felkérésem. Megismertem a visszatérését fontolgató Bajnai Gordont, akit tiszteltem, és akivel, kiderült, egyformán látjuk a világot. Ő kért, hogy legyek az Együtt alapító tagja. Igent mondtam, s akkor azt gondoltam, a közeljövő magyar politikai történéseit formáló csapathoz csatlakozom. Ez az elképzelés nem tűnt naivnak. Végül sok ok, ellenérdek, áskálódás tett keresztbe ennek. Ha ez akkor nem így történik, akkor ma Magyarország egy kicsit másképp fest. Közéleti szerepvállalásomat nem nézte tétlenül a gyulai Fidesz-szervezet. De már előtte élesen támadott. A Fidesz botrányos médiatörvénye miatt 2010 karácsonya előtt egy nappal csendes tüntetést szerveztünk a gyulai Petőfi-szoborhoz. Ez olyan gyalázkodási cunamit váltott ki a Fideszből és a vele egybenőtt helyi propagandasajtóból, ami már jelezte, milyen idők következnek. Nem sokkal később a helyi Fidesz előretolt helyőrsége, a Gyulai Polgárok Együttműködéséért Egyesület portálja ellen pert kezdeményeztem, mert a lehető legalantasabb támadásokat indította ellenem. A perindítás mellett a végső érvét az jelentette, hogy az akkor 11 és 13 éves fiaim megtalálták ezeket a bejegyzéseket az interneten, és megkérdezték tőlem: „Apa, mi ez?” Nem tartozik a legegyszerűbb dolgok közé választ adni két kiskamasz, érdeklődő fiúnak. Ezt követte az a 2011. decemberi eset, amikor a Magyar Narancs újságírójaként Kövér László nyilvánosan meghirdetett lakossági fórumára minden ok és magyarázat nélkül, utamat fizikailag elállva, nem engedtek be. Világos volt, a feketelistákat élesítették. *
2013 márciusában lettem az akkor életre hívott Együtt alapító tagja, majd őszre eldőlt, hogy az egyesült ellenzék közös országgyűlési képviselő-jelöltje leszek Békés megyében, városomban, a Gyula központú választókerületben. A valódi kampány még messze volt, de 2014-es választást megelőző év utolsó harmadában olyan mennyiségű és színvonalában értékelhetetlen, mégis a politikai ellenfél lejárató kívánalmainak megfelelő támadás ért, ami jelezte, szerepvállalásom felbolygatta a másik oldalt is. A Viharsarokban ismeretlen a sajtószabadság, nincs egy függetlennek látszó médium sem, így hogyan beszélhetnénk valódi nyilvánosságról és helyi demokráciáról? Jól bizonyítja ezt, hogy a közpénzből fenntartott Gyulai Hírlap és annak politikai komisszárjaként működő vezetője a Fidesz öklének képzeli magát. Ezt a szereptévesztést a Lajtán túl nem is értenék. Mire 2014 elején elindult a valódi választási küzdelem, addigra a politikai karaktergyilkosság minden elemét kipróbálta a gyulai Fidesz-szervezet. Voltam „hazaáruló” és „aljas”, voltam „jelentéktelen” és „esélytelen”, voltam „Gyula-ellenes”, de voltam „bukott újságíró”, aki „szerkesztőségeket vert szét”, aki „semmit sem tett városáért”. Csak egy megjegyzés, akkor a Népszabadságnak és Magyar Narancsnak dolgoztam vidéki tudósítóként, így szerkesztőséget belülről nem láttam. Nem érthető, minek ekkora erőt felmutatni, ennyi energiát fordítani, ennyi dühtől fröcsögő sajtóközleményt kiadni és támadást intézni egy „mihaszna” jelölttel szemben. Már a verbális likvidálás szándékán kívül. A „sajtógyakorlatot” jól jelzi, reagálásaim nagy részét azzal utasította vissza a helyi propagandamédia vezetője, hogy azt „nem tekinti válasznak.” Magyarán, az engem ért támadásokra adott válaszaim minősítését is magának tartotta fent! *
A 2014-es kampányhajrában az egyik volt miniszterelnök eljött Gyulára. A Fidesz szervezett és utaztatott tüntetői, helyi segéderőkkel kiegészülve, táblákon és molinón „mutatták be”, ahogy csókot váltok Gyurcsány Ferenccel, míg egy másikon föld alatt élő kártevőként szerepeltem. Így közölték, hogy „buzi” és „féreg” vagyok. A közpénzből működő és elvileg pártsemleges Gyulai Hírlap az esemény kapcsán e minden színvonal alatti minitüntetés felvételeit tette címlapjára, nem a kampányrendezvény több száz érdeklődőjét. Közvetlenül a 2014-es tavaszi parlamenti választás előtt, a kampánycsapat egy tagjával, Sarkadról Gyulára tartva egy szemből érkező rendőrautó – filmekbe illően – fékezve keresztbe állt az úton, feltartóztatva bennünket. Kiderült, olyan bejelentést kaptak: Sarkad belvárosában tömegverekedést robbantottunk ki, és a helyszínről menekülünk. Hosszan igazoltattak, ahelyett, hogy megkérték volna a sarkadi kollégáikat, nézzenek már ki az ablakon, tényleg van-e tömegverekedés a belvárosban? Mellékes, de nem tudjuk, hogyan kell tömegverekedést kirobbantani. Politikai ellenfeleink figyeltek, figyeltettek bennünket. A rendőrség pedig asszisztált. Azt is nehéz minősíteni, hogy az akkori ellenzéki együttműködés nevére, az Összefogásra hajazó kamu Facebook-oldalt indítottak el lejáratásomra, „Összefosás” névvel, amelyet emberi végtermékkel virtuálisan leöntöttek. Így barnában „pompázott” az oldal.

*

A gyulai városvezetők, a 2014-es önkormányzati választás után, a választói akaratot semmibe véve, egyetlen bizottsági, külső bizottsági, részönkormányzati és felügyelőbizottsági helyet sem adtak az ellenzéki Összefogásnak. A hozzánk hasonlóan szereplő, igaz, a Fidesztől nem távol álló „civil” szervezet, a Városbarátok, közel tucatnyi helyet kapott, köztük bizottsági ­elnökit is. Szótlanul asszisztáltak a durva kiszorításhoz. Furcsa eset volt a 2014. novemberi közmeghallgatás, amelyen roppant kevés érdeklődő jelent meg. Itt képviselőként nem engedett hozzászólni a fideszes polgármester. A törvényességi felügyeletet ellátó Békés Megyei Kormányhivatalhoz fordultam, amely a jogszabályból levezette: a közmeghallgatást testületi ülésként tartjuk meg, ahol a képviselő tanácskozási joggal vesz részt. Így egyértelműen korlátozták egy megválasztott képviselő jogait. De gondoskodtak arról is, hogy az ellenzéki képviselőnek elmenjen a kedve a kérdezéstől. A testületi ülésen az interpellációra 5 perc áll rendelkezésre, majd egy percben reagálhat a kérdező a válaszokra. Szánt szándékkal 15-20 percben válaszoltak, minősítő jelzőkkel és kioktatóan. Azért kérdeztem. Ezt követte, hogy belekezdtek egy új, lejárató projektbe. Minden alap nélkül luxuséletvitellel vádoltak meg. Pedig, ha valakinek a vagyonnyilatkozata a valóságról szólt, az én voltam. Belógatták ellenem a vagyonvizsgálati eljárás lehetőségét, drukkoltam is, hogy így legyen, hiszen így mindent bizonyítani tudnék. Kértem volna, oldják fel a zárt ülést. Végül visszakoztak. Majd következett egy „lopás” miatti rendőrségi feljelentés. Egy tüntetésünk helyszínére, a demonstráció előtt két órával hatalmas molinót feszítettek ki, azzal: „Miből él Bod Tamás?”, noha vagyonnyilatkozatomból ez kiolvasható volt. A transzparenst levettük, és jeleztük, amint tudjuk, visszaadjuk a helyi Fidesz-szervezetnek. Ez két nappal később megtörtént. Ennek ellenére feljelentést tettek és három hónappal később egy okafogyott ügyben mentem rendőrségi kihallgatásra. Nem sokkal később jó hírneve megsértése miatt pert kezdeményezett ellenem egy fideszes tanácsnok, aki egy korábbi testületi ülésen érdemi hivatkozás nélkül azt mondta, „nem volna erkölcsi alapom a testületben ülni”. Visszautasítottam a támadást egy olyan embertől, aki most éppen Fidesz-színekben pompázik, de korábban a pártállam erőszakszervezetének volt a tagja. A bíróság előtt bizonyítottuk, mindez így igaz. De mégis, egy politikai vita miatt fölöslegesen a tárgyalóteremben kötöttünk ki. A trafikmutyi ügyében egy több mint Fidesz-közeli vállalkozó, nem függetlenül megbízóitól, a bíróságra citált. Állítólag neki is megsértettem a jó hírét, amikor számba vettem, hogy a Gyulán, Sarkadon és Eleken a trafikkoncesszió nagy nyertese. Bizalmi és politikai alapon. Meglepő módon, csak a harmadfok, a Kúria utasította el ezt a pofátlan keresetet. *

A Fidesz leuralta Gyulát és az országot is. Sok helyre elér a keze, megfélemlíti a többségében egyébként sem öntudatos és saját érdekeik mellett kiállni rest embereket. Akik egy öngerjesztő folyamattal hagyják magukat megfélemlíteni. Tudom, majdnem mindenkinek megvan a „tuti” érve, miért hallgat, miért nem száll egy kicsit sem szembe. A társadalmi depresszió előidézője és fenntartója a hatalmát mindenáron megőrizni kívánó Fidesz. Mindazok után, ami az országban, a városomban és velem történt, kérdezte azt a kormánypárt helyi elnöke, egyben alpolgármester: „De, ugye, azért nincs harag?” Válaszom: „De, van!” Ám több, és más ez, mint harag. Kevéssé tehetséges, csak a politikában - nagyon sokszor alpári és erőszakos módon - érvényesülő törtetőket látok, akiknek nagyon tetszik a hatalom, a befolyás, a pénz és az ajnározás. Mindehhez ragaszkodnak, tíz körömmel. Amit valójában érzek, az sajnálattal vegyes utálkozás. De ott van az optimizmus is: lesz ez még így sem!
Szerző
Frissítve: 2019.10.14. 20:38

Az avignoni krumplileves

Publikálás dátuma
2019.10.13. 09:17

Fotó: Népszava
Alighogy beléptünk avignoni lakásunk ajtaján, máris ránk zuhant a honvágy. Egyértelműen, kétségbeesetten, végigmarva az idegpályákat. Mert nem volt ott. Egy hónap alatt annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, az isteni palettáról elcsent színéhez, dörmögéséhez, hogy elkíséri majdnem minden lépésünket, kéretlenül is feldobja, átlényegíti azt, amit netán a parton építészetileg, városrendezésileg elrontottak, hogy valódi honunkká vált. Mi meg igazi patriótákká. És hódoltunk fürdéssel, hajókázással, vagy csak egyszerű bámészkodással. Az itteni erkélyről viszont nem a tengerre (mert ez hiányzott oly nagyon), hanem csinosnak alig nevezhető garázssorra, nyerskő-színű tömbházakra és az általuk körbezárt placcra látni, amelyet gyorsan elfoglaltak az autók. Az utca látványa a másik oldalról már nem annyira rút, és az egészet tompítják a hatalmasra nőtt fenyők és az olajfák, a környezet szinte már megszokott elemei, és egy kis képzelőerővel „érezni” a tíz percre innen húzódó, tekintélyes fallal körbevett óváros ódon leheletét. (Csak így mellékesen: a provence-i települések, városok szerves részei az itt már magasra nyújtózó platánok. Lombkoronájukkal, az ágakon átverekedő fénycsóvákkal teszik hangulatossá, meghitté és igen lakályossá a nem csak belvárosi tereket, utcákat. Persze ehhez sajátos mentalitás is kell, például az, hogy egy egyszerű járdafelújítás ne kezdődjön máris tíz fa kivágásával. A platán ugyanis nem egy tízperces fa, ahogy mondani szokás: platánt leginkább az unokájának ültet az ember.) Szóval a parton a végtelen érzete, itt meg a történelem ejti rabul a látogatót, az avignoni fogság megkapó díszletei. De mit tegyen az ember, ha épp nem fogékony a rabság rekvizitumaira? Még nem köti le annyira a pápai palota vagy a híres csonka híd, mert még ott kavarog benne a hiány. A hon iránti csillapíthatatlan vágy. Éreztem én már nem egyszer ilyet (főként Kolozsvár hiányzott korábbi barangolásaim során), és rutinosan tudom, hogy mivel kell elütni. Valami még otthonosabbal, ami még inkább megtestesíti az amúgy csak versekben felbukkanó hont. És mi más tölthetné be jobban ezt a szerepet, mint a krumplileves? Úgy, ahogy még nagymamám készítette, vagy ahogy azt Kádár emlegette (ha már történelemről beszélünk). A gondolatot hamar tett követte, még akkor is, ha egy-két összetevőről eleve le kellett mondani. (Tejföl és köménymag eleve nincs, az ecetet meg elfelejtettem.) Neki is álltam nagy lendülettel, vágtam a krumplit, kevertem a rántást, őseim mozdulatait véltem felfedezni a saját mozdulataimban, a generációról generációra átörökített fogásokat, az ezeréves know-how-t. Nagy elszántságomban elkoboztam a nejemtől az egyetemi tanárának vásárolt hazai szuvenírt, a giccsbe öltöztetett édes-nemes paprikát, mert a szükségállapot ezt kívánta. Vágtam hozzá kolbászt is. Ezt a pápai palota előtt zajló olasz vásárból szereztem be, mert az olasz az már majdnem magyar. Ezt az illúziót csak erősítik a városszerte kifüggesztett girlandok, a rengeteg zöld-fehér-piros zászlócska, és elég egy pillanatra tótágast állni, mint az Örkény egypercesben, hogy az ember máris március 15-én érezze magát, az ünnepi beszédek után. Szóval, volt már kolbász, hófehér francia hagyma, jóféle krumpli, és rengeteg elszántság. Félidőnél, amikor megkóstoltam, mégis egy kellően hájpolt mosogatólére emlékeztetett. Semmi otthoniasság, nulla hon. Elárvultan néztem magam elé. A lébe belevágott drága kolbász gúnyosan pislogott vissza rám. Ekkor lépett akcióba a nejem. Azzal a felkiáltással, hogy már elég értékes alapanyag úszik az amúgy gyönyörű színű (hála a paprikának) lében, hogy csak úgy kidobjuk. Egyébként is, hont nem önt csak úgy le az ember a vécén. Elárulni még el lehet, de lehúzni? Az már kész blaszfémia. Azonmód nekiállt, és a középkori falucskában vételezett provence-i fűszerkeverékekkel kezdte megszelídíteni az általam előállított alaplét. Addig-addig bűvészkedett, míg a lakásban el nem kezdett terjengeni a krumplileves illata. Nem a nagymamámé, nem is a Kádáré, és még csak nem is az ezeréves, hanem a helyi, az idegenszívű. A provence-i fűszerekkel eltérített, átnevelt, gyarmatosított étek párája vette be a konyhát. Ami mindezek ellenére krumplileves volt, ám már franciásan buja és istenien finom. Pikáns és felfedezésre váró. Egy új haza a régi alapokon. Még aznap el is fogyott az egész. A honvágynál lám, csak az étvágy az erősebb. Kikanalaztuk, kitunkoltuk ropogós bagettel. Majd teli hassal néztünk szerteszét. A garázssor már egészen tetszetősnek tűnt, és a tömbházakon érdekesen tört meg az alkonyi fény. Nem hiányoztak a tarajos hullámok. Semmivé foszlottak az ősök, az ezer év. Csak ez az autókkal teli placc, a murvás jelen maradt. Ami már a miénk. Legközelebb eleve az avignoni recept szerint vásároltam. Olasz kolbász, provence-i fűszer, magyar paprika, és már rotyogott is a multikulti a fazékban. A népek szent testvérisége. És ekkor már tényleg bizakodva tekintettünk az avignoni fogságunk elé. Ami ugyan nem 68 évig, hanem egy hónapig tart majd, de élvezni fogjuk minden ízét.

Vallomások

Publikálás dátuma
2019.10.13. 08:57

Fotó: Takács Attila
Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényének színpadi változatában egy középkorú férfi boncolja élve magát. Dennis Kelly 23 perc című darabjában pedig egy középkorú nő. Mindkét produkciót az Orlai Produkciós Iroda mutatta be nem sokkal egymás után a Jurányi Házban. Mintha direkt ez a két premier követné egymást. Abszolút másról szólnak, és mégis összeköti őket, hogy vallomásos jellegűek. Egy ember elregéli az addigi életét. A derűt ugyanúgy, mint a pokolra szállást. Mer szembenézni önmagával és velünk. Megnyílik maga előtt és előttünk. Emlékezik. Búvárkodik a múltjában. Kérdésekkel zaklatja magát. Válaszokkal is próbálkozik. Gyötrő dolgok elhessegetésével szintúgy, de aztán csak előtörnek a nyugtalanító kérdések, nem hagyják békén az agyat, de a lelket, a testet sem. Zsigerileg ható dolgokról van szó, melyek nem zavarhatók le a tudattalanba, nem űzhetők el a gondolatainkból, tetszik, nem tetszik, foglalkozni kell velük, lehetetlenség elhessenteni őket. Mindkét produkció visszarévedés a jelenből a múltba. Mindkettő viszonylagosan derűsen kezdődik, de van bennük feldolgozhatatlanul tragikus, hirtelen halál. Grecsó szövegem anely életrajzi elemeket is tartalmaz, groteszkbe hajlik, folyamatosan vegyíti a tragikus, a komikus, sőt, akár a bohózati helyzeteket. Kellynél viszont a totális könnyedségből csaknem mókásan röhögtető stand-up szituációból indulunk, és folyamatosan komorodunk el, jutunk el a lidérces borzadályig. A Megyek utánad-ban három színész, Mészáros Béla, Kurta Niké, Baki Dániel adják valamennyi szerepet, és ők játsszák el a szituációkat. Méghozzá úgy, hogy a Daru becenevű főhős idősebb alakját Mészáros, a fiatalabb korú „verzióját” Baki alakítja.
A 23 percben csupán egyetlen szereplő, Járó Zsuzsa van. Ő nemigen játszik meg különböző figurákat, sem hanggal, sem gesztusokkal, inkább csak mesél és mesél, egyik szavát a másikba öltve. Nem véletlen, hogy a fő díszletelem egy fotel, abban ülve kezd regélni, és olykor oda kucorodik vissza, de legtöbbször csak áll velünk szemben, mohón keresi a közönség tagjaival a szemkontaktust, tanúságtételként hangsúlyozottan nekünk beszél. Akkurátus pontossággal, de mind jobban felajzva, elkeseredve, beszél arról a szörnyűséges, családján belüli erőszakról, ami megesett, és amiről ő is elmondja, hogy milyen rémségesen sok történik belőle Magyarországon, csak a nagy részét szőnyeg alá söprik. Nem is tudunk róluk, de most belőle meglehetősen mélyről felszakad ez a történet, és segélykiáltásként, mintegy figyelmeztetve bennünket, nagyon-nagyon el akarja mondani ezt nekünk, és ettől tán kicsit megkönnyebbül. Ez nem virtuóz játék, hanem a poklok legeslegmélyére leszálló vallomás, olyan, mint a húsba vájó, gennyes seb, ami egyszerre csak felfakad, és ez mocsokkal, elviselhetetlen fájdalommal jár, de mégiscsak előfeltétele a remélhető gyógyulásnak. 
A 23 perc előadása derűsen indul (Járó Zsuzsa)
Fotó: Pataki Attila
Járó érezhetően megkínozza önmagát is. Testet rázkódtatóan átéli, amiről beszél, de kívül is van rajta, hiszen szinte narrátorként is szól hozzánk. Valamelyest elidegenít, és bár előfordul, hogy öklömnyi, valóságos könnyeket zokog, véletlenül sem válik szirupossá. Kemény, céltudatos asszonyt tár elénk, azt is mondhatnám, hogy azt a kelet-európai típust, aki megszokta, hogy zordon az élet, tűrni kell, csinálni kell, vasakarattal. A szerző szülei ír származásúak, az sem könnyű vidék, és ez érződik is. Ez a nő hasonlít ahhoz, akit Péterfy- Novák Éva Egyasszony címmel megírt, ő is önhibáján kívül olyan tragédiát élt át, aminek semmi esetre sem lett volna szabad megtörténnie. És mégis valahogyan talpra kellett kecmeregni. Szintúgy a Jurányiban, ugyancsak az Orlai Produkció égisze alatt, szörnyűségesen gyönyörűen hozza elő ezt magából Tenki Réka. Bár az ő esetében a rendező Paczolay Béla, Járót pedig Keszég László rendezte, a visszafogott, minden hatásvadászattól mentes, belülről forrongó játékmódjuk mégis közelít egymáshoz. A Megyek utánad viszont, miközben szintén igencsak komoly dolgokról szól, jó értelemben vett „bohócéria.” Virtuóz játék, amiben a színészek kiadós élvezettel változtatják a szerepeiket, egyikből pillanatok alatt bújnak a másikba. Át se kell hozzá öltözniük, mindkét produkcióban a lehető leghétköznapibb ruhákat viselik. Ez is közös, és jelzi, hogy nem különleges hősökről van szó, bármelyikünkkel megtörténhet amit látunk, ha nem is pont ugyanaz, de a hétköznapi, gyakran sziszifuszinak tűnő küszködések, gürcölések, kétségbeesett, reménytelennek tűnő megoldáskeresések hasonlóak. Grecsó otthon van a Jurányiban, hiszen testvérével, Zoltánnal előadott, Mellettünk című estjük méltán kiadós siker ott, abban is vallanak magukról, egyikük szóban, másikuk inkább a tánc, a mozgás, ugyancsak hiteles nyelvén. Szép ahogy az eltérő, markáns személyiségük és önvallomásuk találkozik, egymáshoz simul, szinkronba kerül. És a Megyek utánad-ban is fölöttébb szinkronban van a három színész játéka. Kurta Niké az összes nőalak, Daru első szerelmétől az addigi utolsóig, aki éppen beállít hozzá a könyvtárba, és mivel rögtön megtetszik neki a nő, kicseni neki a csak helyben olvasható könyveket. Kurta például szerény, már-már "bocs, hogy élek" típusú lány, nagyon is nőies nő, elhízásnak indult feleség, és öngyilkossá lévő, második szerelem, aki csalódott kilátástalansággal rohan a halálba. Nincs semmi teatralitás, csak a földön állva himbálózik kicsit, ezzel teszi dermesztően nyilvánvalóvá, hogy felakasztotta magát. Daru mereven, lelkiismeret-furdalással telien bámulja, elvesztett valakit, akit nem tudott megtartani a maga kínlódásai közepette. Vidékről Budapestre költöző srácról van szó, első generációs értelmiségi, keresi és keresi a helyét, de nemigen találja, szenved, tipródik, gyötrődik. A tanítóképző után az egyetemnek is nekidurálja magát, a nőkben fokozottan támaszt is keres, de nem biztos, hogy támaszt tud nyújtani. Baki eljátssza az értelmiségi létre készülőt, a tanácstalant, a kölykösen marháskodót, Mészáros a krisztusi korba érőt, a magával elégedetlenül számot vetőt, a már-már végzetesen elkenődőt, de valamelyest azért mégiscsak talpra kecmergőt. Dékény Barnabás diákosan játékos, fantáziadúsan virgonc, fölöttébb eleven produkciót rendezett, amiben pazarul elegyedik a groteszkbe hajló, fancsali humor, a kibírhatatlannak, átvészelhetetlennek tűnő helyzetekkel.
Szerző