Előfizetés

„Ó” és új baloldal

Az önkormányzati választásokon leadott szavazatok aránya érdemben nem változott az elmúlt évtizedben. A voksolók durván fele a Fideszt, a másik fele a különböző ellenzéki pártokat támogatja. Az ellenzék mostani sikereit alapvetően annak köszönheti, hogy Budapesten és számos vidéki városban sikerült megvalósítania az „egy az az egy ellen” felállást. 
Lélektanilag érthető, hogy sokan már a választás éjszakáján arról kezdtek gondolkodni, hogyan lehet legyőzni Orbán Viktort és kompániáját a 2022-es parlamenti választáson. De a kampányláz csillapodtával tudomásul kell venni, hogy addig még hátravan két és fél esztendő. Az ellenzéki többségű testületeknek most össze kell csiszolódniuk, és be kell bizonyítaniuk, hogy a központi kormányzat önkénye ellenére jobban szolgálják a lakosságot, mint fideszes elődeik. És hát a parlamenti választáson nemcsak egyéni körzetek, hanem pártlisták is vannak. 
Október 13-a után remélhetőleg senki sem vonja kétségbe az ellenzéki oldalon, hogy minden országgyűlési választókörzetben egyetlen jelöltet kell majd állítani. Azt hiszem ugyanakkor, hogy egyetlen egységes, minden árnyalatot lefedő ellenzéki pártszövetség létrehozására nem érett meg az idő. Legalábbis nem most: lehet, hogy két év múlva, a valódi kampány kezdetekor mást pörög ki az idő. Most az lenne a legfontosabb, hogy a versenyben maradt ellenzéki pártok megerősödjenek, növelni tudják saját támogatottságukat, éspedig nem egymás, hanem a Fidesz rovására és a közömbösek mozgósításával. A sikeres kormányváltáshoz ugyanis szét kell törni a Fidesz ötven százalék körül befagyott kvázi-többségét. Ennek egyik feltétele az összefogás, a másik pedig új támogatók szerzése.
A mai magyar ellenzék háromosztatú. Van a baloldal, a liberális oldal és az a nemzeti jobboldal, amely az előbbi kettővel is hajlandó összefogni a Fidesz leváltása és a demokrácia helyreállítása érdekében. A magyar baloldal és a liberális erők viszonyával kapcsolatban egy történelmi tényt mindenképp érdemes leszögezni. Magyarországon a liberálisok önmagukban, egy erős baloldali párt és annak holdudvara nélkül soha nem tudták legyőzni a nacionalista jobboldalt. Ezt a Tisza István-féle kurzus ellenfelei már 1905 táján felismerték, és azóta is számtalanszor beigazolódott, hogy egy erős szocialista (és szakszervezeti) mozgalom nélkül a jobboldal a nacionalista kártyával mindig ki tudja ütni a progresszív erőket. Ez ma sincs másképp.
A magyar progresszió szempontjából ezért súlyos öncsonkítás lenne az MSZP tudatos meggyengítése, netán felszámolása, beolvasztása, leszalámizása. A legutóbbi budapesti eredmények ismeretében ez egyébként nem is fenyeget, hiszen hét (a Párbeszéddel együtt kilenc) mandátumával az MSZP lett a harminchárom fős fővárosi közgyűlés legnagyobb ellenzéki pártja. Nélküle, szavazói és aktivistái nélkül bizonyosan a nyakunkon maradt volna a Fidesz-bagázs. 
Súlyos butaságnak tartom az ellenzéki oldalon elterjedt „óbaloldali” kifejezést is. Az „óbaloldali” ellentéte logikusan az „újbaloldali” lenne. A nyugati országokban és szerencsére már néhány szomszédunknál is vannak ilyen újbaloldali pártok. Ezek azonban valójában az MSZP-nél sokkal „óbaloldalibbak”, mert bátran visszatérnek a kapitalizmus rendszerszerű bírálatához, Marxhoz és a társadalmi osztályok fogalmához. A világunkat fenyegető klímakatasztrófához sem zöldeslila szépelgéssel közelítenek, hanem világosan kimondják, hogy a globális kapitalizmus jelenlegi rendje az emberi civilizáció pusztulásával fenyeget. A magyar szocialisták még valóban félénkek ahhoz, hogy végrehajtsanak egy ilyen radikális fordulatot. De ehhez nem a baloldaliság meghaladáshoz, hanem az eredeti kapitalizmus-kritikához való visszatérésre lenne szükség. Szerencsés esetben a Párbeszéd kicsiny csapata is ösztönzést adhat ehhez. 
A liberálisoknak és a Jobbiknak nem kívánok tanácsokat adni, nyilván kiizzadják majd, hogyan tudják növelni a támogatóik számát. A Demokratikus Koalíció láthatóan a baloldali és a liberális tábor összevonására törekszik. Ez nem reménytelen kísérlet, de nyilvánvalóan nem tudja lefedni a baloldali szocialistáktól a neoliberális erőkig a teljes spektrumot. A DK léte önmagában is arra serkenti a szocialistákat, hogy balra fordulva vállalják fel a globális kapitalizmus rendszerszerű kritikáját és a dolgozó osztályok harcos érdekképviseletét. Ez egyszerre kíván „ó” és „új” politikát, a szocialista és a környezettudatos gondolkodás összhangját. És nem csak a saját érdekében, hiszen minél jobban megerősödik a baloldal, annál többet tud hozzátenni a 2022-es kormányváltáshoz is. A szerző publicista, a volt európai parlamenti képviselő 

Viktor és Lajos

A Bukarestet és Budapestet eleve tévesztő nagyvilágnak ezentúl még inkább meggyűlik a baja a két renitens fővárossal. Ugyanis ha első nekifutásra nem is, másodikra vélhetően megalakul a bukaresti Orban-kormány. Ehhez kétszer tíz nap áll rendelkezésére a román Nemzeti Liberális Párt elnökének, Ludovic Orbannak. 
A kijelölt román kormányfő nyilvánvaló magyar származása és a magyar miniszterelnökkel azonos vezetékneve ellenére a bukaresti Orban-kormány aligha hoz majd olvadást az egyre feszültebb magyar-román államközi kapcsolatokban. Nem attól kell tartania Budapestnek, hogy a román liberálisok a demokrácia bajnokaiként, a jogállam védelmezőiként skandináv mintára szállnak majd szembe a magyar illiberális ámokfutással, hiszen a Fidesz néppárti tagságáról való szavazás előtt is az utolsó percig „gondolkodott” a bukaresti Orban vezette PNL. (Amely ugyanúgy hátat fordított egykori pártcsaládjának, és átült az Európai Néppártba, mint korábban a Fidesz.) 
Inkább a romániai magyarság helyzete és a magyar kormány támogatáspolitikája lesz az, ami továbbra is gondot okozhat majd Budapest és Bukarest viszonyában. A PNL ugyanis az utóbbi időben igencsak igyekszik bizonyítani makulátlan románságát. A párt vezetője ugyanis a magyar apától származó Ludovic Orban (aki akár Orbán Lajos is lehetne), korábbi elnöke, elsődleges arca pedig mindmáig Nagyszeben egykori szász polgármestere, az a Klaus Johannis államfő, aki mielőtt román liberális politikus lett volna, a Romániai Német Demokrata Fórum elnökeként vált ismertté. Mindketten élen jártak a romániai kisebbségi helyzet példásnak minősítésében és a magyar autonómiatörekvések miatti aggodalom hangoztatásában, mint ahogy az RMDSZ által nagy nehezen kiharcolt kisebbségi jogok megtorpedózásában is. 
A nemzetiségi hovatartozás nyilván szabad választás kérdése jobb helyeken, de ahol ezt ennyire látványosan bizonyítani kell, ott bizony nem kis kellemetlenséget okozhat. Főleg akkor, ha a másik oldalon az „egy vérből valók vagyunk” alapállás a meghatározó.

Morzsabál

Narancssárgába borult az ország, büszkélkednek a kormánypárti politikusok s velük a propagandasajtó, utalva a megyei önkormányzatok egységes Fidesz-KDNP-s többségére. A választás éjszakáján a királyi tévében – miközben oldalt kis képeken látszott, Budapest éppen gigantikus fügét mutat a hatalomnak – hosszasan ecsetelték a megyék közgyűléseiben a narancsos dominanciát, elégedetten bólogatott meghívott elemző és műsorvezető. 
Való igaz, a kistelepülések szavazóinak többsége ismét a kormánypárti listákra voksolt, de azt már csak a legelvakultabb rajongótáborral lehet elhitetni, hogy ez  kompenzálja a fővárosi és tíz megyei jogú városi zakót. A megyéknek ugyanis a mai Magyarországon már formális hatalmuk sincsen, reprezentációs szerepre kárhoztattak, s éppenséggel pont azok által, akik most a jelentőségüket próbálják hangsúlyozni. A Fidesz-KDNP a szocialista kormányok alatt - ellenezve a regionális rendszert és közigazgatást - még a magyar közigazgatás alapvető elemének tartotta a megyét. Kétharmaddal a háta mögött aztán 2011-ben nagyjából minden feladatuktól megfosztotta a megyei önkormányzatokat, adósságkezelés és gazdasági racionalizálás címszóval állami fennhatóság alá vonták intézményrendszerüket. 
A hivatali-szakmai apparátus nagy részét elnyelték a kormányhivatalok, sőt Somogyban még a megyeházáról is kiebrudalták az önkormányzatot. Mehetett vissza a régi vármegyeházára, közösködni a múzeummal, amit a megye akkori első embere, ma már országgyűlési képviselő csontraktárnak nevezett. A fél épületet kapták meg, akkor morogtak a helyszűke miatt, ma már ez is nagy, elnök, alelnök, főjegyző, aljegyző, főépítész, tucatnyi irodista és asszisztens, néhány sofőr és karbantartó, nagyjából ennyi a megyei önkormányzat. No és a képviselők, akik havonta egyszer úgy másfél-két órára összegyűlnek, pogácsázni és közgyűlésest játszani. Jobb időkben az elnökök is összeülnek, s nagy horderejű kérdéseket vitatnak meg, a nagyon fontos témákért még utazni is hajlandók. Így jutottak el például az Azori-szigetekre is, megvitatni a cigánykérdést…
Valódi hatalomtechnikai szempontból a megye ma nem több, mint kádertemető, jobb esetben elfekvő, ahol még érződik az akolmeleg, de már csak porcok és csontok hullanak a zsíros falatok helyett. Korábbi, összességében több százmilliárdos költségvetésük a töredékére esett; az idén Nógrád kevesebb, mint félmilliárdot költhetett – csak viszonyításképpen, az alig 700 lakosú Balatonmáriafürdő cirka 300 milliós büdzsével dolgozik… Persze minek is kellene több pénz, feladat híján a költségvetés igazából a közgyűlési és önkormányzati javadalmazásokra kell, illetve benzinre, hogy a potentátok eljussanak a kisebb falunapi pörköltözésekre.
A vasárnapi budapesti és a nagyvárosi eredmények láttán azonban lehet, a kormánypártok újragondolják a megyék szerepét. Felértékelődhetnek mint bázis, s ehhez akár már feladatokat is adhatnak, elsősorban területfejlesztésit és gazdaságit. Persze az új bulihoz majd új szereplők is kellenek.
A most zajosan ünnepeltek csak a morzsabálba hivatalosak.