A lázadás fennkölt és trágár regénye – Darvasi László ártatlanságról és nevetésről

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:50

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Egy Jonas nevű szénégető az életéért küzd, a városban pedig, ahol él, megszervezett társaságok köveket dobálnak. Hullnak az állatok, és egy titokzatos sellő, amit Magyarországról hoztak, elszökik. A Margó Irodalmi Fesztiválra jelent meg Darvasi László legújabb regénye, a Magyar sellő. A szerzővel a német romantika korában játszódó történet előzményeiről és mai áthallásairól beszélgettünk.
A regény fülszövegében is olvasható az az anekdota, mely szerint a német drámaíró, Heinrich von Kleist az általa szerkesztett Berliner Abendblätter című lapban a magyar Kingssee, avagy a Fertő tó egyik csodájaként egy mezítelen, négylábú, emberszerű lényt említ, amelyet a halászok fogtak ki a tóból az 1800-as évek elején. Hogyan találkozott a Kleist-féle anekdotával és meddig lapult a „majd kezdek vele valamit” fiókban?  Született az elmúlt év alatt néhány novellám Kleist árnyékában. Láttam őt, amikor a szövegeket írtam. Hallottam, a szomszéd szobában tett-vett. Valamikor kora tavasszal összeszedtem az írásokat, nézegettem őket, mígnem egyszerre azt láttam, hogy ez regény is lehetne akár. És akkor, mivel Kleist könyvei gyakran odakéredzkednek a kezembe a polcról, egy anekdotás, elbeszéléses gyűjteményben, melyet a Jelenkor Kiadó gondozott, elém szaladt a magyar sellő története. Később egyébként ebből az esetből inspirálódva írta meg Jókai a Névtelen vár című regényét. Valós történet lehet, szomorú történet. Miért pont a romantika vonzza? Tán mert ez a korszak még tudott egyszerre derék és szörnyű embereket teremteni, ahogy Kolhaasról is mondják? Ez a kor, beszédmód és műfaj segít abban, hogy egy kicsit feloldja az ember romlottságát?  Mit mondjak, Kolhaas alakja minden kérdésére választ ad: ő az igazság eltorzulásának drámai példaképe. Amúgy korábbi novelláimban is fölbukkan. Ő maga a kis sérelem hatalmassá növekedése, a rögeszme útja, és annak brutális következményei. Kleist pedig példátlanul korszerű szerző. Teljesen nyilvánvalóan mostoha fia egy adott kornak, művészeti iránynak, a romantikának, miközben például az elbeszéléseit és a novelláit ma is úgy lehet olvasni, mintha kortárs írta volna őket. Egy modern angyal. Egy modern kegyetlenség. Egy modern félelem és szorongás. A maiságot és a modernséget hangsúlyozza, mégis minden lehetséges eszközzel archaizál. A próza-vers összemosása amúgy sem áll távol öntől, de most mintha erős zeneisége is lenne a nyelvnek, amit használ. Mintha az oratórium jegyzetben megadott definíciója (az imádság helye) a regényben zenei műfajként teljesedne ki. Bizonyos, tördelésileg is kiemelt részek már-már kórushangon szólalnak meg. Mi ezzel a célja?  Megemelt nyelvről van szó kétségtelenül, tudatos lírai megoldásokkal és formai elemekkel éltem a Magyar sellőben, ellenpontozva a tartalmat, amely gyakran nyers, otromba és abszurd. Trágár földön szép hegedűszóra balettcipők táncolnak. Mozog a nyak körül a csipke, míg káromkodnak. Szerintem ismerős lehet. Ez egy német kisváros egy éve az 1800-as esztendőben, mondjuk. Viszont sokszor emlegetik a szereplők Magyarországot, és ez némi gyanúra is adhat okot, hol is játszódik valójában a történet. Az idő- és nyelvbéli eltávolítás, a zeneiség ellenére sem tudom áthallások nélkül olvasni a regényt, annyira szatirikus – fontos például, hogy a sellőnek nincs arca. Mi a jelentősége az arctalanságnak (arcátlanságnak) a hatalom és az egyén viszo­nyában?  Passzé. Hosszú, sokirányú értelmezésekre van, lenne szükség a válaszhoz. A sellőt Magyarországról egy német kisvárosba hozzák. A sellő a város határában elszökik. Hogyan lehetséges ez, kérdezte egy irodalmár olvasóm a Facebookon, amikor nincsen lába?! Ó, nahát, ennyire talán nem szabadna földhözragadtnak lenni! Nézzük meg, ki ez a lény. Valóságos?  A történet által realitásnak tekintett lény, vagy valamiféle más, lázálomban, vágyak kavalkádjában fogant torzszülött? Ki beszél róla? Egy fiú, a szénégető nagykamasz fia, Jakab. Miközben az egész környék űzi, keresi. Lehet, hogy ő az ártatlanság, a szerelem allegóriája. Lehet. Legyen elég ennyi. Rengeteg az altesti poén és a fekália a regényben – csak úgy röpködnek a picsák és bazdmegek, a gróf, úgy tűnik, példátlanul termőt termel, de aztán egy másik szereplő ráürít a gróf kupacára, és a virágok ugyanúgy pompáznak tovább. Miért, mire ez a sok szar?  Szerintem ez egy távoli színhelyen játszódó, minden trágársága ellenére költőinek szánt, mégis nagyon-nagyon aktuális regény. De az aktualitás nem a távolban vagy a szomszédban pompázik. Hanem éppenséggel minálunk. A kupac tetején. A történetben a szélsőségek kéz a kézben járnak, sétálgatnak. Csak nézzen ki az ablakon, nem olyasmiket lát, melyek a regény cselekményében is modellizálódnak úgymond? Hát végül az is szélsőség lett, hogy normális módon akarunk tovább élni, nem? Kínzattatások nélkül.
Apropó, kínzás! Mintha korábbi regényeiből, talán a Taligásból már ismerősen csengene a szó: tortúramester. Létezik ez a szó a kínzástörténelemben? Emlékszik, mikor használta először?  Igazán nem tudom. Lehet, hogy olvastam valahol, az is lehet, hogy egyszer csak leírtam. Szerintem fontosabb, hogy Mozart a büszke uraság neve. Természetesen ő is grófi alkalmazott, megbecsült ember. És gyakran énekelve, szép, dallamos szavak kíséretében kínoz. Elő­adást is tart közben, értelmez, beavat. A szereplők, különösen a hatalmi emberek ebben a könyvben valamilyen, nem is túl rejtélyes oknál fogva szeretnek fecsegni. És leginkább önmaguk fontosságáról. Ismerős helyzet ez is, nem? Mozart egyik fő feladata, a saját bevallása szerint, hogy mások „szavait helyes irányba tereljem” – ezt sem tudom áthallás nélkül olvasni…  Miért kínzunk akár vasakkal, akár a lélek facsarásával, akár megfélemlítéssel? Kínozni eléggé célszerű, illetve célirányos cselekedet. Tudunk számos esetről, amikor finomítják, gazdagítják, cizellálják az eljárásokat. Öncélúság is lehet benne, puszta élvezetből csinálni, s a hasznot nem nagyon nézni. De általában haszonelvű tett mégis. Várni azt, hogy a kínzás alá vett ember, azt mondja, amit hallani akarunk. Kimondjon olyat, amivel magát, másokat másféle megítélésbe juttathat. Vagy, lásd Phalaris bikáját, amikor is a kínzást a szépség, az elragadtatottság szolgálatába állítjuk. Szép, zengő ének lesz a jajkiáltásból az izzó bronzbikában. Szerintem egyébként kínzás az óriásplakát is. A manipuláció egy nagyon is fontos tortúrafajta. Ha az ember eszét módszeresen elveszik, megfélemlítéssel, hazugságokkal, az kínzás. A megkínzott ember pedig idővel föllázad. A regény egy pontján azt mondja, hogy Jézusnak azért volt szüksége a nevetésre, hogy alkalmas legyen a megváltásra, s aki nem nevet, mert nem tud, nem képviselheti a többséget. Mit gondol, Isten tud nevetni?  Ha azt mondom, van Isten, a nevetés is általa, miatta van. Megtanítja az agyagot, a földet, a sarat, a követ nevetni, kuncogni, röhögni. A levegőt, a vizet is megtanítja. A tűz kacag. Ha azt mondom, nincsen Isten, akkor is megkérdezhetem, hogy vajon hányféleképpen nevethetünk. Hányféle módja, formája létezik a nevetésnek. Isten, a halhatatlan, az ember által megteremti a halált. Ha ez így volt, jót nevethetett ezen a nagyszerű találmányon, ami végül is hozzá vezeti az embert. És aztán mégis irigykedett, és korrigált kicsit a kereszthalállal. Lujza, a kacska kezű szolgálólány nevetése, bár tényleg felveti a fenti kérdést, szerintem nem isteni és nem is emberi. Inkább angyali. Átmenet. Olyan, mintha az ártatlanságot képviselné. A lepkék is gyakran ott pilléznek a Darvasi-regényekben – ki vagy mi a lepke? Nem maga az ártatlanság?  A lepkék egy határozottan kedves motívum a Magyar sellőben. A tortúramester, Jeremiás Mozart, például verseket is ír. Költőnek is hinné magát, ilyesmivel gyakran kérkedik. Ilyen értelemben a vers lehet a kegyetlenség könnyű, lepkeként ellebbenő háza. +1 kérdés   Hol helyezné el a Magyar sellőt a regényei között? Látok némi hasonlóságot a Könnymutatványosok–Virágzabálók–Taligás-­ívvel.  Korábbi német tárgyú novelláimhoz, drámáimhoz, A fuldai Kékvízeséshez vagy például a Bolond Helga drámájához inkább passzolna. De valóban nem áll a világa messze a Taligás című regénytől sem, amelynek cselekménye a szegedi boszorkányperek sötét üzelmeibe fut bele végül. De én ezt egyébként egy lázadó regénynek is gondolom. Lázad, és végül a normalitás mellett teszi le a garast. Azt hiszem.
Szerző

Csabai László: Búcsúzás

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:05

Fotó: Népszava
„A percek telnek. Bár az asszony legalább tíz ilyen búcsúzó beszélgetést ült már végig, felmerül benne, hogy ezúttal talán tényleg megérezte az öreg az utolsó óra közeledtét.”
Az öregember az ablakban ül. A kertet bámulja. A Beregben is szokás a ház elé kitelepedni vagy a tornác délutáni árnyékában nézni az utca történéseit, de most, bár estére hajlik, nem lehet megmaradni a szabadban. A mohó nyár rászorult a vidékre, kiszív belőle minden életet: a legelők kiégnek, a patak és a holtág partja fájdalmasan felgyűrődik, összetöredezik. Nincs egy szellő, mely enyhítené a nyomást. A csigák megsülnek a léckerítésen. A legyek elkábulnak az ablaküvegen, s hátukra koppanva lehullnak soha többé fel nem ébredni. Az emberek is elasznának, ha a vastag vályogfalak nem őriznének meg némi hűvösséget. – Jó lenne egy kis eső! – sóhajt az öregember. – Az jó – feleli fejét sem fölemelve az öregasszony. Keresztszemest varr. Fizetnek érte a japánok. Nem sokat, de ingyen is csinálná, mert a falusi asszony nem nyugodhat, nem tudja, mi a pihenés, soha nem csinálta. – Kiszáradnak a szilvák! – Azoknak már mindegy! A szilvát tavaly elverte a jég. Idén nem, s ez is baj, mert a terméssel tömött ágak leszakadtak. Gyászos képet nyújtanak a sebzett törzsek. – Mindegy. Mint nekem. – Mííí? – horkan föl az asszony. – Semmi. Csak úgy érzem, még ma meghalok. – Ezt fújod állandóan. – Lehet. – Akkor meg? – Neked aztán beszélhet az ember! Az asszony csóválja a fejét. A varrást abbahagyja. Az öregember átnyomja magát az ágyra. Eldől. Derekának jót tesz ez, de a plédnek meleg érintése van. Elkezdi rángatni. Az asszony mérgesen ráncolja homlokát. Az ember nem akarja utolsó óráit veszekedéssel tölteni, ezért abbahagyja, és inkább búcsúzkodni kezd: – Sokat ittam. Ez bűnöm. – Sokat. – És sokat bagóztam. – Ajé! – Házat vehettünk volna abból, amit kifújtam, meg ami lement a torkomon. – Sarokházat! Az ember lopva felesége arcára néz. Az határozott, szigorú. Ettől egy pillanatra megnyugszik, aztán még inkább megijed. – Volt kurvám is. – Volt. – Kettő. – Három. „Ez tud Szűcsnéről is!” – döbben rá az öregember. – A harmadik, az csak… az csak olyan volt, hogy éppen csak… – Mint a többi. – Hát igen… De az a dolog Bözsivel, az nem volt… – Mert nem engedte! – Á, nem csak azért… Hát igen, azért. Az asszony urának a kezét figyeli. Kifakult, kiszáradt húsdarab. De élő ember keze, kétség kívül. Megfogja. – Félek – mondja az ember, ritkán mutatott őszinteséggel viszonozva az asszony közeledését. – Mitől? Hogy rossz helyre kerülsz? A férfi behunyja szemét, és bólogatni kezd. Mintha számolna. – Pokolra tán nem jutok! – Szerintem sem. Nem voltál te rossz… rosszabb, mint a többi. – Mint a többi… – Mit kezdenének ott veled? Ááá, ki van zárva! – Gondolod? – Legalább megszabadulsz a nyavalyáidtól. – Az lehet. Csak mégis… – Mitől félsz akkor? – Hát… Hogy nincs ott semmi. – Hol? – Ahová megyek… – Miféle hülyeségeket beszélsz? Megtagadod a Mindenhatót? – Nem, dehogy! – Csak a komonesták hirdetnek ilyen marhasá­gokat! – Igen, igazad van! – csillapítja a férfi. Örül, hogy az asszony magabiztosan tör lándzsát a túlvilág létezése mellett. Az öregember iszik a befőttesüvegből. Lecsorgatja magát. Ez persze nem tetszik az asszonynak. De úgy törli le az ura nyakát, hogy nem tesz megjegyzést. Ettől meghatódik az öregember. Kedve lenne átölelni a nőt. De az visszaül. – Anyjukom, hogy fogsz élni nélkülem? – Nem tudom. Erre a kis időre majd csak megleszek valahogy – válaszolja az asszony, bár a férjét mindig csak koloncnak érezte a nyakán, nem segítségnek. – Nem lesz krumpli a kertben a szárazság miatt. – Majd hozok a boltból. – Jó lenne egy kis eső! Megzörgetik a kaput. A postás az. Az asszony kimegy hozzá. Röviden szót váltanak. Újabb zörgés. Aztán bejön az asszony, szemüveget vesz föl, és kibetűzi a képeslap szövegét. Emma írta, a lányuk. Gratulál Apus nyolcvannegyedik születésnapjához. Telefonon már köszöntötte, de elkésve, mint általában. A bűntudat íratta vele hát a lapot, hogy mutassa, ha el is feledkezett a születésnapjáról, fontos neki az apja. Emma még azt is közli, hogy lányának, a kis Emmának szeptember utolsó vasárnapján kézfogója lesz. Jövő nyáron pedig, a tervek szerint, esküvő. A két öreg némán nézi egymást. Pedig ennek örülni kéne. Főleg az asszonynak nagy fájdalma, hogy az unokái teljesen szabadon vannak engedve. Azzal állnak össze, akivel akarnak, és egyheti ismeretség után már a férfihoz költöznek. Böbe sorsa azért már rendeződött. Igaz, elvált férfi vette el. Most sorra kerül a kis Emma. Már csak Enikő van hátra. „Na, majd Isten segedelmével ő is…” – gondolja az asszony. Az öregember kórházban, katéterezve élte meg a nyolcvanadik születésnapját, és a kórházi ágyon könyörgött a (nehezen elképzelhető) Istennek, hogy legalább első unokája lakodalmán ott lehessen. És teljesült a vágya. Aztán azt kívánta, még a kis Emmáét érje meg. Ez már nem fog teljesülni. Vagy, ha valami csoda folytán az ő menyegzőjét is láthatná, a harmadikét már biztosan nem fogja. De ha valami még nagyobb csoda folytán mégis, ugyan, mit számít az majd utólag? – Ejj! – mordul egyet az öreg a gondolatra, és megrázza a kezét, mintha egy kellemetlen ökörnyáltól akarna megszabadulni. A percek telnek. Bár az asszony legalább tíz ilyen búcsúzó beszélgetést ült már végig, felmerül benne, hogy ezúttal talán tényleg megérezte az öreg az utolsó óra közeledtét. És erre összerándul a szíve. – Baj van, papa? – Baj? Mi lenne? Nincs semmi! Azt leszámítva, hogy haldoklom. Bolond kérdés! Az asszony szeme lobban, de visszafogja magát. Ilyen önmegtartóztatásra utoljára még mátkasága idején volt képes. Az öregember sem folytatja. Ki­merült. – Ennél valamit, apus? – Igen. Pacalt. – Éppen pacalt? Honnan a fenéből kerítsek most neked pacalt? – Még a halálra ítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit teljesítenek, úgy látszik, én egy bűnözőtől is kevesebbet érek. – De éppen pacalt? – Tán paprikás krumplival akarod kiszúrni a szemem? Olyan vagy, amilyen mindig is voltál: fukar! Az öreg duzzogva az ablak felé fordul. Szeretne mégis valami kis ünnepélyességet, elvégre nem hal meg mindennap az ember. De itt nincs semmi, ami ne lett volna itt már hosszú idő óta. Legfeljebb az a szép madár a fán. „Ez fogja felvinni a lelkem az égbe? Vagy ilyesmi… Jó lenne hinni benne. De ez csak annyi, amennyi: egy szép madár.” Az öreg behunyja a szemét. Így vár a halálra. De nem hal meg. (Talán a Halál – vagy a Mindenható – megkedvelte ezt az idős házaspárt, és unatkozna, ha nem látná őket civakodni?) Az öregember pedig elunja a várakozást. „Innék egy teát. Azon már nem múlik semmi.” Előadja óhaját a feleségének, aki mi mást tehetne, mint hogy – duzzogva – elmegy feltenni a teavizet.
Szerző

Hinni rendületlenül a jóban - Interjú két izlandi íróval, Jón Kalman Stefánssonnal és Sigríður Hagalín Björnsdóttirral

Publikálás dátuma
2019.10.19. 14:41

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Mindketten nagy népszerűségnek örvendenek Izlandon – az egyikük a szigetország sztárírója, a másikuk televíziós újságíró, nem mellesleg pedig maga is kétkötetes szerző. Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir civilben is társak, közösen vettek részt a Margó Irodalmi Fesztiválon is – Jón Menny és Pokol-trilógiája, Sigríður pedig a magyarul most megjelent, 2016-os regénye, A sziget apropóján. Az írópárossal egymás műveiről, természetről, elszigeteltségről, az ördögről és a csirkepaprikásról beszélgettünk.
Mennyire ismerik egymás munkásságát? Tudnának említeni egy-egy speciálisan izlandi motívumot a másik regényében? Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Jón Kalman ma az egyik legnagyobb név Izlandon, szóval őt nem lehet nem ismerni. ­(nevet) Nem tudom, hogy ez Izland vagy személy szerint az ő specialitása, de azt, ahogyan az ember küzd a természettel az életben maradásért, azt a fajta tehetetlenséget, ami az elemek erejével szembesülve letaglózza az embert, Jón Kalmannál senki sem tudja érzékletesebben megírni. Jón Kalman Stefánsson: A sziget pedig már önmagában válasz a kérdésre: a felvetés, hogy egy izolált közösségnek minden kapcsolata megszakad a külvilággal, a kontinenssel, nem történhetett volna meg Európa közepén. Lényege az elszigeteltség. S. H. B.: És nemcsak földrajzilag, hanem politikailag vagy akár pszichológiailag is. Igen, azt hiszem, Izlandon jobban értjük, mit jelent elkülönülni. A természet mindkettőjük regényében kulcsszerepet kap: a múlt század elején játszódó Menny és Pokol könyveiben mintha az ember ellensége lenne, ami olykor halált hoz, s ami ellen a tudományos és technikai fejlődés vívmányaival lehetne felvenni a harcot. A szigetben viszont, az információáramlás megszűnése miatt összeomló modern társadalom számára mintha épphogy a túlélést jelentené. Mit jelent önök számára a természet? J. K. S.: Izland története önmagában a túlélés története. A speciális klíma, a szélsőséges időjárás, a szélviharok és az egyéb környezeti hatások, a sok vulkánkitörés például próbára teszi az embert. Ugyanakkor ad egyfajta alázatot, megnyugvást is. A halál eshetősége sokáig annyira benne élt az izlandi emberek mindennapjaiban, hogy szinte nem is félnek tőle, nem menekülnek előle. A XVIII. század végén, minden idők legnagyobb vulkánkitörése miatt, illetve az utána dúló éhínségben az izlandiak egyötöde, tízezer ember halt meg, és az egész északi féltekén elindult egy lehűlés. Még ma is olyan szelek, gejzír- és vulkántevékenység van a szigeten, hogy amikor egy-egy hosszabb európai útról hazatérek, felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet itt egyáltalán élni? Aztán persze azonnal felötlik az emberben az érem másik oldala is: semmi nem annyira szép, mint az izlandi természet naplementében vagy korán reggel – ez a durvaság és szépség egyszerre maga a Kant által megfogalmazott fenséges. Amivel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálkozást és egyszerre gyönyört vált ki. Az izlandi természet élő, mindig érezni az erejét. S. H. B.: Érdekes ellentét ez, mert közben meg, egy másik nézőpontból, Izlandon nagyon is könnyű élni. Egyfelől a természeti kincsei – a feltörő meleg vizes forrásoknak hála pél­dául minden ház geotermikus fűtésű –, a gazdagsága, másfelől a technológiai fejlettség miatt. Én éppen arról szerettem volna írni, mi történik, ha mindaz, amit a XXI. századra a fenekünk alá toltak, egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné válik. Mi van akkor, ha a luxus és a technika egy csapásra kivonul az életünkből? A könnyebbséget a ma embere számára épp az jelenti, hogy már nincs annyira kiszolgáltatva a természetnek. Van mi mögé bújni előle. Ha megszűnne a technológia bástyája, kénytelenek lennénk újra közel menni a természethez, hogy megszerezzük, amit ad. Csak hát ez nyilván azzal járna, hogy ismét muszáj volna szembesülni vele, el is vesz. J. K. S.: Emlékszem, miután olvastam A szigetet, gyakran azon kaptam magam, hogy vizsgálgatom, mennyire ellehetetlenedne az életem, ha a disztópia valósággá válna. Hogy a hétköznapi rutinunk milyen nagymértékben függ másoktól, külső hatásoktól. Nem lehetne csak úgy leugrani a szupermarketbe, ha fogytán otthon az étel, és isten ments, hogy egy ilyen helyzetben gyógyszerre vagy orvosra legyen szüksége az embernek.
A sziget utolsó néhány mondata a teljes elszigetelődésről szó: „A világ néha olyan kicsi, hogy mindössze egy öregember és öt árva gyerek alkotja egy kihalt fjord mellett.” Jón Kalman, milyen jövőt képzel nekik? J. K. S.: Alapvetően optimista vagyok. Valahogy úgy képzelem, hogy a gyerekek mindig a túlélés zálogai. Aki borzalmas dolgokon megy keresztül, csak egyre erősebb lesz. Igen, azt hiszem, ezek az emberek képesek megküzdeni a természet erejével, durvaságával. Talán naiv vagyok, de hiszek az emberiségben. Az emberiségben rejlő erőben. Tudom, hogy a történelem mást mutat, hogy mindig lesznek fasiszták, populisták, sötét idők. Mégis azt gondolom, hogy itt legbelül, mélyen, mindenki a boldogságra vágyik, és ez a vágy előbb-utóbb felülkerekedik a hatalmi törekvéseken. Minden fasizmusnak, minden populizmusnak vége szakad egyszer. Azt gondolom, nem tehetünk mást, mint hogy rendületlenül hiszünk benne, jól alakulnak a dolgaink. S. H. B.: Én azért nem vagyok ennyire optimista. Reménykedem és szorítok értük, de ha meg kellene írnom a regény folytatását, valószínűleg nem tudnék boldog végkifejletet írni. Így hát inkább bele se vágok. J. K. S.: Jó, az igaz, hogy ha nyitva hagyjuk a végét, könnyebb pozitív folytatást képzelni, mintha minden aspektust figyelembe véve elkezdenénk logikusan végiggondolni, mi következhet ebből vagy abból. Sigríður, mit gondol, a Menny és Pokol-trilógia harmadik kötete, Az ember szíve végén meghal a főszereplő fiú? Beömlik a tenger a barlangba vagy sem? S. H. B.: Ó, egy kis fantáziával valószínűleg megmenthető lenne, de én biztos vagyok benne, hogy meghal a fiú. Bár mintha Jón Kalman nem egyértelműen így gondolná… J. K. S.: Szándékosan hagytam nyitva a végét, hogy az olvasó szabadon gondolhassa tovább. Én persze tudom, hogy folytatódik az utolsó jelenet, de eszem ágában sincs elmondani. Az emberek hajlamosak hinni az írónak, abban a hitben élnek, hogy a szerző mindentudó. Azt szerettem volna, hogy az olvasó döntsön. Miért nincs neve a főhősnek, miközben az összes többi, milliónyi szereplőnek van? J. K. S.: Nem előre megfontolt szándékkal nem adtam neki nevet, egyszerűen így alakult. Amúgy sem mindig könnyű a karaktereknek nevet adni, de itt kifejezetten nem kívánkozott hozzá. Talán mert nem lényeges. Bárhogy szólíthatnánk. Bárki lehetne. S. H. B.: Az egész emberiség benne van abban a fiúban. Érdekes, hogy készült egy színházi adaptáció is a regényből, amiben nemhogy neve nincs a főhősnek, de még egy lány is játssza a fiút. És működött. A regényeikből könnyen azt gondolhatnánk, hogy az izlandi írók csakis Izlandról szeretnek írni. Így van ez? S. H. B.: Igen, szigetlakókként talán jobban figyeljük magunkat, mint mások. Sokszor nem is igen tudunk mást figyelni, csak magunkat. És persze önmagunkban, kicsiben, benne van az egész világ, mint ahogy Hjalti, a regényem főhőse is maga a sziget. Azért persze vannak kitekintések… J. K. S.: …de nem jellemző. Szerintem ez nem kifejezetten izlandi sajátosság, azt hiszem, minden szigetországra igaz. Nézzük meg az angolokat! Bekerülni az angol regényírók közé, külföldiként, még ha ott is él az ember és angolul ír, egyenlő a lehetetlennel. Mi másból is meríthetne egy író, mint a saját környezetéből? A közvetlen közeliből szűrjük le az egyetemest. Aztán, hogy egy-egy regény ténylegesen hol játszódik, már nem is annyira érdekes. Mit gondolnak, az embereknek olykor kifejezetten szükségük van a katasztrófahelyzetekre? S. H. B.: Ó, az emberiség ilyeténképpen megszállott. Szüksége van rá, imádja a tragédiákat. Csak meg kell nézni egy híradót, tele van szörnyűbbnél szörnyűbb eseményekkel, amin jó borzongani, és valahol tudat alatt örülni neki, nem velünk történt. Mintha e nélkül nem is működnénk. J. K. S.: Azért abban van valami aggasztó, ahogy az emberek a valós eseményekhez, természeti jelenségekhez is úgy állnak, mintha tv-show-t néznének. Hiába figyelmezteted például a turistákat, hogy ne menjenek túl közel gejzírhez… S. H. B.: …igen, mintha tűzijátékot néznének. J. K. S.: Kísértik az ördögöt. Nem véletlenül nem szólnak regények a Mennyországról. Valószínűleg nincs ott semmi érdekes. Az izgalmas dolgok a pokolban történnek. És az emberek azt képzelik, hogy mindent, még a poklot is képesek kontrollálni. Amikor történik valami katasztrófa, kitör egy kicsi kis vulkán – az Eyjafjallajökull a sziget legkisebb vulkánjainak egyike –, és megzavarja a teljes európai légi közlekedést, arra figyelmeztet, milyen törékeny is minden, amit mi megrengethetetlennek képzelünk. + 1 kérdés Ha lesz egy kis szabadidejük, merre kalandoznak Budapesten? S. H. B.: Jókat eszünk, imádjuk a magyar konyhát. A csirkepaprikással egyszerűen nem tudok betelni. És fürdőbe is megyünk, Jón Kalman annak is a specialistája. J. K. S.: Ahogy a föld belsejéből szivárog fel a meleg víz és a gőz, mintha megmutatná magát kicsit a pokol. Azt hiszem, egy ilyen fürdőben közelebb lehet kerülni az ördöghöz. És ha ismerjük a végleteket, talán az univerzumot is jobban látjuk.

Jón Kalman Stefánsson

 (1963) izlandi író, költő. Mielőtt teljesen az irodalomnak adta át magát, dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban és rendőrként, irodalomtanárként és könyvtárosként. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, amit még kettő követett, majd prózát – egészen pontosan költői prózát (skáldskapur) – kezdett el írni, ami eddig 12 regényt eredményezett. A legnagyobb sikert a 2007–2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia érte el, amit tucatnyi nyelvre lefordítottak. Magyarul Egyed Veronika fordításában vehették kézbe az olvasók (Jelenkor Kiadó, 2019). Nyelvünkön korábban a Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt, A halaknak nincs lábuk című regénye (2013) jelent meg Patat Bence fordítói munkájának köszönhetően (Typotex, 2018). A Reykjavíkban élő írót négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjra. 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir

 (1974) izlandi újságíró, aki szakmáját a spanyolországi Salamancában és New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanulta, majd mielőtt visszatért volna Izlandra, Koppenhágában élt és dolgozott. Jelenleg az izlandi televízió munkatársa. A sziget című első regénye 2016-ban jelent meg, jelölték az Izlandi Női Irodalom Díjra és a DV Kulturális-Irodalmi Díjára is, számos nyelvre lefordították. Magyarul Patat Bence fordításában olvashatjuk (Cser Kiadó, 2019). Második regénye 2018-ban jelent meg, Hið heilaga orð (A szent szó) címmel.

Szerző