A Borkai-botrány tanulsága: a gazdasági ügyekkel is foglalkoznia kell Orbánnak

Publikálás dátuma
2019.10.19. 16:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Hiába válaszolja mindig a fideszes oligarchák gazdagodására vonatkozó kérdésre Orbán, hogy gazdasági ügyekkel nem foglalkozik, nagyon is kellene. A Borkai-ügy ugyanis jóval többről szól, mint szexről, csajokról, meg drogról.
A külföldi szerverek között ugrándozó ördög ügyvédje első bejegyzésében a pornográf felvételeken túl politikai botrányt is ígért: „Ügyvéd vagyok, ahogy fideszes barátaim és megbízóim hívnak, az Ördög Ügyvédje. Nem én vagyok az egyetlen, aki a piszkos ügyeiket intézi, de azért a legrázósabbakat rám bízták. (...) Van pénze a minisztériumnak egyébként felesleges tanulmányt íratni? Semmi gond! Szólnak nekem, szerzek cégeket, akiket meghívnak, a nyertes engem bíz meg a képviseletével, majd besétálok a minisztériumba, a kedves helyettes államtitkár fogad, elém tolja a tárgyalóban a nyertes cég általuk elkészített tanulmányait, amit aláírok, visszaadom. Majd utalnak. Aprópénz az ügyvezetőnek, aprópénz nekem, a többi vissza táskában a minisztériumba. (...) Mutyi érdekében törvénymódosítást kell készíteni, és valaki fizet érte? Semmi gond! Megmondják, mennyit kell kérnem a vállalkozótól, és melyik fideszes országgyűlési képviselő lesz a gazdája a módosításnak. A törvénymódosítás szövegéért persze besétálok a minisztériumba, vagy ha nagyon fontos és sürgős nekik, házhoz hozzák. Aprópénz nekem, a többit futár kapja táskában. Ügy megoldva.”
„Pénzt kell mosni? Semmi gond! Megmondják, melyik kínai bankban nyissak bankszámlákat a közbeszerzésekben nagyon sikeres cég alvállalkozóinak, mint megbízottjuk, majd kiutazok diplomata útlevéllel, ahol úgy fogadnak, mintha az atyaúristen érkezne. Szívélyesen közlik, hogy a bank 20 százalékot kér, és gondoskodnak arról, hogy az utalt összeg készpénz formájában visszaérkezzen Magyarországra, hiszen nekik nagyon fontos a két ország közötti gyümölcsöző együttműködés. Igen, tudják hova kell vinni, én ahhoz már nem kellek. Fő a diszkréció.”
Azóta csak a pornóról, a csajozásról, a drogról volt szó. Eléggé röhejes, hogy az említett politikai-gazdasági ügyek csupán csalogatónak kellettek a pornográf történethez. Igen ám, de a botrány felélesztette a sajtónak azt a részét, amely még mindig tisztességgel látja el a feladatát. Lassan előjönnek régi ügyek. Győr városának földhivatala engedélyezte egy termőföld-terület „termőföldrész más célú végleges hasznosítását ipari-kereskedelmi terület kialakítása céljából”. A szántók eladóit titoktartásra kötelezték, és a szerződésben azt is kikötötték, hogy az eladók nem támadhatják meg a megállapodást, akkor sem, ha később kiderül, rossz üzletet kötöttek. A földeket az Audinak adták el. 4-5 milliárdot keresett az üzleten a vásárló-eladó. Kik is voltak ők? Egy SR Invest Logistics Kft. nevű cég, amelynek a tulajdonosa a luxemburgi (egy uniós kisállam) SR Group S.A., utóbbi kézbesítési megbízottja pedig egy olyan ügyvéd, aki 21 éve dolgozik a Rákosfalvy ügyvédi irodának. Rákosfalvy? Hát ő az egyik főszereplő az ördög ügyvédjének sztorijában. Nem az ördög ügyvédje említi, a magyar oknyomozók derítették ki: Rákosfalvy Zoltánnak két helyi milliárdossal, Paár Attilával és Somogyi Jánossal is vannak közös üzletei, amelyek szálai szintén Luxemburgba vezetnek. Ott a Rákosfalvyhoz köthető luxemburgi Kapitalanlagegesellschaft für Mitteleuropa A.G. (rövidebben: Kagemi A.G.) nevű cég, amelynek kézbesítési megbízottja. Itt bukkan fel a győri Paár Attila, akinek több közös cége is van a Kagemivel. Paár az állami építőipari megrendelések egyik legnagyobb haszonélvezője, a WHB (West Hungária Bau) csoport tulajdonosa. Ők húzták fel az MTK stadionját, ott vannak a Puskás építésénél és nekik köszönhető a vizes vb műugró-tornya. Egy Paár köréhez kötődő cég pedig kétmilliárd forintot kaszált a Pollack Mihály téri mélygarázs állami felvásárlásával, az ügyletben Tiborcz István bizalmasa is feltűnt, a mélygarázst egy Hamar Endréhez köthető cég üzemeltette. A WHB (West Hungária Bau) neve (és a cég) azért is érdekes, mert ahogy a Direkt36 megírta: a miniszterelnök veje, Tiborcz István egy Brit Virgin-szigeteki offshore cégnek adta tovább nem sokkal korábban vásárolt milliárdot érő ingatlanvállalkozását, pontosabban a WHB Ingatlan Kft.-ben lévő 74 százalékos üzletrészét. A kft. neve a „WHB”-re, a West Hungária Baura utal, amint az is, hogy a cég maradéka, 26 százaléka Paár tulajdona. De hogy került Tiborcz birtokába az ingatlanvállalkozás? Paár 2016. augusztus 31-én adta el a WHB Ingatlan Kft. 74 százalékát Tiborcznak, hogy aztán november 10-ével ugyanez a háromnegyedes üzletrész tovább kerüljön a Brit Virgin-szigeteki Synergy Global Consulting Ltd.-hez. Az offshore-társaság meghatalmazottjaként Tóth Csaba, a WHB-csoport ügyvezetője jár el, kézbesítési megbízottja pedig Erdei Mariann Ügyvédi Irodája, mely „véletlenül” épp a WHB budapesti kirendeltségében működik – írta a valasz.hu. Aztán jött az igazán fontos dolog. Amikor az uniós csalás elleni hivatal (OLAF) vizsgálódásai miatt Tiborcznak meg kellett szabadulnia a közvilágítási tenderek örökös győztesétől, az Elios Zrt.-től, a G7 portál szerint Paár mintegy 3 milliárd forintot fizethetett a miniszterelnök vejének a közbeszerzéseken felhizlalt vállalatáért.  Hogyha Luxemburg, akkor Kacsóh Gábor, egy titokzatos, Luxemburgban élő, és egy ottani ügyvédi irodában dolgozó német anyanyelvű jogász-közgazdász, akinek az adóügy az egyik szakterülete. Kacsóhról egyenesen azt írta tavaly a 24.hu, hogy ő, illetve a hozzá vezető luxemburgi szálak kötik össze Semjén Zsolt és Tiborcz István körét. Kacsóh intézte ugyanis a Semjén Zsolt skandináviai vadászatait finanszírozó Farkas József vállalkozó Luxemburgba bejegyzett családi cégének ügyeit. Olyannyira, hogy a lap szerint Farkas kérésére 2012-ben személyesen Kacsóh utalta át az abban az évben megtartott az abban az évben megtartott rénszarvasvadászat költségeit a szervezőknek…. Szóval – mielőtt ez a sztori túl fárasztó lenne – az ördög titokzatos ügyvédje nem tett mást, mint néhány homályos utalást fűzött pornó-sorozatához. De a kis adriai huncutkodáskor felszínre bukkant nevek hirtelen elindítottak egy olyan görgeteget, amely megérteti velünk, hogy miért mondta ezt Orbán Viktor a szeptemberi Fidesz-kongresszuson: „A bajtársiasság a legfontosabb dolog. Politikai pártként és szövetségesekként is ezen fordul meg a sorsunk. Bárki lojális tud lenni a másikhoz, ha annak igaza van. Hozzám is könnyű lojálisnak lenni, ha igazam van. A bajtársiasság azonban több ennél, jóval túl van ezen. A bajtársiasság azt jelenti, hogy akkor is lojális vagyok hozzád, amikor Te tévedsz, s akkor is számíthatok Rád, amikor én tévedtem.” Mindenesetre minden korábbi állításával ellentétben Orbán miniszterelnöknek gazdasági ügyekkel is foglalkoznia kell.

A Zsidó Kiválóságok Háza

Publikálás dátuma
2019.10.16. 16:48

„Végre egy hely, ahonnan nem gyomorgörccsel jövök ki”

A zsidó emlékezetpolitika megújításának kísérlete

Évtizedeken át vettem részt különböző holokauszt megemlékezéseken Békéscsabától Zalaegerszegig, Szegedtől Sopronig. Hol mint felkért előadó a MAZSIHISZ alelnökként az 1995-2003 időszakban, vagy az ECJC (European Council of Jewish Communities) oktatásért felelős kuratóriumi tagjaként, hol mint egyetemi tanár, hol meg éppen mint a magyarországi Keren Hayesod elnöke. A kétezres évek elején Bárány László filmes barátommal „Soá Napja” címmel oktató-filmsorozatot készítettünk középiskolák számára, amelynek klónjai tíz megyére elkészültek, túlélő interjúkkal is bemutatva a nemzetközi, a hazai és a helyi történéseket, és amelyeknek kópiái a megyei közgyűlések támogatásával ingyen jutottak el az iskolákhoz. Részt vettem az iskolai Holokauszt-nap bevezetését megelőző szakmai egyeztetéseken és az utókövetésben. Magyarországi ügyekben szakértőként segítettem az AJC (American Jewish Committee) munkáját országunk NATO és EU csatlakozásának előkészítésében, néha meghívnak az Organization of Security and Cooperation in Europe (OSCE) egyik projektjének az Office for Democratic Institutions and Human Rights (ODHIR)-nak a holokauszt oktatásával kapcsolatos ülésére és háttér megbeszéléseire.
Azt figyeltem meg, hogy a „SOHA TÖBBÉ” üzenetének a tömeges átadására és a fiatal generációk antiszemitizmussal szembeni érzékenyítésére az ötvenes-hatvanas években kidolgozott módszerek egyre kevéssé hatékonyak. Nagyon fontosnak tartom a megemlékezéseket, ahol politikai vezetők és véleményformálók mondanak beszédeket, vagy egyszerűen jelenlétükkel adnak súlyt a témának. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezekről széles körben nézett-hallgatott médiumok számoljanak be. Rendkívül fontosak a holokauszttal foglalkozó művészeti alkotások és a magas színvonalú történészi kutatómunkák és publikációk. Braham professzor, Szita Szabolcs, Molnár Judit, Haraszti György munkái, hogy csak néhány magyarországi témával foglalkozó nevet említsek a teljesség igénye nélkül, az emlékezés és a rögzítés, a további kutatások, valamit politikai döntéseket is motiváló, meghatározó művei létfontosságúak. Ugyanakkor egyre gyakoribb szívszorongató jelenség, hogy a megemlékezéseken foghíjas széksorok előtt zsidók beszélnek zsidóknak, a holokauszttal foglalkozó művészeti alkotások közönsége zömében zsidó hátterű személyekből áll, akiket a „soha többé” üzenetéről nem kell meggyőzni. A többségi társadalom jelentős része a téma katartikus jellege, a befogadás nehézsége miatt kevéssé érdeklődik, távol marad, átkapcsol. Ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy egy párhuzamos zsidó emlékezetpolitika kidolgozásának kísérletébe kezdjek, melynek célja, hogy a többségi társadalom tagjait a mai technikai és társadalmi viszonyokat és lehetőségeket figyelembe véve és felhasználva érzékenyítsük a faji megkülönböztetés, azon belül is elsősorban az antiszemitizmus ellen, könnyen befogadható módon. Ebbe az új, – hangsúlyozom párhuzamos és a korábbiakat nem lecserélő, hanem kiegészítő, – a többségi társadalom tagjait célzó emlékezetpolitikai kísérletbe illeszkedő egyik projekt a Balatonfüreden megvalósult Zsidó Kiválóságok Háza (ZSKH). A régi zsinagógai térben a helyi lakosságot célzó kulturális szolgáltató központ és az evvel összeépült, hipermodern látogatóközpontban egy a nagyvilágnak készült kiállítás működik.

A ZSKH megvalósulása

Balatonfüredről 153 zsidót hurcoltak el, közülük 132-en nem tértek vissza. A zsidó temetőben van egy emlékfal a mártírok neveivel. A Balaton-parti Tagore sétányon, a Nobel-díjasok parkjának szomszédságában az önkormányzat emlékfát állított a holokauszt helyi áldozatainak emlékére. Az Oblatt és a Singer családok volt házai előtt a járdában Günter Demning német művész botlatókövei hívják fel a figyelmet a szomorú múltra. De a XIII. században Margit kápolnának épült, majd a XVII. században református templomként működő és 1853-tól zsinagógává alakított épület méltatlanul rossz állapotban és funkciókkal éktelenkedett a felső városrészben. Bóka István polgármester elhatározta, hogy ezen az áldatlan helyzeten változtatni próbál és mielőtt elindította volna a Norvég Alap kohéziós alprojektjére benyújtandó pályázat kidolgozását, megkérdezett engem, mint az egyetlen, a háború előtti zsidó családok helyben is lakó leszármazottját, hogy mit tanácsolok, mi legyen a felújítás tartalma. Azt mondtam, hogy nem tanácsolom, hogy holokauszt emlékhely legyen, abból sajnos van elég és legtöbbjük üresen várja a jobb sorsot. Ugyancsak nem tanácsolom, hogy működő zsinagóga legyen a cél, ehhez nincs és valószínű nem is teremthető meg a templomjáró közösség. Viszont a felső városrészben nincs a helyi lakosságot célzó kulturális vonzerőt jelentő intézmény, csináljunk egy ilyent. Továbbá, az eddigieknél markánsabban helyezzük rá Balatonfüredet a nemzetközi muzeológia térképére és hozzunk létre egy olyan kiállítást is, amelynek címe „Zsidók és csúcstechnika; Einsteintől napjainkig”. Ez lett a Norvég Alap pályázatának tartalmi sillabusza, ezzel nyerte meg a város a pályázatot és Sugár Péter és Varga Piroska tervei, valamint az önkormányzat saját pótlólagos forrásai segítségével így újult meg illetve épült fel a később ICOMOS és más építészeti díjakkal is kitüntetett épületegyüttes. A kiállítás tartalomfejlesztésére a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület a Lázár János vezette Miniszterelnökségtől nyert el a forrást. Az önkormányzat és a MAZSIKE szerződést kötött, amelynek értelmében a MAZSIKE a tartalomfejlesztés eredményét átadja az önkormányzatnak, az önkormányzat pedig a kiállítást saját erőforrásai felhasználásával üzemelteti. A tartalomfejlesztési projektet én vezettem és sokat lábatlankodtam az építkezésen is. A Magyarországi Autonóm Ortodox Zsidó Hitközség térítésmentesen átengedte a budapesti Garai utcában omladozó régi zsinagógájában lévő, Róth Miksa ólomüveg berakást tartalmazó restaurálandó tóraszekrényét, aminek kiszerelését az erzsébetvárosi önkormányzat messzemenőkig támogatta. Szunyogh Szabolcs fogalmazta meg a kiállítás küldetés-nyilatkozatát: „Ha a gonoszság terve sikerül, ezeket a tudósokat is megölték volna, hasonlóan azokhoz a nővéreinkhez és fivéreinkhez, akiket elpusztítottak. Ők azonban megmenekültek, és az Élet szavával válaszoltak a sötétség szavára. Gondolatokból építettek palotát, ez a palota az otthonunk. Nekik is köszönhető, hogy él az emberség és az emberiség.” Tekintélyes tudósokból és szakértőkből álló csapattal, késhegyig menő viták közepette választottuk ki azt a 130, többségében Nobel-díjas fizikust, biológust, kémikust, orvost, informatikust, matematikust és építészt, akik bekerültek a kiállításba. Magyarul, angolul és héberül, többszörös nyelvi és szakmai lektorálás után alakultak ki a szócikkek, amiket mindhárom nyelven meg is szólaltatunk. Több, mint ötven szakember, tudományos újságíró, geneaológus, jogász, színész, hangtechnikus, grafikus és fotószakértő dolgozott a projekten. A bemutató érintőképernyős hardvereket és a célszoftvereket a Biodigit Kft. készítette. A fejlesztés tartalmi előrehaladását Nemzetközi Tanácsadó Testület követte, fontos tanácsadóm volt az egész projekt-fejlesztés során Heller Ágnes, akinek Balatonfüredhez gyerekkori kötődése is volt. 2018. március 14-én Einstein születésnapján nyitottuk meg a Házat. A régi zsinagógaépületbeli közösségi térben többször fellépett már a BFZ, a New York-i MET opera előadásait közvetítjük, köztünk élő kiválóságok és tudományos könyvklub sorozatot indítottunk, hanukai és pészahi programokat szerveztünk, hogy csak a jelentősebbeket soroljam. Az eddig megvalósult rendezvények száma – amelyeket mind a főszezonon kívül tartunk – meghaladja a harmincat. A kiállítást eddig több, mint 7000-en látogatták, a vendégkönyvbeli bejegyzések szinte kivétel nélkül elragadtatottak. Egyre több iskolai csoport jön, a hírlevelünk több, mint 3000 címre jut el. Azt tapasztaljuk, hogy a zsidó hátterű látogatók örömmel és büszkén távoznak, egyikük bejegyzése például az alcímben szereplő mondat. A nem zsidó látogatók szinte kivétel nélkül nagyon élvezik a látottakat és csak a kijáratnál szembesülnek a küldetés nyilatkozattal és gondolkodnak azon mélyen el. Eddig negatív visszajelzést egyetlen iskolaigazgató elzárkózásán kívül nem kaptunk. Egyre több a külföldi látogató. A héber nyelvűség különösen fontos, Izraelen kívül ez az egyetlen kiállítás, ami a zsidók ősi nyelvén is beszél. A fiatalabb generációk a modernséget díjazzák különösen, életkorukhoz, érdeklődésükhöz közel áll az itteni technika. Az intézményt az önkormányzattal kötött szerződés keretében egy az EMIH, a Hit Gyülekezete, a MAZSIHISZ és a MAZSIKE által alapított alapítvány üzemelteti és fejleszti, melynek kuratóriumában az alapítókon kívül az önkormányzat alpolgármestere és a Lauder Iskola előző főigazgatója is tag. A működés alapköltségeit az önkormányzat biztosítja. Amint összegyűlik a pénz a továbbfejlesztésre, kidolgozzuk a „Zsidók és a művészetek” kiállítást, ahol írókat, zenészeket, képzőművészeket, filmalkotókat és majd közgazdászokat mutatunk be. A bővítésnek a virtuális bemutató-technika következtében nincsenek terjedelmi korlátai.
Olti Ferenc

A tájékozatlanság az antiszemitizmus melegágya

Itt csak érintőlegesen említek egy másik, az új emlékezetpolitikai kísérlet keretében megvalósított, 18 zsidó szervezet együttműködésével létrejött közoktatási projektet. Bár pedagógiai ízlésünktől idegen az erős centralizáció, ez azonban segített abban, hogy igen tekintélyes szakértő gárda bevonásával a NAT-ba, több száz, a zsidóságról pozitív információkat tartalmazó szövegrész került be a kerettantervekbe és tankönyvekbe. Javaslataink elfogadási aránya meghaladja a 80 százalékot. Ma ezekkel a zsidóság történelmével, vallásával, etikájával és társadalmi szerepvállalásával kapcsolatos tudnivalókkal több, mint egymillió diák találkozik a kötelező oktatás keretében. A sikeres magyar projekt iránt az EU több tagállama komolyan érdeklődik. Széles körben elfogadott módszertan szerint készült felmérések szerint az európai trendekkel ellentétben a magyarországi tevőleges és verbális antiszemita támadások az utóbbi két évben csökkenő tendenciát mutatnak.
Szerző
Témák
holokauszt

A kapitalizmus mítosza és a verseny halála

Publikálás dátuma
2019.10.16. 12:53

Fotó: JOSEP LAGO / AFP
A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben – saját elveikkel szemben – már alig van verseny. A létező kapitalizmust monopóliumok és oligopóliumok által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták ezért nem őszinték, és valójában osztály-privilégiumaikat védelmezik. Jonathan Tepper és Denise Hearn A kapitalizmus mítosza: monopóliumok és a verseny halála (Wiley, 2019) című könyve a valós piaci verseny torzulását, megszűnését mutatja be a neoliberális kapitalista viszonyok között.

Egy-két szereplős piacok

A piaci fundamentalisták egyik leggyakoribb érve a kapitalizmus mellett, hogy az meritokratikus, azaz érdemelvű. Ezt azzal támasztják alá, hogy a kapitalizmust az intenzív verseny jellemzi, amely rákényszeríti a cégeket a teljesítményre. Csak az maradhat életben, aki jó vállalkozó, kitűnő a terméke, fejleszt és általában véve kiszolgálja a vevők igényeit. Az így elképzelt kapitalizmus tehát teljesítményelvű: a szorgalmasokat, okosakat, tehetségeseket, kreatívokat jutalmazza, a lusták és tehetségtelenek pedig elhullnak. Van egy nagyon nagy baj ezzel a világképpel: már rég nem igaz. Tepper és Hearn új könyve a kapitalizmusnak erről a ténylegesen létező valóságáról szól. A szerzők felmérésekre, kutatásokra, tényekre, adatokra alapozva mutatják be, hogy a kapitalizmus megszűnt kompetitív lenni. A legtöbb iparágban alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Lássunk erre néhány közismert példát, melyeket a könyv is idéz:
  • a kólák esetében a Coca Cola és a Pepsi duója,
  • a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
  • négy légitársaság uralja az amerikai légteret,
  • a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
  • az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98 százalékát,
  • öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele,
  • a Google szolgáltatja az internetes keresések 90 százalékát,
  • a Facebooknak 80 százalékos a súlya a social network szolgáltatók területén.
A sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget A fenti példák általános trendet illusztrálnak. Az Economist 1997 és 2012 közötti kutatásából kiderül, hogy az amerikai iparágak kétharmada oligopolisztikus, azaz egy pár cég uralja. A könyvben idézet tudományos kutatások szerint a nyílt részvénytársaságok száma a hetvenes évek óta megfeleződött, miközben új iparágak jöttek létre szép számmal. A felvásárlások eredményeképpen egyre nagyobb vállalatok jönnek létre. Míg 1995-ben a száz legnagyobb cég a teljes profit 53 százalékát realizálta, addig 2015-re ez elképesztő módon 84 százalékra nőtt! Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis családi cégek Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik.

A kompetíció hiánya káros

A híres lengyel protokeynesiánus közgazdász, Michal Kalecki ki is mondja: a verseny egy hasznos kiinduló hipotézise egy tudományos paradigmának, ám a valódi világ szempontjából nem több, mint egy mítosz. A valódi cégek árazását és nyereségességét pont az határozza meg, hogy milyen mértékben lesznek képesek monopóliumokká válni. Ezt a könyvben idézett empirikus kutatások is visszaigazolják: a valóságban minél koncentráltabb egy iparág, annál magasabb a profit és annál jobban teljesítenek a részvények. Nem akkor tehát, amikor intenzívebb a verseny, ahogy azt a piaci fundamentalizmus sugallná. A versenytársak nélküli cégnek ugyanis nagyobb az ármeghatározó ereje. Az IMF tanulmánya szerint a neoliberalizmus évtizedeiben 37 százalékkal nőtt a fejlett gazdaságokban az úgynevezett markup (haszonkulcs, árrés - a szerk.), az a plusz, amit az összköltségre rápakolhatnak a cégek az eladási ár meghatározásakor. Világosan látni kell, hogy ez a markup egyfajta transzfer a szegényektől a gazdagokhoz. Drágítja a szegények életét, növeli a gazdagok profitját. Nem véletlen, hogy amint azt a könyv is bemutatja, a felső jövedelmi csoportok részesedése a GDP-ből jóval alacsonyabb volt, amikor a monopóliumellenes szabályozást érvényesítette a kormányzat, és egyre nőni kezdett, amint ez elmaradt, és a piaci koncentráció fokozódott. Az erőteljes piaci koncentráció hatása drámai: magasabb árak, kevesebb startup vállalkozás, alacsonyabb termelékenység, kisebb bérek, magasabb jövedelmi egyenlőtlenség, alacsonyabb beruházás, valamint a kisvárosok elsorvadása. Mindezekre számtalan példát hoznak a szerzők. Miért baj az, ha rendkívül nyereségessé válnak a piaci versenytársak nélküli szereplők? Többek között azért, mert rendkívül kevés ember profitál belőle. Az Egyesült Államokban például a felső 10 százalék birtokolja a vállalati részvények több mind 81 százalékát… Azaz aki nem a társadalom csúcsán él, az mindebből nem profitál, a társadalmi különbségek pedig nőnek. Ráadásul a részvények tulajdonlása többségében intézményes befektetőkön keresztül történik, csupán 14 százalék birtokolja a részvényeit közvetlenül. Ez óriási erőt ad a gigaalapoknak. Mindösszesen öt intézményi befektető – a BlackRock, a Vanguard, a State Street, a Fidelity és a JP Morgan – tulajdonolja például az S&P 500 vállalati részvényeinek 80 százalékát. Azaz nem csak a reálgazdaság oligarchikus, hanem az azt tulajdonló pénzügyi világ is. Ez elfogadhatatlan mértékű hatalom, befolyás. Gyakori, hogy ugyanazok az intézményi befektetők a meghatározó tulajdonosai egy adott iparágban az elvileg egymással versenyző két-három cégnek. Ez elég jól megmagyarázza, hogy a topmenedzserek fizetése miért az iparág teljesítményéhez alkalmazkodik, miért nem a vállalatéhoz. A verseny hiánya megmagyarázza a ma létező neoliberális kapitalizmus többi, első látásra furcsa jelenségét is. Például azt, hogy miért süllyedtek megdöbbentő mértékben az elmúlt időszakban az érdemi, azaz technológiai, humán tőke és egyéb beruházások. A nem versenyző vállalatnak sem növekednie nem kell, sem technológiát fejlesztenie, hiszen a fő nyereségességi tényezője a minél magasabb ár. A nem versenyző cég beruházásokra vetített nyereségessége ráadásul évtizedek óta csökken, miközben a részvényárfolyamok az egekben vannak. Ez első látásra valamifajta csoda. Másodikra viszont fenntarthatatlan és igazságtalan manipuláció. Mit csinál akkor a nem versenyző, nem beruházó cég a bevételével? Egy megdöbbentően nagy részét arra fordítja, hogy megvásárolja saját részvényeit. Ez korábban illegális volt, mivel valójában az árfolyam manipulálásának eszköze, ám a neoliberálisok Ronald Reagan alatt feloldották a tilalmat, ami ismét arra példa, hogy valójában sosem akartak tiszta és versenyző kapitalizmust. Miért vásárolja vissza a cég a saját részvényét? Mert ezzel feljebb tornássza azok árfolyamát. A visszavásárolt részvények egy részét ki lehet vonni a forgalomból. A részvénytulajdonosok boldogok, hiszen az árfolyam emelkedését tapasztalják. A visszavásárolt részvények másik részével megjutalmazzák a topmenedzsereket, akik persze ezen keresztül érdekelté válnak a részvényárfolyam mesterséges emelésében. 1978 és 2013 között a CEO-k (felső vezetők - chief executive officer) inflációval korrigált jövedelme 937 százalékkal nőtt, míg az átlagos munkásé csupán siralmas 10 százalékkal.

Mit lehet tenni?

Nagy kérdés, hogy mi a lehetséges válasz a verseny eltűnésére. A minimum az állami szabályozás. Még a verseny valódi hívei, az úgynevezett ordoliberálisok is elfogadják, hogy a verseny nem magától jön létre, sőt, a kapitalizmus természetes folyamata a monopólium felé tart. Ezért erős államra van szükség, amely szabályozással hoz létre versenyt. Azaz Polányi Károly híres mondásának megfelelően a kapitalizmus nem magától jött létre, azt meg kellett teremteni. (Állami eszközökkel; olyan a gazdasági társaságokról, a pénzügyi rendszerről, a szerződéses fegyelemről, a kartellek tilalmáról szóló törvényekkel, melyeket az állam tartat be hatalmi monopóliumán keresztül.) Ám a piaci fundamentalisták olyannyira gyűlölik az államot, hogy még annak versenyt biztosító szabályozó hatalmát is elutasítják. A Chicago-i Egyetem olyan neoliberális közgazdászainak, mint Milton Friedman vagy George Stigler köszönhetjük azt a mai állapotot, melyben a dereguláció miatt eltűnt az érdemi verseny. Ahogy a könyv bemutatja, a neoliberális korszakban – azaz Reagantől 2008-ig – a monopolellenes szabályozást egyre kevésbé alkalmazták, a felvásárlások és összeolvadások pedig gigantikus méretűre nőhettek. Márpedig ez egy őszintétlen álláspont a neoliberálisoktól, akik pont a meritokratikus versenyre hivatkozva szállnak síkra a kapitalizmus felsőbbrendűsége mellett. A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel szemben már alig van verseny. A létező kapitalizmust oligopóliumok és az őket tulajdonló oligarchák által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták mantrája hamis, valójában osztály-privilégiumaikat védelmezik, hiszen ha nincs verseny, akkor azok maradnak gazdagok, befolyásosak, akik már eleve azok. Elzárul az alulról betörés esélye. Komoly kérdés persze, hogy elégséges-e az ordoliberálisok szabályozó akarata. Véletlen-e, hogy az elmúlt évtizedekben az ilyen szabályozás nem jött létre, sőt, egyre inkább a dereguláció terjedt el? (Hozzátehetjük: nem csak a versenypolitika területén, hanem a környezeti, szociális és munkajogi szabályozás terén is.) Aligha véletlen. Ennek oka egyrészt a foglyul ejtett állam, azaz a politikusok nagyvállalati és oligarchák általi kampányfinanszírozása. Azaz aligha lesz hathatós versenyszabályozás a politikai kampányfinanszírozás megtisztítása nélkül. A könyv idéz például egy kutatást, mely szerint minden lobbizásra költött egy dollár után 220 dollárnyi adókedvezményt érnek el a cégek. Egy másik kutatás szerint a lobbizásra sokat költő cégek minden évben 5 százalékponttal verték meg az S&P 500 tőzsdeindex eredményét. A nyereségből pedig ismét visszaforgatnak abba, hogy kormányzati lobbizással kiszorítsák a potenciális versenytársakat. Ezen kívül az is igen elterjedt jelenség – a könyv erre rengeteg adatot hoz –, hogy az egyes iparágak szabályozását az adott iparágból érkező „szakértőkre”, volt vállalatvezetőkre bízzák, akik az esetek nagy részében ugyanoda térnek vissza a kormányzati kitérő után. A neoliberalizmus olyan prófétái, mint Friedrich Hayek és Milton Friedman úgy érveltek, hogy piaci versenyre van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az elnyomást. Világosan látni kell, hogy követőik ezzel szemben intézményesítették a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államot, amely korlátozza a demokráciát. Azaz a neoliberalizmus több piacról, meritokratikus versenyről prédikált, miközben az uralkodó osztályérdeket szolgálta. A nagyvállalatok megregulázásához persze kellene hozzá értő választói közeg is, amely ezt a folyamatot támogatja. Ehhez pedig jóléti állam kell, amely tanult középosztályt hoz létre. Magyarul aki igazi piaci versenyt akar, annak sokkal messzebb kell mennie az ordoliberalizmus szabályozó akaratánál, ami ráadásul a nagyvállalatok hatékony lobbizása mellett meg sem valósul. Messzebb kell mennie: egészen a politikai gazdaságtanig. És ha már a politikánál tartunk, érdemes megemlíteni a legproblematikusabb duopóliumot: a Republikánus és a Demokrata Párt minden más politikai erőt kizáró kartelljét. Érdekes módon sokszor a baloldaliak azzal kritizálják a kapitalizmust, hogy túl sok a verseny, a rendszer mindent versennyé tesz. A munkavállalói oldalon ez tényleg igaz. Ahogy már említettük, a nagy cégek száma folyamatosan csökkent, az egyre kevesebb számú cég alkuereje pedig ebből adódóan jelentősen nőtt a munkapiacon a munkát keresőkkel szemben. De már az iskolákban is egyre intenzívebb a bejutási verseny, egyre fiatalabb korban megversenyeztetik a diákokat. Ezután a munkapiacon is igen nagy a verseny. Azonban ez a verseny sem fair: a családi örökség, kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldönt, ha nem társul hozzá egyenlően jó iskolarendszer, képzés, egészségügy. A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészt inkább annak unfair jellege okozza. A munkavállalói oldal által érzékelt verseny azonban elfedi azt a fejleményt, hogy a vállalatok közt gyakorlatilag megszűnt a verseny. Ideje, hogy észrevegyük, a kompetíció ideológiáját a kapitalizmus a tőke oldalán léptékekkel kevésbé érvényesíti, mint a munka oldalán. A könyv legfőbb tanulsága, hogy aki ezek után a ténylegesen létező kapitalizmust mentegeti – főleg ha piaci fundamentalista az illető – az hiteltelenül őszintétlen.