Napjaink politológiai közhelye, hogy a liberális demokrácia egyik komponense, a liberalizmus válságban van. De vajon csakugyan igaz az állítás? Vagy csak egy jól hangzó közhely, amely kizárólag a liberális pártok jelenlegi gyengeségére vonatkoztatható? Nem árulok zsákbamacskát: véleményem szerint a liberalizmus válsága létező jelenség. Csak éppen nem abban a bugyuta értelemben, ahogyan az eszmerendszer divatos (új)konzervatív és szocialista kritikusai állítják. Nem a liberalizmussal van a gond, hanem környezetével: a társadalommal, és főleg a tudományos meg technológiai környezettel. A liberalizmus válsága döntően a társadalom és gazdaság, valamint a megváltozott életmód válságából fakad.
Ám a liberalizmus nincs nagyobb válságban, mint bármely XIX. századi ideológia a XXI. században, amikor a globális felmelegedés és a tudományos-technológiai átalakulás átírja az emberi társadalom szerkezetét és működését. Az a közeg, amelyben a XIX. század elején kiformálódott a liberális eszme, vagyis a polgárság, gazdasági erejével és a klasszikus műveltségeszménnyel valóban válságban van, sőt sajnos már nem is létezik. Helyette a globális felmelegedés kihívásával szembesülő, atomizált egyénekre hasadt tömegtársadalmak vannak, amelyekben egyre több az olyan biológiai jellemzők által kreált csoport, amely nem foglalkozik más csoportok érdekeivel. Vagyis ami hiányzik, az a közjó és egymás elfogadása, megértése. Márpedig a liberálisok tevékenysége két évszázada a közjó képviseletére, a közösségen belüli ellentétek áthidalására irányul.
Kiindulópontom az, hogy a liberalizmus a XIX-XX. században annak a társadalmi rétegnek az ideológiája volt, amelyet polgárságnak nevezünk. Ez nem azt jelenti, hogy más rétegek nem azonosultak a liberalizmussal (például a német és skandináv liberális pártok rendelkeztek agrárpárti indulásuk miatt paraszti bázissal is). Csupán annyit jelent, hogy alapvetően a polgárosodás volt a liberalizmus programja, minden régióban, Magyarországtól Latin-Amerikáig. A polgárság és a polgárosodó elitcsoportok műveltségeszménye, a „feudális” és az abszolutista béklyók (vö. „elmaradottság”, „előítéletek”) elleni indulata vetette el a liberalizmus magját. A törvény előtti egyenlőség, a hatalmi ágak szétválasztása, állam és egyház elválasztása, a szólás-, sajtó- és vallásszabadság, a közteherviselés, a cenzúra eltörlése mind egyenesen következett a polgárság kulturális és politikai egyenjogúsító törekvéseiből. Hosszú lenne bemutatni a liberalizmus családfáját, az 1812-es spanyol Los Liberales irányzatától és a nemzeti liberalizmusoktól (Széchenyi, Kossuth, Cavour stb.) kezdve a demokrata liberalizmuson (Mazzini) keresztül a XIX. század végi szociálliberalizmusig. Mindegyik liberalizmus ragaszkodott alapként az eredeti, XIX. század eleji programhoz, az alkotmányossághoz és a közjó képviseletéhez.
Hogy a liberalizmus a XX. században mindig válságban volt, az is köztudott. Igaz, a diagnózist leginkább a liberalizmus ellenfelei, sőt halálos ellenségei állították fel. Sokan sokszor eltemették a liberalizmust, méghozzá éppen azon tulajdonsága miatt, amely a legnagyobb erénye: hogy a liberálisok egy bizonyos értékrendhez kötődnek, és nem tesznek engedményeket a technológiai divatoknak (ebből az amerikai neoliberálisok jelentenek kivételt, de tőlük tekintsünk most el). Mussolini nem győzött gúnyolódni a liberalizmuson, mondván, a liberalizmushoz ragaszkodni olyan, mintha valaki gyertyával akarna világítani az elektromosság korában. Valóban, a liberalizmus korszerűtlennek tűnhetett a polgári műveltségeszménnyel, a hatalmi ágak szétválasztásával és a konszenzusos döntéshozatal preferálásával egy olyan világban, amikor Európa elindult a tömegtársadalmak útján, és amikor éppen az erős végrehajtó hatalom és a harcias beszédmód vált meghatározóvá.
Lukács György filozófushoz méltó módon magasabb intellektussal és szofisztikált formában fejtette ki a liberalizmus meghaladottságát: „A liberalizmus az utolsó fél évszázad folyamán nagy változásokon ment keresztül. De egy vonása megmaradt, sőt folyton erősödött, groteszk ellentétben az objektív társadalmi körülmények változásával, a liberalizmus politikai katasztrófájával: az a hit, hogy nincs soha és sehol szükség ellentétek közötti választásra, hogy az igazi okos ember, az igazi »józan reálpolitikus« minden körülmények közt meg tudja találni az ellentétek kiegyenlítésének, a helyes és mindenkit kielégítő kompromiusszumnak útját. Ezért becsüli a modern liberalizmus olyan fanatikusan nagyra az »értelmet« (amin éppen ezt az okos kompromisszum-csinálást érti), ezért irtózik úgy a tömegektől, bélyegzi őket pusztán ösztönösöknek, értelmetleneknek, mert ezek, a nagy történelmi ellentétektől hajtva, kierőszakolják a döntést a válaszutakon, és nem hallgatnak a liberális értelem kompromisszum-szerző okosságára.” Mintha csak a Thomas Mann Mario és varázslójában szereplő úgynevezett „római úr” magatartását írná le: a „római úr” a puszta „nem-akarás” által akarja kivonni magát az ördögi Cipolla hipnotikus hatása alól. Ám „nem akarni valamit”, pusztán az értelem révén szembeszállni a szélsőségekkel még soha nem vezetett eredményre.
Bár eredeti hordozója, a művelt polgárság megszűnt, föloldódott a tömegtársadalomban, a liberalizmusnak mégis lehet tere és szerepe a XXI. században is. Ehhez azonban túl kell lépni azon, hogy a liberalizmus csak reflektál ellenfeleire. A liberálisoknak programot kell adniuk, és valamiképpen vonzóvá kell válniuk! Ennek egy útja van: a magyarországi liberalizmusnak ismét a sokféle csoportérdek és -identitás helyett a közjót kellene zászlajára tűzni, mint amely összefogja a marginális csoportidentitásokat. A XIX. századi liberalizmus elévülhetetlen érdemekkel rendelkezik a nemzetállam megalapozásában. A XIX. század közepén kialakuló demokrata liberalizmus a választójog bővítésének követelésével, bizonyos szociális kérdések napirendre tűzésével volt képes közösséget kovácsolni. A szociálliberális irányzatok fölismerték, hogy a liberalizmussal nem áll ellentétben a társadalmi igazságosság képviselete, és ehhez bizonyos állami szociálpolitikai intézkedések is szükségesek. A számos különbség ellenére közös a felsorolt liberális irányzatokban, hogy mindegyik a közösségre irányul. Nemcsak a marginális csoportok védelmére, hanem a közösség egészére, amely a csoportidentitásokat összefogja. A liberalizmus a közösségi eszmény (és ezen belül a nemzeti eszmény) fontosságának fölismerésével húzhatná ki a szőnyeget kritikusai alól.
Másrészt pedig a liberális pártoknak is mondanivalójuk lenne a környezet és ember kapcsolatáról. A liberális pártokra éppúgy ráfér a zöldítés, mint a konzervatívokra és a szociáldemokratákra. Lehetne tanulni a skandináv liberális pártoktól (pl. a svéd Centrumpárttól) éppúgy, mint az angol Liberális Demokratáktól, amelyek szívügyüknek tekintik a környezetvédelmet. Ezzel párhuzamosan a liberálisoknak föl kellene adniuk azt a – konzervatívok és szocialisták által nekik tulajdonított – madárijesztő-képet, hogy ők mindig fundamentalista módon a technológia fejlesztésén munkálkodnak. A tudományos és technológiai fejlődés nem önmagáért van, hanem az emberért. Amennyiben ezt az elvet elfogadjuk, akkor a liberálisoknak mérlegre kellene tenni: melyek azok a tudományos és technológiai „forradalmi” eredmények, amelyek az ember méltóságát, szabadságát valóban szolgálják, és melyek azok, amelyek veszélyeztetik a többi ember méltóságát és szabadságát. Például nem biztos, hogy liberális szemlélettel érdemes ragaszkodni azokhoz a technológiákhoz, amelyek előidézhetik az ember és a gép közötti határok elmosását, akár morális értelemben, akár a munkaerőpiacon. Számos izgalmas etikai kérdés van, amelyről a magyarországi liberálisoknak is lehetne mondandójuk.
A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa