Vallomások

Publikálás dátuma
2019.10.13. 08:57

Fotó: Takács Attila
Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényének színpadi változatában egy középkorú férfi boncolja élve magát. Dennis Kelly 23 perc című darabjában pedig egy középkorú nő. Mindkét produkciót az Orlai Produkciós Iroda mutatta be nem sokkal egymás után a Jurányi Házban. Mintha direkt ez a két premier követné egymást. Abszolút másról szólnak, és mégis összeköti őket, hogy vallomásos jellegűek. Egy ember elregéli az addigi életét. A derűt ugyanúgy, mint a pokolra szállást. Mer szembenézni önmagával és velünk. Megnyílik maga előtt és előttünk. Emlékezik. Búvárkodik a múltjában. Kérdésekkel zaklatja magát. Válaszokkal is próbálkozik. Gyötrő dolgok elhessegetésével szintúgy, de aztán csak előtörnek a nyugtalanító kérdések, nem hagyják békén az agyat, de a lelket, a testet sem. Zsigerileg ható dolgokról van szó, melyek nem zavarhatók le a tudattalanba, nem űzhetők el a gondolatainkból, tetszik, nem tetszik, foglalkozni kell velük, lehetetlenség elhessenteni őket. Mindkét produkció visszarévedés a jelenből a múltba. Mindkettő viszonylagosan derűsen kezdődik, de van bennük feldolgozhatatlanul tragikus, hirtelen halál. Grecsó szövegem anely életrajzi elemeket is tartalmaz, groteszkbe hajlik, folyamatosan vegyíti a tragikus, a komikus, sőt, akár a bohózati helyzeteket. Kellynél viszont a totális könnyedségből csaknem mókásan röhögtető stand-up szituációból indulunk, és folyamatosan komorodunk el, jutunk el a lidérces borzadályig. A Megyek utánad-ban három színész, Mészáros Béla, Kurta Niké, Baki Dániel adják valamennyi szerepet, és ők játsszák el a szituációkat. Méghozzá úgy, hogy a Daru becenevű főhős idősebb alakját Mészáros, a fiatalabb korú „verzióját” Baki alakítja.
A 23 percben csupán egyetlen szereplő, Járó Zsuzsa van. Ő nemigen játszik meg különböző figurákat, sem hanggal, sem gesztusokkal, inkább csak mesél és mesél, egyik szavát a másikba öltve. Nem véletlen, hogy a fő díszletelem egy fotel, abban ülve kezd regélni, és olykor oda kucorodik vissza, de legtöbbször csak áll velünk szemben, mohón keresi a közönség tagjaival a szemkontaktust, tanúságtételként hangsúlyozottan nekünk beszél. Akkurátus pontossággal, de mind jobban felajzva, elkeseredve, beszél arról a szörnyűséges, családján belüli erőszakról, ami megesett, és amiről ő is elmondja, hogy milyen rémségesen sok történik belőle Magyarországon, csak a nagy részét szőnyeg alá söprik. Nem is tudunk róluk, de most belőle meglehetősen mélyről felszakad ez a történet, és segélykiáltásként, mintegy figyelmeztetve bennünket, nagyon-nagyon el akarja mondani ezt nekünk, és ettől tán kicsit megkönnyebbül. Ez nem virtuóz játék, hanem a poklok legeslegmélyére leszálló vallomás, olyan, mint a húsba vájó, gennyes seb, ami egyszerre csak felfakad, és ez mocsokkal, elviselhetetlen fájdalommal jár, de mégiscsak előfeltétele a remélhető gyógyulásnak. 
A 23 perc előadása derűsen indul (Járó Zsuzsa)
Fotó: Pataki Attila
Járó érezhetően megkínozza önmagát is. Testet rázkódtatóan átéli, amiről beszél, de kívül is van rajta, hiszen szinte narrátorként is szól hozzánk. Valamelyest elidegenít, és bár előfordul, hogy öklömnyi, valóságos könnyeket zokog, véletlenül sem válik szirupossá. Kemény, céltudatos asszonyt tár elénk, azt is mondhatnám, hogy azt a kelet-európai típust, aki megszokta, hogy zordon az élet, tűrni kell, csinálni kell, vasakarattal. A szerző szülei ír származásúak, az sem könnyű vidék, és ez érződik is. Ez a nő hasonlít ahhoz, akit Péterfy- Novák Éva Egyasszony címmel megírt, ő is önhibáján kívül olyan tragédiát élt át, aminek semmi esetre sem lett volna szabad megtörténnie. És mégis valahogyan talpra kellett kecmeregni. Szintúgy a Jurányiban, ugyancsak az Orlai Produkció égisze alatt, szörnyűségesen gyönyörűen hozza elő ezt magából Tenki Réka. Bár az ő esetében a rendező Paczolay Béla, Járót pedig Keszég László rendezte, a visszafogott, minden hatásvadászattól mentes, belülről forrongó játékmódjuk mégis közelít egymáshoz. A Megyek utánad viszont, miközben szintén igencsak komoly dolgokról szól, jó értelemben vett „bohócéria.” Virtuóz játék, amiben a színészek kiadós élvezettel változtatják a szerepeiket, egyikből pillanatok alatt bújnak a másikba. Át se kell hozzá öltözniük, mindkét produkcióban a lehető leghétköznapibb ruhákat viselik. Ez is közös, és jelzi, hogy nem különleges hősökről van szó, bármelyikünkkel megtörténhet amit látunk, ha nem is pont ugyanaz, de a hétköznapi, gyakran sziszifuszinak tűnő küszködések, gürcölések, kétségbeesett, reménytelennek tűnő megoldáskeresések hasonlóak. Grecsó otthon van a Jurányiban, hiszen testvérével, Zoltánnal előadott, Mellettünk című estjük méltán kiadós siker ott, abban is vallanak magukról, egyikük szóban, másikuk inkább a tánc, a mozgás, ugyancsak hiteles nyelvén. Szép ahogy az eltérő, markáns személyiségük és önvallomásuk találkozik, egymáshoz simul, szinkronba kerül. És a Megyek utánad-ban is fölöttébb szinkronban van a három színész játéka. Kurta Niké az összes nőalak, Daru első szerelmétől az addigi utolsóig, aki éppen beállít hozzá a könyvtárba, és mivel rögtön megtetszik neki a nő, kicseni neki a csak helyben olvasható könyveket. Kurta például szerény, már-már "bocs, hogy élek" típusú lány, nagyon is nőies nő, elhízásnak indult feleség, és öngyilkossá lévő, második szerelem, aki csalódott kilátástalansággal rohan a halálba. Nincs semmi teatralitás, csak a földön állva himbálózik kicsit, ezzel teszi dermesztően nyilvánvalóvá, hogy felakasztotta magát. Daru mereven, lelkiismeret-furdalással telien bámulja, elvesztett valakit, akit nem tudott megtartani a maga kínlódásai közepette. Vidékről Budapestre költöző srácról van szó, első generációs értelmiségi, keresi és keresi a helyét, de nemigen találja, szenved, tipródik, gyötrődik. A tanítóképző után az egyetemnek is nekidurálja magát, a nőkben fokozottan támaszt is keres, de nem biztos, hogy támaszt tud nyújtani. Baki eljátssza az értelmiségi létre készülőt, a tanácstalant, a kölykösen marháskodót, Mészáros a krisztusi korba érőt, a magával elégedetlenül számot vetőt, a már-már végzetesen elkenődőt, de valamelyest azért mégiscsak talpra kecmergőt. Dékény Barnabás diákosan játékos, fantáziadúsan virgonc, fölöttébb eleven produkciót rendezett, amiben pazarul elegyedik a groteszkbe hajló, fancsali humor, a kibírhatatlannak, átvészelhetetlennek tűnő helyzetekkel.
Szerző

Bándy Sándor: Ott lent és ott fent

Publikálás dátuma
2019.10.12. 20:25

Fotó: Kovács Attila / MTI
A Hitler-rajongó német jogtudós Carl Schmitt szerint az ellenségkép alakítása és a „majd én megvédek mindenkit” hangoztatása a hatalom megszerzésének/megtartásának kulcsa.
Kisebb vita a buszon. Egy férfi szidta a kormányt a kórházi helyzet miatt, mire nőismerőse mentegette a helyzetet, de hamar feladta: „Én nem értek ehhez …, és tudod mit, jobb is, hogy nem értek!” Erre a férfi: „Ja, minek idegesíteni magad.”       Az eddigi tapasztalatok alapján, a több mint nyolcmillió választásra jogosultaknak kevesebb mint fele fog szavazni. Egy sok milliárd forint közpénzzel kitömött propagandahálózat és közvélemény-kutató intézetek dolgoznak azon, hogy ez a hölgy is Orbán Viktor jelöltjeire adja le voksát.

Mesebeli falusi legény

A Hócipő közölte Fejtő Ferenc 2005-ös írását, melyben Orbánnak a baloldal természetéről tett kijelentésére reagál. Fejtő jóhiszeműen azt feltételezte, hogy itt csak történelmi ismeretek hiányáról lehet szó. „Nehéz elképzelnem, hogy annyira tudatlannak, mondhatnám hülyének nézné a magyar népet”, írta, pedig pont ez a helyzet; ez a hölgy Orbán bázisa. De vannak művelt emberek is e bázisban akik magát a demokráciát időpocsékolásnak tekintik. Az 1998-as választások előtt felfigyeltem egy markáns férfihangra az újságosnál a Móricz Zsigmond körtéren. „Szarok a Fideszre, engem csak Orbán érdekel, ő kell ide.” Makovecz Imre volt az illető. Később egy lapnak is elmondta ugyanezt (anyagcseréje említése nélkül). Makovecz osztotta a Führerdemokratie eszméjét: kell egy vezér aki megtestesíti a népakaratot. Már többen is írták, hogy Orbán sikere abban rejlik, hogy ismeri a magyar észjárást, a magyar néplelket. Egyszer ennek tanúja is voltam. Még első miniszterelnöksége idején többször hívta Orbánt a Magyarországi Nemzetközi Sajtó Egyesület (HIPA) beszélgetésre, de helyette Borókai Gábor, a kormányszóvivő jött el. Valamelyik lap azt a hírt közölte, hogy Orbán elrendelte, amint belép a kormány üléstermébe, a miniszterek álljanak fel. Rákérdezve, azt a választ kaptuk, hogy ez igaz, de senki se értse félre, ez nem Orbán Viktornak szól, hanem a mindenkori miniszterelnöknek járó tisztelet kifejezése. Valamivel később, a kormány szervezett egy országos kampányt, lehetett jelentkezni megtekinteni a Parlamentet, találkozni az ország vezetőivel. Az első csoportot maga a miniszterelnök fogadta. Néhány bemutatkozó mondat után várta kérdéseiket és egy hölgy az említett hír kapcsán kérte véleményét. Orbán pár másodpercig a nő szemébe nézett és aztán azt mondta: „Jaj, hová tetszik gondolni? Hölgyek és nálam idősebbek is vannak a kormányomban, hogy nézne ki, hogy ők felállnak, mikor belépek?” Erre a hölgy mosolyra fakadt: „Köszönöm, én el se hittem azt az cikket!”  Makovecz elvi alapon támogatta Orbánt, de vannak akiket sértődöttség vitt a táborába, van, aki már sajnálja, de ott ragadt (pénz, család, karrier, stb.), vannak a haszonlesők, az ún. NER-lovagok, és vannak, mint ez a hölgy is, akinek semmi haszna sincs abból, hogy ki van hatalmon, de érzelmileg motiváltak, és Orbánra mint valami mesebeli falusi legényre tekintenek.

Miért kell hitlerezni?

Ez egy új fajta diktatúra, nem törekszik a lakosság teljes megnyerésére, elég ha „csak” megnyeri a választásokat, ha lehet, kétharmaddal. Augusztusi írásom kapcsán – „Ady, Esterházy (és más rokonlelkek)” – egy kedves ismerősöm neheztelően kérdezte: „Miért kell Orbán Viktort Hitlerhez hasonlítanod? Még a végén a Népszava is bajba kerül!” Ez elképzelhető, de nem az írásom miatt. Ennek a kormánynak – megint: eltérően más diktatúráktól – kell néhány ellenzéki lap, tévé- és rádióadó, mert a vezér népe úgysem azokra figyel, de lehet rájuk mutatni, ha netán Brüsszel vádaskodna. A kormány propagandagépezete jól működik; nem is kell választási kampány ahhoz, hogy állandóan szidják az ellenzéket, követve Goebbels receptjét. Még el sem kezdődött hivatalosan a kampány, amikor egy reggel megnéztem a Hír TV híradóját. Az első 11 percben egyik „hír” a másik után: mi módon tette tönkre Zuglót Karácsony Gergely, hány körzetben bomlik az összefogás, hány gyanús múltú – a „nem zörög a haraszt” effektus! – jelöltje van az ellenzéknek, aztán a 12. percben jöttek a pozitív hírek babaváróknak, és a kormány gigantikus fejlesztési terveiről. Ha vasárnap egy helyen is nyer az ellenzék, már az is maga lesz a csoda. De nem akarom kikerülni a „miért kell hitlerezni” kérdést. John Lukacs Az európai világháború 1939-1941 című remek könyvét olvasva állandóan a párhuzamok vágnak fejbe. Köztudott, hogy több fasiszta jellegű párt volt Németországban, de csak a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt emelkedett ki a többi közül és nyert 1933-ban. Teljes az egyetértés történészek között, hogy Hitler személyisége és több éves erőfeszítései hozták meg a győzelmet. Ahogy Lukacs leírja Hitler hatalomvágyát, akarnok természetét, a riválisok kiiktatását, az aprólékos tervezgetést, az ellenfelek tesztelgetését, és a lakosság tudatlanságának, félelmeinek, előítéleteinek kihasználását, adja magát a rokonlelkűség gondolata, miközben világos, hogy mások a körülmények és a következmények. Az ellenzéki pártoknak tisztában kell lenniük, kivel is állnak szemben. Ugyanakkor komolyan vettem barátom kritikáját, és sokat töprengtem, hogyan is tudnám máshogy megfogalmazni gondolataimat. Aztán láttam a híradóban, hogy Vácott felavattak még egy Kornis Gyula szobrot. Rétvári Bence volt a szónok, vagyis ez egy állami aktus, melyben példakép szerepet szánnak egy eminens antiszemitának. Még tavaly jelentette be Rétvári a Kornis Gyula Tervet. Adott a kérdés: mi is volt Kornis terve? 1921-ben kiadott Kultúrpolitikánk irányelvei című művében írta, hogy „a zsidóság Keletről szabadon beözönölve, békésen először elhódította a magyarság anyagi, majd szellemi kultúráját. […] Fajával veleszületett radikalizmusa és utilitarizmusa egy félszázad alatt a magyarság szellemét megrontotta”. Kornis és pártja megszavazták a numerus clausus törvényt. A terv az volt, hogy a zsidóságot kiszorítsák a közéletből, a kultúrából, és mint tudjuk ez oda vezetett hogy magát az életet szorították ki az emberekből. De Rétvári erről nem tud: „Kornis Gyula sem antiszemita, sem nácibarát nem volt.” Az utóbbi igaz is, egy katolikus pap volt és nem kellett neki külső befolyás egy kis gyűlölködéshez. Viszont azóta a Vatikán is revideálta nézeteit, így kimondható, hogy nem lehet igaz keresztény, aki számára Kornis egy példakép. És én fogjam vissza magam Orbán és a 30-as évek összehasonlításával? Hozzáteszem, még nem hallottam antiszemita megjegyzést Orbán szájából. De gyanús mondatai vannak. 2015. január 21-én tartott egy beszédet a Liszt Ferenc Zeneakadémián: „Itt, Budapesten a múlt század elején olyan emberek rótták az utcákat, és koptatták az iskolapadot, mint például Teller Ede, Wigner Jenő vagy Neumann János. (…) Annak ellenére, hogy a legnagyobb tudósaink itt születtek, itt jártak iskolába is, tudásukat valahogy mégsem Magyarországon kamatoztatták.” Ez a valahogy egy gyalázat, történelemhamisítás. Nyilván nem akarta bázisát megzavarni. Persze, Isten, Haza, Csalás, de a történelmet is át kell írni? De vissza Hitlerhez. Hadházy Ákos írta honlapján, hogy kapott egy „fülest, miszerint Orbán politikájának alapjait Zárug Péter Farkas, G.Fodor Gábor és Boros Bánk írják, Habony vezetésével, de egyetlen útmutató alapján: ez Johannes Öhquist A Führer birodalma című könyve”. Nem ismerem a három személyt, de nem lepne meg, ha ez valóban így volna. A finn szerző könyve 1940-ben jelent meg magyarul, ami önmagában is jelzi tartalmát, pláne ha tudjuk, hogy Kolosváry-Borcsa Mihály volt a fordító. („És nekem nemcsak az volt a célom, hogy megsemmisítsek könyveket, hanem az is, hogy helyet csináljak az elnyomott magyar íróknak”, mondta Kolosváry-Borcsa, amint az Szirmai Rezső Fasiszta lelkek című kötetében olvasható.) Ő a mai kultúrharcosok példaképe is lehet, akik Spiró, Konrád, Esterházy, Nádas és mások könyveit legszívesebben máglyára küldenék, mert magyar ember Wass Albertet és Tormay Cecilt olvasson. Az évek során világossá vált, hogy Orbán mögött komoly műhelymunka folyik, főleg a 2002-es bukás után erősítettek rá, míg rá nem találtak a „kádári populizmus nép-nemzeti pátosz-szószban” és a „horthysta urambátyám fogás parvenü módra” receptekre. Ezért tűnnek Orbán beszédei zavarosnak.

Az ellenségkép a kulcs

Azt mondja, amit a célcsoportja vélhetően hallani szeret. Sose felejti, mi történt, amikor – ha jól emlékszem – 1998-ban lesöpörte a napirendről az előző kormányfő, Horn Gyula ígéretét a nyugdíjak emeléséről, mondván, hogy azért a néhány százalékért kár lenne veszélyeztetni a költségvetés egyensúlyát, mire rögtön zuhant a népszerűsége. Hét éve is volt egy őszinte mondata mikor azt válaszolta Harangozó Tamásnak, hogy 1990 előtt „nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik gyakorolták”. Szombati bevásárlás. Sorban állás közben egy idős hölgy panaszkodik barátnőjének: – Még nem is mondtam, képzeld, a lányom hagyja, hogy az unokám naponta mosakodjon ott lent! – Ezt hogy érted? – Tudod, az én időmben csak a kurvák tettek ilyet, hogy ott lent... Ancsi még csak 15! Mire ezt gyorsan leírom a bevásárlólistámra, nehogy felejtsem, már a beígért utalványok a téma: – Bezzeg az a rohadt ellenzék csak viccelődni tud, lekicsinylik, pedig ha tudnák hogyan élünk! Az a kilencezer forint nagyon is jól jön. Észre sem veszi, hogy ezzel pont a kormányt kritizálja. Már éppen megszólalnék, de ekkor hallom: – Imánkban kérjük is a jó Istent, hogy tartsa meg jó egészségben a Viktort. Szerencse, hogy ott fent tudják, mi kell nekünk. Hogyan lehetne érvelni ilyen érzelmekkel szemben? John Lukacs több helyen is kifejti, miként kóstolgatta Hitler az ellenfeleit, hogy meddig mehet el. 2012. május 31-én Orbán a Századvég konferenciáján értékelte kormányzása két évét. Külföldi partnereinkről szólva előadta, hogy „a diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. (…) Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra – úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették észre – rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez egy bonyolult játék, afféle pávatánc”. Érdekes ahogy Orbán néha nem bírja visszafogni magát és dicsekszik; van ebben valami sármosan kisfiús. Orbán Viktor lélektanilag nem demokrata. A demokrácia nem csak egy többpártrendszer szabad és rendszeres választásokkal, nem csak törvények, fékek és ellensúlyok rendszere, hanem egy szellemiség, egy össztársadalmi lelkiállapot. Orbán és társai polgárháborút látnak az ellenzék szervezkedésében, „harc”, „hadállás”, „hazaárulás” és hasonló szavak állandóan ismétlődnek beszédeikben. A német jogtudós és, nem mellesleg, Hitler-rajongó Carl Schmitt szerint az ellenségkép alakítása és a „majd én megvédek mindenkit” hangoztatása a hatalom megszerzésének/megtartásának kulcsa. Ez fájdalmasan ismerős abból, ahogy a magyar kormány propagandaeszközként kezeli a menekültválságot. Meg is van a gyümölcse a gyűlöletkampánynak: Dombi Mónika, magyar anyát, aki egy szír férfi neje, ruhaviselete miatt durva szavakkal illetik úton-útfélen, hogy csak egy friss példát említsek. (Magyar Hang, 2019. 08. 30.) Lukacs könyvében olvastam hogy Goebbels kiadta a médiaukázt, kik ellen kell indítani gyűlöletkampányt, most pedig itthon, augusztus végén beszélt egy szombathelyi fideszes arról, miként kaptak központi utasításokat arra, hogyan kell gyűlölködően beszélni az ellenzékről és menekültekről. A közmédiában már érezhető is: ellenzéki képviselő-jelöltek említésénél mindig hozzáteszik, hogy „bevándorláspárti”. És bármi kritika éri a kormányt, az csak Brüsszel bosszúja lehet, mert elutasítja a bevándorlást. Rengeteg közpénz megy el erre miközben százezrek nélkülöznek. És ez a kormány kereszténynek hirdeti magát! A háttérben megy a korrupció, a jogállamiság lebontása és a centralizálás. Nem megyek bele a részletekbe, mivel Debreczeni József könyvei ezeket világossá teszik. Közben látjuk, hogy nekünk átlagembereknek milyen fantasztikus kapacitásunk van a racionalizálásra. Önámítás, valami magyarázat-féleség, amivel tudunk tovább élni úgy, hogy lelkiismeretünk megnyugszik, és megbékélünk a helyzettel. Remélem tudunk tanulni a történelemből. Figyeljünk, hogy mire is figyelmeztetnek olyan személyek, akik nem pártpolitikai érdekeket képviselnek, mint például Ángyán József, Baka András, Bod Péter Ákos, Inotai András, Majtényi László. Tisztelt ellenzék! Jó tanács: „soha ne mondd, hogy soha”. Niedermüller Péter elindul egy fővárosi körzetben, mire a Hír TV gyorsan elővette, mit mondott egy tavaszi interjúban. Akkor az volt a véleménye, hogy „tapasztalat hiányában” nem fog indulni az önkormányzati választáson. Ezt idézik éjjel-nappal ahelyett, hogy kérdeznék programjáról, amiből megtudhatnánk elképzeléseit. Ez így megy október 13-ig: ijesztgetés, fenyegetés, zsarolás, vádaskodás, hazugságok, sárdobálás. Remélem az ellenzék nem megy le erre a szintre. Ha veszít, emelt fővel léphet hátra. Sokat fogunk megtudni kormányunkról és nem kevésbé önmagunkról az eredmény láttán.

Sebes György: Kapcsolgatunk...

Publikálás dátuma
2019.10.12. 14:42

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
kapcsolgatás nélkül nem úszunk meg egyetlen estét sem.
Kapcsolgatunk, kapcsolgatunk, de szerencsére senki sem szól ránk. Talán az idősebbek még emlékeznek a régi viccre, az egykori Szovjetunióból. Ahol az egyszeri tévénéző valami szórakoztató műsort keresett, de minden csatornán Leonyid Brezsnyev beszédét közvetítették. Kivéve egyet, ahol viszont egy rendőr volt látható és azt kérdezte: „Kapcsolgatunk, kapcsolgatunk?”. Pedig nem lenne meglepő, ha az országos kereskedelmi adók rossz néven vennék, hogy nem őket választja a közönség. Hiszen ők mindent megtesznek, hogy kedvükben járjanak. Újabban szakítottak a régi trenddel, amikor az esti főműsort különféle filmekkel és filmsorozatokkal igyekeztek kitölteni. Mostanában saját gyártású műsorokat adnak, fájdalom, elég változó színvonalon. A TV2-n szerencsére véget ért az Ázsia Expressz immár második sorozata, amelyben jobb sorsra(?) érdemes, általában másodrangú celebek igyekeztek célba érni. Ha pedig valakinek ez nem volt elég színvonaltalan, „játékos” vetélkedőt is nézhetett utána. Ebben nemcsak lehetetlen kérdésekre vártak választ a jelentkezőktől, de még labdákat is el kellett kapkodniuk. Ehhez jött a mindig magabiztos Kasza Tibor (Tibi), csak hogy visszasírjuk a korábbi hasonló műsorokat és Stohl Andrást. Utána azonban újabb megpróbáltatások várnak azokra, akik a tényeket megcsúfoló híradója miatt még nem szakítottak végleg a csatornával. Előbb Palik László vezényel családi sportvetélkedőt, majd főzőcskéznek, hiszen az valamitől mindig sikeres a tévékben. Az RTL Klubon ezen a héten még tart a Love Island című műsor, napfényes helyszíneken, napbarnított és egymásra hangolódó fiúkkal és lányokkal. Bizonyítva, hogy ha kell, ez a csatorna sem marad le vetélytársától színvonaltalanságban. A jövő héttől ebben a sávban – este 9 óra után – már a Nyerő páros lesz látható. Vagyis ismert (?) emberek, párjukkal együtt beköltöznek egy villába és különböző rémes feladatokat teljesítve megmérkőznek egymással. Végül valamelyikük nyer, sajnos elég sokára. Még szerencse, hogy előtte még tart a Drága örökösök című sorozat, amely legalább továbbra is nézhető, sőt élvezhető (ami manapság elég ritka). Ennek a szappanoperának az a fő titka, hogy olyan emberekről szól, akik pont olyanok, amilyenek a való életben is szaladgálnak közöttünk. Ráadásul remek színészeket sikerült találni a nagyon is hétköznapi alakok megformálásához. Róluk már régebben is írtunk, feltehetően fogunk is, most csak egyet emelek ki közülük. Kocsis Juditot, aki egy olyan asszonyt formál meg, aki otthon is főnök, de újabban az egész falut irányítani próbálja. Eközben pedig az egyik jelenetben – amelyben megtudták, hogy mégsem születhet meg várt unokájuk – olyan fantasztikusat játszott, ami ritkaság. Megmutatta, hogy ez a ravasz, kardos nőszemély érző ember, akinek életét tragédiák övezték. A színésznő, akin általában nevetünk, ezúttal megható volt. Ez ritkaságnak számít napjainkban. Talán ezért is ragadtunk ott a képernyő előtt, amikor – kapcsolgatás közben – rátaláltunk egy több mint tízéves filmre az egyik kisebb filmcsatornán. Sydney Pollack Zuhanás című alkotása bemutatásakor nem volt nagy siker, ami elég érthetetlen. Nemcsak a történet különleges, hanem a megvalósítása is abszolút profi. Lezuhan egy repülő, rajta egy házaspárral, akikről kiderül, hogy egyáltalán nem voltak azok, csak régóta csalták párjukat. Előbb egy washingtoni rendőrtiszt kezd el nyomozni felesége után, kiderítendő, tényleg rajta volt-e a gépen. Így találkozik az újraválasztására készülő képviselőnővel, s miközben igyekeznek megtudni a keserű igazságot, közelebb is kerülnek egymáshoz. A korábban rengeteg hőst megformáló, most egészen hétköznapi Harrison Ford és a mindig remek Kristin Scott Thomas jutalomjátéka ez a film. Sydney Pollack nagyon értett ahhoz, hogyan kell egy történetet adagolni és színészeit vezetni. Nézhető, izgalmas és csak módjával érzelmes történetet mutat be. Sajnálatos, hogy a nagy kereskedelmi adóknak mostanában csak ritkán van lehetőségük, hogy ilyen remek filmeket adjanak. A hétvége is tele van ugyanis „kötelezettségekkel”. A TV2-n most indul a Sztárban sztár újabb, átalakított formájának élő sorozata. Ezúttal amatőrök jelentkezését várták és az utóbbi hetekben a válogatásról összevágott műsorokat nézhettük. Láthattuk, milyen sok önkritika nélküli, magamutogató ember él ebben az országban. Rémesebbnél rémesebb produkciókat kellett végigszenvedni, néhány jó kedvéért. Mintha a szerkesztőket az vezette volna, hogy minél több embert járassanak le. Nem kímélték a négytagú zsűrit sem, amely néha igen sértőn, sőt bunkó módon reagált. Különösen Tóth Gabi járt ebben elöl: ha valaki jól énekel és most éppen gyereket vár, még nem jogosítja fel, hogy megalázzon szereplőket, még akkor sem, ha igaza van. Az RTL-en viszont az elején jár az idei X-Faktor, az élő adásokra várni kell. A bemutatkozásnál ők az emberi sorsokra helyezték a hangsúlyt. Jól válogatták ki az érdekes szereplőket és a Fókuszban részletesen be is mutatták őket. Bár ők várhatóan nem jutnak majd sokáig, de a szerkesztők jó érzékkel találtak rá a figyelmet érdemlő sztorikra. Bizonyítva, így is lehet nézőket vonzó programokat készíteni, nem csak a selejt és a sikertelenség tálalásával. De azért kapcsolgatás nélkül nem úszunk meg egyetlen estét sem.