Sodródás veszélyes vizeken: okok és következmények

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:45

Fotó: MICHAEL KAPPELER / AFP
Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre.
A világpolitikai teszetoszaság farvizén, csak súlyosbodnak a globális gondok – írták nemrég a G7 legutóbbi találkozóját értékelve. Ennek tükrében világunk egy irányítás nélkül sodródó hajóhoz hasonlít. Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre. Amikor pedig a pillanatnyi benyomásaik hatására meghozott döntéseik következményeivel szembesülnek, csodálkoznak, és szörnyülködve kérdezik: miért is történt ez meg? Végül – más megoldást nem látván – kiválasztanak valakit, akire mindent rá lehet kenni, és rámutatnak: ő volt a tettes!

Rendszerválság

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet” – mondta Kierkegaard. Ezzel részben arra utalt, hogy a múlt eseményei felismerhető mintát kínáló rendbe szerveződnek. Ilyen helyzetben eligazítást nyújt W. Churchill tanácsa: „Minél messzebb tekintsz vissza múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Ám jelen helyzetünkben – zűrzavar és a kiszámíthatatlanság mindenütt – ez a tanács félrevezető. Ebből a perspektívából visszatekintve szépül meg a múlt. Holott a XX. század második fele – az akkor készült filmek és irodalmi alkotások tükrében – akár őrült korszaknak tűnhet. A mából visszapillantva mégis a kiszámítható gazdagodás és a szélesedő szabadság érvényre-jutásának időszakának látszott. Napjainkban azonban az elemzők egyetértenek abban: a világ válságkorszakba lépett. Ezért, amikor napjainkat a kiszámíthatatlan változások, a sorjázó krízisek korának érezzük, ez nem a depresszióra hajlamos modern ember szubjektív érzése. A válságokat ugyanis – eltérően a múlttól – nem egyes felelőtlen politikusok vagy önző vállalkozók idézik elő. Még csak nem is hatalmi csoportok – politikai pártok vagy globális vállalatok – mohósága, elvakultsága és a közérdeket figyelmen kívül hagyó viselkedése sodorják a szakadék szélére a társadalmakat. Miközben persze tevékenykednek egyéni és csoportos „zavarkeltők”, az emberiség a valóságban úgynevezett rendszerválsággal kénytelen szembenézni. A rendszerválság azt jelenti: még ha mindenki jó-szándékú és pusztán a törvények adta kereteken belül keresi érdekeinek érvényesítését, akkor is bekövetkeznek krízisek. A globális világ ugyanis kezelhetetlenül bonyolulttá és szorosan csatolttá vált: a dolgok „maguktól” - tehát rossz szándék vagy ostobaság hiányában is – elromolhatnak és válság robbanhat ki. A rendszerválság határozott döntéseket, de megfontoltságot és felelősségteljes viselkedést követel. Ehelyett az országokat, globális vállalatokat és a sok-milliárd embert magában foglaló világunk kormányozhatatlanná vált hajóként sodródik. Mintha a korábban megbízható „kapitány”, a fegyelmezett legénység és az általában civilizált utasok is elveszítették volna józan ítélőképességét. Úgy tűnik, mintha a kiszámíthatóan alakuló utazás egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb körülmények között folytatódik. A helyzetet, a kutató – Berry Schwartz, TED prezentációjában – egy gyógyulást kereső beteg példájával világítja meg, aki reménykedve kérdezi orvosát: mit tegyek doktor úr? Több lehetőség is van, válaszolja az orvos: Ha ezt teszi, annak ezek a előnyei és ezek a hátrányai, ha meg azt teszi, annak ilyen előnyei és ilyen hátrányai vannak. De mikor járok jobban doktor úr? – ismétli meg a beteg a kérdést. A válasz: mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai. Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? De én nem vagyok a maga helyében! A jelenet világosan példázza: egy vélhetően súlyos betegséggel küszködő páciens – aki nem érti mi a baja, nem fogja fel, mi történik vele, nincs tisztában a betegség lehetséges lefolyásával, és már csak állapota miatt is képtelen racionálisan mérlegelni helyzetét – arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon. Gondoljunk erre a betegre, amikor világunkat – egyre többen – súlyosbodó betegséggel küszködőnek látjuk. A polgárok egy része még csak figyel a szakemberekre, bár megzavarja őket a sokféle, néha ellenmondó vélemény. A többség el van azzal, hogy nem érti, ami körülötte történik, és csak azt érzi, valami nagy baj van. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy az ember – miként a súlyos betegként saját életében – a politikában is hajlamos lesz csodadoktorhoz fordulni, kizárólag benne bízni és csak az ő tanácsait megfogadni. Azok pedig csodát ígérnek, és a terápiát – a gyógyszereket és a kezelést – mellékhatások nélkülinek hirdetik. Közben meg azt sulykolják, „csak rám figyelj”, miközben másokra azzal mutatnak, „ne higgyél azoknak a sarlatánoknak”. A kúra mégis egyre hosszabb, és drágább. Az enyhülés rövidebb szakaszait a súlyos fájdalmak és megpróbáltatások korszakai követik.

Megmérettél...

Ebből a perspektívából az évtizedekkel ezelőtti múlt – amit akkor problémákkal telinek gondoltunk – a boldog ifjúság, a háborítatlan béke, és a zavartalan gyarapodás korszaka volt. Ma úgy él emlékezetünkben, mint amikor magunk alkottuk jövőnket, és döntöttünk arról, amit meg akartunk valósítani. Most viszont úgy érezzük: ki vagyunk szolgáltatva beláthatatlan változásoknak és érthetetlen eseményeknek. Nem mi választjuk a jövőt, és azt sem, mit fogunk megtenni. Egyszerűen csak megtörténnek velünk a dolgok, és gyakran még reagálni is képtelenek vagyunk a váratlan történésekre. Mindez félreérthetetlenül jelzi: pusztán sodródunk az eseményekkel. Mindig csak reagálunk, arra, ami éppen történt, de tesszük ezt a következmények és folyamatok hosszú távú lefolyásának megértése nélkül. Nem vesszük észre, hogy ösztönszerű cselekedeteinkkel folyamatosan újraformáljuk a helyzetet, ám többnyire súlyosbodnak gondjaink. A Brexit története – napjaink egyik legnagyobb figyelmet kiváltó történése – a kiszámíthatatlan lépések, váratlan fordulatok és a korábban elképzelhetetlennek vélt események kaotikus sorozata. A félreérthetetlen sodródás jeleit megtapasztalva mindenki csak sopánkodik: nahát, milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, pedig én/mi mindig jót akartunk, és keményen dolgoztunk. De ugyanez érhető tetten a Föld bármelyik régiójában, a világpolitika és a világgazdaság bármely más eseményében. Közben azonban az egész globális rendszer sodródik, és azt, hogy merre, azt igazán senki nem tudja. Még nem világos, hogy aminek tanúi és résztvevői is vagyunk, vajon tragédia-e, esetleg csak dráma, de az bizonyos, hogy nem vígjáték. Ugyanis, sehol megnyugtató végkifejlet, mindenütt növekvő zűrzavar. Az események ilyetén menete azért különösen sokkoló, mert negyedszázada – a rendszerváltásokat követően – minden lenyugodni látszott. Még olyanok is voltak (F. Fukuyama), akik a történelem végét vizionálták: az összecsapások kora lezárul, kicsinyes alkudozásokkal teli, de békés, majdhogynem unalmas világ köszönt ránk. A XXI. században azonban minden összezavarodott és felbolydult. Alapvetően megváltoztak az egyének, az országok és az egész emberiség életfeltételei. Ez mindenkit – a társadalmakat és a 7.6 milliárd polgárt egyaránt – eddigi életmódjának, életfelfogásának alapvető újragondolására kényszerít. Ez a helyzet Belsazár a király lakomájának történetét idézi, amikor váratlanul egy emberi kéz ujjai jelennek meg a levegőben, és azt írta a falra: „Mene, mene, tekel, uparszin”. A megfejtést – „Megmérettél és könnyűnek találtattál” – a bölcs, Dániel, adta meg, ám ez nem kínált megnyugvást, pusztán az elkerülhetetlen véggel szembesítette az uralkodót. Már egy évtizede hasonló értelmű írás olvasható a föld legalább 4 milliárd lakójának falán: „Sajnos, az életmód, amelyet választottál, már kifogyott.” („Sorry! The lifestyle you ordered, is currently out of stock”). Közben pedig három és félmilliárdnyi ember csak vágyakozik arra, hogy követhesse a jólétben élők – követhetetlenné vált – életmodelljét.

Közös modell a megértéshez

Az egyének és a közösségek életében előbukkanó válságokhoz való alkalmazkodásnak – a társadalmi szintű tanulásnak – három aktív szeplője van: a politikus, az elit, és a polgár. A politikus szerepe eredetileg az volt: érzékelve egy válságot, kigondolja a megoldást, megtegye ajánlatát a társadalomnak, majd ha felhatalmazást kap és kormányra kerül, megvalósítsa ígéreteit. Az elit feladata volt, objektíven elemezni a valóságot, tájékoztatni a társadalmat és közvetíteni a politikusok és az állampolgárok között. A polgár szerepét kijelölte a demokrácia: megérteni, hogy az adott körülmények között a javasolt megoldásoknak mik a következményei, mérlegelni melyik megoldás a leginkább megfelelő, majd a választáson hatalomra segíteni azokat, akitől ennek megvalósítását reméli. Az 1980-as évekig e három csoport együttműködése viszonylag zökkenőmentes volt. A politikus – lehet, hogy nem örömmel – elfogadta, hogy az elit megmondja, mi a helyzet és ebből következően mit lehet ígérni. Az elit elfogadta, hogy nézetei vitathatóak, és neki tudományos tényekkel és racionális érvekkel kell azt alátámasztania. A polgár pedig képes volt megérteni a valóságnak azt a képet, amit az elit felrajzolt elé, és elfogadta, hogy a politikus ennek keretei között keresse a megoldást Az elmúlt évtizedekben azonban a világ a felismerhetetlenségig bonyolulttá vált. Részben emiatt a korábbi viszonylag zökkenőmentes együttműködés a három csoport közötti megroppant. Kapcsolatuk nehezen kiszámítható és áttekinthetetlen lett. Mindenekelőtt: a polgár rövidlátóvá vált. Csak a most fontos számára, csak az adott pillanat hatásaira figyel, és csak másodpercekig képes összpontosítani. Képtelen ellenállni a váratlan impulzusoknak, kiszolgáltatottja lesz a hamis híreknek, és ez könnyen manipulálhatóvá teszi. Felerősödött ugyanakkor kockázat-kereső viselkedése és meghökkentően felelőtlenné vált. Mindezek következtében – némileg túlzó megfogalmazással – magabiztos idiótaként viselkedik. A politikusok új nemzedékében a megfontoltságot és szakértelmet a narcizmus és a hatáskeltési vágy váltotta fel. Emiatt a politika szereplői egyre egocentrikusabbak lettek. Aki a világ állapotának ismeretében óvatosságot és belátást javasolna, az hamar kiesik a versenyből. A politikát egyre többen – nem, mint régen, hivatásnak (M. Weber) – inkább jövedelmező foglalkozásnak tekintik. A közélet színpadát elöntötték a politikai vállalkozók, akik csak hírnevet, befolyást és ennek nyomán vagyont akarnak. Jól hangzó politikai terméket tukmálnak rá a polgárra, majd benyújtják a számlát, illetve számla nélkül is „lenyúlják” a közös vagyont. Az elit – elveszítve a sodródó világban az iránytűt – bizalom-vesztetté vált. Eddig természetes volt számára, hogy mindenki rá figyel, tőle várták, hogy megmondja a tutit. Most azonban azt érzékeli, hogy egyre több hatás érvényesül, és elvesztek a világos és felismerhető minták. Már – vagy még – nem igazán érti a világot. Ez az oka, hogy bizonytalan, és még ha van is válasza, arra sem a polgárok, sem a politikusok nem figyelnek. Mindeközben pedig – gondoljunk Trump vagy a Brexit-miniszterelnökök áttekinthetetlen gyorsasággal változó stábjára – a szakértelem helyett a vezérhez való lojalitás vezérli az elit kiválasztódását. Sokan ezért a tudomány helyett inkább „beszállnak” a mítosz-gyártásba. Mindeközben pedig világunk a globális válságok zátonyai között sodródik. A helyzet normalizálásához a világ – minden résztvevő által elfogadott – modelljének létrehozására volna szükség. Egy ilyen modellen – mint egy számítógépes játékon – „lejátszhatók” volnának a beavatkozások következményei, és azonosíthatók lennének az elkerülhetetlen mellékhatások. Ám egy ilyen modellhez mindenekelőtt párbeszédre volna szükség. A párbeszédre irányuló szándék hiányában ugyanis – Freud figyelmeztetett rá – „két monológból soha nem lesz dialógus”. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, hogy az emberiség megértse az általa beindított folyamatok szükségszerű következményeit. Ám addig is, amíg egy ilyen közös modellel létrejönne, legalább a fokozott óvatosság elvét kellene alkalmazni: kerülni minden a helyzet súlyosbodását eredményező lépést. Ehelyett azonban csak a vita élesedik: mindenki önmagát tenné az első helyre és csak a magáét fújja. Nos így alakítgatjuk a XXI. századunkat.
Témák
káosz Brexit

Kortársam, barátom, írótársam, Tamás (Vekerdy Tamás emlékére)

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:19

Fotó: Népszava
A nemrégen elhunyt Vekerdy Tamás, akit fiatal koromtól (úgy 66 éve!) ismertem, különleges ember volt. Jó tollú magyar író és nemzetközi hírű pedagógus-pszichológus, a magyar Waldorf-iskolák létrehozója, a nevelésügy szószólója, aki egy Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelében azt firtatta: mennyire „keresztény” az, aki drótkerítéssel védi országát az azon áthaladni kívánó menekültektől? Nem politikus alkat, mert ahhoz túl erkölcsös; de nem is ál-ájtatosan szemforgató erkölcscsősz, mert ahhoz túl liberális, jóllehet a szabadelvűséget ő a XIX. századi hagyományokra építve értelmezi. De hogy valamit ne felejtsek: 1956 október 22-én, ahogy azt többször megírtam, Tamással együtt kezdtük szervezni a másnapi „lengyelbarát” tüntetést, amiből, mint tudjuk, estére forradalom lett. Olyan forradalom, amelynek szellemiségét ma a „pesti srácok” mítoszának őszülő karrieristái próbálják átfesteni és elhazudni. Tamás erre a fontos epizódra sokáig nem emlékezett (22-ét elfedték a következő napok kicsit kaotikus eseményei, majd a november 4-ei második szovjet beavatkozás), de idősebb korában megengedőbbnek bizonyult: lehet, hogy valóban nekem van igazam, bár „nem mi csináltuk a forradalmat, az lett” - hát igen, de ehhez a „levéshez” páran, akkori egyetemisták, mégis többé-kevésbé hozzájárultunk. Tamás változatos életpályát futott be, aminek két vonatkozási pontját kell kiemelnünk, ezek a magyar irodalom szeretete és művelése, valamint a hazai oktatásügy modernizálása. Közben – előtte, vagy mellette – jogot végzett, tanulmányozta a japán Zeámi mester nó-színházát és gyermekpszichológiát tanult. Leghosszabb ideig 1990 előtt Török Sándor lapjának, a sokak által olvasott Család és Iskolának volt állandó munkatársa. Mikor kezdett szépirodalmat írni? Gondolom, már a hatvanas években, amikor első tanulmánya Zeámi mesterről megjelent, de két fontosabb műve, a Borisz és Gleb meg a Nagyapám iratai csak 1975-ben egyszerre, egy kötetben látott napvilágot. Erről írtam egy nyugati lapban, aminek Tamás örült, mert mint írót, úgy érezte, kicsit outsidernek tekintik a hivatásos hazai szépírók. Pedig nagyon jól írt, a maga sajátos, szaggatott stílusában, ami engem néha film-forgatókönyvre emlékeztet. Ezért, meglehet, fő irodalmi művének vagy a terjedelmes Széchenyi-t vagy a 2016-os Naplók könyvét fogják tekinteni, ami hat részletből áll össze egy eléggé koherens és olvasmányos könyvvé. De vajon hányan ismerik az Álmok és lidércek című, a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelent kötetet? Ebben Tamás elmondja a Waldorf-iskolák hazai meghonosításának bonyolult, de érdekes történetét. Miután 1987-ben hosszabb tanulmányúton eljutott Witten-Annenbe, német segítséggel ugyan, de Tamás Magyarországon is létrehozta (még a rendszerváltás előtt!) a steineri ihletésű Waldorf-óvodákat és iskolákat (Rudolf Steiner az antropozófia megalapozója, a Waldorf-pedagógia atyja – a szerk.), az alternatív iskolatípusok talán legfontosabb intézményeit. Ennek a könyvnek is vannak jelentős „szépírói” értékei, mert Tamás sok segítőkész ember portréját rajzolja meg benne, például a testi fogyatékos gyerekeket gyógyító, híres Pető-módszer kidolgozójának, Pető Andrásnak a hiteles arcképét. Az elmúlt években sokat leveleztünk, egyszer-kétszer találkoztunk is Pesten, vagy Budán, mert Dunakeszire, ahol Tamásék laktak, s ahol egyszer régen jártam is, most nem volt elég időm. Azoknak, akik nem ismerték, hadd mondjam el, milyen volt Tamás: barna bőrű, kistermetű, barátságos-mosolygós, szemüveges ember, akinek nagyon szép hangja volt, amit remekül tudott használni. Ezért is szeretett előadásokat tartani, Magyarországon és külföldön – Amerikában is járt, nem tudom, a bostoni magyar Boskolában beszélt-e, de tudom, hogy haláláig készült hazai előadásokra.
Előadásait, éppúgy mint interjúit, nagy felkészültség és humor jellemezte, hogy őt idézzem: „bámulatos a nem-tudás” a magyar iskolákban végzettek között, az iskolarendszer baja, hogy ellentétben nyugati alapképzéssel, nálunk az első világháború óta „ideologikus”, vagyis állami érdekeket szolgál. Végül a sokat ismételt Mérei Ferenc-idézet az iskolára vonatkoztatva: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Tamás senkit sem untatott és a fél országot tanította helyes gyereknevelésre. Nem tudom, hogy mindenben egyetértettünk-e, például én fontosnak tartottam (tartanám), hogy a gyerekek bizonyos szövegeket könyv nélkül tudjanak (magoljanak be), tehát nagyobb figyelmet fordítanék a verskultúrára, ami tudtommal a mai magyar iskolákban alig létezik. De becsültem tisztességét és következetességét – vannak közös régi barátaink, akik az elmúlt tíz évben a pártállami propaganda hatására mintha eltávolodtak volna 1956 szellemiségétől –, Tamás megmaradt szabadelvű demokratának és a magyar történelem legjobb hagyományait életművébe építő embernek. Távozása felbecsülhetetlen vesztesége a magyar oktatásnak, az egyetemes magyar és európai kultúrának.

A holokausztról másként

Publikálás dátuma
2019.10.20. 18:40

Fotó: Adományozó - Adományozó - Lili Jacob / Fortepan
Amíg a társadalmi és politikai megítélés úgy tartja, hogy a múlt kizárólag az épségben tartandó nemzeti identitás ügye miatt fontos a köz számára, a történetírás sem töltheti be maradéktalanul az itt rá váró feladatot.
A magyarországi holokauszt kutatása kétségkívül szemléletet vált. Jól mutatja ezt az is, hogy három történeti folyóirat, a Századok, a Múltunk és a Regio szinte egy időben olyan írásokat tett közzé – tematikus blokkba rendezve –, melyek a megszokottól eltérő módon beszélnek az eseménysor történetéről. Mindez pedig a folyóiratblokkok szerkesztőit, Pető Andrea, Scheibner Tamás, Zombory Máté és Frojimovics Kinga munkáját is dicséri. Mielőtt azonban elmélyednénk a tizenöt tanulmányban, érdemes röviden szólni arról, hogy mi volt, és mi ma a holokauszt emlékezetének az eszmei tétje.

Újrakezdés – felejtés

A háború után közvetlenül kezdetét vette a deportáltak, a munkaszolgálatosok és a gettóba zártak túlélőinek a tanúságtevése. Hamar véget ért azonban Európa-szerte, így hazánkban is az áldozatok emlékezetének ez az áradása. Az ezt követő egy-másfél évtizedben kevés szó esett a Végső Megoldás áldozatairól, így felejtés lett úrrá e tekintetben is. A jeruzsálemi Eichmann-per (1961-62) észrevehető változást hozott e téren: ettől kezdve mindenhol egyre növekvő politikai, sajtó-, művészeti és tudományos érdeklődés övezte a zsidó népirtás tényét. Ettől fogva számítható a „holokauszttudat” kialakulása, amely az ezredfordulón már az európai történeti identitás egyik kulcskérdése. Mi a magyarázat a korábbi hallgatásra, és mi az újabb fejlemények oka? A háború utáni újrakezdés lázában égve a szörnyű közelmúlt emléke sokkal inkább gátolta, mint segítette volna a regenerálódás törekvéseit. A felejtés különösen „üdvös” volt, üdvös lehetett azoknak, akik a népirtást kezdeményezték és végrehajtották, a tetteseknek és a passzív közreműködőknek, akiket a tudományban bystanderként nevesítenek. Amikor 1945-öt a Nulla Év, a teljes megújulás kezdő dátumaként fogták fel az északi féltekén, a múlt bűnei feletti (további) merengés elvesztette addigi időszerűségét. A számonkérés nemzetközi és nemzeti bírósági procedúráit követően többé nem volt égetően nagy igény az áldozati tanúságtételre, és ezzel együtt az egyéni és közösségi bűnbánat is elenyészett. A háború eredményeként (olykor még a győztesek oldalán is) alaposan megrendült nemzeti identitás minél gyorsabb visszanyerése a sikeres újraépítkezés kívánatos feltétele volt a nemzetek Európájában. A helyzetet tovább színezte a hamarosan beköszöntő hidegháború, a két hatalmi blokk katonai, politikai és eszmei szembenállása, amely sokat rontott a múlttal való elszámolás ügyén. Ahogy azt a Zombory Máté által jegyzett tanulmány is bizonyítja, a holokauszttal kapcsolatos történelmi emlékezet eközben holmi politikai eszközzé silányult az egymással szembenálló két hatalmi tömb folytonos viaskodásában. Az Eichmann-per ehhez is kellő munícióval szolgált, amit a szovjet blokk országai, kivált a kádári Magyarország, Nyugat-Németország politikai hitelének a megrendítéséhez igyekezett felhasználni.

A rendszerváltás után

1989 újabb, nem kevésbé fontos határkő a holokauszttudat európai térnyerésének a folyamatában. Főként azért, mert az a „véres övezet” (Timothy Snyder), ahol a zsidó és a megannyi többi népirtás ténylegesen végbement, egyszeriben visszatérhetett az európai politikai és eszmei univerzumba; és persze azért is, mert megnyíltak a térség archívumai („levéltári forradalom”), amelyek ezt követően hiteles adatokkal szolgáltak a holokauszt történetét illetően. Döntő és nagy reményekre jogosító fejlemény volt továbbá az is, hogy a kelet- és közép-európai népek és államaik ez időtől nem csupán önös politikai haszonszerzésre kívánták használni a saját, és az övékével összegabalyodó többi szomszéd nép viharos közelmúltját. Ez akár még arra is késztethette (volna) őket, hogy önkritikus módon értékeljék újra saját nemzeti múltjukat a közös európai öntudat megteremtése és ápolása érdekében. Ami azonban nem volt több puszta ígéretnél, olyan lehetséges szellemi programnál, melynek jövőbeli sikeréért keményen meg kell dolgozni. S amihez elengedhetetlen a holokauszttudat elfogadása és tartalommal, tudással és erkölcsi hitvallással való kitöltése is.
Ennek a lehetőségnek, sőt normának a valóra váltásáért sokat tehet a szakszerű és tárgyilagos történetírás. Addig azonban, amíg a társadalmi és politikai megítélés úgy tartja, hogy a múlt kizárólag az épségben tartandó nemzeti identitás ügye miatt fontos a köz számára, a történetírás sem töltheti be maradéktalanul az itt rá váró feladatot. Ismerve az utóbbi egy évszázad magyar történelmét érintő mai és közelmúltbeli hazai pörlekedéseket, be kell vallani: történetírásunk nem igazán tudott eddig megfelelni egy ilyen elvárásnak. Amikor a közbeszéd leginkább azzal foglalkozik a Horthy-kori antiszemitizmus és az országnak a holokausztban való részvétele kapcsán, hogy tettes volt-e egyáltalán a magyar politikai és hatalmi elit (beleértve a közigazgatási és a rendvédelmi apparátust), vagy, hogy helyes-e tétlen szemlélőként tekinteni a korabeli magyar társadalomra, akkor igencsak leegyszerűsödik a történészek dolga: vagy az egyik, vagy a másik álláspont kategorikus képviseletét várják el tőlük. A tárgyszerű történeti megismerés ilyen körülmények között legföljebb abban érzi magát illetékesnek, hogy ne sikkadhasson el a holokauszt kapcsán a tettesek bűnösségének a ténye. Ezzel azonban meglehetősen szűk térre korlátozódik a történészi beszéd lehetősége. Amikor a történetírás készségesen idomul ehhez a jelenbeli nemzetpolitikai elváráshoz, akkor elzárja magát egy sor további politikai ideál befolyásától (amilyen például az európaiság programja), így teljességgel kiaknázatlanul hagyja a racionális megismerés sokrétű lehetőségeit. Üdítő e tekintetben az említett három szakfolyóirat holokauszt száma, melynek szerzői szakítanak ezzel a hazai politikai- és társadalmi közbeszédnek jól megfelelő történeti előadásmóddal. Egyetlen szó sem esik írásaikban a holokauszt magyarországi tetteseinek a felelősségéről, bűnösségük mértékéről, bizonnyal azért nem, mert ezek a történészek meg vannak győződve a kérdésről szüntelenül zajló „vita” szakmai terméketlenségéről. Úgy vélik, ha elszakítják az állami történelempolitika eme pórázát, jóval többet tehetnek a kívánatos holokauszttudat megteremtéséért. A folyóiratcikkek szerzőit két történeti kérdés szakszerű vizsgálata foglalkoztatja. Amikor a holokauszt áldozatainak a történelmi tapasztalatai kötik le a figyelmüket, akkor azt a kérdést firtatják, hogy mit éltek át az üldözések és népirtások áldozatai meghurcoltatásuk során, és miként adtak ennek hangot utóbb – túlélőként – az emlékezetükben tartott múltat megszólaltatva. Amikor az a probléma érdekli őket, hogy hogyan nem ért véget a holokauszt a második világháború befejeztével, akkor több irányban is elindulhatnak a vizsgálódásaikban. Foglalkozhatnak, egyebek közt, az elvesztett (zsidó)vagyon későbbi sorsával, a tettesek elszámoltatásával és kivált nagy figyelmet fordíthatnak a holokauszt egyéni, közösségi és hivatalos (például állami) emlékezetére. Mi újat tudhatunk meg mindezekről az érintett fiatalabb évjáratú történészek jóvoltából, akik már korábban is megszólaltak ugyan, de nem hallatszott a hangjuk a szélesebb közvélemény előtt: kivált azért nem, mert nem a public history, és nem a publicisztika (beleértve az internet világát is) eszköztárát használták kutatási eredményeik megismertetésére.

Az áldozat és az ego-dokumentum

Hadd szóljunk elsőként a holokauszt tapasztalattörténetét illető új kutatási eredményekről, melyek az áldozati tanúságtételek történetírói hasznosításával születnek. A napló és a visszaemlékezés, ritkán a levél képezi azokat a lehetséges történeti forrásokat, amelyek betekintést engednek a traumatörténelem rejtelmeibe. Már magának a forrásnak a hozzáférhetősége is gondot okoz: bár léteznek publikált naplók és memoárok (levelek - ha vannak - sem igen kerültek korábban sem kiadásra), de a szóba jövő dokumentumok zöme magánkézben van vagy kéziratként lappang a különféle közgyűjteményekben. A felfedezésük is kitartó kutatói erőfeszítést kíván, amiről ezúttal Csapody Tamás, a bori munkaszolgálatosok történetének avatott történésze beszél itt megjelent két tanulmányában. S nem is csak a gyér számban keletkező és jószerivel még ma is ismeretlen helyen megbújó ego-dokumentumok felderítése, de a bennük foglalt adatok és információk értékelése is éppúgy komoly problémák forrása. Mennyire hihetünk a bennük foglalt közléseknek, különösen, amikor évtizedekkel később vetik az érintettek papírra a lágerbeli és egyéb hasonló emlékeiket? S mi van akkor, amikor a tanúságtevő korábban lejegyzett emlékezését utóbb megmásítja; vagy mit kezdjünk azokkal az ego-dokumentumokkal, melyeket a túlélő rokonok átírnak ("cenzúráznak"). Mint tudott, az Anna Frank naplóval is ez történt, és hasonló magyar példák is akadnak (Heyman Éva, a „magyar Annak Frank” naplója). S ez még nem minden. Az ego-dokumentum nem szokványos forrás, a benne foglaltak nem úgy utalnak a múltbeli valóságra, mint a legtöbb történeti dokumentum: az bennük igazán becses, ami az eseményeket egy adott személyhez köti, és arról árulkodik, hogy a forrás szerzője mit hogyan élt meg ebben a kivételes múltban. Arról, hogy ténylegesen hogyan folyt a táborokban, a gettókban, fogvatartottak és a hadiüzemek rabszolgamunkásainak az élete, egyes-egyedül az ego-dokumentumok tájékoztathatnak bennünket. Ez pedig azért fontos, tehát történeti kérdés, mert olyan szélsőséges emberi élethelyzetek átélői vallanak bennük önmagukról, környezetükről és mindenről, ami ennek a traumatikus élménynek keretet és formát ad, akik első kézből szóló tudással látnak el bennünket az emberi élet végtelen lehetőségeiről. A ki hogyan és miért élte át úgy, vagy élte túl az elpusztítására kitalált és berendezett emberi poklot, az erről szóló megannyi szubjektív beszámoló a holokauszt „kultúráját” idézi és teremti meg számunkra. Valahogy úgy, ahogy Kertész Imre beszélt erről egy Bécsben 1992-ben tartott előadásában. A „teremthet-e értéket a holokauszt” kérdését megfogalmazó Kertész végül arra jutott, hogy igen, teremthet, mivel a „holokaustot túlélt erkölcsiség tragikus világtudása, ha megőrződik, talán megtermékenyítheti még a válsággal küszködő európai tudatot”. Történészként ennél jóval szerényebb feladat vár az ego-dokumentumokat forgató megismerőre: annak pontos rekonstruálása vár rá, hogy miként élt egy lágerlakó rab a számára adott felettébb szűkös térben, és mit hogyan észlelt abból, s mi volt, milyen lehetett a valóságról benne ezáltal kikerekedő kép. Ez a kérdés izgatja Huhák Helénát és Szécsényi Andrást itt közölt írásaikban.

Elszámoltatás – kárpótlás

Az érzékeny személyi veszteségek (a család, a rokonság, az ismerősök, a barátok, a szerelmespár elvesztése) mellett az anyagi kisemmizettség további súlyos megpróbáltatásokat jelentett a túlélő számára. Mit lehetett egyáltalán visszaszerezni az elvesztett javakból, és hogyan nem működött a jóvátétel a háborút követő néhány évben? Erről a rendszerint elhallgatott kérdésről Klacsmann Borbála számol be az Elhagyott Javak Kormánybiztossága 1945-48 közötti működését feltárva. Arra az eredményre jut a fiatal történész, hogy a magyar kormány egyáltalán nem oldotta meg a demokrácia néhány éve alatt a minden túlélőre egyaránt kiterjedő kárpótlás ügyét. Ami végül oda vezetett, hogy a javaikat elvesztő és itthon maradó túlélők a nemzetközi zsidó szervezetek támogatásával kezdhették csupán újra az életüket. Ez így sokat elárul arról, hogy milyen kép élt a háború utáni magyar társadalomban és az állam felelős döntéshozóiban a zsidó áldozatokról, és milyen helyet szántak nekik az új magyar társadalmi és politikai berendezkedésben. S mi történt vajon a tettesként azonosított bűnelkövetőkkel azt követően, hogy a háború véget ért? A háborús bűntettek számonkérését, a bírósági eljárások lefolyását a történészek már agyontárgyalták, ráadásul a népirtás tényeit is rendszerint a perek kapcsán keletkezett dokumentumokból ismerik. Folyóiratcikkeink közül kettő foglalkozik, újszerű módon, ezzel a kérdéssel. A magyar holokauszt-történetírók legismertebb képviselője, az egy éve elhunyt Randolph Braham néhány egyedi példa felidézésével mutatja be, hogy milyen komoly nehézségekbe ütközött, évtizedekkel az események után, a nagyvilágban szétszóródott elkövetők azonosítása, és ellenük a bírósági eljárások kezdeményezése, hogy kiutasíthassák őket az Egyesült Államokból. Ez egy szubjektív beszámoló is egyúttal, mivel Braham professzor a történeti szakértő tanújának a szerepében működött közre az általa ismertetett esetekben. Ádám István Pál tanulmányában szintén fontos kiindulópont ez a forrásanyag, amikor a pesti házmestereknek a zsidóüldözésben játszott szerepét vizsgálja a szerző. A kérdésről Angliában angol nyelven monográfiát is megjelentető Ádám meggyőzően ábrázolja, hogy miért válhattak a budapesti házmesterek, elkövetőként és „tétlen szemlélőként” (bystanderként) a zsidóüldözések átmenetileg fontos szereplőivé, és mi rejlik ellentmondásos szerepük mélyén. Tettesként a német megszállás után teljesedett ki „hatalmuk”, amikor a nyílt terrorba átváltó hatalom területi jellege került előtérbe: a bérházak lakóiról nagy áttekintéssel rendelkező házmester attól vált egyszeriben hatalmi tényezővé, hogy a fizikai hollétükben azonosítandó belső ellenség (a „zsidók”) életével szabadon rendelkező hatalom kényszerűen igénybe vette a szolgálataikat. A házmester zsidókat mentő vagy a zsidóknak ártó közreműködése sajátos szociológiai helyzetük folyománya: a többnyire borravalóból élő házmester szinte mindig csak azokon segített, akik korrumpálták, azokat viszont veszni hagyta (sőt feladta), akik erre nem voltak képesek.

Kulturális és politikai emlékezet

A holokauszt történeti kutatásának manapság az egyik legnépszerűbb témája az eltérő emlékezetformák feltárása, benne a túlélők egyéni emlékezetével, a zsidó holokauszt hivatalos emlékezetével (a történelempolitikával), valamint a kulturális emlékezeti módokkal. Az utóbbi fogalmában a múlt történetírói megragadása is helyet kap, jóllehet a téma irodalmi, képzőművészeti, zenei vagy filmes feldolgozására esik inkább a hangsúly. A népirtás társadalmi és politikai emlékezetét az Ausztriában megölt magyar zsidók 1945 utáni emlékezete kapcsán a német történész Regina Fritz vizsgálja, aki korábban írt már monográfiát a holokauszt 1945 utáni magyarországi hivatalos emlékezetpolitikájáról. Az Ausztriában főként kényszermunkásként fogva tartott és nagy számban megölt magyarországi zsidók emlékezeti utóélete másként alakult Magyarországon, mint Ausztriában. Tény viszont, hogy például a Mauthausen-i emlékhely magyarországi felkarolása azután történt meg Kádárék részéről, hogy ez a hely nemzetközi antifasiszta emlékhellyé vált. A magyar fél késlekedése e téren újabb bizonyíték egyfelől a holokauszt magyarországi politikai tabusítására, másfelől az emlékezetpolitika mellőzhetetlen nemzetközi impulzusára. Ha eddig az derült volna ki csupán, hogy az 1940-es évek végétől elhallgatás övezte a zsidó népirtás eseményét, akkor a Múltunkban közzétett tanulmányok ennek némileg ellentmondanak. Jóllehet nem a történetírás törte az utat a múlttal való kínos szembenézés előtt. Ha a történészek szóba hozták egyáltalán a kérdést, akkor is csak azért tették, hogy szolgálatot tehessenek a mindenkori államhatalomnak, amely politikai hasznot kívánt húzni az ügyből. Ez történt a holokauszt észak-erdélyi történetírásával is. A kérdés hosszú időn át semmilyen figyelmet sem keltett magyar (és erdélyi magyar) történész körökben; egyedül a zsidó túlélőként a térségből külföldre került történészek, és valamennyire a román történetírás érdeklődött a téma iránt. Az utóbbi számára az jelentette a kérdés különös vonzerejét, hogy a háborús időkben Magyarországhoz visszacsatolt területeken folyó zsidóüldözés tényeit szembeállíthatta az állítólag jóval humánusabb román zsidó-politikával. Gidó Attila kolozsvári történész alapos áttekintést ad a kérdésről, rámutatva, hogy a magyarellenes román politika kezdettől, és kivált a Ceaușescu-érában nagy elánnal hasznosította ezt a velejéig hamis történetképet szüntelen magyarellenes politikájában. Időnként még a külföldi, az innen elkerült szakértők segítségét is igénybe vették ehhez a művelethez. A kulturális emlékezet Jan Assmann által kidolgozott fogalma újabb lehetőségeket kínál a holokauszt emlékezetének mélyebb feltárásához. A kulturális emlékezet keretében a múlt szimbolikus értelmet nyer és nem feltétlenül a tényleges történelem szólal meg benne és általa. A múlt efféle megjelenítése szövegekben, táncokban, képekben, hangzó világban (zene) vagy egyszerre képi és hangzó médiumban (filmalkotás) történik. A művészetek a kulturális emlékezet igazi hordozói. Mi a helyzet e téren a magyarországi emlékezettörténetben? A folyóiratbeli tanulmányok szerzői közül többen is megkérdőjelezik a holokauszt tabusításának tézisét, mondván: nem csak a háborút közvetlenül követő néhány évben, de az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől már érzékelhetően jelen van egyfajta holokauszt-beszéd a hazai nyilvánosságban; olyasmi ez, ami már puszta antifasizmusként, hanem kifejezetten zsidó áldozattörténetként beszéli el a háborús éveket. Richard S. Ebenshade amerikai történész szerint árnyalni kell azt a közkeletű megállapítást, mely szerint az 1970-es évek előtti Magyarországon nem lehet beszélni holokausztot illető szellemi érzékenységről. Ez azért sem tűnik számára helytálló álláspontnak, mert a majd utóbb kialakuló holokauszttudat kívánalmaihoz méri a korábbi művészi, főként irodalmi megnyilatkozásokat. Az Ebenshade által pártfogolt nézetet alaposabban kibontja Jablonczay Tímea a holokauszt hatvanas évekbeli női irodalmi reprezentációt elemezve. Megállapítja: a szórványos, de kétségkívül már létező női holokauszttudat egyes megnyilvánulásai azért is felejtődhettek el oly könnyen utólag, mert a női irodalom mindig másodlagosnak számított a férfi alkotókkal benépesített irodalmi köztudatban. Végül Varga Balázs elsősorban Fábri Zoltán rendezői munkásságát előtérbe állítva finoman elemzi a holokauszt téma hatvanas évekbeli folytonos filmes megjelenítését, amely súlyos erkölcsi dilemmák és társadalmi identitás problémák tudatosítását tűzte célul maga elé. A téma művészi feldolgozásának itt bemutatott példái is azt látszanak aláhúzni, hogy a holokauszttudat sokkal inkább hatott már ekkor Magyarországon ennek a kulturális emlékezeti módnak a jóvoltából, mint ahogy korábban feltételezték. Jóllehet ezek a mégoly gondos elemzések sem mondanak ellent annak, hogy mind a Rákosi-érában, mind a korai Kádár-korban a zsidó szenvedéstörténet ténye többnyire csak a tűrt, sőt nemegyszer a tiltott nyilvánosság keretei között kerülhetett elő. A helyzet e téren a hatvanas éveket követőn változott meg némiképpen. Áttekintésünkből kitűnhetett, hogy a holokauszttal kapcsolatos friss történeti kutatások többnyire nem a tettesek kilétére, ténykedésük aprólékos bemutatására korlátozzák a figyelmüket. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy az érintett kutatók függetlenítik magukat az állami történelem- és identitáspolitika mai beszédmódjától és témavilágától, attól, amely a tettesek – politikailag kívánatos – önkényes megítélésével szinte kiprovokálja a történészi megszólalást. Emancipációs törekvésük biztosítékokkal szolgál arra nézve, hogy a holokauszt történeti megközelítése, ha nem is alkot ma még tisztán tudományos belügyet, de mentesülhet végre attól, hogy kizárólag csak aktuálpolitikai eszmei játékszerként tekintsenek rá.
Szerző