Ding nem érti

Pekingben forró a nyár, Mari Budapesten a lányokkal, nekem pedig itt van Ding, a bejárónőnk, kedves, készséges, gyors és szorgalmas, nem dohányzik és nem turkál a fiókjainkban. Neked semmi dolgod nem lesz, Ding mindent intéz, ez volt Mari utolsó szava, mielőtt elutazott.

Másnap elmagyarázom Dingnek, hogy elég, ha egy héten kétszer jön, ráér nyolc után, amikor én már nem vagyok otthon, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, igen, kizárólag takarítás és vasalás, mosolygok is hozzá, ő is mosolyog. De a következő reggel arra ébredek, hogy valaki már van a lakásban, az órára nézek, hat múlt öt perccel. A konyhában látom Dinget, már terít a reggelihez, és indítja a mosógépet. Mosolygok, ő is mosolyog, kevéske angol tudására építve még egyszer, szép lassan elmagyarázom, hogy elég, ha hetente kétszer jön, takarítás és vasalás, bólint, rendben. Egy fogadás után, este hét felé érek haza, látom, a tűzhelyen ott a vacsora, marhasült borsmártással, rizs és saláta. Tagadhatatlan, hogy a kedvencem, de semmi kedvem enni.

Ezúttal a kínai titkárnőmet kérem meg, hogy magyarázza el Dingnek, hogy mi a helyzet. Hosszú telefonbeszélgetés, bólogatás, mosoly, rendben, megértette, hát persze, és van még valami, a fizetése természetesen ugyanannyi. Lehet, hogy ez a gond? Soha nem fogom megtudni, hogyan gondolkodnak a kínaiak.

Ding szombaton és vasárnap is mosolyogva érkezik, terít, teát főz, mosogat, mos, vasal, ápolja a cipőimet, ablakot tisztít, ágyneműt cserél, egy óvatlan pillanatban autót is mos, a fürdőszobában átrendezi a polcot. Kedvesen mutatom, hogy minderre nincs szükség, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, hetente kétszer, kizárólag takarítás és vasalás. Este persze vacsorát főz, amit nem tudok megenni, de kidobni sem merem, hiszen ez a szép, kedves és vágott szemű lány éppen úgy nem tehet arról, ami történik, mint én, a középkorú, kerek szemű, tapasztalt diplomata. Elrejtem az ételt a kocsi csomagtartójába, és másnap szabadulok meg tőle egy eldugott mellékutcában.

A hónap utolsó napján későn érek haza, ott ül a konyhában, bánatosan, átadom a fizetését, öt bankjegy. Áj gó, elmegyek, mondja kevéske angol tudását összeszedve, uramisten, gondolom, pedig annyira akartam, hogy minden jól alakuljon, de ez is jellemző rám, még igyekezni sem tudok rendesen. Ju dont lájk máj vork, mondja szomorúan, ez nem igaz, felelem, csak éppen egyedül vagyok, ju dont ít máj kuking, ezt is mondja, és szemlátomást küszködik is, akarja, hogy most megértsem, hogy tisztázzuk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Szóval rájött, hogy nem eszem meg, amit főz, de vajon hogyan? Hiába, ügyesek ezek a kínaiak, nem lehet túljárni az eszükön. Bocsánat, szori, majd jön vissza Mari, legalább azt várja meg, meg jönnek a lányok is karácsonykor, akkor aztán lesz munkája bőven. De Ding hajthatatlan, inkább elmegy, ha nem dolgozhat annyit, amennyit ő szeretne.

Sajnálom, felelem, és csakugyan sajnálom. Meg magamat is. Mi lesz velem, ha semmit sem értek a világból, amelyikben élek?