A győzelem hete

Azt állította Fricz Tamás (az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója a Magyar Nemzetben), hogy „ha egy kicsit is a szakmai és politikai teljesítmény, a kézzelfogható eredmények számítottak volna, akkor Tarlós István elsöprő többséggel nyerte volna meg a választásokat.”

Ezzel szemben a tény az, hogy a teljesítmény mindössze a városüzemeltetés volt. Tarlós ugyanis tudomásul vette a főváros teljes anyagi kiszolgáltatottságát, a kórházak és az iskolák elvételét, a 3-as metró felújításába és az új autóbuszok vásárlásába történő durva és káros kormányzati beavatkozást, vagy az egészpályás városligeti letámadást. Most beszóltak neki és a kormánynak.

Azt is állította Fricz (ugyanott), hogy „az utóbbi hetekben nyilvánosságra került botrányos felvételek sem rontottak semmit az érintett ellenzéki jelöltek esélyein, sőt.” Mint írta, „Karigeri – ahogyan a balliberális oldalon becézik – őszödi beszéde után még növekedett is a népszerűsége. A botrányos felvételek nem okoztak gondot sem Wittinghoff Tamásnak Budaörsön, sem Gajda Péternek Kispesten.”

Ezzel szemben a tény az, hogy igazán botrányos felvétel egy volt: Borkai Zsoltról. Az pedig bizony gondot okozott. A Fidesznek.

Azt állította Orbán Viktor (Bakuban, a Türk Tanács ülésén), hogy ha Magyarország megszerzi a bővítés- és szomszédságpolitikai portfóliót az Európai Bizottságban, akkor örömmel állunk Törökország rendelkezésére, hogy segítsük a törökök csatlakozási törekvéseit.

Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarországnak nem a törökök, hanem az Európai Unió rendelkezésére kell állnia és az Unió törekvéseit kell segítenie. Márpedig a török puccskísérletet követő megtorlás-sorozat miatt az EU leállította a csatlakozási folyamatot. Úgyhogy legközelebb akkor állhatunk Erdogan rendelkezésére, ha a németek és a franciák felvételüket kérik a Türk Tanácsba, ahol magyar lesz a bővítésért felelős biztos. Talán még nem holnap.

Azt állította Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója (a New York Times című liberális lapnak írott cikkében), hogy a totalitárius kommunista rendszerben voltak az Ők és a Mi. „Bárki, akit a hivatalosság értékelt vagy kitüntetett, nem létezett a szemünkben. (…) Nekünk megvoltak a magunk költői, mint Petri György, a magunk írói, mint Kertész Imre, a magunk festői, mint Karátson Gábor.”

Ezzel szemben a tény az, hogy így sosem léteztek Ők és Mi. Még a Kádár-rendszerrel nyíltan szembeforduló néhány száz értelmiségi sem gondolta azt, hogy a számos díjjal kitüntetett Örkény István, vagy a Kossuth-díjas katolikus költő, Pilinszky János nem az ő költőjük, vagy hogy Illyés Gyula és a kétszeres József Attila-díjas Csurka István nem létezik. A festők között nem Karátson Gábor volt az egyik oldalon, míg a megtűrt, kétszeres Munkácsy-díjas Kondor Béla és a Kossuth-díjas Bálint Endre a másikon. Kertész Imrét visszamenőleg kisajátítani durva hamisítás (nem volt senkié), a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett Antall Józsefet pedig utólag nonpersonná minősíteni pedig több mint bűn: hiba. Történelmi.