Lokális ügy

Aki nem olvassa, de most mégis kíváncsi lett rá, mi is az a Lokál, nézzen utána, mi lett a lapban közölt „Sorossal koccintott a Jobbik” című iromány sorsa. Az ingyen osztogatott Lokálban az uszító álhír után a leggyakoribb műfaj a helyreigazítás, de az említett anyag különösen tanulságos: a 23 soros szöveget 17 sorban korrigálták egy bírósági ítélet után, ami nagyjából azt jelenti, hogy egyetlen igaz állítás sem volt benne.
Ugorjunk most vissza az időben odáig, amikor a Horn-kormány idején a kereskedelmi tévéfrekvenciákat meghirdették. Akkor a jobb- és a baloldal teljes egyetértésben (!) kaszálta el a legmagasabb pontszámú pályázót, abból a vélelemből kiindulva, hogy az amerikai hátterű Írisz TV „túl liberális” lenne. A jogilag védhetetlen döntés mögött az a védhető érv állt, hogy egy korlátosan igénybe vehető nyilvánosság-szeletet nem lehet egyetlen ideológia szolgálatába állítani. Ha ez a liberalizmusra igaz volt, akkor az illiberalizmusra is igaznak kell lennie.
A BKK területén és az aluljárókban történő újságterjesztési jog közgazdasági értelemben ugyanolyan szűk jószág, mint a tévéfrekvencia. Amennyiben az állam – az önkormányzat – köztájékoztatási célra akarja használni, akkor a használatot egyrészt átlátható módon meg kell pályáztatni, másrészt a kiírásban ki kell kötni feltételként a hatályos médiaszabályozás betartását, mindenekelőtt az alkotmányban és a sajtótörvényben rögzített állampolgári alapjog, a sokszínű és pártatlan tájékoztatás biztosítását. Amikor ugyanis az állam – az önkormányzat – egy szűk jószágot osztogat, neki magának kell gondoskodnia (lehetőség szerint) a versenyről, és (mindenképpen) a teljes állampolgári közösség érdekében történő fölhasználásról. 
Ha lesz ilyen pályázat, azon a Lokál ugyanúgy hátránnyal indul majd, mint az NMHH tenderein a jogsértő múltú tévék és rádiók. Akár ki is lehet zárni, erre is van számos példa a médiahatóság gyakorlatában. A főváros egyet nem tehet meg: nem cserélheti le az egyik párt monopóliumát egy másik pártmonopóliumra.

Egyszavas különbség

A költő földiekkel játszó égi tüneménynek nevezte, a szikár politikatudomány az érzelmi politizáláshoz és a mozgósításhoz sorolja. Remény nélkül se élet, se politika. Ha volt valami, ami az elmúlt kilenc és fél évben megnyomorította a magyarok nem fideszes felének lelkét, az a reménytelenség volt. 2010 óta sokan lemondtak a társadalmi aktivitásról, visszahúzódtak a magánéletbe, vagy ami még rosszabb, el is hagyták az országot. Egyre kevesebben jártak tüntetésekre, egyre gyakrabban jelentek meg a kormány okozta helyzet helyett az ellenzéket ostorozó írások. 
Mi, magyarok különösen hajlamosak vagyunk a borúlátásra, de nem is csak Magyarországon vett erőt az apátia: jött a Brexit, Trump, az európai szélsőjobb előretört, a baloldal és a liberalizmus visszaszorult. Két nappal az önkormányzati választás előtt egy európai ország budapesti nagykövetségén a nemzeti identitásról rendeztek beszélgetést, amely gyorsan átcsapott a mind több helyen eluralkodó politikai pesszimizmus okainak fürkészésébe.
Pedig csupán tizenegy éve, hogy egy korábban szinte ismeretlen amerikai alkotmányjogász, egy alig kétéves szenátori múlttal rendelkező, fekete fiatalember két, lényegében ugyanazt jelentő mondással bejutott a Fehér Házba. Az egyik szerint „Meg tudjuk csinálni”, míg a másik: „Változás, amelyben hihetünk”. Mindkettőt egyetlen szóba lehet sűríteni: remény.
A vasárnapi választási eredmények persze az eddiginél több hatalmat, pénzt, befolyást is adtak az ellenzéknek, de a legfontosabb az, amiből eddig a legnagyobb volt a hiány. Orbán Viktor se 2010-ben, se 2014-ben, se 2018-ban nem azért nyerte meg az országgyűlési választást, mert részletes programja megragadta a polgárokat. Programot írni amolyan liberális szokás, amelyet jobb körökben ajakbiggyesztéssel illik lefitymálni. Orbán ereje a felhorgadó érzelmekben van: magyarok vagyunk, mindenki ellenünk, főleg Soros és a migránsok, de mi akkor is kijutunk az Európa Bajnokságra, vagy ha nem, meghosszabbítjuk a kisvasutat Bicskéig, a kutyaúristenit!
Az irracionális érzelmi politizálásról leperegnek a racionális érvek, a mindent laposra taposó úthenger láttán elborzadnak a tévesen az ész fölényében hívő „szemüvegesek”. Az utolsó leoltja a villanyt, ha utoljára is, de meghal a remény, Orbán 2030-ig tervez. 
A vaksötétben egyetlen fénysugár is feltűnik, most pedig egy egész köteg érkezett. Ettől még nem lesz világos, de nem sokkal korábban még ennyit sem remélhettünk. 
A korábbiakkal szemben a különbség nem a voksok számában van. Az nagyjából ugyanúgy alakult, mint tavaly tavasszal. Az eltérő végeredményt kizárólag az ellenzék közös fellépése okozta. Az ellenzéki egység tehát a remény szükséges előfeltétele. 
A remény azonban nem több, mint ami: lehetőség. Csokonaitól tudjuk, hogy egyrészt csalfa, másrészt vak. A most megtalált, de már sokszor csalódott választót könnyebb elveszíteni, mint megtartani, az ősz által most ránk szórt ezer virágból tavaszra már csak emlék marad. A reményt szavak keltik ki, de csak a tettek tartják életben.

Össznemzeti trehányság

Van valami elképesztő abban, ahogy furtonfurt használják, használjuk a nemzet fogalmát. Mert mi is a nemzet? Modern politikai közösség. Egyik típusa, a kulturális nemzet, a Rajnától Keletre: az anyanyelv, kultúra és történelem közösségén alapul. Ez a mi nemzetfogalmunk: németeké, cseheké, lengyeleké, magyaroké. A másik típus az államnemzet. Eszerint azok tartoznak egy nemzetbe, akiket az alkotmány, törvények, politikai intézmények, vagyis az állam összekapcsol. Ilyen nemzet a francia, brit, svájci, amerikai, kanadai. Egy erdélyi magyar a kulturális nemzet logikája szerint a magyar, az államnemzet logikája szerint a román nemzethez tartozik. Tessék megkérdezni, hová sorolja magát!
Vagy tizenöt éve Nemzeti Alaptantervet hozott létre az akkori kormány. Csak hát, ha valóban nemzeti volna, a romániai, szlovákiai magyarokra is vonatkozna ez a tanterv – holott csak azokra érvényes, akik ezen a 93 ezer négyzetkilométeren élnek. Ez bizony országos alaptanterv, és nem nemzeti. Mai kormányunk nemzeti tanévnyitót tart. Pedig ez az ünnepség a határon túl élő magyarokra nem vonatkozik, míg Magyarországon azokra is érvényes, akik nem magyar anyanyelvűek. Nem nemzeti, hanem országos tanévnyitóról van hát szó. Nemzetközi labdarúgó mérkőzést játszunk Szlovákiával? Akkor a felvidéki magyar focistának a magyar csapatban lenne a helye, hiszen a magyar anyanyelvűek, kultúrájúak közösségébe tartozik – de ő a szlovák válogatott játékosa lesz. Merthogy igazából országok közötti labdarúgó mérkőzésről volna szó. És a csallóközi magyar országa Szlovákia, noha nemzete a magyar. 
Miniszterelnökünk nemzetépítésről beszél. Valójában a nemzet már felépült. A nemzetté válás (nemzeti ébredés, nemzeti újjászületés, vagy, ám legyen, nemzetépítés) a XIX. század első felében zajlott le – 1848-ra a magyar (és a legtöbb európai) nemzet már készen állt. Jól mutatja ezt az 1844-es nyelvtörvény, elkészült két himnuszunk, vagy az a nemzeti érzés, amelynek szerepe volt abban, hogy százhetvenezres honvédséget gyűjthettünk össze félév alatt. 
Honnan a nemzet szó mindenáron való alkalmazása? Nyilván szerepe van ebben a tudatlanságnak is. No meg annak, hogy politikai szótárunk jó része tükörfordítás németből és angolból. Ezért lehet az ENSZ Egyesült Nemzetek Szervezete (egy amerikai, holland vagy svájci számára tényleg az!), holott a kulturális nemzetek nézőpontjából valójában egyesült országok szervezetéről van szó. Ha nemzetek lennének a tagjai, miért nincs képviselete az ENSZ-ben a huszonötmillió kurdnak, és miért van Nigériának, ahol 270 nyelvet beszélnek? 
Ennél is fontosabb azonban a nagyotmondás szándéka, a propaganda önmozgása. Ha jobboldaliak vagyunk, lehetőleg minden második mondatunkban szerepelnie kell a nemzet fogalmának. (Azért nem mindegyikben, mert a migránsoknak és Sorosnak is kell a hely). Ha meg baloldaliak vagyunk, ott az örök bizonyítási kényszer, hogy mi is a nemzet tagjai vagyunk ám! (Mintha bizony a nemzethez tartozást joggal vehetné el bárki). 
Mi hát a teendő? Nemzetközi (valójában persze országok közötti) szerződések szövegén éppúgy nem változtathatunk, mint az ENSZ nevén. De legalább a sajtóban, a művelt emberek magánbeszélgetéseiben, az iskolában odafigyelhetnénk a nemzetfogalom okszerű használatára. Nem akkor vagyunk jó magyarok, ha naponta százszor használjuk a szót: nemzet. Elegendő volna akkor alkalmazni, amikor tényleg nemzet(ek)ről beszélünk. A szerző tanár
Szerző
Ujlaky István