Ongjerth Hanna: Temető

Publikálás dátuma
2019.10.19. 10:28

Újszülött válaszok nyugszanak a Megkésett Gondolatok Temetőjében. Másodpercekkel, percekkel, órákkal vagy napokkal később fogantak, mint amikor kellett volna, ezért világrajöttük után rögvest elásták őket. A hűvös levegőben elfojtott indulatok, és a törékeny önbecsülés reszketegen kószáló árnyai lengenek. A sírköveken egy-egy mondat áll: szándékosan metsző vagy akaratlanul odavetett megjegyzés, amelyre a kimondatlan felelet túl későn érkezett. És most ott nyugszik elhantolva, legyen neki könnyű a föld. Vannak, akik rendszeresen ápolják a sírjaikat. Mint Péter. Inget hord (a kék-fehér hajszálcsíkos a kedvence) és homokszínű szövetnadrágot. Kerek pocakja ívén feszül a gombok körül az anyag. Ötven körül van, tizenöt éve tanít barokk irodalmat a bölcsészkar angol szakán. Sűrű, göndör fekete haját olasz felmenőitől örökölte (mondogatta). Beszélgetés közben úgy néz, mint akit minden érdekel. Vastag, hússzínű szája önálló életet él. Amióta megpuhult az arca, takarosan nyírt szakállat hord. Nagyon szeret úszni: a vízben súlytalan. Naponta eszik egy datolyát, az iráni kollégája szoktatta rá. – Ehetsz többet is, de mindig prímszámnyit, ahogyan a próféta is tette – magyarázta neki Khalil a tantestületi kiránduláson. Péter csak egy sírt látogat (mert általában rögtön tudja, mit mondjon). „Milyen jó étvágya van valakinek!”, áll a megkésett válasz fejfáján. Arról elmélkedik a gödör melletti padon üldögélve, hogy talán ki kéne hantolnia, és a megfelelő pillanatban belevágni a felesége arcába: „Mert szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára?” Hülye ötlet. A megkésett gondolatokat azért is jobb mélyre temetni, mert lejártak, és idővel egyre csak tovább savanyodnak. És a felesége (állítólag) csak jót akart. Ha elmegy mellette, végigsimít a hátán. Nem különösebben érzéki mozdulat, mégis sokat jelent. Csak az érti, mennyit, aki harminc éve ugyanazzal az emberrel fekszik és kel. A szomszéd parcellán Anna és Maja állnak, csendben merednek egy frissnek tűnő halomra. Féltestvérek, az anyjuk közös. Ahhoz képest, hogy tizenhat év korkülönbség van köztük, elég jól megértik egymást. Mindketten tudják (amit a barátaik közül csak kevesen), hogy milyen 48 kilósan is zsírosnak lenni, lopva fel-felcsípni egy köteg bőrt a deréktájon a mosdóba menet; fogságban lenni akkor is, amikor már minden ajtót kitártak. Tudják, mit jelent a saját testük mostohájának lenni. Maja, az idősebbik, a húszas évei elején minden fontos étkezés után kiment a vécére hányni. Aztán fogat mosott (mert a fogaira kényes volt). Szerencsére már régen túl van rajta, mondja. Az ember legkésőbb az első terhességekor számot vet a testével, és megtanul vele bánni. Neki ráadásul ikrei vannak, teszi hozzá kedélyesen. Azt mondjuk nem tudja, képes lesz-e valaha megenni úgy egy sajtburgert sült krumplival, hogy aztán ne hajtsa ki másnap a lelkiismerete lemozogni a fölöslegesen bevitt kalóriamennyiséget, gondolja. Anna anorexiás. Most tizenhét. Szűk, sötét farmert és bő, piros-fekete kockás flanelinget hord. Vékonyszálú, kevés haját feketére festette. Már hónapok óta nem jött meg neki. Jó úton jár: csak még két kiló menjen le, és akkor leáll. A barátja, Gábor elfogadja és támogatja (ha ez neki fontos), csak ne csináljon hülyeséget. A lány hálás, Gábornak pedig így az egyszerűbb. Maja és Anna jó testvérek, most mégis zavarban vannak. Részegek, ahogy a temetőbe járó gyászolók jó része. – Mondjad már, mi volt – nógatja a húgát Maja. Sokáig tartott, amíg idáig jutottak, őbenne van négy sör és egy zubrovka, és kivételesen Anna is ivott. Most már muszáj elmesélnie, mi a baja. – Tudom, hogy hülyeség – kezdi Anna. A körmével igyekszik minél nagyobb darabban lehántani a hideg sörösüveg testéről a címkét. – Tegnap kocsmázni voltunk Gáborral és a haverjaival. Aztán szóba került valamelyik barátja, aki nem tudott eljönni, mert valami csajjal találkozik. És arról beszéltek, hogy ki az új lány. Én ismerem a gimiből, eggyel alánk jár. Az a feltűnősködő típus, de különben aranyos. – És? – És akkor a Balázs bedobta, hogy tök jó nő, mire Gábor, hogy „ja, és van is mit fogni rajta”. Érted? Úgy, hogy ott ültem mellette. – Hú, de szar lehetett. – Legszívesebben mondtam volna neki, hogy akkor miért nem dugod meg te azt a kövér tehenet, de csak később, az éjszakain jutott eszembe. – Jobb, hogy nem mondtad – bólogat Maja – Nem tudhatod, hogy pontosan hogy értette. Maja biztosan nem vitt volna senkit egyik sírjához sem, egyébként is kerülte a temetőt. Jól házasodott: nem csoda, hogy boldog. Az esküvő után kiköltöztek a zöldbe. Nem messze: kocsival fél óra, vonattal 40 perc a Déli. Informatikus diplomáját és a két felsőfokúját bezárta az íróasztalfiókba, és a szülés után otthon maradt az ikrekkel. Iszonyú nehéz volt az eleje: mindkét kisbaba hasfájós volt, ezért két hónapon keresztül minden este órákig ordítottak. Azelőtt elhűlt, ha csecsemőgyilkos anyákról olvasott a kisszínesekben, most, ugyan nem jó szívvel, de hajlott rá, hogy erőből földhöz csapja a sajátjait. Amikor tizenhat évesen egy szakítás után részegen ment haza, az anyja nem veszekedett vele, mint máskor, ha a tanítás után dőlt belőle a cefreszag. Leültek a konyhaasztalhoz. A fonott ernyőjű lámpa meleg fénnyel világított. Maja izzadt alkarja rátapadt a fehér viaszos vászonterítőre. Szomjas volt. Fájt a szíve, szó szerint, mondta: szorított a mellkasa, szorított a torka. (Mindent feketére festeni, jól értette, mit jelent, bizonygatná most, majdnem húsz évvel később.) Ő szakított. A fiú is sírt. Attól fél, hogy most rakta ki élete szerelmét, és csak később fog rájönni, mekkora bajt csinált. – Emiatt kár aggódni – vigasztalta az anyja ott, a konyhában –, úgyis csak a végén fog kiderülni, ki volt életed szerelme. Ha egyáltalán. Talán több is lesz. Talán egy sem. Száraz hülyeség, gondolta Maja, de azért megjegyezte, amit hallott. Most, tizenhét évvel később már jól van. Olyan jól, hogy senki nem is érzi szükségét, hogy keresse. Ha bevásárolni indul, szépen felöltözik. Örül, hogy embereket lát. Párhuzamos világokban él: az ikreket valóságosan tolja ki már négyszázhuszadszorra a házból, hogy céltalan sétára induljon velük, a férjét is offline szereti. Minden mást a Facebookon csinál: ott beszélget, örül, bosszankodik, kacérkodik, nyomoz, megfigyel, politizál. Felhúzza magát, amikor az ismerősei tenyérnyi bejegyzésekben köszönik meg különleges barátaiknak a felejthetetlen születésnapjukat. Biztos magányosak, aztán azért kell világgá kürtölniük, mennyire szereti őket mindenki, hangzott a fensőbbséges diagnózis. Aztán rövid gondolkodás után belátta, hogy igazából ő irigykedik: azóta inkább továbbgörget. Egyik nadrágocska a másik után. Hogy lehet valakinek ilyen pici lába. Egyszer majd akkora alsógatya fog nekik kelleni, mint az apjuknak. Minek az ekkora gyereknek mellény. Legeltesd juhaimat. Teregetés közben időnként mégis kitéved a temetőbe. Ott feküdtek az ágyban, Endre leoltotta a kislámpát: aludni akart. Maja még nem. Szóvá tette, érvelt (mintha lehetne). „Bazmeg, beteg vagy te, hogy számolod?!”, áll a síron. „Biztos nem tenném, ha időnként én is elmennék”, idézi fel keserűen az elásott választ. Egy pillanatra lehunyja a szemét, az ajkait összepréseli. Aztán ellazítja a vonásait. A vizes nadrág úgy csattan a levegőben, mint az ostor, ahogy teljes erőből kirázza, hogy aztán könnyebb legyen vasalni. Péter most nem egyedül érkezett. Egy hatalmas, a jókedvtől kicsattanó nő kezét fogja, és olyan hévvel húzza maga után, mint annak idején a kislányát, amikor már villogott a zöld lámpa. Szavaik és mozdulataik lendületén érződik az üveg merlot, amit megittak. A barátaiknál voltak vacsorázni; még a kemény, szürke abrosszal leterített asztalnál ültek, amikor Péter úgy döntött, kiássa az évek óta gyászolt választ. – Szegénykém, ilyen éhes maradtál? – fordult oda hozzá a felesége ártatlanságot mímelve, amikor másodszor akart venni a süteményből. Nóra fekete hajú, karcsú ötvenes nő volt. A beszéde harsány, a humora kegyetlen és elragadó. Minél nagyobb volt a hallgatósága, annál jobban érezte magát a bőrében. – Szállj már le rólam végre – felelt Péter kimérten. Nagy levegőt vett, hogy végre mégis kimondja: – Szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára? Nóra barna szemei elkerekedtek, vékony orrcimpái kitágultak. A vállai megfeszültek. Aztán kényszeredetten elmosolyodott, úgy fújta ki orrán a levegőt, mintha egy olyan fekete viccen mulatna, amin nem is illik nevetni. Többé nem simított végig a férje hátán, amikor elment mellette.
Szerző

Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa (Részlet egy készülő regényből)

Publikálás dátuma
2019.10.19. 10:15

Amikor Marika átment, Meixner Józsefné nem kapcsolta le a tévét, csak leültette szomszédját a kanapéra, lerakott a dohányzóasztalkára egy tál bolti pogácsát és egy bögre kávét, aztán kiment a konyhába, és néhány percig a konyhapultba kapaszkodva bámulta a mikró digitális kijelzőjét. Édesem, sipított Marika a nappaliból, hoznál egy kis tejet? Nagyon forró ez a kávé. Meixner Józsefné kinyitotta az evőeszközös fiókot, elővett egy villát, és lassan a mikró melletti konnektor felé tolta. Mielőtt a fém találkozhatott volna a csatlakozóval, a villát a mosogatóba ejtette. Kifújta magát, aztán kivette a hűtőből a tejet, és bevitte a nappaliba. Jaj, édesem, köszönöm, mondta Marika, miközben Meixner Józsefné tejet töltött a bögréjébe. Tudod, nem szeretem megégetni a számat. Megértem, Marikám. Meixner Józsefné visszarakta a tejet a hűtőbe, a konnektor felé pillantott, aztán bement a nappaliba, és leült Marika mellé. Nem értem én ezt a Kristófot, bökött Marika a képernyő felé, szájából pogácsadarabok repültek szerteszét. A Kármennel kéne randevúznia, ahelyett, hogy azzal a hülye kis Lindával cicázik. Igen, Marika, igazad lehet. Az én Balázskám egyébként simán megnyerné ezt a játékot, bólogatott Marika, mert ő tudja, hogy kell bánni a nőkkel. Igen, a Balázs egy nagyon rendes fiú. Ugye? Na, de nem ezért jöttem át, édesem! Marika előre hajolt, és a lábánál heverő műanyagszatyorban kotorászott. A csipkés függöny mögött, az ablakon túl, a panelházak fölött egy fekete árny suhant át a narancsmintás égbolton. Meixner Józsefné pillantása éppen elkapta. Ez az, ezt akartam megmutatni neked! Marika egy apró hegedűt tartott a tenyerében, akkora volt, mint a kisujja. Ezt találtam ma a postaládámban. Szép, mondta Meixner Józsefné, kitől kaptad? Hát ez az! Nem tudom, nem volt becsomagolva, nem kötöttek rá egy cetlit sem! Neked nem dobtak be semmi ilyesmit? Nem, rázta meg a fejét Meixner Józsefné, és a picike hegedűt bámulta. Egyszerűen nem értem, nem tudom mire vélni a dolgot. Lehet, hogy van egy titkos hódolóm, sandított Marika Meixner Józsefnére. Lehet, Marika, ez is elképzelhető. Gondolod? Mert a százforintos boltban van egy pasas, aki nagyon gyanúsan szokott mosolyogni. És a megállóban is többször találkoztam már egy bicebóca fickóval, aki mindig hangosan köszön. Csak tudod, mi a furcsa, kérdezte Meixner Józsefné, és tekintete szinte összeforrt a hegedűvel. Micsoda? Hogy nem kaptál hozzá vonót. Marika úgy nézett a tenyerében lévő kis hangszerre, mintha most látná először. Ez igaz. Tényleg nincs hozzá vonó. De miért? Meixner Józsefné átható tekintettel meredt szomszédjára. Miért nincs hozzá vonó? Meixner Józsefné a konyhában ült, előtte egy tál hideg lecsó. Néha a mikró digitális kijelzőjére pillantott, néha a mosogató alatti szekrényre, ahol a pálinkát tartotta. De nem mozdult. Hallotta, ahogy a bejárati ajtó nyílik, majd csukódik. Hallotta a kulcszörgést, a cipők koppanását a linóleumon, a rekedt sóhajt, aztán lánya döngő lépteit, ahogy a konyha felé igyekszik. Mindjárt éjfél, dörmögte Meixner Józsefné, tekintetét a lecsóba fúrva. Jézusom, anya! Andika megtorpant a küszöbön, aztán óvatosan belépett a konyhába. Miért vagy még fent? Megijesztettél, tudod? Már régen haza kellett volna érned. Megbeszéltük. Akkor miért nem hívtál fel, kérdezte Andika, és leült az anyjával szemben. Azért van a mobilom, nem? És azért van a fejed, hogy használd. Ígértél nekem valamit. Ezért nem kell, hogy hívogassalak. De ha aggódsz, anya, akkor nyugodtan hívj fel, és elmondom, hogy jól vagyok. Aggódok? Meixner Józsefné felkacagott. Mintha egy kotyogós kávéfőző készülne felrobbanni. Nem aggódok én miattad, de tudnom kell, hogy hol vagy. Andika az anyjára nézett, aztán a terítőre meredt. Kiválasztott magának egy virágszirmot, egy vöröset, és azt képzelte, hogy lecsúszik rajta. Újra meg újra. A lányom vagy, ezért nem veszíthetlek el, mondta Meixner Józsefné kimérten. Ez nem arról szól, hogy aggódok-e érted. Ez arról szól, hogy életben kell lenned minden egyes este, minden egyes nap, amíg az én lakásomban laksz. Megértetted? Andika felpillantott az anyjára, aztán némán bólintott. Helyes, mondta Meixner Józsefné, és feltápászkodott a székéből. Egyél lecsót. Melegítsd meg. Elcsoszogott a lánya mellett, és a küszöbről visszanézett rá. Mikor kelsz holnap? Andika nyelt egyet. A Tibi bá. A főnök azt mondta, hogy elég, ha tízre beérek. Szóval, kilenc körül. Jó, mondta Meixner Józsefné. Andika még hallotta a papucsa csattogását egy darabig. Aztán csönd telepedett a lakásra. Meixner Józsefné a konyhában ült, amikor megcsörrent a telefon. Összerezzent, aztán visszatöltötte az üvegbe a fél deci pálinkát, amit kitöltött magának. Megigazította a kontyát, bement a nappaliba, és felemelte a kagylót. Zauber doktor kereste, a hogyléte felől érdeklődött. Jól vagyok, Ábrahám, nincs panaszom, mondta Meixner Józsefné, közben a szoknyája szegélyével babrált. Jó, jó, lehet az ember fizikailag kitűnő állapotban, mondta Zauber doktor harsányan, no de mi van a lélekkel? Mert azt sem szabad ám elhanyagolni, sőt! Ha a lélek szűkölködik, azt a test sínyli meg végül. Tudom, Ábrahám, de én tényleg jól vagyok. Nincs szüksége társaságra? Van kivel beszélgetnie? Itt van a lányom, sóhajtott Meixner Józsefné, vele minden nap beszélgetek. És a szomszédom is gyakran meglátogat. Nem vagyok magányos. De hisz, így csak a világ egy kis szeletével érintkezik! Így csak a női princípium képviseltetik a mindennapjaiban! Hol marad a férfi oldal? Bizonyos mennyiségű maszkulin energiának is jelen kell lennie az életében, különben kiegyensúlyozatlan lesz, és tudja, hogy az hova vezet. Van egy férjem, Ábrahám. No de, kedvesem, a férje. Viszonthallásra, Ábrahám. Meixner Józsefné letette a telefont. Egy darabig némán ült a kanapén, a sötét tévéképernyőt bámulta. Aztán kiment a konyhába, és töltött egy fél decit a pálinkából. Nézte a mikró digitális kijelzőjét és várt. Marika ezúttal sokkal korábban jött át. Feldúlt volt, a haja rendezetlen, és nem is volt kisminkelve. Meixner Józsefné nem akart rákérdezni, de úgy tűnt, mintha pizsamát viselt volna fekete szatén köntöse alatt. Napok óta nem érem el a fiamat, mondta, miután leült a kanapéra egy bögre kávéval. Nem szoktunk minden este beszélni, de az még nem fordult elő, hogy ilyen sokáig ne jelentkezzen. Biztosan csak elfoglalt, mondta Meixner Józsefné, és bátorítóan a szomszédjára mosolygott. Annyira nem lehet elfoglalt, hogy ne tudja felhívni az anyját! Nagyon aggódom miatta. És akkor ott van még az a levél is. Milyen levél? Marika az asztalra tette a bögrét, aztán előhúzott egy gyűrött papírlapot a köntöse zsebéből. Emlékszel a kis hegedűre? Persze, amihez nem kaptál vonót. Igen. Tegnap kaptam egy levelet. Ugyanúgy címzés és feladó nélkül dobták be a postaládámba. És hát. Marika elhallgatott, könnybe lábadt szemmel meredt az összehajtogatott papírra. Nem tudom, olyan furcsa. Olyan ijesztő. Elolvasnád? Marika kétségbeesett tekintettel nézett Meixner Józsefnére, aki elvette tőle a levelet, és olvasni kezdte. Sötét fellegek gyülekeznek a Duna fölött, és aranyló villámokat szórnak. És a Duna partján áll egy kos, a fején két hatalmas szarv. És az egyik hosszabb a másiknál, és még mindig nő, és az ég felé törekszik. Az erdőből kilép egy másik kos, és a szőre tarka, a fején négy apró szarvacska. És a kisebb kos rátámad a nagyobbra, és felökleli, és eltapossa, és az már mozdulni sem bír. Ekkor a győzedelmes kos fején nőni kezdenek a szarvak, a villámok édes aranyszínnel vonják be a tájat, és a Duna vize fehér lesz és sima, mint egy üres papírlap. A kos zenét akar. A kos mulatni akar. A kos meg kívánja ünnepelni győzelmét. Ezt nem értem, motyogta Meixner Józsefné. Én sem értem, mondta Marika, és elsírta magát. Lehet, hogy a fiamról van szó? Ez valami fenyegetés? Vagy mi lehet ez? Nem tudom, Marika. Szerintem el kéne menned a rendőrségre. Ez nem vicc. Azt gondolod? Azt gondolod, hogy tényleg baj van? Azt gondolom, hogy ez nem normális, rázta a fejét Meixner Józsefné. Ez egyáltalán nem normális. Jól van, igazad lehet, mondta Marika, kézfejével megtörölte a szemét, aztán felállt és visszatömte a papírt a zsebébe. Összeszedem magamat, aztán elmegyek a rendőrségre. Jól teszed, Marika. Köszönöm, nézett hálásan Marika a szomszédjára. Majd jelentkezem. Mindenképpen.

"Magamat láttam viszont" - Láng Zsolt egy nemeuklideszi kolostori élményéről

Publikálás dátuma
2019.10.19. 08:47

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Bolyai János soha nem kételkedett abban, hogy amit csinál, az jó, vagy hogy a világ ne hagyná magát megismerni, elzárkózna előle, netán rosszindulatúan viszonyulna hozzá – mondja Láng Zsolt, aki úgy érzi, ezek az érzések benne is visszhangra találtak. Új, Bolyai Jánosról szóló regényének ezért is része a megírásának története. Az inspiráló hagyatékról, Esterházy Péter terveiről, párhuzamosokról és prímszámokról is kérdeztük a szerzőt.
Több általános iskola is viseli Bolyai János nevét, évente megrendezik a kisiskolások Bolyai matematikai csapatversenyét, a Magyar Tudományos Akadémia a matematikus halálának évfordulóján, január 27-én, a Bolyai-napon osztja ki a Bolyai János Kutatási Ösztöndíjakat, pár szobor, egy holdkráter – első pillantásra ennyi látszik az emlékezetkultúra Bolyai János felé irányuló eleven tiszteletadásából. Kihagytam valamit?  Nemrég bukkantam rá, hogy létezik egy róla elnevezett kisbolygó is, amit egy magyar csillagász fedezett fel a ’30-as évek végén, ám amikor hivatalosan is bejegyeztette, ott már Bolyai Farkas nevét írták be a lajstromba, mert az apa sokkal ismertebb matematikusként a nyugati világban. Ez az apa-fia viszony mindig zavart szül, például amikor egy intézményről elsőre, a vezetéknév alapján nem dönthető el, hogy melyikükről is van elnevezve. Erdélyben sokkal több minden emlékezik Farkasra, mint Jánosra. Ennek oka, hogy az apjáéval szemben az ő munkásságát sokáig nem is ismerték, a Gauss leveleit a XIX. század fordulóján feldolgozó Paul Stäckel monográfiája irányította rá végül a figyelmet, mert az apa 1831-ben elküldte a német matematikusnak fia munkáját is, a magáéhoz csatolva. Habár mindig el tudjuk mondani, hogy „már a régi görögök is”, Bolyai János matematikai-filozófiai-tudományos felfedezése „az új, más világ”-ról mennyire volt forradalmi a felvilágosodás éledő eszméivel tarkított keresztény világkép tükrében?  Az evolúció elmélete mellett az euklideszi–nemeuklideszi vita tölti ki a könyvtárak legnagyobb részét a mai napig, 2000 éve dúl a vita arról, hogy vannak-e párhuzamosok vagy nincsenek. Bolyai azt mondta, vannak terek, amelyekben vannak párhuzamosok, és vannak, amikben nincsenek. Ezenkívül zseniális intuícióval megérezte és megfogalmazta, hogy a tér alakja a térben lévő testek közti viszonyoktól függ. Ez pedig már morálfilozófiai gondolatként is felfogható elképzelés.
A kortársai, gondolom, nem voltak elragadtatva, nehezen fért ez össze a teremtett világ gondolatával. Gauss, aki maga is rájött minderre, azaz arra, hogy az euklideszi matematika 5. posztulátuma nem tartható tovább, azt írja Bolyai Farkasnak szóló levelében, hogy ha ezt nyilvánosságra hozná, neki vége lenne. Mondhatni, nagy volt az ellenállás. Sokan sokféleképpen írtak már a Bo­lyaiakról, az életükről, a tudományos munkáikról. Önt mi hajtotta a regényírás felé? János feljegyzéseinek halma, amit a marosvásárhelyi Teleki Tékában őriznek. Annak idején véletlenül beléjük botlottam, két, fénymásolt lapokból emelt toronyba, ottjártamkor ráadásul az egyik ledőlt. A lapok szedegetése közben elkezdtem nézegetni, olvasgatni a jegyzeteit – a hol gyönyörűen kidolgozott, hol teljesen kusza részeket. Ez mind a zsenié, az őrült figuráé, aki a világot egyetlen Tanba kívánta megfogalmazni? Mi akar ez lenni, tettem fel magamnak a kérdést, és ahogy gyakorló szerkesztőként már az írásképből ki tudok alakítani valamiféle képet az írójáról, nagyon eltérő benyomásom alakult ki róla, mint akiről korábban olvashattam. Mi volt a Bolyai tevékenységét feldolgozó megelőző monográfiák, irodalmi művek vakfoltja? Egyrészt a szerzők nem ismerték, mert nem jutottak hozzá ezekhez a feljegyzésekhez. Németh László drámájának keletkezéséről tudjuk, hogy ő is csak részlegesen nyert betekintést a hagyatékba, az irodalomtörténész Fodor Ilona édesapja másolt le belőlük néhányat kézzel, azokat olvasta csak. Másrészt az évfordulókra megjelentetett tanulmánykötetek, akár az 1952-es, a születésének 150. évfordulójára készült, akár a 2002-es, ami a 200.-ra, mindig több eszmét tartalmazott, semmint matériát. Miért döntött úgy, hogy a regénye nemcsak Bolyai János élettörténetének egyes epizódjait, hanem a megírásuk körülményeit is tartalmazza? Ennek megválaszolásához hozzátartozik, hogy valamikor a ’90-es években, amikor már betekinthettem a feljegyzésekbe, Esterházy Péter Vásárhelyre látogatott egy irodalmi estre, én pedig elvittem a Teleki Tékába. Amikor meglátta a kéziratokat, azt mondta, szívesen eljönne ide hosszabb időkre, mert szeretne írni egy Bolyai-regényt. Ezek után nem jöhettem elő azzal, hogy majd én megírom. Esterházy halálát követően sem terveztem a megírását. Ám amikor meghívtak fél évre Svájcba, éppen akkor kaptam kézhez a kéziratok digitalizált változatát egy pendrive-on. No, akkor végre eldöntöttem, jó, a kolostorban töltött fél év alatt, ezeket fogom olvasgatni-nézegetni, és megírom a regényt. Ami pedig a regény kettős szerkezetét illeti, azt gondoltam, hogy legyen ott az is benne, aki írja a Bolyai-történeteket, a megírás története is, mint egy hitelesítő vízjel. Ezáltal a regény szerkezetében is megvalósult Bolyai nemeuklideszi elképzelése? Annyiban érzem megvalósultnak, ahogy a Bolyai-féle bizonyítás forradalmi újdonságát kiemelik a későbbi matematikusok: hogy miként közelítek ahhoz a tételhez, amit bizonyítani akarok, már meghatározza a végeredményt, hogy végül is hova jutok. Ahogy Heisenbergnél olvasható: a kapható válaszok pontosságát eleve behatárolják a kísérleti körülmények. Bolyai ezt ennyire világosan nem fogalmazta meg, de miközben a párhuzamosság tételét leírja, nem használja magát a párhuzamosság fogalmat. Ilyen módon ez a nemeuklideszi szál mutatja a módszert, ahogy közeledtem a figurához. A fejezetek prímszámokkal való jelzése is ennek tükröződése? Bolyai, kicsit autista módon, mindig számolt magában, még szeretkezés közben is, de nem egyesével, hanem a prímszámokat sorolta. Az élet számos területén észrevette a prímszámok jelenlétét, a prímszámok és az élet összekapcsolódását. Ennek jegyében én a fejezetszámokkal jelzem, hogy most is a prímszámok írják a könyvet. A gyilkossággal tarkított krimiszál afféle zsebuniverzum egy lehetséges más világban a nemeuklideszi térben? A valóság elemeiből építkezik ez is, és abból a megfontolásból került a regénybe, hogy megmutassa, ugyanabból a nyersanyagból dolgozva mennyire más is ki tud kerekedni, ha például együvé kerül Bolyai, Erdély és Drakula. A regényben egy helyütt megkérdezik a Láng nevű írót, azért ír-e Bolyairól, mert valamiféle rokonságot érez vele. Mit mond a szerző? Azt, hogy igen, és a rokonság nemcsak lelki. Egy kis történetem van erre. Bolyai Jánosról nem maradt fenn egyetlen arckép sem, nem tudjuk, hogyan nézett ki. Amikor aztán megláttam a borítót, egészen megdöbbentem, mert magamat láttam viszont rajta, mintha az érettségi tablómon szereplő képemet néztem volna. A haj, a szem, az orr… És erről a hasonlatosságról a borító tervezője nem tudhatott. Bolyai térelméletét figyelembe véve, mit gondol, az a tér, amit ön tölt be, mekkora gravitációval görbíti a környezetét, azaz mennyivel és hogyan változtatta meg maga körül a világot? A könyv vonatkozásában tudok erre felelni: és ebben az esetben is igyekszem minimalizálni a személyem keltette gravitációs mezőt. A könyv számít, a szerzőt én mindig kihagynám. Akkor – mint új Bolyai-világok létre­hozójának – a belső terének változásait firtatnám. A regény írása közben fedeztem föl a világ iránti bizalom érzését. Pontosabban ez megvolt bennem korábban is, de most megerősödött. Bolyaiban is megvolt ez az érzés, az övé – általa – vált visszhangossá bennem. Soha nem kételkedett abban, hogy amit csinál, az jó, vagy hogy a világ ne hagyná magát megismerni, elzárkózna előle, netán rosszindulatúan viszonyulna hozzá. Mindezt gyerekkoromban éreztem annyira erősen, ahogy most, a Bolyaival való foglalkozás kapcsán újra. +1 kérdés 2011-ben A jövő emberei címmel magánkiadásban jelentetett meg egy interjúkötetet, főleg erdélyi írókkal társalog benne a fiktív jövőben (2030 és 2060 között). Ha 10 év múlva meginterjúvolnám, hogyan értékelné a most következő dekádot? Örömmel beszélgetnék akkor is az éppen megjelenő, új regényemről. De még ennél is nagyobb elánnal idézném fel azt a 2022-es kedves emlékemet, hogy mekkora sikert aratott a zürichi Operaházban a Bécsben élő, kubai származású amerikai barátom, Jorge E. López által írt Bolyai-opera, melynek librettója a regényem utolsó fejezetéből íródott.

Láng Zsolt

(Szatmárnémeti, 1958) József Attila- és Márai Sándor-díjas író, a Látó folyóirat szerkesztője. Első kötetét 1989-ben Fuccsregény címmel adta ki. Bestiárium Transylvaniae-regénysorozata 1997–2011 között jelent meg. Legújabb regényét, a Bolyait az idei Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron (október 10–13.) mutatták be. Marosvásárhely mellett, Várhegyen él.

Euklidesz (i. e. III. század) Elemek című matematikakönyvének 5. posztulátuma:

„Ha egy egyenes úgy metsz két egyenest, hogy az egyik oldalán keletkező belső szögek összege kisebb két derékszögnél, akkor e két egyenes a metszőnek ezen oldalán meghosszabbítva metszi egymást.”

Szerző