Hinni rendületlenül a jóban - Interjú két izlandi íróval, Jón Kalman Stefánssonnal és Sigríður Hagalín Björnsdóttirral

Publikálás dátuma
2019.10.19. 14:41

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Mindketten nagy népszerűségnek örvendenek Izlandon – az egyikük a szigetország sztárírója, a másikuk televíziós újságíró, nem mellesleg pedig maga is kétkötetes szerző. Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir civilben is társak, közösen vettek részt a Margó Irodalmi Fesztiválon is – Jón Menny és Pokol-trilógiája, Sigríður pedig a magyarul most megjelent, 2016-os regénye, A sziget apropóján. Az írópárossal egymás műveiről, természetről, elszigeteltségről, az ördögről és a csirkepaprikásról beszélgettünk.
Mennyire ismerik egymás munkásságát? Tudnának említeni egy-egy speciálisan izlandi motívumot a másik regényében? Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Jón Kalman ma az egyik legnagyobb név Izlandon, szóval őt nem lehet nem ismerni. ­(nevet) Nem tudom, hogy ez Izland vagy személy szerint az ő specialitása, de azt, ahogyan az ember küzd a természettel az életben maradásért, azt a fajta tehetetlenséget, ami az elemek erejével szembesülve letaglózza az embert, Jón Kalmannál senki sem tudja érzékletesebben megírni. Jón Kalman Stefánsson: A sziget pedig már önmagában válasz a kérdésre: a felvetés, hogy egy izolált közösségnek minden kapcsolata megszakad a külvilággal, a kontinenssel, nem történhetett volna meg Európa közepén. Lényege az elszigeteltség. S. H. B.: És nemcsak földrajzilag, hanem politikailag vagy akár pszichológiailag is. Igen, azt hiszem, Izlandon jobban értjük, mit jelent elkülönülni. A természet mindkettőjük regényében kulcsszerepet kap: a múlt század elején játszódó Menny és Pokol könyveiben mintha az ember ellensége lenne, ami olykor halált hoz, s ami ellen a tudományos és technikai fejlődés vívmányaival lehetne felvenni a harcot. A szigetben viszont, az információáramlás megszűnése miatt összeomló modern társadalom számára mintha épphogy a túlélést jelentené. Mit jelent önök számára a természet? J. K. S.: Izland története önmagában a túlélés története. A speciális klíma, a szélsőséges időjárás, a szélviharok és az egyéb környezeti hatások, a sok vulkánkitörés például próbára teszi az embert. Ugyanakkor ad egyfajta alázatot, megnyugvást is. A halál eshetősége sokáig annyira benne élt az izlandi emberek mindennapjaiban, hogy szinte nem is félnek tőle, nem menekülnek előle. A XVIII. század végén, minden idők legnagyobb vulkánkitörése miatt, illetve az utána dúló éhínségben az izlandiak egyötöde, tízezer ember halt meg, és az egész északi féltekén elindult egy lehűlés. Még ma is olyan szelek, gejzír- és vulkántevékenység van a szigeten, hogy amikor egy-egy hosszabb európai útról hazatérek, felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet itt egyáltalán élni? Aztán persze azonnal felötlik az emberben az érem másik oldala is: semmi nem annyira szép, mint az izlandi természet naplementében vagy korán reggel – ez a durvaság és szépség egyszerre maga a Kant által megfogalmazott fenséges. Amivel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálkozást és egyszerre gyönyört vált ki. Az izlandi természet élő, mindig érezni az erejét. S. H. B.: Érdekes ellentét ez, mert közben meg, egy másik nézőpontból, Izlandon nagyon is könnyű élni. Egyfelől a természeti kincsei – a feltörő meleg vizes forrásoknak hála pél­dául minden ház geotermikus fűtésű –, a gazdagsága, másfelől a technológiai fejlettség miatt. Én éppen arról szerettem volna írni, mi történik, ha mindaz, amit a XXI. századra a fenekünk alá toltak, egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné válik. Mi van akkor, ha a luxus és a technika egy csapásra kivonul az életünkből? A könnyebbséget a ma embere számára épp az jelenti, hogy már nincs annyira kiszolgáltatva a természetnek. Van mi mögé bújni előle. Ha megszűnne a technológia bástyája, kénytelenek lennénk újra közel menni a természethez, hogy megszerezzük, amit ad. Csak hát ez nyilván azzal járna, hogy ismét muszáj volna szembesülni vele, el is vesz. J. K. S.: Emlékszem, miután olvastam A szigetet, gyakran azon kaptam magam, hogy vizsgálgatom, mennyire ellehetetlenedne az életem, ha a disztópia valósággá válna. Hogy a hétköznapi rutinunk milyen nagymértékben függ másoktól, külső hatásoktól. Nem lehetne csak úgy leugrani a szupermarketbe, ha fogytán otthon az étel, és isten ments, hogy egy ilyen helyzetben gyógyszerre vagy orvosra legyen szüksége az embernek.
A sziget utolsó néhány mondata a teljes elszigetelődésről szó: „A világ néha olyan kicsi, hogy mindössze egy öregember és öt árva gyerek alkotja egy kihalt fjord mellett.” Jón Kalman, milyen jövőt képzel nekik? J. K. S.: Alapvetően optimista vagyok. Valahogy úgy képzelem, hogy a gyerekek mindig a túlélés zálogai. Aki borzalmas dolgokon megy keresztül, csak egyre erősebb lesz. Igen, azt hiszem, ezek az emberek képesek megküzdeni a természet erejével, durvaságával. Talán naiv vagyok, de hiszek az emberiségben. Az emberiségben rejlő erőben. Tudom, hogy a történelem mást mutat, hogy mindig lesznek fasiszták, populisták, sötét idők. Mégis azt gondolom, hogy itt legbelül, mélyen, mindenki a boldogságra vágyik, és ez a vágy előbb-utóbb felülkerekedik a hatalmi törekvéseken. Minden fasizmusnak, minden populizmusnak vége szakad egyszer. Azt gondolom, nem tehetünk mást, mint hogy rendületlenül hiszünk benne, jól alakulnak a dolgaink. S. H. B.: Én azért nem vagyok ennyire optimista. Reménykedem és szorítok értük, de ha meg kellene írnom a regény folytatását, valószínűleg nem tudnék boldog végkifejletet írni. Így hát inkább bele se vágok. J. K. S.: Jó, az igaz, hogy ha nyitva hagyjuk a végét, könnyebb pozitív folytatást képzelni, mintha minden aspektust figyelembe véve elkezdenénk logikusan végiggondolni, mi következhet ebből vagy abból. Sigríður, mit gondol, a Menny és Pokol-trilógia harmadik kötete, Az ember szíve végén meghal a főszereplő fiú? Beömlik a tenger a barlangba vagy sem? S. H. B.: Ó, egy kis fantáziával valószínűleg megmenthető lenne, de én biztos vagyok benne, hogy meghal a fiú. Bár mintha Jón Kalman nem egyértelműen így gondolná… J. K. S.: Szándékosan hagytam nyitva a végét, hogy az olvasó szabadon gondolhassa tovább. Én persze tudom, hogy folytatódik az utolsó jelenet, de eszem ágában sincs elmondani. Az emberek hajlamosak hinni az írónak, abban a hitben élnek, hogy a szerző mindentudó. Azt szerettem volna, hogy az olvasó döntsön. Miért nincs neve a főhősnek, miközben az összes többi, milliónyi szereplőnek van? J. K. S.: Nem előre megfontolt szándékkal nem adtam neki nevet, egyszerűen így alakult. Amúgy sem mindig könnyű a karaktereknek nevet adni, de itt kifejezetten nem kívánkozott hozzá. Talán mert nem lényeges. Bárhogy szólíthatnánk. Bárki lehetne. S. H. B.: Az egész emberiség benne van abban a fiúban. Érdekes, hogy készült egy színházi adaptáció is a regényből, amiben nemhogy neve nincs a főhősnek, de még egy lány is játssza a fiút. És működött. A regényeikből könnyen azt gondolhatnánk, hogy az izlandi írók csakis Izlandról szeretnek írni. Így van ez? S. H. B.: Igen, szigetlakókként talán jobban figyeljük magunkat, mint mások. Sokszor nem is igen tudunk mást figyelni, csak magunkat. És persze önmagunkban, kicsiben, benne van az egész világ, mint ahogy Hjalti, a regényem főhőse is maga a sziget. Azért persze vannak kitekintések… J. K. S.: …de nem jellemző. Szerintem ez nem kifejezetten izlandi sajátosság, azt hiszem, minden szigetországra igaz. Nézzük meg az angolokat! Bekerülni az angol regényírók közé, külföldiként, még ha ott is él az ember és angolul ír, egyenlő a lehetetlennel. Mi másból is meríthetne egy író, mint a saját környezetéből? A közvetlen közeliből szűrjük le az egyetemest. Aztán, hogy egy-egy regény ténylegesen hol játszódik, már nem is annyira érdekes. Mit gondolnak, az embereknek olykor kifejezetten szükségük van a katasztrófahelyzetekre? S. H. B.: Ó, az emberiség ilyeténképpen megszállott. Szüksége van rá, imádja a tragédiákat. Csak meg kell nézni egy híradót, tele van szörnyűbbnél szörnyűbb eseményekkel, amin jó borzongani, és valahol tudat alatt örülni neki, nem velünk történt. Mintha e nélkül nem is működnénk. J. K. S.: Azért abban van valami aggasztó, ahogy az emberek a valós eseményekhez, természeti jelenségekhez is úgy állnak, mintha tv-show-t néznének. Hiába figyelmezteted például a turistákat, hogy ne menjenek túl közel gejzírhez… S. H. B.: …igen, mintha tűzijátékot néznének. J. K. S.: Kísértik az ördögöt. Nem véletlenül nem szólnak regények a Mennyországról. Valószínűleg nincs ott semmi érdekes. Az izgalmas dolgok a pokolban történnek. És az emberek azt képzelik, hogy mindent, még a poklot is képesek kontrollálni. Amikor történik valami katasztrófa, kitör egy kicsi kis vulkán – az Eyjafjallajökull a sziget legkisebb vulkánjainak egyike –, és megzavarja a teljes európai légi közlekedést, arra figyelmeztet, milyen törékeny is minden, amit mi megrengethetetlennek képzelünk. + 1 kérdés Ha lesz egy kis szabadidejük, merre kalandoznak Budapesten? S. H. B.: Jókat eszünk, imádjuk a magyar konyhát. A csirkepaprikással egyszerűen nem tudok betelni. És fürdőbe is megyünk, Jón Kalman annak is a specialistája. J. K. S.: Ahogy a föld belsejéből szivárog fel a meleg víz és a gőz, mintha megmutatná magát kicsit a pokol. Azt hiszem, egy ilyen fürdőben közelebb lehet kerülni az ördöghöz. És ha ismerjük a végleteket, talán az univerzumot is jobban látjuk.

Jón Kalman Stefánsson

 (1963) izlandi író, költő. Mielőtt teljesen az irodalomnak adta át magát, dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban és rendőrként, irodalomtanárként és könyvtárosként. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, amit még kettő követett, majd prózát – egészen pontosan költői prózát (skáldskapur) – kezdett el írni, ami eddig 12 regényt eredményezett. A legnagyobb sikert a 2007–2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia érte el, amit tucatnyi nyelvre lefordítottak. Magyarul Egyed Veronika fordításában vehették kézbe az olvasók (Jelenkor Kiadó, 2019). Nyelvünkön korábban a Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt, A halaknak nincs lábuk című regénye (2013) jelent meg Patat Bence fordítói munkájának köszönhetően (Typotex, 2018). A Reykjavíkban élő írót négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjra. 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir

 (1974) izlandi újságíró, aki szakmáját a spanyolországi Salamancában és New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanulta, majd mielőtt visszatért volna Izlandra, Koppenhágában élt és dolgozott. Jelenleg az izlandi televízió munkatársa. A sziget című első regénye 2016-ban jelent meg, jelölték az Izlandi Női Irodalom Díjra és a DV Kulturális-Irodalmi Díjára is, számos nyelvre lefordították. Magyarul Patat Bence fordításában olvashatjuk (Cser Kiadó, 2019). Második regénye 2018-ban jelent meg, Hið heilaga orð (A szent szó) címmel.

Szerző

Vörös István: Ha a ma volt a tegnap holnapja

Publikálás dátuma
2019.10.19. 11:39

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A BÜRÖKRÁCIA Sok kedves ember szervezi, hogy elvegye a kedvem, a legtöbb nem is élvezi, de mivel kell, hát megteszi, hogy fűtsenek melegben, sok kedves ember szervezi, megegyezhetünk ebben, a jószándék megtervezi ellenséges közegben, a legtöbb nem is élvezi, de titkon mégis jó neki, falat bontat hidegben, magát kihez mérheti – nagysághoz legkönnyebben. Sok kedves ember szervezi, a gondot magára veszi, sötétbe lép fekete ingben, ez szerénység is egyben. A legtöbb nem is élvezi, ha jó híre nincsen neki. Ők vannak egyre többen. Sok kedves ember. Szervezi a legtöbb? Nem is: Élvezi! HA A MA VOLT A TEGNAP HOLNAPJA Tudod, hogy egyszer eljön az, akármit is teszel, hogy véget ér, amit mindenki ünnepel. De ha a rendszer elhagyott, minek szidnád a holnapot? Csinálj magadnak jó előre egy másik tegnapot. A ma volt a tegnap holnapja? De nem jön senki, hogy megmondja, hiszi, hogy úgy lesz, vagy álmodja, enyhülést hoz-e a károkra? Ha a fejed fölött a párt nevet cserélhet holnapig, legjobb, hogyha akkor már te leszel az új elit. Ma KISZ-es vagy talán, de már kicsit zavar, hisz sokkal jobb egy új irány, maholnap hivatal. Ha a holnap beépül a tegnapba, új rácsot szerelsz az ablakra. Hogy szomorúan gondolj a voltakra, dönts –                    még több whiskyt önmagadba. A SZÓRAKOZTATÁSRÓL A szórakoztatás a legnagyobb titok, unalmas, ha róla beszélünk. Miről sokat, s még mindig semmit nem tudok, az után úgyis hiába futok, pár ócska viccel kell beérnünk. A szórakoztatás a legnagyobb titok, vagy nem? Erről szívesen vitát is nyitok. Bölcselkedést és szexet összemérünk. Miről sokat – s még mindig semmit nem tudok, az folyton fejemben forog, szavak, helyek és alakok – ha egyet-egyet kicserélünk, a szórakoztatás a legnagyobb titok, mitől fölszárad a halálnyirok, és átformálódik személyünk: miről sokat – s még mindig semmit nem tudok, hogy lényegében, ki vagyok, s mikor nincs lényeg, mennyit érünk? Felmentés lehet-e a szenvedélyünk, vagy más tisztátalan dolog? A szórakoztatás a legnagyobb titok, miről sokat – s még mindig semmit nem tudok.
Szerző

Ongjerth Hanna: Temető

Publikálás dátuma
2019.10.19. 10:28

Újszülött válaszok nyugszanak a Megkésett Gondolatok Temetőjében. Másodpercekkel, percekkel, órákkal vagy napokkal később fogantak, mint amikor kellett volna, ezért világrajöttük után rögvest elásták őket. A hűvös levegőben elfojtott indulatok, és a törékeny önbecsülés reszketegen kószáló árnyai lengenek. A sírköveken egy-egy mondat áll: szándékosan metsző vagy akaratlanul odavetett megjegyzés, amelyre a kimondatlan felelet túl későn érkezett. És most ott nyugszik elhantolva, legyen neki könnyű a föld. Vannak, akik rendszeresen ápolják a sírjaikat. Mint Péter. Inget hord (a kék-fehér hajszálcsíkos a kedvence) és homokszínű szövetnadrágot. Kerek pocakja ívén feszül a gombok körül az anyag. Ötven körül van, tizenöt éve tanít barokk irodalmat a bölcsészkar angol szakán. Sűrű, göndör fekete haját olasz felmenőitől örökölte (mondogatta). Beszélgetés közben úgy néz, mint akit minden érdekel. Vastag, hússzínű szája önálló életet él. Amióta megpuhult az arca, takarosan nyírt szakállat hord. Nagyon szeret úszni: a vízben súlytalan. Naponta eszik egy datolyát, az iráni kollégája szoktatta rá. – Ehetsz többet is, de mindig prímszámnyit, ahogyan a próféta is tette – magyarázta neki Khalil a tantestületi kiránduláson. Péter csak egy sírt látogat (mert általában rögtön tudja, mit mondjon). „Milyen jó étvágya van valakinek!”, áll a megkésett válasz fejfáján. Arról elmélkedik a gödör melletti padon üldögélve, hogy talán ki kéne hantolnia, és a megfelelő pillanatban belevágni a felesége arcába: „Mert szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára?” Hülye ötlet. A megkésett gondolatokat azért is jobb mélyre temetni, mert lejártak, és idővel egyre csak tovább savanyodnak. És a felesége (állítólag) csak jót akart. Ha elmegy mellette, végigsimít a hátán. Nem különösebben érzéki mozdulat, mégis sokat jelent. Csak az érti, mennyit, aki harminc éve ugyanazzal az emberrel fekszik és kel. A szomszéd parcellán Anna és Maja állnak, csendben merednek egy frissnek tűnő halomra. Féltestvérek, az anyjuk közös. Ahhoz képest, hogy tizenhat év korkülönbség van köztük, elég jól megértik egymást. Mindketten tudják (amit a barátaik közül csak kevesen), hogy milyen 48 kilósan is zsírosnak lenni, lopva fel-felcsípni egy köteg bőrt a deréktájon a mosdóba menet; fogságban lenni akkor is, amikor már minden ajtót kitártak. Tudják, mit jelent a saját testük mostohájának lenni. Maja, az idősebbik, a húszas évei elején minden fontos étkezés után kiment a vécére hányni. Aztán fogat mosott (mert a fogaira kényes volt). Szerencsére már régen túl van rajta, mondja. Az ember legkésőbb az első terhességekor számot vet a testével, és megtanul vele bánni. Neki ráadásul ikrei vannak, teszi hozzá kedélyesen. Azt mondjuk nem tudja, képes lesz-e valaha megenni úgy egy sajtburgert sült krumplival, hogy aztán ne hajtsa ki másnap a lelkiismerete lemozogni a fölöslegesen bevitt kalóriamennyiséget, gondolja. Anna anorexiás. Most tizenhét. Szűk, sötét farmert és bő, piros-fekete kockás flanelinget hord. Vékonyszálú, kevés haját feketére festette. Már hónapok óta nem jött meg neki. Jó úton jár: csak még két kiló menjen le, és akkor leáll. A barátja, Gábor elfogadja és támogatja (ha ez neki fontos), csak ne csináljon hülyeséget. A lány hálás, Gábornak pedig így az egyszerűbb. Maja és Anna jó testvérek, most mégis zavarban vannak. Részegek, ahogy a temetőbe járó gyászolók jó része. – Mondjad már, mi volt – nógatja a húgát Maja. Sokáig tartott, amíg idáig jutottak, őbenne van négy sör és egy zubrovka, és kivételesen Anna is ivott. Most már muszáj elmesélnie, mi a baja. – Tudom, hogy hülyeség – kezdi Anna. A körmével igyekszik minél nagyobb darabban lehántani a hideg sörösüveg testéről a címkét. – Tegnap kocsmázni voltunk Gáborral és a haverjaival. Aztán szóba került valamelyik barátja, aki nem tudott eljönni, mert valami csajjal találkozik. És arról beszéltek, hogy ki az új lány. Én ismerem a gimiből, eggyel alánk jár. Az a feltűnősködő típus, de különben aranyos. – És? – És akkor a Balázs bedobta, hogy tök jó nő, mire Gábor, hogy „ja, és van is mit fogni rajta”. Érted? Úgy, hogy ott ültem mellette. – Hú, de szar lehetett. – Legszívesebben mondtam volna neki, hogy akkor miért nem dugod meg te azt a kövér tehenet, de csak később, az éjszakain jutott eszembe. – Jobb, hogy nem mondtad – bólogat Maja – Nem tudhatod, hogy pontosan hogy értette. Maja biztosan nem vitt volna senkit egyik sírjához sem, egyébként is kerülte a temetőt. Jól házasodott: nem csoda, hogy boldog. Az esküvő után kiköltöztek a zöldbe. Nem messze: kocsival fél óra, vonattal 40 perc a Déli. Informatikus diplomáját és a két felsőfokúját bezárta az íróasztalfiókba, és a szülés után otthon maradt az ikrekkel. Iszonyú nehéz volt az eleje: mindkét kisbaba hasfájós volt, ezért két hónapon keresztül minden este órákig ordítottak. Azelőtt elhűlt, ha csecsemőgyilkos anyákról olvasott a kisszínesekben, most, ugyan nem jó szívvel, de hajlott rá, hogy erőből földhöz csapja a sajátjait. Amikor tizenhat évesen egy szakítás után részegen ment haza, az anyja nem veszekedett vele, mint máskor, ha a tanítás után dőlt belőle a cefreszag. Leültek a konyhaasztalhoz. A fonott ernyőjű lámpa meleg fénnyel világított. Maja izzadt alkarja rátapadt a fehér viaszos vászonterítőre. Szomjas volt. Fájt a szíve, szó szerint, mondta: szorított a mellkasa, szorított a torka. (Mindent feketére festeni, jól értette, mit jelent, bizonygatná most, majdnem húsz évvel később.) Ő szakított. A fiú is sírt. Attól fél, hogy most rakta ki élete szerelmét, és csak később fog rájönni, mekkora bajt csinált. – Emiatt kár aggódni – vigasztalta az anyja ott, a konyhában –, úgyis csak a végén fog kiderülni, ki volt életed szerelme. Ha egyáltalán. Talán több is lesz. Talán egy sem. Száraz hülyeség, gondolta Maja, de azért megjegyezte, amit hallott. Most, tizenhét évvel később már jól van. Olyan jól, hogy senki nem is érzi szükségét, hogy keresse. Ha bevásárolni indul, szépen felöltözik. Örül, hogy embereket lát. Párhuzamos világokban él: az ikreket valóságosan tolja ki már négyszázhuszadszorra a házból, hogy céltalan sétára induljon velük, a férjét is offline szereti. Minden mást a Facebookon csinál: ott beszélget, örül, bosszankodik, kacérkodik, nyomoz, megfigyel, politizál. Felhúzza magát, amikor az ismerősei tenyérnyi bejegyzésekben köszönik meg különleges barátaiknak a felejthetetlen születésnapjukat. Biztos magányosak, aztán azért kell világgá kürtölniük, mennyire szereti őket mindenki, hangzott a fensőbbséges diagnózis. Aztán rövid gondolkodás után belátta, hogy igazából ő irigykedik: azóta inkább továbbgörget. Egyik nadrágocska a másik után. Hogy lehet valakinek ilyen pici lába. Egyszer majd akkora alsógatya fog nekik kelleni, mint az apjuknak. Minek az ekkora gyereknek mellény. Legeltesd juhaimat. Teregetés közben időnként mégis kitéved a temetőbe. Ott feküdtek az ágyban, Endre leoltotta a kislámpát: aludni akart. Maja még nem. Szóvá tette, érvelt (mintha lehetne). „Bazmeg, beteg vagy te, hogy számolod?!”, áll a síron. „Biztos nem tenném, ha időnként én is elmennék”, idézi fel keserűen az elásott választ. Egy pillanatra lehunyja a szemét, az ajkait összepréseli. Aztán ellazítja a vonásait. A vizes nadrág úgy csattan a levegőben, mint az ostor, ahogy teljes erőből kirázza, hogy aztán könnyebb legyen vasalni. Péter most nem egyedül érkezett. Egy hatalmas, a jókedvtől kicsattanó nő kezét fogja, és olyan hévvel húzza maga után, mint annak idején a kislányát, amikor már villogott a zöld lámpa. Szavaik és mozdulataik lendületén érződik az üveg merlot, amit megittak. A barátaiknál voltak vacsorázni; még a kemény, szürke abrosszal leterített asztalnál ültek, amikor Péter úgy döntött, kiássa az évek óta gyászolt választ. – Szegénykém, ilyen éhes maradtál? – fordult oda hozzá a felesége ártatlanságot mímelve, amikor másodszor akart venni a süteményből. Nóra fekete hajú, karcsú ötvenes nő volt. A beszéde harsány, a humora kegyetlen és elragadó. Minél nagyobb volt a hallgatósága, annál jobban érezte magát a bőrében. – Szállj már le rólam végre – felelt Péter kimérten. Nagy levegőt vett, hogy végre mégis kimondja: – Szerinted te szebb vagy, amikor rájársz a pálinkára? Nóra barna szemei elkerekedtek, vékony orrcimpái kitágultak. A vállai megfeszültek. Aztán kényszeredetten elmosolyodott, úgy fújta ki orrán a levegőt, mintha egy olyan fekete viccen mulatna, amin nem is illik nevetni. Többé nem simított végig a férje hátán, amikor elment mellette.
Szerző