Megmondtam Marcinak, hogy vége. Megmondtam neki, hogy szeretem, de azt is, hogy vége. Igen, megmondtam. Hogy szeretem, de elegem van. Hogy én csak egy senki vagyok, hogy mindig én alkalmazkodom, hogy mindig én vigyázok a mamára, én vigyázok a gyerekre, én viszem orvoshoz, ha elesik a játszótéren, mert ki más, kérdezem, ki más, én tanulok velük, én takarítok, mosok, vasalok, én várom a gázost, én veszekszem a szomszéddal, amikor beázik a konyha, mert minden héten beázik, de ő ezt sem veszi észre, mert neki csak a vacsora a fontos, hogy meleg legyen a leves, érted, és akkor megkérdezi, hogy mitől vagyok fáradt, érted, még ő kérdezi meg tőlem. És tényleg fáradt vagyok, nem jut idő fodrászra, nem jut időm a barátnőimre, és akkor jön azzal a süketeléssel, hogy engem miért nem érdekel a televízió meg miért nem érdekel a világ, milyen világ, érted, azt se tudom, létezik-e még világ, elfogadom, hogy neki mindig sok a munkája, mindig van valami, ami elhúzódik, hogy ő soha nem tehet róla, másoknak nincs időérzékük, mások nem sietnek haza, ezért aztán ő sem siet haza, mindig belefér egy sör a haverokkal, egyik este meg elment kuglizni, mert az ilyesmi tartja össze a csapatot, de mi tart engem össze, érted, engem mi tart össze, kérdezem tőled, semmi, na, lemerültem.
A harmincas, fáradt, elhasznált nő leteszi a telefont, megnézi az arcát egy kis tükörben. Borzasztóan nézek ki – mormolja maga elé.
Fiatal fú, talán tizenöt.
– Nem rajtam múlik, Évi, hidd el, rendben, beszélek anyával még egyszer, szétmentek, szerintem már szétmentek, de úgy tesznek, mintha együtt lennének, igen, apa megvert, jól láttad, de mit csináljak, inkább azt mondd meg, apa erősebb, keményebb, tudja, hogy kell ütni, én még észre sem veszem, hogy mire készül, és mire észreveszem, már a földön vagyok, na, ezt mondja, megérdemelted, mert egy senki vagy, egy kis senki, semmit se tudsz az életről, téged sem akar látni, a melóval foglalkozzak, ne a lányokkal. Ilyenkor, ha iszik, nem lehet vele beszélni, nem is hall semmit, anyát meg távol tartja, be se mer már jönni a szobába, ő is már kapott az életben, persze, beszéltem Edit nénivel, de nem mer tanúskodni, neki is megvan a saját baja, azt mondta, menjek rendőrségre, meg orvoshoz, ő pedig majd küldi a gyámügyet, de akkor meg mi lesz, hová kerülök, azt senki se tudja, mindenki csak mutogat meg ígérget, jó, majd megpróbálom még egyszer – megszakítja a beszélgetést, csak forgatja kezében a telefont.
Huszonöt éves, szomorú arcú lány.
– Mama, vonaton vagyok, nincs időm hosszan beszélni. Persze, utazunk majd, ahogy ígértem. Persze, nézd csak azokat, amiket adtam. Igen, szerintem is Olaszország lenne a legjobb. Firenze. Inkább Velence? A tenger? Persze, mama, ahogy te akarod. Legyen Velence. Mindent bízzál csak rám, ahogy eddig. Nem, nem gond, ha hazaérek, majd megbeszéljük. Most le kell tennem – kihúzza a fülhallgatót a telefonjából, rám néz.
– Már soha nem áll lábra.
A vonat lassít, végállomás.