A közgazdasági Nobel-emlékdíjakkal általában nincs szerencséje a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának. Az elmúlt egy-másfél évtizedben gyakran díjaztak olyasmit, ami legfeljebb egy szűk tudósréteg érdeklődését keltette fel, s az övékét is csak úgy, hogy többnyire kemény bírálatban részesítették a felejtésre érdemes, mégis busásan honorált elméleteket.
Az idei év mindenképpen kilóg a sorból: egyrészt ötven éves a közgazdasági Nobel-emlékdíj, másrészt a indiai Abhijit Banerjee, a francia Esther Duflo és az amerikai Michael Kremer közül az első két díjazott házaspár - a nők elismerése ebben a műfajban amúgy is ritkaságszámba megy. Ráadásul Esther Duflo a legfiatalabb, aki valaha ilyen kitüntetésben részesült. De ami még ennél is örvendetesebb, hogy a díjazott teljesítmény aktualitását senki sem vonhatja kétségbe. A globális szegénység enyhítésére új módszert dolgoztak ki, Fekete-Afrikában végzett vizsgálatuk során ajánlásokat tettek a gyerekek egészségének javítására, új oktatási módszerekre, mezőgazdasági hitelek nyújtására olyanoknak, akik a bankok szabályai szerint aligha lehetnének hitelképesek.
A globális szegénység - és ezen belül az extrém szegénység - felszámolása érdekében fellépni mindig hálás dolog. Megkopott hírnevű művészek szívesen vállalkoznak ilyen "nagyköveti" feladatokra, s számos fejlett országbeli kormány sem rest, hogy üzleti kapcsolatait szorosabbra fűzze azokkal az országokkal, ahol a szegénység az úr. Ezzel párhuzamosan kialakult az úgynevezett "erkölcsi kereskedelem", amelynek nem titkolt célja, hogy az árukat, szolgáltatásokat úgy juttassák el az érintettekhez, hogy mindenkit elérjenek. A díjazottak ebben iskolateremtők, hiszen - a jótékonysági akciók szükségességét nem feledve - ők a felzárkóztatás hívei. Esther Duflo ezt nyilatkozta a Guardiannek: Marie Curie a Nobel-díjjal járó pénzt eszközökre költötte a további kutatás érdekében. Azt remélem, hogy én is ilyen célra költhetem majd a díjamat a szegénység kutatásának területén."