Az önkormányzati választásokon leadott szavazatok aránya érdemben nem változott az elmúlt évtizedben. A voksolók durván fele a Fideszt, a másik fele a különböző ellenzéki pártokat támogatja. Az ellenzék mostani sikereit alapvetően annak köszönheti, hogy Budapesten és számos vidéki városban sikerült megvalósítania az „egy az az egy ellen” felállást.
Lélektanilag érthető, hogy sokan már a választás éjszakáján arról kezdtek gondolkodni, hogyan lehet legyőzni Orbán Viktort és kompániáját a 2022-es parlamenti választáson. De a kampányláz csillapodtával tudomásul kell venni, hogy addig még hátravan két és fél esztendő. Az ellenzéki többségű testületeknek most össze kell csiszolódniuk, és be kell bizonyítaniuk, hogy a központi kormányzat önkénye ellenére jobban szolgálják a lakosságot, mint fideszes elődeik. És hát a parlamenti választáson nemcsak egyéni körzetek, hanem pártlisták is vannak.
Október 13-a után remélhetőleg senki sem vonja kétségbe az ellenzéki oldalon, hogy minden országgyűlési választókörzetben egyetlen jelöltet kell majd állítani. Azt hiszem ugyanakkor, hogy egyetlen egységes, minden árnyalatot lefedő ellenzéki pártszövetség létrehozására nem érett meg az idő. Legalábbis nem most: lehet, hogy két év múlva, a valódi kampány kezdetekor mást pörög ki az idő. Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával. A sikeres kormányváltáshoz ugyanis szét kell törni a Fidesz ötven százalék körül befagyott kvázi-többségét. Ennek egyik feltétele az összefogás, a másik pedig új támogatók szerzése.
A mai magyar ellenzék háromosztatú. Van a baloldal, a liberális oldal és az a nemzeti jobboldal, amely az előbbi kettővel is hajlandó összefogni a Fidesz leváltása és a demokrácia helyreállítása érdekében. A magyar baloldal és a liberális erők viszonyával kapcsolatban egy történelmi tényt mindenképp érdemes leszögezni. Magyarországon a liberálisok önmagukban, egy erős baloldali párt és annak holdudvara nélkül soha nem tudták legyőzni a nacionalista jobboldalt. Ezt a Tisza István-féle kurzus ellenfelei már 1905 táján felismerték, és azóta is számtalanszor beigazolódott, hogy egy erős szocialista (és szakszervezeti) mozgalom nélkül a jobboldal a nacionalista kártyával mindig ki tudja ütni a progresszív erőket. Ez ma sincs másképp.
A magyar progresszió szempontjából ezért súlyos öncsonkítás lenne az MSZP tudatos meggyengítése, netán felszámolása, beolvasztása, leszalámizása. A legutóbbi budapesti eredmények ismeretében ez egyébként nem is fenyeget, hiszen hét (a Párbeszéddel együtt kilenc) mandátumával az MSZP lett a harminchárom fős fővárosi közgyűlés legnagyobb ellenzéki pártja. Nélküle, szavazói és aktivistái nélkül bizonyosan a nyakunkon maradt volna a Fidesz-bagázs.
Súlyos butaságnak tartom az ellenzéki oldalon elterjedt „óbaloldali” kifejezést is. Az „óbaloldali” ellentéte logikusan az „újbaloldali” lenne. A nyugati országokban és szerencsére már néhány szomszédunknál is vannak ilyen újbaloldali pártok. Ezek azonban valójában az MSZP-nél sokkal „óbaloldalibbak”, mert bátran visszatérnek a kapitalizmus rendszerszerű bírálatához, Marxhoz és a társadalmi osztályok fogalmához. A világunkat fenyegető klímakatasztrófához sem zöldeslila szépelgéssel közelítenek, hanem világosan kimondják, hogy a globális kapitalizmus jelenlegi rendje az emberi civilizáció pusztulásával fenyeget. A magyar szocialisták még valóban félénkek ahhoz, hogy végrehajtsanak egy ilyen radikális fordulatot. De ehhez nem a baloldaliság meghaladáshoz, hanem az eredeti kapitalizmus-kritikához való visszatérésre lenne szükség. Szerencsés esetben a Párbeszéd kicsiny csapata is ösztönzést adhat ehhez.
A liberálisoknak és a Jobbiknak nem kívánok tanácsokat adni, nyilván kiizzadják majd, hogyan tudják növelni a támogatóik számát. A Demokratikus Koalíció láthatóan a baloldali és a liberális tábor összevonására törekszik. Ez nem reménytelen kísérlet, de nyilvánvalóan nem tudja lefedni a baloldali szocialistáktól a neoliberális erőkig a teljes spektrumot. A DK léte önmagában is arra serkenti a szocialistákat, hogy balra fordulva vállalják fel a globális kapitalizmus rendszerszerű kritikáját és a dolgozó osztályok harcos érdekképviseletét. Ez egyszerre kíván „ó” és „új” politikát, a szocialista és a környezettudatos gondolkodás összhangját. És nem csak a saját érdekében, hiszen minél jobban megerősödik a baloldal, annál többet tud hozzátenni a 2022-es kormányváltáshoz is.
A szerző publicista, a volt európai parlamenti képviselő