Hétköznapi apróságok

„Azóta már a kiadó sincs meg, az iroda is gazdát cserélt és az apróhirdetés is nagyrészt átköltözött a világhálóra.”

Biztosan kidobta a válaszlevelemet, mert az nem lehet, hogy már megint nem jött semmi! – kiabált az őszes haját kontyban viselő nő. Szavainak azzal adott nyomatékot, hogy kesztyűs kezével ütemesen verte az ablak előtti kis asztalkát. Olyan váratlanul ért a kirohanása, hogy néhány pillanatra elállt a szavam. Amúgy sem voltam soha valami nagy debattőr, ha váratlan és szerintem igazságtalan támadás ért. Általában később jutottak eszembe a frappánsabbnál frappánsabb válaszok, amelyekkel képzeletben erkölcsi értelemben két vállra fektettem az engem verbálisan inzultáló felet. Igaz, ez csekély vigasz volt a kapott lelki sebekért.

Ez a helyzet pontosan ilyen volt. Tudtam, hogy igaztalanul vádol a nő, de csak setesután védekeztem, mondván, nem igaz, én senkinek nem dobom ki a válaszlevelét. Lehet, hogy engem is elkapott kissé az indulat és némileg emelt hangon kértem ki magamnak az alaptalan vádaskodást.

A szóváltásra előjött a főnöknő és valahogy lecsillapította a még mindig méltatlankodó asszonyt. Mikor elment, elmondta, hogy ez az erősen érett korban lévő nő régi ügyfél. Rendszeresen ad fel apróhirdetést a kiadó napilapjában, de eddig még soha nem sikerült párt találnia magának. Z. arra kért, értsem meg a nő elkeseredését. Te még fiatal vagy, nem tudod milyen az magányosan élni és sejteni, hogy már úgy is fogsz meghalni – mondta.

Igaza lehetett, de húszas éveim elején még kevésbé foglalkoztattak a lelki finomságok. Amúgy is csak futó kalandnak éreztem a kiadóvállalat hirdetésfelvevő irodájában eltöltött időt. Mint ahogy több értelemben is az volt. Mindenesetre ez volt az egyetlen munkahelyem, ahová reggel időre kellett beérnem és az irodában kellett letöltenem a kötelező nyolc órát, fél óra ebédidővel. Éppen kilenc hónapig bírtam.

Olyan sem fordult többé elő velem, hogy egyetlen férfi voltam a fél tucat nő között. A főnök egy szép arcú, testes, negyvenes éveiben járó – akkor számomra idős – szőke nő volt. A többiek mind fiatalabbak voltak: akadt alacsony, molett, magas vékony, átlagos és dögös csaj is. Ez utóbbit rögtön kiszúrtam, bár nem sok esélyt láttam arra, hogy közelebbről is megismerhessem. Végül sikerült. Megismertem.

Bár kamaszkorom jelentős részét a haverokkal az utcán, a grundon töltöttem és szókincsemben nem kis arányt képviseltek a magyar nyelv szalonképtelen kifejezései, mégis megdöbbentett ahogy ezek a nők egymás közt kendőzetlen proletár őszinteséggel tárgyalták ki a szerelmi életüket. A ’70-es évek közepe, vége felé még a fiatalok között is volt némi konzervatív attitűd, a csajoknál a „vaze” már kissé durva szónak számított, de a szerelem testi vonatkozásainak és az örömszerzés különböző metódusainak néven nevezése afféle férfias kiváltságnak számított.

Hát, kis kollektívánk olykor, illetve gyakran zavarba hozott, amit igyekeztem palástolni, amikor megtárgyalták a férjük, barátjuk teljesítményét, méreteit és hogy jó volt, nem volt jó, de még e tárgyba tartozó álmaikat, vágyaikat is feltárták egymás között. Ja, és közöttem. Egy idő után a csapathoz tartoztam. Néha a munka után beültünk a srévizavé található becsületsüllyesztőbe, a közeli Bástya sörözőbe. A női lélek rejtelmeiről továbbra sem tudtam meg többet, mint annak előtte, de rádöbbentett, hogy bizony nekik is vannak érzéki vágyaik. Ha másért nem, ezért érdemes volt levelekkel pepecselni.

Ebbe a női szakaszba egyébként Laci nagybátyám protezsált be, azzal kecsegtetve, hogy néhány hónap után a hirdetésről visszatérhetek fotósként a céghez valamelyik szerkesztőségbe. A feladat egyszerűnek tűnt. A több helyiségből álló irodában volt egy kisebb elkülönített szoba, ahol rengeteg fakk volt. A jeligés apróhirdetésekre érkezett válaszleveleket kellett betűrendben elhelyezni a fakkokban és ha jött az ügyfél, valami bizonylatot, vagy ilyesmit mutatott nekem a tolóablak másik oldaláról és én kikerestem a neki szóló borítékot.

Elejtett szavakból következtettem arra, hogy a többség társat keresett, de voltak persze más jellegű apróhirdetések is. Bár nekem semmi közöm nem volt a hirdetésfelvételhez, tudtam, mert elmondták, hogy úgymond erkölcstelen, obszcén szavakat, szövegeket meg ehhez hasonló „szocialista izébe” ütköző dolgokat nem lehet feladni.

Egyébként ha véletlenül a kezembe akadt egy-egy napilap, kíváncsian átböngésztem az apróhirdetéseket. Tényleg rengeteg volt a házassági hirdetés. Persze már nem az volt a trend, hogy „Keresztény úrilány keresi hozzáillő, dolgos keresztény úriember jelentkezését”. Akkoriban már az dívott, hogy „Magas keresettel, kis kertes házzal, jó szakmával rendelkező fiatalos férfi keres zenét, kertészkedést szerető lányt, vagy asszonyt házasság céljából”. A nők – talán keserű tapasztalataikból okulva – gyakran azzal zárták apróhirdetésüket: „Kalandorok kíméljenek!” Azért az értő szem fölfedezhette azokat a finomságokat, amelyek jelezték, az illető nem feltétlenül az örök hűségre áhítozik leendő partnerével.

Azóta már a kiadó sincs meg, az iroda is gazdát cserélt és az apróhirdetés is nagyrészt átköltözött a világhálóra.