A konszolidáció szükségessége

A kormánypártok jelentős meggyengülésével végződött helyhatósági választásokat követően mind több elemző teszi fel a kézenfekvő kérdést: az Orbán-kabinet képes-e vajon az önkorrekcióra, s a magyar társadalom kinyilvánított békevágyát érzékelve belevág-e a konszolidációba? Vagy pozícióit féltve inkább a represszió eszközéhez nyúl, többek között forrásmegvonással büntetve a rebellis települések lakosságát? 
Ami október 13-a óta történt hazánkban, az mindenesetre utóbbi opciót valószínűsíti. Az orbáni garnitúráról is elmondható, amit Talleyrand a Bourbonokról jegyzett meg; hogy tudniillik semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. A nagy pávatáncos most ugyanúgy viselkedik, akár 2002-es választási vereségét követően. Látszólag főhajtással nyugtázza nagyfokú elutasítottságát a választópolgárok körében, ám ahol csak teheti, nevetséges indokokkal támadja meg a számára kedvezőtlen eredményeket, így próbálva gyengíteni győztes ellenfeleinek legitimációját. 
Mamelukjai természetesen jeleskednek a bűnbakképzésben. Kósa Lajos a fővárosban élő külföldiek szavazataival próbálta megmagyarázni Karácsony Gergely diadalát, mintegy azt sugallva, hogy igaz magyar kizárólag a Fideszre voksolhatott. Leginkább mégis a központi direktívát követő, kormányközeli közvéleménykutató-intézetek munkatársait sajnálom, akiket most azért tesznek felelőssé, mert a számukra előírt kincstári optimizmus jegyében nem merték jelezni főnöküknek az ellenzéki aspiráns meggyőző fölényét Budapesten.
Orbán Viktor is tisztában van azzal, hogy az Európai Unió meghatározó személyiségei csupán akkor hajlandóak nyomást gyakorolni kormányára a magyar demokrácia védelmében, ha hazánk társadalma is lépéseket tesz a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megdöntése felé. Láss csodát, a Fidesz-KDNP látványos fővárosi veresége után Angela Merkel hangneme is mennyire megváltozott! A kancellár asszony, aki az emlékezetes Páneurópai Piknik közelmúltbéli évfordulóján még szót sem ejtett vendéglátója demokráciarombolásáról, a minap már megint arról beszélt, hogy az uniós támogatások folyósítását jogállami kritériumok teljesítéséhez kötné. 
Miniszterelnökünk azt is tudja, hogy Tarlós bukása több mint szimbolikus; ahogyan Erdogannak is komoly fejfájást okoz Isztambul elvesztése. Az iszlamista török diktátor megteheti persze, hogy belföldi népszerűségének erodálódását egy kurdok elleni agresszióval próbálja megállítani. Orbánnak ez nem opció, holott más tekintetben Ankara és Budapest helyzete hasonló. A NATO tudniillik szemlátomást nem készült fel arra az esetre, ha Törökországban a kemalista tradíciók ellenében autokratikus fordulat történik, s az európai értékközösség sem találta meg eddig az orbáni „illiberalizmus” ellenszerét.
Nyilvánvaló az eddigiekből, hogy mind bel-, mind külpolitikai szempontból lényegesen rosszabbra fordult október 13-án Orbán Viktor helyzete. Hatalma meghosszabbítása érdekében a kormányfőnek éppúgy a konszolidáció eszközéhez kell nyúlnia, ahogyan Ferenc József és Kádár tette egykoron. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

A magányos hatalom

A nemzeti ünnep nem a sajnálat ideje. Pedig nincs szánalmasabban magányos a hatalom legfőbb emberénél, akit elhagy a nemzete. Megtapasztalhatta ezt az emigráns Kossuth Lajos a kiegyezéskor, Horthy Miklós a portugáliai száműzetésben, Nagy Imre, amikor a Ház ablakába visszaszólt neki a tömeg: nem vagyunk elvtársak, vagy Kádár János, aki élete végéig viaskodott annak a Nagy Imrének a szellemével, akit a nemzet sohasem hagyott el. Megtapasztalhatta a magányt tegnap Orbán Viktor is, amikor a nyílt köztérről a Zeneakadémiára menekült a sajátjaival, emlékezni arra, amire emlékezni neki van a legkevesebb oka. 1956. október 23. a szabadság napja, foglalta szlogenbe a hatalom, pedig az az októberi nap minden volt, csak a szabadság napja nem. A tiltakozás napja volt, nyomában egy furcsa forradalom ígéretével, amely minduntalan kifog az őt kisajátítani akarókon. Furcsa forradalom volt, mert forradalmat nem lehet csinálni. Ha „fülkében” csinálják, akkor úgy nevezik: puccs, ha parlamentárisan, mint tette a Fidesz 2010-ben, akkor alkotmányos puccs. A forradalom 1956-ban is „lett”, azok legnagyobb meglepetésére, akik előkészítették, akik részt vettek benne. s akik ezer mellékutcából érkeztek a főútra, amelynek jövőbe vezető irányáról meglehetősen eltérő elképzeléseik voltak. Ami elmondható: baloldali demokratikus, függetlenségi forradalom lehetett volna, ha el nem tiporja a geopolitika realitása. Az "elég volt"-felkeléssel a nemzet le akarta rázni magáról a sztálinista diktatúrát, a szovjet birodalmi uralmat. Eltiporták, a birodalom maradt, a sztálinizmus restaurációja nem ment, lett a "gulyáskommunizmus", hogy aztán 1989-ben ezt is lerázza magáról a nemzet.  Most, tíz nappal azután, hogy a helyhatósági választásokon a tekintélyelvű kormánypárt lórúgást kapott az ágyékába, a kormányfő a Zeneakadémiára vonult beszédet mondani. Mindegy, mit mondott, nem tud érvényeset mondani 1956-ról sem. Az őt is sújtó "elég volt"-ról nem tudhat mit mondani, 1956-ot szakralizálni pedig képtelen, mert amikor a Fidesz a kilencvenes évek közepén jobboldali fordulatot vett, örökre búcsút intett 1956-nak, és annak is, ami őt magát létrehozta: a tiltakozásnak, amellyel fellépett a kádári puha diktatúra ellen. A hatalom azt teszi, amit tehet: szóvirágai ellenére társadalmi közönybe kergeti 1956 emlékét. Az önkormányzati választás "elég volt"-ja még nem ok az ellenzék felhőtlen optimizmusára, de azért ne becsüljük le az „elég volt” érzését, ami mind inkább eltölti a nemzetet. Ettől fél, félhet is a hatalom, mert azt jelzi: nem jó a kormányzás, ellenébe megy a közakaratnak. A kormányfő szereti hangoztatni, hogy a magyar szabadságszerető nép. Az, de semmivel sem szereti jobban a szabadságot, mint bármely más nemzet. Szabadságon pedig kézzelfoghatóan azt érti, mint bárki más: hagyják békében megélni egyéni és közösségi életét. A kormányfő meg ezt nem érti, ezért menekülhet a Zeneakadémia falai közé: nemzete lassan magára hagyja,  és ezt nem leplezi híveinek tapsa sem. Sajnálatunkat nem érdemli. 
Szerző
Friss Róbert

Tisztelt miniszterelnök úr, kedves Caesar!

Bocsásson meg a zavarásért, de feltétlenül meg kell osztanom önnel azt a jó hírt, hogy a napokban igazi csoda történt velem, úgy értem, hogy egy olyan felfoghatatlan jótétemény ért, amire már évek óta nem számítottam, tekintettel arra, hogy Felséged immár több cikluson átívelő országlása következtében felvirradt ugyan a magyarság napja reánk, ám annak üdvözítő sugaraiból méltatlan kis személyemre ezidáig sajnos nem sok jutott. 
Tudom, tudom, nem ön a hibás. Nem ön tehet róla, hogy nem fogadtam el Felséged felém nyújtott szent jobbját, s nem álltam be az ön jószándékú, fényes tekintetű birkái közé a sorba, hogy nem gyakoroltam időben önkritikát, és juszt sem váltam az ön által fáradságos munkával felépített pártállami médiabirodalom propagandagépezetének apró, ám jól fizetett, s ennek következtében üzembiztosan működő csavarjává. Hiszen ön, kedves Caesar, mindent megtett az érdekemben, hogy engem, a fekete bárányt a helyes útra térítsen. Emlékezzen csak, ön megfenyegetett, hogy nem kapok majd nyugdíjat, ha nem hagyom ott a magánnyugdíjpénztárat, s az ott összegyűjtött kis vagyonkámat, amely nem haladta meg a kétmillió forintot, nem bízom az ön felséges kezeinek óvó gondoskodása alá. Emlékezzen csak, ön még a Népszabadságot is bezáratta egy strómanja segítségével, aminek következtében kollégáimmal együtt nemcsak a munkámat, hanem az egzisztenciámat, a hivatásomat, a jövőmet, a szakmai előmenetelemet, szóval lényegében mindenemet elveszítettem. De ezek után sem voltam hajlandó meghallani a kürtös magyar idők diadalittas szavát, holott nem akármilyen senkik fújják azokat a kürtöket. Üzembiztosan működő, jól fizetett, országos senkik zengik évek óta az ön dicsőségét az ön által fáradságos munkával felépített pártállami médiabirodalom minden szegletében, s hangjukat a legkisebb falvakban is értik. Csak éppen én nem, ezt töredelmesen bevallom. 
E rövidke felvezetés után engedje meg, hogy beszámoljak a velem megesett csodáról, talán érdekelheti, hiszen mióta háztáji Caesar lett önből, azóta mindenben kompetensnek érzi magát Európában.
Az a csoda esett meg az ön országában, Felség, hogy én, az arra méltatlan kis firkász, kaptam egy ajándékot. Kaptam egy berendezett, felszerelt, lakható állapotban lévő lakókocsit. Egy kedves debreceni házaspár ajándéka. Mindketten barátaim. 
A lakókocsit ingyen adták. Barátságból. Szeretetből.
Tudom, az ön felséges füleinek furcsán hangzik, hogy még vannak önzetlen emberek az ön által lealjasított, egymásnak ugrasztott, felheccelt magyar társadalomban, én is csodálkozom, de hát ez a valóság. Nincstelen vagyok, albérletben lakom, de most már van egy kis fészek, ahová lehajthatom a fejemet. Igaz, gyűjtenem kell egy kisebb telekre valahol, hogy a lakókocsit elhelyezzem, hát gyűjteni fogok. 
Ha a telek meglesz, és a lakókocsimat, az ajándékomat oda beállítom, az lesz az első dolgom, hogy felakasztok benne egy tükröt. S tudja, hogy mit fogok csinálni vele? Kapaszkodjon meg, kedves Caesar!
Belenézek.
Szerző
Kácsor Zsolt
Frissítve: 2019.10.24. 09:44