Egy-két szereplős piacok
A piaci fundamentalisták egyik leggyakoribb érve a kapitalizmus mellett, hogy az meritokratikus, azaz érdemelvű. Ezt azzal támasztják alá, hogy a kapitalizmust az intenzív verseny jellemzi, amely rákényszeríti a cégeket a teljesítményre. Csak az maradhat életben, aki jó vállalkozó, kitűnő a terméke, fejleszt és általában véve kiszolgálja a vevők igényeit. Az így elképzelt kapitalizmus tehát teljesítményelvű: a szorgalmasokat, okosakat, tehetségeseket, kreatívokat jutalmazza, a lusták és tehetségtelenek pedig elhullnak.
Van egy nagyon nagy baj ezzel a világképpel: már rég nem igaz. Tepper és Hearn új könyve a kapitalizmusnak erről a ténylegesen létező valóságáról szól. A szerzők felmérésekre, kutatásokra, tényekre, adatokra alapozva mutatják be, hogy a kapitalizmus megszűnt kompetitív lenni.
A legtöbb iparágban alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Lássunk erre néhány közismert példát, melyeket a könyv is idéz:
a kólák esetében a Coca Cola és a Pepsi duója,
a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
négy légitársaság uralja az amerikai légteret,
a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98 százalékát,
öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele,
a Google szolgáltatja az internetes keresések 90 százalékát,
a Facebooknak 80 százalékos a súlya a social network szolgáltatók területén.
A sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget A fenti példák általános trendet illusztrálnak. Az Economist 1997 és 2012 közötti kutatásából kiderül, hogy az amerikai iparágak kétharmada oligopolisztikus, azaz egy pár cég uralja. A könyvben idézet tudományos kutatások szerint a nyílt részvénytársaságok száma a hetvenes évek óta megfeleződött, miközben új iparágak jöttek létre szép számmal. A felvásárlások eredményeképpen egyre nagyobb vállalatok jönnek létre. Míg 1995-ben a száz legnagyobb cég a teljes profit 53 százalékát realizálta, addig 2015-re ez elképesztő módon 84 százalékra nőtt! Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis családi cégek Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik.
A kompetíció hiánya káros
A híres lengyel protokeynesiánus közgazdász, Michal Kalecki ki is mondja: a verseny egy hasznos kiinduló hipotézise egy tudományos paradigmának, ám a valódi világ szempontjából nem több, mint egy mítosz. A valódi cégek árazását és nyereségességét pont az határozza meg, hogy milyen mértékben lesznek képesek monopóliumokká válni. Ezt a könyvben idézett empirikus kutatások is visszaigazolják: a valóságban minél koncentráltabb egy iparág, annál magasabb a profit és annál jobban teljesítenek a részvények. Nem akkor tehát, amikor intenzívebb a verseny, ahogy azt a piaci fundamentalizmus sugallná.
A versenytársak nélküli cégnek ugyanis nagyobb az ármeghatározó ereje. Az IMF tanulmánya szerint a neoliberalizmus évtizedeiben 37 százalékkal nőtt a fejlett gazdaságokban az úgynevezett markup (haszonkulcs, árrés - a szerk.), az a plusz, amit az összköltségre rápakolhatnak a cégek az eladási ár meghatározásakor. Világosan látni kell, hogy ez a markup egyfajta transzfer a szegényektől a gazdagokhoz. Drágítja a szegények életét, növeli a gazdagok profitját. Nem véletlen, hogy amint azt a könyv is bemutatja, a felső jövedelmi csoportok részesedése a GDP-ből jóval alacsonyabb volt, amikor a monopóliumellenes szabályozást érvényesítette a kormányzat, és egyre nőni kezdett, amint ez elmaradt, és a piaci koncentráció fokozódott.
Az erőteljes piaci koncentráció hatása drámai: magasabb árak, kevesebb startup vállalkozás, alacsonyabb termelékenység, kisebb bérek, magasabb jövedelmi egyenlőtlenség, alacsonyabb beruházás, valamint a kisvárosok elsorvadása. Mindezekre számtalan példát hoznak a szerzők.
Miért baj az, ha rendkívül nyereségessé válnak a piaci versenytársak nélküli szereplők? Többek között azért, mert rendkívül kevés ember profitál belőle. Az Egyesült Államokban például a felső 10 százalék birtokolja a vállalati részvények több mind 81 százalékát… Azaz aki nem a társadalom csúcsán él, az mindebből nem profitál, a társadalmi különbségek pedig nőnek. Ráadásul a részvények tulajdonlása többségében intézményes befektetőkön keresztül történik, csupán 14 százalék birtokolja a részvényeit közvetlenül. Ez óriási erőt ad a gigaalapoknak. Mindösszesen öt intézményi befektető – a BlackRock, a Vanguard, a State Street, a Fidelity és a JP Morgan – tulajdonolja például az S&P 500 vállalati részvényeinek 80 százalékát. Azaz nem csak a reálgazdaság oligarchikus, hanem az azt tulajdonló pénzügyi világ is. Ez elfogadhatatlan mértékű hatalom, befolyás. Gyakori, hogy ugyanazok az intézményi befektetők a meghatározó tulajdonosai egy adott iparágban az elvileg egymással versenyző két-három cégnek. Ez elég jól megmagyarázza, hogy a topmenedzserek fizetése miért az iparág teljesítményéhez alkalmazkodik, miért nem a vállalatéhoz.
A verseny hiánya megmagyarázza a ma létező neoliberális kapitalizmus többi, első látásra furcsa jelenségét is. Például azt, hogy miért süllyedtek megdöbbentő mértékben az elmúlt időszakban az érdemi, azaz technológiai, humán tőke és egyéb beruházások. A nem versenyző vállalatnak sem növekednie nem kell, sem technológiát fejlesztenie, hiszen a fő nyereségességi tényezője a minél magasabb ár. A nem versenyző cég beruházásokra vetített nyereségessége ráadásul évtizedek óta csökken, miközben a részvényárfolyamok az egekben vannak. Ez első látásra valamifajta csoda. Másodikra viszont fenntarthatatlan és igazságtalan manipuláció.
Mit csinál akkor a nem versenyző, nem beruházó cég a bevételével? Egy megdöbbentően nagy részét arra fordítja, hogy megvásárolja saját részvényeit. Ez korábban illegális volt, mivel valójában az árfolyam manipulálásának eszköze, ám a neoliberálisok Ronald Reagan alatt feloldották a tilalmat, ami ismét arra példa, hogy valójában sosem akartak tiszta és versenyző kapitalizmust. Miért vásárolja vissza a cég a saját részvényét? Mert ezzel feljebb tornássza azok árfolyamát. A visszavásárolt részvények egy részét ki lehet vonni a forgalomból. A részvénytulajdonosok boldogok, hiszen az árfolyam emelkedését tapasztalják. A visszavásárolt részvények másik részével megjutalmazzák a topmenedzsereket, akik persze ezen keresztül érdekelté válnak a részvényárfolyam mesterséges emelésében. 1978 és 2013 között a CEO-k (felső vezetők - chief executive officer) inflációval korrigált jövedelme 937 százalékkal nőtt, míg az átlagos munkásé csupán siralmas 10 százalékkal.
Mit lehet tenni?
Nagy kérdés, hogy mi a lehetséges válasz a verseny eltűnésére. A minimum az állami szabályozás. Még a verseny valódi hívei, az úgynevezett ordoliberálisok is elfogadják, hogy a verseny nem magától jön létre, sőt, a kapitalizmus természetes folyamata a monopólium felé tart. Ezért erős államra van szükség, amely szabályozással hoz létre versenyt. Azaz Polányi Károly híres mondásának megfelelően a kapitalizmus nem magától jött létre, azt meg kellett teremteni. (Állami eszközökkel; olyan a gazdasági társaságokról, a pénzügyi rendszerről, a szerződéses fegyelemről, a kartellek tilalmáról szóló törvényekkel, melyeket az állam tartat be hatalmi monopóliumán keresztül.)
Ám a piaci fundamentalisták olyannyira gyűlölik az államot, hogy még annak versenyt biztosító szabályozó hatalmát is elutasítják. A Chicago-i Egyetem olyan neoliberális közgazdászainak, mint Milton Friedman vagy George Stigler köszönhetjük azt a mai állapotot, melyben a dereguláció miatt eltűnt az érdemi verseny. Ahogy a könyv bemutatja, a neoliberális korszakban – azaz Reagantől 2008-ig – a monopolellenes szabályozást egyre kevésbé alkalmazták, a felvásárlások és összeolvadások pedig gigantikus méretűre nőhettek.
Márpedig ez egy őszintétlen álláspont a neoliberálisoktól, akik pont a meritokratikus versenyre hivatkozva szállnak síkra a kapitalizmus felsőbbrendűsége mellett. A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel szemben már alig van verseny. A létező kapitalizmust oligopóliumok és az őket tulajdonló oligarchák által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták mantrája hamis, valójában osztály-privilégiumaikat védelmezik, hiszen ha nincs verseny, akkor azok maradnak gazdagok, befolyásosak, akik már eleve azok. Elzárul az alulról betörés esélye.
Komoly kérdés persze, hogy elégséges-e az ordoliberálisok szabályozó akarata. Véletlen-e, hogy az elmúlt évtizedekben az ilyen szabályozás nem jött létre, sőt, egyre inkább a dereguláció terjedt el? (Hozzátehetjük: nem csak a versenypolitika területén, hanem a környezeti, szociális és munkajogi szabályozás terén is.) Aligha véletlen. Ennek oka egyrészt a foglyul ejtett állam, azaz a politikusok nagyvállalati és oligarchák általi kampányfinanszírozása. Azaz aligha lesz hathatós versenyszabályozás a politikai kampányfinanszírozás megtisztítása nélkül. A könyv idéz például egy kutatást, mely szerint minden lobbizásra költött egy dollár után 220 dollárnyi adókedvezményt érnek el a cégek. Egy másik kutatás szerint a lobbizásra sokat költő cégek minden évben 5 százalékponttal verték meg az S&P 500 tőzsdeindex eredményét. A nyereségből pedig ismét visszaforgatnak abba, hogy kormányzati lobbizással kiszorítsák a potenciális versenytársakat. Ezen kívül az is igen elterjedt jelenség – a könyv erre rengeteg adatot hoz –, hogy az egyes iparágak szabályozását az adott iparágból érkező „szakértőkre”, volt vállalatvezetőkre bízzák, akik az esetek nagy részében ugyanoda térnek vissza a kormányzati kitérő után.
A neoliberalizmus olyan prófétái, mint Friedrich Hayek és Milton Friedman úgy érveltek, hogy piaci versenyre van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az elnyomást. Világosan látni kell, hogy követőik ezzel szemben intézményesítették a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államot, amely korlátozza a demokráciát. Azaz a neoliberalizmus több piacról, meritokratikus versenyről prédikált, miközben az uralkodó osztályérdeket szolgálta.
A nagyvállalatok megregulázásához persze kellene hozzá értő választói közeg is, amely ezt a folyamatot támogatja. Ehhez pedig jóléti állam kell, amely tanult középosztályt hoz létre. Magyarul aki igazi piaci versenyt akar, annak sokkal messzebb kell mennie az ordoliberalizmus szabályozó akaratánál, ami ráadásul a nagyvállalatok hatékony lobbizása mellett meg sem valósul. Messzebb kell mennie: egészen a politikai gazdaságtanig.
És ha már a politikánál tartunk, érdemes megemlíteni a legproblematikusabb duopóliumot: a Republikánus és a Demokrata Párt minden más politikai erőt kizáró kartelljét.
Érdekes módon sokszor a baloldaliak azzal kritizálják a kapitalizmust, hogy túl sok a verseny, a rendszer mindent versennyé tesz. A munkavállalói oldalon ez tényleg igaz. Ahogy már említettük, a nagy cégek száma folyamatosan csökkent, az egyre kevesebb számú cég alkuereje pedig ebből adódóan jelentősen nőtt a munkapiacon a munkát keresőkkel szemben. De már az iskolákban is egyre intenzívebb a bejutási verseny, egyre fiatalabb korban megversenyeztetik a diákokat. Ezután a munkapiacon is igen nagy a verseny. Azonban ez a verseny sem fair: a családi örökség, kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldönt, ha nem társul hozzá egyenlően jó iskolarendszer, képzés, egészségügy. A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészt inkább annak unfair jellege okozza.
A munkavállalói oldal által érzékelt verseny azonban elfedi azt a fejleményt, hogy a vállalatok közt gyakorlatilag megszűnt a verseny. Ideje, hogy észrevegyük, a kompetíció ideológiáját a kapitalizmus a tőke oldalán léptékekkel kevésbé érvényesíti, mint a munka oldalán. A könyv legfőbb tanulsága, hogy aki ezek után a ténylegesen létező kapitalizmust mentegeti – főleg ha piaci fundamentalista az illető – az hiteltelenül őszintétlen.
