A győzelem hete

Azt állította Fricz Tamás (az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója a Magyar Nemzetben), hogy „ha egy kicsit is a szakmai és politikai teljesítmény, a kézzelfogható eredmények számítottak volna, akkor Tarlós István elsöprő többséggel nyerte volna meg a választásokat.”
Ezzel szemben a tény az, hogy a teljesítmény mindössze a városüzemeltetés volt. Tarlós ugyanis tudomásul vette a főváros teljes anyagi kiszolgáltatottságát, a kórházak és az iskolák elvételét, a 3-as metró felújításába és az új autóbuszok vásárlásába történő durva és káros kormányzati beavatkozást, vagy az egészpályás városligeti letámadást. Most beszóltak neki és a kormánynak.
Azt is állította Fricz (ugyanott), hogy „az utóbbi hetekben nyilvánosságra került botrányos felvételek sem rontottak semmit az érintett ellenzéki jelöltek esélyein, sőt.” Mint írta, „Karigeri – ahogyan a balliberális oldalon becézik – őszödi beszéde után még növekedett is a népszerűsége. A botrányos felvételek nem okoztak gondot sem Wittinghoff Tamásnak Budaörsön, sem Gajda Péternek Kispesten.”
Ezzel szemben a tény az, hogy igazán botrányos felvétel egy volt: Borkai Zsoltról. Az pedig bizony gondot okozott. A Fidesznek.
Azt állította Orbán Viktor (Bakuban, a Türk Tanács ülésén), hogy ha Magyarország megszerzi a bővítés- és szomszédságpolitikai portfóliót az Európai Bizottságban, akkor örömmel állunk Törökország rendelkezésére, hogy segítsük a törökök csatlakozási törekvéseit.
Ezzel szemben a tény az, hogy Magyarországnak nem a törökök, hanem az Európai Unió rendelkezésére kell állnia és az Unió törekvéseit kell segítenie. Márpedig a török puccskísérletet követő megtorlás-sorozat miatt az EU leállította a csatlakozási folyamatot. Úgyhogy legközelebb akkor állhatunk Erdogan rendelkezésére, ha a németek és a franciák felvételüket kérik a Türk Tanácsba, ahol magyar lesz a bővítésért felelős biztos. Talán még nem holnap.
Azt állította Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója (a New York Times című liberális lapnak írott cikkében), hogy a totalitárius kommunista rendszerben voltak az Ők és a Mi. „Bárki, akit a hivatalosság értékelt vagy kitüntetett, nem létezett a szemünkben. (…) Nekünk megvoltak a magunk költői, mint Petri György, a magunk írói, mint Kertész Imre, a magunk festői, mint Karátson Gábor.”
Ezzel szemben a tény az, hogy így sosem léteztek Ők és Mi. Még a Kádár-rendszerrel nyíltan szembeforduló néhány száz értelmiségi sem gondolta azt, hogy a számos díjjal kitüntetett Örkény István, vagy a Kossuth-díjas katolikus költő, Pilinszky János nem az ő költőjük, vagy hogy Illyés Gyula és a kétszeres József Attila-díjas Csurka István nem létezik. A festők között nem Karátson Gábor volt az egyik oldalon, míg a megtűrt, kétszeres Munkácsy-díjas Kondor Béla és a Kossuth-díjas Bálint Endre a másikon. Kertész Imrét visszamenőleg kisajátítani durva hamisítás (nem volt senkié), a Munka Érdemrend arany fokozatával kitüntetett Antall Józsefet pedig utólag nonpersonná minősíteni pedig több mint bűn: hiba. Történelmi.
Szerző
Bolgár György

Szent István versus Horthy

Tisztelt Polgármester Úr! (…) Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben hőseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet. Katonáim, miután földjeikről betakarították Isten áldását, fegyvert vettek a kezükbe, hogy rendet teremtsenek itt e hazában. Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. (…) Nem szokásom a tisztelt olvasót a fentihez hasonló hosszú idézetekkel fárasztani, különösen nem Horthy Miklóstól. De kénytelen vagyok, mert Bayer Zsolt, az előbb citált – 1919. november 16-án, a budapesti bevonulás alkalmából elmondott – Horthy beszédből szemezgetett az önkormányzati választást követő harmadik napon a Magyar Nemzetben. Ellenpontozásul Szent István intelmeit is felidézte, azt próbálva igazolni, hogy a „balosok” által annyira kedvelt uralkodó bizony szigorú és hagyománytisztelő személyiség, míg a hírhedt lovas tengerész barátkozó, kedélyes és megbocsájtó úriember volt. A Horthy-beszédből szerintem világosan kiolvasható, hogyha a dolgok nem a kormányzó szájíze szerint történnek, akkor bizony kemény büntetés várt volna a „vörös rongyokba öltözött” főváros lakosságára. Meghunyászkodtok vagy bosszú következik, ezek közül lehet választani - üzente 100 évvel ezelőtt Horthy Budapest népének. Ezt követően 25 évig vaskézzel irányította az országot és a fővárost. Ízlésemmel nem igazán egyezik, ha államalapító királyunk bölcs gondolatai egy lapra kerülnek a XX. század talán legszégyenteljesebb magyar politikai figurájának mondataival. Horthy valóban korszakos kormányzó volt, de rögtön tegyük hozzá, hogy ez hazánk történelmének egyik legsötétebb időszaka, amikor is Ferenc József egykori szárnysegédje megragadta a hatalmat, majd negyed századon keresztül hibát hibára halmozott. Míg István maradandót alkotott, addig Horthynak csak szenvedést, megszállást és egy újabb diktatúrát köszönhetünk. És egyáltalán! Miként juthat eszébe egy Úri utcai polgárnak (Bayer is kedvezményezett I. kerületi lakásbérlő), hogy a XI. században uralkodó államférfi nézeteit összevesse egy XX. századi diktátoréval? Az egyikre büszkén emlékezünk, a másik nevét csak azért nem radírozzuk ki a könyvekből, mert olyan sok kárt okozott, hogy személye és tettei nem merülhetnek feledésbe. Az egyikről utcák, terek vannak elnevezve (helyesen), a másiknak még magánterületen is vitatott gesztus szobrot emelni. Ami aztán tényleg az elmebajjal határos, hogy a Szent István kontra Horthy Miklós látomás miért kerül be az önkormányzati választást követő hét értékelési folyamatába. István idejében még nem volt Budapest, Horthy pedig Kenderesről indult, az Adrián vitézkedett, végül a portugáliai Estorilba került, hamvai 1993 óta nyugszanak újra hajdani birtokán, magyar földben. Mégis úgy tűnik, hogy B. Zsolt (nem Borkai) a jobboldal fővárosi vereségét követően újabb fehérlovas bevonulást vizionál, és lázálmában ismét „vörös rongyokkal” viaskodik. A Magyar Nemzet írásból azt viszont sajnos nem tudtam meg, hogy B. Zsolt (a Várnegyedben lakó) kit is akar látni a ló nyergében. Esetleg miniszterelnök-helyettes barátját, Semjén Zsoltot, aki a szelídített rénszarvasok lelövése előtt – 2013. március 15-én – belovagolt Kézdivásárhelyre? Az egykori kormányzó valóban lóra termett katonaember volt, a KDNP-s politikusról ez nem igazán mondható el. Bayer szerint a nagyvárosi felső és középréteg azért szavaz balra, mert gyökértelen és globalista, míg a vidéki és kisvárosi lét szinte automatikusan magában hordozza a hagyománytiszteletet és a földközeliséget. A zárt kisközösségek egészséges konzervativizmusából egyáltalán nem következik, hogy Bécs, Budapest és Prága polgárai ne tisztelnék városaik nemes hagyományait. Nem vitatva a tradíciók fontosságát, én mégis másban keresem a városi és kistelepülési ember eltérő voksolásának igazi okát: a „vidéki” Magyarországot a Fidesz teljesen legázolta, a községekben élő polgárokat szemérmetlenül félrevezette az egyoldalú tájékoztatással. A közepes és annál nagyobb városokban (egyetemi központokban) ez a fals informálás nem hozhatott tartós sikert, a fővárosban meg különösen nem. A CEU és a Magyar Tudományos Akadémia elűzése, illetve lenyúlása a városiakat jobban megérintette, mint a vidéki kisközösségeket. A falusi és kisvárosi lét természetesen nem tiltja az önálló gondolkodást, a logikus következtetést, de ha az állam, a helyi önkormányzat és az egyház ellehetetleníti az objektív tájékoztatás minden formáját, akkor a községekben és járásszékhelyeken élő polgárok a hamis propaganda befolyása alatt szavaznak. A nem városi népesség jelentős többsége tehát jobbra voksolt, de volt idő, amikor e téren sokkal árnyaltabb, kiegyensúlyozottabb kép mutatkozott. Befejezésül, visszakanyarodva a tenger nélküli altengernagyhoz. Ha Bayer Horthyzik, akkor én Horthynézek egyet. Horthy Miklósné (született Purgly Magdolna) állítólag szűk körben gyakran mondta: „Tisztességes úton kerültünk hatalomra, az ajtón keresztül, de attól félek az ablakon keresztül fogunk távozni.”  Szinte pontosan 75 éve, 1944. október 17-én Horthy Miklós és családja kalandos körülmények között hagyta el a Budai Várat. A néhai kormányzóné keserű mondata ma is jelzésértékű. A történelem ugyanis néha ismétli magát, tehát jó lesz vigyázniuk a Várnegyed urainak. A szerző közgazdász 

Két fal között

Ülünk az állatkórház várójában, öten ötféle bajjal. A rottweilernek a bal első lába van bebugyolálva, piszkosszürke fásli rajta. Mellette egy piros műanyag hordozóban orosz kék cica, a gazdája tán Vasas-drukker lehet, hogy így összepasszolnak a színek, persze inkább csak névleg, mint tartalmilag, hisz a kék macska valójában hamvas szürke, akár a pincéket borító puha penésztakaró. Míg a férfi meglehetősen hallgatag, a jószág annál inkább beszédes, két percenként, hosszan elnyújtott morgó hangon siránkozik. Mintha nem is panasz lenne, inkább csak jelzése annak, hogy itt van ebben a térben, ahová cseppet sem kívánkozott, pláne, hogy a méltóságát övező figyelem ebben a fehér csempékkel kirakott helyiségben nem érvényesül. Mellételepszünk a magunk macskájával, aki szótlan, mint mindig, s akinek nyávogását csak akkor hallani, ha kicsinyeit hívja össze enni, játszani. 
Felnőtt cirmost nagy zöldséges ládában vigyáz tagbaszakadt gazdája, látszik, ismeretlen terep neki ez a városi rendelő, s az is, hogy állat gyógyítása zajlik itt, nem emberé. Hogy zavarát oldja, félhangosan meséli a mellette ülő kontyos úriasszonynak, mi történt az állattal, akit a szomszéd valamiért megutált, ezért a kerítése aljába, pont oda, ahol a macska időnként landol, ha nála egerész, tüskés drótot rakott, kiálló szőlőkarókat. – Ember az ilyen? – ingatta a fejét, s nem is a kérdésre várt választ, inkább arra, hogyan lesz most tovább a mindennapi élet, mi történik, ha találkoznak majd a kapuban, ha csomagot hoz a postás, de nincs, aki átvegye, kell-e a megátalkodottnak mostantól köszönni, vagy köszönését fogadni egyáltalán. 
Az asszony nem szól, csak néha bólint. Kezei finomak, ápoltak, körmei szolidan kifestve, ujján karikagyűrű. Pasztellszínű nadrágban, fekete garbóban ül, öltözéke makulátlan, mintha nem is ide készült volna, hanem be a városba, bankba, postára, ügyet intézni. Megnyugtató levendulaillat veszi körbe szelíden, ilyen illata volt mindig, akkor is, amikor még a katedra mögött állt, s onnan mesélt jambusokról és daktilusokról, na meg anapesztusokról, amiket inkább virágnévnek képzelni, mint verslábnak. Udvariasan hallgatja a férfit, aki épp ott tart, hogy mi lesz most a disznóvágásokkal, hisz azokat is együtt csinálták eddig, minden karácsony előtt, a szomszédnak volt pörzsölője, nekik meg füstölőjük, töltötték a hurkát, a kolbászt, itták mellé a birspálinkát, ez most itt ködbe vesz, venni kell új pörzsölőt, az a minimum.
A nő csak az ajtót nézi, miközben a távolba tűnő falusi történet úgy szalad át egyik fülén a másikig, hogy abból még foszlányokra sem emlékszik, nemhogy szavakra. Odabent, a hideg fehér csempék túloldalán ott van az egyetlen lény, akiért még érdemes reggelenként felkelnie, akiért egyáltalán még levegőt vesz, mióta az egész családja egy autóbalesetben odalett, egyedül ez a kutya maradt meg, isteni gondviselés, mondta neki valaki inkább csak homályosan, hangfoszlányokban, amikor kezébe adta a remegő kölyköt.
Szerző
Doros Judit