Kortársam, barátom, írótársam, Tamás (Vekerdy Tamás emlékére)

A nemrégen elhunyt Vekerdy Tamás, akit fiatal koromtól (úgy 66 éve!) ismertem, különleges ember volt. Jó tollú magyar író és nemzetközi hírű pedagógus-pszichológus, a magyar Waldorf-iskolák létrehozója, a nevelésügy szószólója, aki egy Orbán Viktorhoz intézett nyílt levelében azt firtatta: mennyire „keresztény” az, aki drótkerítéssel védi országát az azon áthaladni kívánó menekültektől? Nem politikus alkat, mert ahhoz túl erkölcsös; de nem is ál-ájtatosan szemforgató erkölcscsősz, mert ahhoz túl liberális, jóllehet a szabadelvűséget ő a XIX. századi hagyományokra építve értelmezi.

De hogy valamit ne felejtsek: 1956 október 22-én, ahogy azt többször megírtam, Tamással együtt kezdtük szervezni a másnapi „lengyelbarát” tüntetést, amiből, mint tudjuk, estére forradalom lett. Olyan forradalom, amelynek szellemiségét ma a „pesti srácok” mítoszának őszülő karrieristái próbálják átfesteni és elhazudni. Tamás erre a fontos epizódra sokáig nem emlékezett (22-ét elfedték a következő napok kicsit kaotikus eseményei, majd a november 4-ei második szovjet beavatkozás), de idősebb korában megengedőbbnek bizonyult: lehet, hogy valóban nekem van igazam, bár „nem mi csináltuk a forradalmat, az lett” - hát igen, de ehhez a „levéshez” páran, akkori egyetemisták, mégis többé-kevésbé hozzájárultunk.

Tamás változatos életpályát futott be, aminek két vonatkozási pontját kell kiemelnünk, ezek a magyar irodalom szeretete és művelése, valamint a hazai oktatásügy modernizálása. Közben – előtte, vagy mellette – jogot végzett, tanulmányozta a japán Zeámi mester nó-színházát és gyermekpszichológiát tanult. Leghosszabb ideig 1990 előtt Török Sándor lapjának, a sokak által olvasott Család és Iskolának volt állandó munkatársa.

Mikor kezdett szépirodalmat írni? Gondolom, már a hatvanas években, amikor első tanulmánya Zeámi mesterről megjelent, de két fontosabb műve, a Borisz és Gleb meg a Nagyapám iratai csak 1975-ben egyszerre, egy kötetben látott napvilágot. Erről írtam egy nyugati lapban, aminek Tamás örült, mert mint írót, úgy érezte, kicsit outsidernek tekintik a hivatásos hazai szépírók. Pedig nagyon jól írt, a maga sajátos, szaggatott stílusában, ami engem néha film-forgatókönyvre emlékeztet. Ezért, meglehet, fő irodalmi művének vagy a terjedelmes Széchenyi-t vagy a 2016-os Naplók könyvét fogják tekinteni, ami hat részletből áll össze egy eléggé koherens és olvasmányos könyvvé. De vajon hányan ismerik az Álmok és lidércek című, a „Magyarország felfedezése” sorozatban megjelent kötetet? Ebben Tamás elmondja a Waldorf-iskolák hazai meghonosításának bonyolult, de érdekes történetét. Miután 1987-ben hosszabb tanulmányúton eljutott Witten-Annenbe, német segítséggel ugyan, de Tamás Magyarországon is létrehozta (még a rendszerváltás előtt!) a steineri ihletésű Waldorf-óvodákat és iskolákat (Rudolf Steiner az antropozófia megalapozója, a Waldorf-pedagógia atyja – a szerk.), az alternatív iskolatípusok talán legfontosabb intézményeit. Ennek a könyvnek is vannak jelentős „szépírói” értékei, mert Tamás sok segítőkész ember portréját rajzolja meg benne, például a testi fogyatékos gyerekeket gyógyító, híres Pető-módszer kidolgozójának, Pető Andrásnak a hiteles arcképét.

Az elmúlt években sokat leveleztünk, egyszer-kétszer találkoztunk is Pesten, vagy Budán, mert Dunakeszire, ahol Tamásék laktak, s ahol egyszer régen jártam is, most nem volt elég időm. Azoknak, akik nem ismerték, hadd mondjam el, milyen volt Tamás: barna bőrű, kistermetű, barátságos-mosolygós, szemüveges ember, akinek nagyon szép hangja volt, amit remekül tudott használni. Ezért is szeretett előadásokat tartani, Magyarországon és külföldön – Amerikában is járt, nem tudom, a bostoni magyar Boskolában beszélt-e, de tudom, hogy haláláig készült hazai előadásokra.

Előadásait, éppúgy mint interjúit, nagy felkészültség és humor jellemezte, hogy őt idézzem: „bámulatos a nem-tudás” a magyar iskolákban végzettek között, az iskolarendszer baja, hogy ellentétben nyugati alapképzéssel, nálunk az első világháború óta „ideologikus”, vagyis állami érdekeket szolgál. Végül a sokat ismételt Mérei Ferenc-idézet az iskolára vonatkoztatva: „Ahol untatnak, onnan menekülj!” Tamás senkit sem untatott és a fél országot tanította helyes gyereknevelésre. Nem tudom, hogy mindenben egyetértettünk-e, például én fontosnak tartottam (tartanám), hogy a gyerekek bizonyos szövegeket könyv nélkül tudjanak (magoljanak be), tehát nagyobb figyelmet fordítanék a verskultúrára, ami tudtommal a mai magyar iskolákban alig létezik. De becsültem tisztességét és következetességét – vannak közös régi barátaink, akik az elmúlt tíz évben a pártállami propaganda hatására mintha eltávolodtak volna 1956 szellemiségétől –, Tamás megmaradt szabadelvű demokratának és a magyar történelem legjobb hagyományait életművébe építő embernek. Távozása felbecsülhetetlen vesztesége a magyar oktatásnak, az egyetemes magyar és európai kultúrának.