Hinni rendületlenül a jóban - Interjú két izlandi íróval, Jón Kalman Stefánssonnal és Sigríður Hagalín Björnsdóttirral

Mindketten nagy népszerűségnek örvendenek Izlandon – az egyikük a szigetország sztárírója, a másikuk televíziós újságíró, nem mellesleg pedig maga is kétkötetes szerző. Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir civilben is társak, közösen vettek részt a Margó Irodalmi Fesztiválon is – Jón Menny és Pokol-trilógiája, Sigríður pedig a magyarul most megjelent, 2016-os regénye, A sziget apropóján. Az írópárossal egymás műveiről, természetről, elszigeteltségről, az ördögről és a csirkepaprikásról beszélgettünk.

Mennyire ismerik egymás munkásságát? Tudnának említeni egy-egy speciálisan izlandi motívumot a másik regényében?

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Jón Kalman ma az egyik legnagyobb név Izlandon, szóval őt nem lehet nem ismerni. (nevet) Nem tudom, hogy ez Izland vagy személy szerint az ő specialitása, de azt, ahogyan az ember küzd a természettel az életben maradásért, azt a fajta tehetetlenséget, ami az elemek erejével szembesülve letaglózza az embert, Jón Kalmannál senki sem tudja érzékletesebben megírni.

Jón Kalman Stefánsson: A sziget pedig már önmagában válasz a kérdésre: a felvetés, hogy egy izolált közösségnek minden kapcsolata megszakad a külvilággal, a kontinenssel, nem történhetett volna meg Európa közepén. Lényege az elszigeteltség.

S. H. B.: És nemcsak földrajzilag, hanem politikailag vagy akár pszichológiailag is. Igen, azt hiszem, Izlandon jobban értjük, mit jelent elkülönülni.

A természet mindkettőjük regényében kulcsszerepet kap: a múlt század elején játszódó Menny és Pokol könyveiben mintha az ember ellensége lenne, ami olykor halált hoz, s ami ellen a tudományos és technikai fejlődés vívmányaival lehetne felvenni a harcot. A szigetben viszont, az információáramlás megszűnése miatt összeomló modern társadalom számára mintha épphogy a túlélést jelentené. Mit jelent önök számára a természet?

J. K. S.: Izland története önmagában a túlélés története. A speciális klíma, a szélsőséges időjárás, a szélviharok és az egyéb környezeti hatások, a sok vulkánkitörés például próbára teszi az embert. Ugyanakkor ad egyfajta alázatot, megnyugvást is. A halál eshetősége sokáig annyira benne élt az izlandi emberek mindennapjaiban, hogy szinte nem is félnek tőle, nem menekülnek előle. A XVIII. század végén, minden idők legnagyobb vulkánkitörése miatt, illetve az utána dúló éhínségben az izlandiak egyötöde, tízezer ember halt meg, és az egész északi féltekén elindult egy lehűlés. Még ma is olyan szelek, gejzír- és vulkántevékenység van a szigeten, hogy amikor egy-egy hosszabb európai útról hazatérek, felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet itt egyáltalán élni? Aztán persze azonnal felötlik az emberben az érem másik oldala is: semmi nem annyira szép, mint az izlandi természet naplementében vagy korán reggel – ez a durvaság és szépség egyszerre maga a Kant által megfogalmazott fenséges. Amivel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálkozást és egyszerre gyönyört vált ki. Az izlandi természet élő, mindig érezni az erejét.

S. H. B.: Érdekes ellentét ez, mert közben meg, egy másik nézőpontból, Izlandon nagyon is könnyű élni. Egyfelől a természeti kincsei – a feltörő meleg vizes forrásoknak hála például minden ház geotermikus fűtésű –, a gazdagsága, másfelől a technológiai fejlettség miatt. Én éppen arról szerettem volna írni, mi történik, ha mindaz, amit a XXI. századra a fenekünk alá toltak, egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné válik. Mi van akkor, ha a luxus és a technika egy csapásra kivonul az életünkből? A könnyebbséget a ma embere számára épp az jelenti, hogy már nincs annyira kiszolgáltatva a természetnek. Van mi mögé bújni előle. Ha megszűnne a technológia bástyája, kénytelenek lennénk újra közel menni a természethez, hogy megszerezzük, amit ad. Csak hát ez nyilván azzal járna, hogy ismét muszáj volna szembesülni vele, el is vesz.

J. K. S.: Emlékszem, miután olvastam A szigetet, gyakran azon kaptam magam, hogy vizsgálgatom, mennyire ellehetetlenedne az életem, ha a disztópia valósággá válna. Hogy a hétköznapi rutinunk milyen nagymértékben függ másoktól, külső hatásoktól. Nem lehetne csak úgy leugrani a szupermarketbe, ha fogytán otthon az étel, és isten ments, hogy egy ilyen helyzetben gyógyszerre vagy orvosra legyen szüksége az embernek.

A sziget utolsó néhány mondata a teljes elszigetelődésről szó: „A világ néha olyan kicsi, hogy mindössze egy öregember és öt árva gyerek alkotja egy kihalt fjord mellett.” Jón Kalman, milyen jövőt képzel nekik?

J. K. S.: Alapvetően optimista vagyok. Valahogy úgy képzelem, hogy a gyerekek mindig a túlélés zálogai. Aki borzalmas dolgokon megy keresztül, csak egyre erősebb lesz. Igen, azt hiszem, ezek az emberek képesek megküzdeni a természet erejével, durvaságával. Talán naiv vagyok, de hiszek az emberiségben. Az emberiségben rejlő erőben. Tudom, hogy a történelem mást mutat, hogy mindig lesznek fasiszták, populisták, sötét idők. Mégis azt gondolom, hogy itt legbelül, mélyen, mindenki a boldogságra vágyik, és ez a vágy előbb-utóbb felülkerekedik a hatalmi törekvéseken. Minden fasizmusnak, minden populizmusnak vége szakad egyszer. Azt gondolom, nem tehetünk mást, mint hogy rendületlenül hiszünk benne, jól alakulnak a dolgaink.

S. H. B.: Én azért nem vagyok ennyire optimista. Reménykedem és szorítok értük, de ha meg kellene írnom a regény folytatását, valószínűleg nem tudnék boldog végkifejletet írni. Így hát inkább bele se vágok.

J. K. S.: Jó, az igaz, hogy ha nyitva hagyjuk a végét, könnyebb pozitív folytatást képzelni, mintha minden aspektust figyelembe véve elkezdenénk logikusan végiggondolni, mi következhet ebből vagy abból.

Sigríður, mit gondol, a Menny és Pokol-trilógia harmadik kötete, Az ember szíve végén meghal a főszereplő fiú? Beömlik a tenger a barlangba vagy sem?

S. H. B.: Ó, egy kis fantáziával valószínűleg megmenthető lenne, de én biztos vagyok benne, hogy meghal a fiú. Bár mintha Jón Kalman nem egyértelműen így gondolná…

J. K. S.: Szándékosan hagytam nyitva a végét, hogy az olvasó szabadon gondolhassa tovább. Én persze tudom, hogy folytatódik az utolsó jelenet, de eszem ágában sincs elmondani. Az emberek hajlamosak hinni az írónak, abban a hitben élnek, hogy a szerző mindentudó. Azt szerettem volna, hogy az olvasó döntsön.

Miért nincs neve a főhősnek, miközben az összes többi, milliónyi szereplőnek van?

J. K. S.: Nem előre megfontolt szándékkal nem adtam neki nevet, egyszerűen így alakult. Amúgy sem mindig könnyű a karaktereknek nevet adni, de itt kifejezetten nem kívánkozott hozzá. Talán mert nem lényeges. Bárhogy szólíthatnánk. Bárki lehetne.

S. H. B.: Az egész emberiség benne van abban a fiúban. Érdekes, hogy készült egy színházi adaptáció is a regényből, amiben nemhogy neve nincs a főhősnek, de még egy lány is játssza a fiút. És működött.

A regényeikből könnyen azt gondolhatnánk, hogy az izlandi írók csakis Izlandról szeretnek írni. Így van ez?

S. H. B.: Igen, szigetlakókként talán jobban figyeljük magunkat, mint mások. Sokszor nem is igen tudunk mást figyelni, csak magunkat. És persze önmagunkban, kicsiben, benne van az egész világ, mint ahogy Hjalti, a regényem főhőse is maga a sziget. Azért persze vannak kitekintések…

J. K. S.: …de nem jellemző. Szerintem ez nem kifejezetten izlandi sajátosság, azt hiszem, minden szigetországra igaz. Nézzük meg az angolokat! Bekerülni az angol regényírók közé, külföldiként, még ha ott is él az ember és angolul ír, egyenlő a lehetetlennel. Mi másból is meríthetne egy író, mint a saját környezetéből? A közvetlen közeliből szűrjük le az egyetemest. Aztán, hogy egy-egy regény ténylegesen hol játszódik, már nem is annyira érdekes.

Mit gondolnak, az embereknek olykor kifejezetten szükségük van a katasztrófahelyzetekre?

S. H. B.: Ó, az emberiség ilyeténképpen megszállott. Szüksége van rá, imádja a tragédiákat. Csak meg kell nézni egy híradót, tele van szörnyűbbnél szörnyűbb eseményekkel, amin jó borzongani, és valahol tudat alatt örülni neki, nem velünk történt. Mintha e nélkül nem is működnénk.

J. K. S.: Azért abban van valami aggasztó, ahogy az emberek a valós eseményekhez, természeti jelenségekhez is úgy állnak, mintha tv-show-t néznének. Hiába figyelmezteted például a turistákat, hogy ne menjenek túl közel gejzírhez…

S. H. B.: …igen, mintha tűzijátékot néznének.

J. K. S.: Kísértik az ördögöt. Nem véletlenül nem szólnak regények a Mennyországról. Valószínűleg nincs ott semmi érdekes. Az izgalmas dolgok a pokolban történnek. És az emberek azt képzelik, hogy mindent, még a poklot is képesek kontrollálni. Amikor történik valami katasztrófa, kitör egy kicsi kis vulkán – az Eyjafjallajökull a sziget legkisebb vulkánjainak egyike –, és megzavarja a teljes európai légi közlekedést, arra figyelmeztet, milyen törékeny is minden, amit mi megrengethetetlennek képzelünk.

+ 1 kérdés

Ha lesz egy kis szabadidejük, merre kalandoznak Budapesten?

S. H. B.: Jókat eszünk, imádjuk a magyar konyhát. A csirkepaprikással egyszerűen nem tudok betelni. És fürdőbe is megyünk, Jón Kalman annak is a specialistája.

J. K. S.: Ahogy a föld belsejéből szivárog fel a meleg víz és a gőz, mintha megmutatná magát kicsit a pokol. Azt hiszem, egy ilyen fürdőben közelebb lehet kerülni az ördöghöz. És ha ismerjük a végleteket, talán az univerzumot is jobban látjuk.