Mentsd meg a hazát!

Ez olyan választás lesz, ahol annak is az ellenzékre kell szavaznia, aki nem híve semelyik ellenzéki pártnak. Kampányszöveg? Rögtön alátámasztom néhány Bayer-, Bencsik- és (R.I.P.) Lovas-idézettel. 
2018. február 25-én Hódmezővásárhelyen győzött Márki-Zay Péter, és a Fideszben kitört a pánik. 27-én a fél ország ott ült az ECHO tévé előtt, hogy megnézze a Sajtóklubban, hogyan dolgozza föl a sokkot a hatalmi párt. Bencsik András azzal kezdte: „Abba kéne hagyni az elemi iskolai szintű Sorosozást, migránsozást”, és ideje lenne végre a valósággal foglalkozni. Lovas István kikérte magának, hogy a „közszolgálati” M1 és Kossuth másnap délig nem számolt be a Fidesz kiütéses vereségéről (ha bántja a cenzúra, alighanem azóta is forog a sírjában). A pestisrácos Huth Gergely azt fejtegette, hogy mélyről jövő gyűlölet van az emberekben a kormány ellen a sok lopás miatt, majd keserű őszinteséggel lázadásnak nevezte a fideszes jelölt ellenfelére leadott szavazatokat. Zárásképpen Bayer Zsolt azokhoz fordult, akik okkal haragszanak rájuk, amiért „a Mészáros és a Tiborcz már mindent ellopott”, és feltette a kérdést: „De akkor mi a B terv? Az ellenzék?”
Emlékszünk, Orbán a nem publikus mérésekre támaszkodva pár nap alatt megnyugtatta a sajátjait: nincs baj, a média az övék, a nonstop kampány működik, bátran lopjanak tovább, a propagandisták meg tegyék vissza a lemezjátszóra a Soros-migráns korongot, mert a népnek bejön. Igaza lett, áprilisban megint ők nyertek, de azóta mégiscsak van történelmi tapasztalatunk arról, hogy amikor a Fidesz megijed, azonnal elkezd arra koncentrálni, ami a dolga lenne. Mióta ugyanis politika létezik, a politikusok főként attól félnek, hogy egyszer el lesznek zavarva, és leginkább ez a félelem tartja őket azon a keskeny mezsgyén, ami a tisztességes embereket a nettó haramiáktól elválasztja. 
Nem azért kell vasárnap az ellenzékre szavaznia mindenkinek, akinek fontos Magyarország, mert náluk mindenki Teréz anya, vagy mert attól rögtön lemond a kormány, hanem azért, mert a Fidesz kizárólag akkor hajlandó komolyan venni a kormányzással járó felelősséget, ha elhiszi, hogy megbukhat. A győzelemből ez a párt nem tanul. Tessenek végiggondolni: a tavalyi újabb kétharmad óta megoldott az Orbán-kabinet egyet is azon problémák közül, amik az itt élők sorsát meghatározzák? Tettek bármit a tömeges kivándorlás, a pusztító klímaválság, a gyenge forint, az egészségügy haldoklása vagy az oktatás lezüllése ellen? Apropó oktatás: miközben Romániában 2014-ben (!) kormányprogram indult, hogy minden kisiskolás tablethez és korszerű informatikai tudáshoz jusson, nálunk a szélsőséges Takaró Mihály faj- és rokonságelméletével frissítik a tantervet. Tényleg attól lesz nagy a nemzet, ha a mi gyerekeink ezzel az ismeretanyaggal felvértezve lépnek ki az egységes európai munkaerőpiacra?
Egy szó, mint száz: aki meg akarja menteni a hazát, szavazzon az ellenzékre. Akkor is, ha elege van Orbánékból, meg akkor is, ha csak annyit szeretne üzenni a kormánynak, hogy semmi sem tart örökké.

Orbán hatalma a tét

Az önkormányzati választás valódi trendfordulót hozhat a magyar politikában és valódi változást az emberek életében. Reális esélye van annak, hogy a fővárosban, Budapest kerületeinek többségében, vidéki nagyvárosokban és kisebb településeken is ellenzéki vezetésű önkormányzatok alakuljanak. Ha ez bekövetkezik, az hosszú évek után megtöri a Fidesz egyeduralmát. Egy ilyen választási eredmény nem csak Magyarországnak, de egész Európának azt fogja üzenni, hogy a változás elkezdődött.  
Egyre többen ismerik fel, hogy a választás nem egyszerűen pártok küzdelméről szól, hanem arról, hogy kiszabadítsuk falvainkat, városainkat a fideszes pártkatonák felelőtlen és hozzá nem értő vezetése alól. Arról szól, hogy önkényes és átgondolatlan fejlesztések helyett az ott élők érdekeit szolgáló beruházások valósuljanak meg. Arról szól, hogy a fejlesztési források a közösség érdekében hasznosuljanak, és ne a hatalomban lévőket gazdagítsák. Arról szól, hogy olyan legyen lakóhelyünk, ahol jól lehet élni, ahonnan nem elvándorolnak a fiatalok, hanem hazajönnek. Arról szól, hogy tudunk-e közlekedni, meg tudunk-e gyógyulni, hogy megfelelő tudáshoz tudjuk-e segíteni gyermekeinket, meg tudjuk-e óvni értékeinket és környezetünket. Arról szól, hogy emelt fővel járhatunk és nem tűrjük el, hogy arra méltatlan emberek legyenek a vezetőink. 
A Fidesz polgármestereinek és politikusainak Orbán az első. A második pedig a saját zsebük. Ha nem így lenne, nem lett volna Elios botrány. Akkor még az is lehet, hogy az emberek láttak volna sötétedés után Dunaújváros, Hódmezővásárhely Szekszárd és megannyi más település utcáin. Ha nem így lenne, nem robbannának ki újabb és újabb korrupciós botrányok a Fidesz vezette településekben, kerületekben. Ne tévedjünk! Ezek a pénzek a mi útjaink kátyúiból hiányoznak. A rendelőintézeteinkből, a buszainkból, a vonatokból, az óvodákból, iskolákból. A tönkrement szociális rendszerből, a szétvert kulturális és tudományos intézményekből. A támogatás nem kegy, amit osztogatnak, hanem az a településeknek, az ott élőknek jár. 
Tudom, hogy vannak olyan félelmek, amelyek szerint, ha a települést nem a Fidesz vezeti, akkor majd nem lesz pénz. A mai magyar viszonyokat ismerve ez a félelem nem is tűnik alaptalannak. De nem ezt akarjuk végre meghaladni? Nem az olyan egészen elképesztő, minden alkotmányos és morális elvet megsértő személyes alkukra szeretnénk nemet mondani, mint amilyen Orbán és budapesti helytartója, Tarlós István között köttetett? Nézzünk csak Szegedre. Botka László polgármestersége alatt a város hatalmas fejlődésen ment keresztül. Ha Botkának sikerült, miért ne sikerülne a fejlődést elindítania Budapesten Karácsony Gergelynek? Miért ne sikerülne Szombathelyen, Miskolcon és szerte az országban? Nem is beszélve arról a formálódó elképzelésről, mely szerint az Európai Uniótól kapott támogatások egy részére a jövőben az önkormányzatok közvetlenül is pályázhatnak, kikerülve a kormány „elosztási” rendszerét.
Az ellenzéki jelöltek felkészültek és bizonyítani akarnak. Mindenki tisztában van azzal, hogy az ellenzéki együttműködés nem a választásokig tart, hanem azzal kezdődik. Valamennyi polgármester- és képviselőjelölt kész bizonyítani, hogy lehet jobban csinálni, akár ellenszélben is. Megmutatni, hogy az önkormányzatokat lehet átláthatóan működtetni, hogy a közpénzeket lehet a lakossággal együttműködve, a lakosság érdekében felhasználni. Hogy a Fidesz által tudatosan rombolt közszolgáltatások minőségét lehet javítani, ha országosan nem is, de helyi szinten mindenképpen. És helyre lehet állítani a valódi közéletet is, ahol a polgárok elmondhatják véleményüket, beleszólhatnak a testületek döntéseibe. 
Nem véletlen, hiszen a Fidesz mindent megtesz, hogy kerülje a találkozást az emberekkel, és nem vállal nyílt vitát ellenfeleivel. Kampányuk nem szól másról, mint fenyegetésről, zsarolásról, a lejáratási kísérletekről, álellenzéki jelöltek állításáról, hazudozásról, üres ordibálásról, a valódi politikai párbeszéd ellehetetlenítéséről. Ha mondanivalójuk nincs is, a választás tétjét nagyon is érzik. Az orbáni logika szerint a Fidesz jelöltjeire helyben leadott szavazatok felhatalmazást adhatnak ahhoz, hogy még jobban megerősíthesse autokratikus rendszerét.
De Orbán saját tapasztalati alapján azt is pontosan tudja, hogy milyen erőt jelentenének egyeduralmával szemben az ellenzék vezette szabad városok és falvak. Ha valamitől, ettől biztosan tart. Mesterházy Attila, az MSZP volt elnöke 

Gyógyszeres kezelés

Az október 1-i Népszavában megjelent, Horvát népmese című jegyzetemben nagyra értékeltem, hogy a déli szomszédunknál működő dolgozói érdekképviseletek hatékony fellépésükkel meggátolták, hogy országukban az irányadó nyugdíjkorhatárt a kormány megváltoztassa, felemelje. Írásomban viszont azon is keseregtem egy sort, hogy hazánkban a szakszervezeti mozgalom (elsősorban országos szinten) mennyire szétaprózott és gyenge, és érdemi munkavállalói eredményeket – elsősorban a multinacionális hátterű cégeknél – szinte kizárólag az öntudatos és célirányos tevékenységet végző vállalati szakszervezetek képesek felmutatni.
Az ágazati szerveződésű Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (továbbiakban: VDSZ) és a helyi, tiszavasvári Alkaloida Szakszervezet hatékony és eredményes együttműködése jó példa arra, hogy egy erős vállalkozási szintű szakszervezet és egy iparágra kiterjedő (a szakma munkavállalóit összefogó) dolgozói érdekképviselet szoros kooperációja méltányos bérmegállapodáshoz vezethet. A helyiek nyilvánvalóan tudták mit akarnak elérni, az ágazati szövetség pedig hangsúlyt adott a követeléseknek. Emlékeztetek arra, hogy idén tavasszal a VDSZ aktívan beszállt előbb a Hankook, majd Chinoin munkás-megmozdulásaiba, sztrájkjaiba. Mindkét esetben sikerrel jártak, az alapkövetelések teljesültek. 
Tiszavasváriban – elhúzódó tárgyalásokat követően – szeptember közepén az alkalmazottak „belengették” a törvényes munkabeszüntetés lehetőségét. Az indiai tulajdonosi háttérrel rendelkező cég mintegy 500 dolgozója megunta a munkáltató halogató taktikáját és az ágazati szakszervezet támogatásával két hét alatt elérte, hogy jelentős – tíz százalék feletti – munkahelyi átlagos bérfejlesztésre kerüljön sor, úgy, hogy a fizikai állomány ennek elsőszámú kedvezményezettje legyen. Az ágazati szakszervezeti vezető (Székely Tamás) arról is tájékoztatást adott, hogy ezzel a megállapodással a gyógyszeripar egészében is megvalósult a kétszámjegyű bérigények teljesítése. 
Nyilvánvalóan ezért az eredményekért meg kellett küzdeniük a helyi és országos tisztségviselőknek, de ezek az emberek nem arra esküdtek fel, hogy „jópofizzanak” a munkáltatóval, hanem arra, hogy markáns módon képviseljék a munkavállalókat. Ugyanakkor meg kell érteniük a munkáltatók szempontjait is, viszont sohasem téveszthetik szem elől a dolgozók érdekeit, jogait. Ha ilyen szellemben és ilyen szemléletben működne hazánkban a teljes szakszervezeti mozgalom, akkor a munkavállalók milliói nem legyintenének bosszúsan: hagyjatok már engem békén ezzel a sok szakszervezeti hülyeséggel! Az Audi, a Hankook és az Alkaloida példája számomra azt igazolja, hogy van remény arra, hogy a szociális párbeszéd újra életre keljen, van értelme – munkahelyen, ágazatban és országosan – a dialógusnak. 
Egyértelmű, hogy a mostani kormányzat nem érdekelt erős munkáltatói és munkavállalói szervezetek működésében, gyakorlatilag nem is áll velük szóba. Inkább mindenkit legyőzni akaró „focializmus”-t épít, és abban tényleg nincs helye, szerepe a konzultációnak, az érdemi és értelmes vitának. 
Jó hír az Alkaloida-megállapodás. Előnyös a dolgozói közösségnek, megnyugvás a tulajdonosnak, és reményt, hitet ad valamennyiünknek. És mindemellett talán megmutatja a kivezető utat is. Dr. Dávid Ferenc, közgazdász