Ding nem érti

Pekingben forró a nyár, Mari Budapesten a lányokkal, nekem pedig itt van Ding, a bejárónőnk, kedves, készséges, gyors és szorgalmas, nem dohányzik és nem turkál a fiókjainkban. Neked semmi dolgod nem lesz, Ding mindent intéz, ez volt Mari utolsó szava, mielőtt elutazott. 
Másnap elmagyarázom Dingnek, hogy elég, ha egy héten kétszer jön, ráér nyolc után, amikor én már nem vagyok otthon, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, igen, kizárólag takarítás és vasalás, mosolygok is hozzá, ő is mosolyog. De a következő reggel arra ébredek, hogy valaki már van a lakásban, az órára nézek, hat múlt öt perccel. A konyhában látom Dinget, már terít a reggelihez, és indítja a mosógépet. Mosolygok, ő is mosolyog, kevéske angol tudására építve még egyszer, szép lassan elmagyarázom, hogy elég, ha hetente kétszer jön, takarítás és vasalás, bólint, rendben. Egy fogadás után, este hét felé érek haza, látom, a tűzhelyen ott a vacsora, marhasült borsmártással, rizs és saláta. Tagadhatatlan, hogy a kedvencem, de semmi kedvem enni. 
Ezúttal a kínai titkárnőmet kérem meg, hogy magyarázza el Dingnek, hogy mi a helyzet. Hosszú telefonbeszélgetés, bólogatás, mosoly, rendben, megértette, hát persze, és van még valami, a fizetése természetesen ugyanannyi. Lehet, hogy ez a gond? Soha nem fogom megtudni, hogyan gondolkodnak a kínaiak. 
Ding szombaton és vasárnap is mosolyogva érkezik, terít, teát főz, mosogat, mos, vasal, ápolja a cipőimet, ablakot tisztít, ágyneműt cserél, egy óvatlan pillanatban autót is mos, a fürdőszobában átrendezi a polcot. Kedvesen mutatom, hogy minderre nincs szükség, kevéske angol tudását mozgósítva feleli, hogy rendben, hetente kétszer, kizárólag takarítás és vasalás. Este persze vacsorát főz, amit nem tudok megenni, de kidobni sem merem, hiszen ez a szép, kedves és vágott szemű lány éppen úgy nem tehet arról, ami történik, mint én, a középkorú, kerek szemű, tapasztalt diplomata. Elrejtem az ételt a kocsi csomagtartójába, és másnap szabadulok meg tőle egy eldugott mellékutcában. 
A hónap utolsó napján későn érek haza, ott ül a konyhában, bánatosan, átadom a fizetését, öt bankjegy. Áj gó, elmegyek, mondja kevéske angol tudását összeszedve, uramisten, gondolom, pedig annyira akartam, hogy minden jól alakuljon, de ez is jellemző rám, még igyekezni sem tudok rendesen. Ju dont lájk máj vork, mondja szomorúan, ez nem igaz, felelem, csak éppen egyedül vagyok, ju dont ít máj kuking, ezt is mondja, és szemlátomást küszködik is, akarja, hogy most megértsem, hogy tisztázzuk ezt a dolgot egyszer és mindenkorra. Szóval rájött, hogy nem eszem meg, amit főz, de vajon hogyan? Hiába, ügyesek ezek a kínaiak, nem lehet túljárni az eszükön. Bocsánat, szori, majd jön vissza Mari, legalább azt várja meg, meg jönnek a lányok is karácsonykor, akkor aztán lesz munkája bőven. De Ding hajthatatlan, inkább elmegy, ha nem dolgozhat annyit, amennyit ő szeretne. 
Sajnálom, felelem, és csakugyan sajnálom. Meg magamat is. Mi lesz velem, ha semmit sem értek a világból, amelyikben élek?
Szerző
Odze György

Harc a Nagyúrral

Nem azt mondom, hogy ne örüljünk a visszanyert városi szabadságoknak, csak azt, hogy a nagy boldogság ne homályosítsa el a szemünket. Tisztességes (keresztény erkölcsiségű) ember hajlamos a megbocsájtásra. Ennek azonban még nincs itt az ideje.
Ahogyan 2002-ben is korai volt. Az „árokbetemetési” terv éppen fordított hozammal járt: a Fidesz megerősödött, és a 2006-os hugyos forradalommal átvette az ország irányítását. Ha valakinek kétségei voltak eddig a Fidesz természetét és a fideszesek erkölcsi felfogását illetően, azoknak a győri polgármester mellett működő bűnszervezet lelepleződése óta tudomásul kell venniük, hogy Orbánékkal a politikai együttműködés mind elvi, mind gyakorlati okból lehetetlen. Az elvi lehetetlenséget a Borkai-modell országos elterjedtsége igazolja. A gyakorlatit pedig az, hogy az önmagát mesebeli igazmondó juhásznak hirdető bandavezér nagyobb hazug, mint Goldoni Léliója. 
Budapest új vezetői jól teszik, ha elegánsan búcsúztatják az rossz modorú, a városnak minden eddigi elődjénél utcahosszakkal több kárt okozó kesztyűbábot. Azért tegyék, hogy el tudjon tűnni a közéletből. Azonban Orbán cselét, az együttműködési ajánlatot komolyan venni politikai öngyilkosság. Aki azt gondolja, hogy a híres Orbán-Tarlós paktum életben tartása a karácsonyi időkre a kormányfő gáláns gesztusának tekinthető, nagyobbat téved, mint aki Makón keresi a Siratófalat, és nem Jeruzsálemben. A paktum éppen hogy Budapest szabaddá válásának akadálya. 
Ugyan, ki mástól kellett és kell kivívnunk a szabadságot, mint „Magyarország kormányától”? Budapestnek nincs szüksége a kormányra, fordítva viszont nagyon is. A NER vastag pénztárcáinak több mint felét a fővárostól ellopott pénzek tömik ki. A kormány nagylelkűsége nem más, mint a rekvirált pénzek tizedének kegyes visszacsurgatása. Egyetlen turista sem Orbánra kíváncsi. Budapest pedig nem kíváncsi Erdoganra, Putyinra és a tatár kánra, meg a velük járó „biztonsági intézkedésekre”. Jól meglennénk a Várban kukorékoló felcsúti turul-kakas nélkül is. 
A reménytelen kiegyezési kísérleteknél is nagyobb veszély az önbecsapás. Ha az ellenzéki pártok „az összefogásnak” tulajdonítják a sikert, és az önkormányzatokban is a teljesen improduktív országos pártpolitika leképeződése lesz látható, el lehet feledkezni a 2022-es kormány- és rendszerváltásról. Ez a nagyon kedvező választói véleményfordulat a jó közös jelölteknek köszönhető, olyanoknak, akiknek direkt pártpolitikai múltja alig volt. Róluk el tudtuk képzelni, hogy tiszta a kezük, és azt gondolják, amit mondanak. A jelöltnek kialkudott pártkatonák sorra megbuktak, nagyjából ugyanúgy, ahogy a Fidesz jobbágyai. 
Az új önkormányzati hatalomból nagyon könnyen kiszerethet a gyarló polgár. Most egy percet sem szabad a szavakra pazarolni. Tettek kellenek és eredmények - azonnal. És nem úszható meg a „harc a disznófejű nagyúrral”. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Egy megtépázott sikerágazat

A tisztességes versenyben a versenyző felek, vagy a versenyzők által delegált szakértők állapodnak meg a verseny feltételeiben. Ez lenne elvárható a közéletben, a politikai színpadon zajló versenyek során is. A verseny másik – nem kívánatos, de létező típusa - a tisztességtelen verseny: amikor csak az egyik fél szabhatja meg a versenyzés feltételeit. Ilyenkor a cél nem pusztán az ellenfél legyőzése, hanem a teljes megsemmisítése jogi, politika és különböző nemtelen eszközökkel. Egy ilyen, az önkormányzatokért és önkormányzatiságért folyó versenynek voltunk tanúi és szenvedő alanyai.  Aki figyelemmel szemlélte az eseményeket, az tapasztalhatta, hogy 1. az önkormányzatiságért, azaz az önrendelkezés és önigazgatás visszaállításáért (mint a demokratikus politikai rendszer fontos vívmányáért), 2. a helyi társadalom érdekeit kifejező szervezet központi hatalomtól való viszonylagos függetlenségéért, az állami túlhatalom csökkentéséért, 3. a szubszidiaritás elvének sérthetetlenségéért,  4. a helyben megtermelt bevételek szabad vagy szabadabb felhasználásáért, azaz a kormány általi elvonások mérsékléséért, 5. a nyílt társadalomért (mert csak egy ilyen társadalomban van arra lehetőség, hogy a település polgárai mindazon információhoz hozzájussanak, amely segít a tájékozódásban, az önkormányzat által meghozott döntések előkészítésében) kizárólag az ellenzéki térfélen hallottunk követeléseket és ígéretek a kampányban. Arra azonban egyik versengő féltől sem kaptunk elfogadható választ, hogy mitől lesz sikeres az adott település, amelynek a vezetésére pályázik. A siker titka lehet az is, ami a kampányban a kormányzati politikusok részéről fenyegetésként volt értelmezhető, és a jelen kormányzati ciklusban tapasztalható. Azaz, ha jól viselkedsz, kapsz pénzt, paripát, fegyvert, nemcsak vágyakozhatsz a költségvetési és uniós forrásokra, hanem biztosan el is nyered őket. Ha kiállsz a NER mellett, akkor a NER is ki áll melletted. Az biztos, hogy hosszútávon ez nem lehet egy működő modell. A siker titka lehet az is, amit a Bódi-Bőhm kutató páros - mint a téma legjobb ismerői - fogalmazott meg még a kétezres évek elején. Szerintük: „Az eredményes működéshez (…) öntevékeny, menedzser típusú önkormányzatokra van szükség, amelyek engedik érvényesülni (élni és dolgozni) a helyi lakosságot, s arra is képesek, hogy összefogják a közös (települési) célok érdekében (…). Föl kell erősíteni azokat a polgári értékeket, amelyek össztársadalmi szinten is erősítésre szorulnak”. Ide sorolják az identitást, a lokalitással és helyi társadalommal való azonosulást, az lakótársak iránti empátiát, a szolidaritást a lakótársakkal és a település egészével, az adaptációs képességet és innovációs hajlamot. Természetesen az eredményes működéshez, a sikerhez mindaz szükséges, amit a fentiekben már leírtunk, s ami a kampányban követelésként és ígéretként hangzott el, azaz a valódi önkormányzatiság. A 2011-től napjainkig is tartó centralizációs folyamatoknak betudhatóan - amelynek része többek között az önkormányzatok finanszírozásának megváltoztatása, az önkormányzatok által fenntartott és működtetett oktatási és egészségügyi intézmények államosítása stb. – megtörtént a települési önkormányzatok szinte teljes kiüresítése. 2013-ban a települési polgármesterek részvételével megtartott konferencián - a 444.hu-n megjelent tudósítás szerint - Lázár János még azzal dicsekedhetett, hogy „sikerágazat az önkormányzatok működése, mert az elmúlt 22 évben minden intézménynek csökkent a bizalmi indexe, kivéve az önkormányzatoké (…) Fenntartó, működtető települési önkormányzatok jöttek létre (…) Most az állam célja, hogy tisztább profilú, a településeket fejlesztő és a helyi ügyeket intéző önkormányzatok legyenek, amelyek fő feladata a helyiek életminőségének a javítása.” Nem kérdőjelezzük meg Lázár akkori kijelentését, már csak azért sem, mert nincs ismeretünk arról, hogy ki által mért, miféle bizalmi indexre hivatkozik. Arra vonatkozóan viszont biztos ismeretünk van, hogy ez a bizalmi index 2017-re megfogyatkozott. Ennek is szerepe lehet az ellenzéki jelöltek győzelmében. A Civil Kollégium Alapítvány és a Közösségfejlesztők Egyesülete 2005-től néhány év kihagyással méri a közbizalom indexet, amiről mindenki által hozzáférhető jelentés készül. Ebben az olvasható, hogy az önkormányzatok bizalmi indexe 2013-ban 2,5, 2017-ben pedig 2,1. Ez utóbbi jelentésben az is olvasható, hogy a „csökkenés okaira következtetni nagyon kockázatos". Ennek ellenére azzal folytatja a jelentést készítő, hogy: „a nagyon erőteljes kormányzati centralizáció (…) kiüresítette a helyi szintű kezdeményezések és döntéshozatal jelentőségét (…), a helyben maradó források csökkenése átrendezte az önkormányzatok (…) esélyeit (…)". Egyetértünk, és a jelentést tevőknek azzal a megfogalmazásával is azonosulni tudunk, mely szerint: „A bizalom a társadalmi tőke egyik fontos eleme, összetevője, s így az intézmények iránti bizalom csökkenése, eltűnése tőkehiányt okoz.” A most megválasztott testületeknek fontos feladata lesz a bizalom visszaszerzése. A szerző szociológus