Az öregember az ablakban ül. A kertet bámulja. A Beregben is szokás a ház elé kitelepedni vagy a tornác délutáni árnyékában nézni az utca történéseit, de most, bár estére hajlik, nem lehet megmaradni a szabadban. A mohó nyár rászorult a vidékre, kiszív belőle minden életet: a legelők kiégnek, a patak és a holtág partja fájdalmasan felgyűrődik, összetöredezik. Nincs egy szellő, mely enyhítené a nyomást. A csigák megsülnek a léckerítésen. A legyek elkábulnak az ablaküvegen, s hátukra koppanva lehullnak soha többé fel nem ébredni. Az emberek is elasznának, ha a vastag vályogfalak nem őriznének meg némi hűvösséget.
– Jó lenne egy kis eső! – sóhajt az öregember.
– Az jó – feleli fejét sem fölemelve az öregasszony.
Keresztszemest varr. Fizetnek érte a japánok. Nem sokat, de ingyen is csinálná, mert a falusi asszony nem nyugodhat, nem tudja, mi a pihenés, soha nem csinálta.
– Kiszáradnak a szilvák!
– Azoknak már mindegy!
A szilvát tavaly elverte a jég. Idén nem, s ez is baj, mert a terméssel tömött ágak leszakadtak. Gyászos képet nyújtanak a sebzett törzsek.
– Mindegy. Mint nekem.
– Mííí? – horkan föl az asszony.
– Semmi. Csak úgy érzem, még ma meghalok.
– Ezt fújod állandóan.
– Lehet.
– Akkor meg?
– Neked aztán beszélhet az ember!
Az asszony csóválja a fejét. A varrást abbahagyja.
Az öregember átnyomja magát az ágyra. Eldől. Derekának jót tesz ez, de a plédnek meleg érintése van. Elkezdi rángatni. Az asszony mérgesen ráncolja homlokát. Az ember nem akarja utolsó óráit veszekedéssel tölteni, ezért abbahagyja, és inkább búcsúzkodni kezd:
– Sokat ittam. Ez bűnöm.
– Sokat.
– És sokat bagóztam.
– Ajé!
– Házat vehettünk volna abból, amit kifújtam, meg ami lement a torkomon.
– Sarokházat!
Az ember lopva felesége arcára néz. Az határozott, szigorú. Ettől egy pillanatra megnyugszik, aztán még inkább megijed.
– Volt kurvám is.
– Volt.
– Kettő.
– Három.
„Ez tud Szűcsnéről is!” – döbben rá az öregember.
– A harmadik, az csak… az csak olyan volt, hogy éppen csak…
– Mint a többi.
– Hát igen… De az a dolog Bözsivel, az nem volt…
– Mert nem engedte!
– Á, nem csak azért… Hát igen, azért.
Az asszony urának a kezét figyeli. Kifakult, kiszáradt húsdarab. De élő ember keze, kétség kívül. Megfogja.
– Félek – mondja az ember, ritkán mutatott őszinteséggel viszonozva az asszony közeledését.
– Mitől? Hogy rossz helyre kerülsz?
A férfi behunyja szemét, és bólogatni kezd. Mintha számolna.
– Pokolra tán nem jutok!
– Szerintem sem. Nem voltál te rossz… rosszabb, mint a többi.
– Mint a többi…
– Mit kezdenének ott veled? Ááá, ki van zárva!
– Gondolod?
– Legalább megszabadulsz a nyavalyáidtól.
– Az lehet. Csak mégis…
– Mitől félsz akkor?
– Hát… Hogy nincs ott semmi.
– Hol?
– Ahová megyek…
– Miféle hülyeségeket beszélsz? Megtagadod a Mindenhatót?
– Nem, dehogy!
– Csak a komonesták hirdetnek ilyen marhaságokat!
– Igen, igazad van! – csillapítja a férfi.
Örül, hogy az asszony magabiztosan tör lándzsát a túlvilág létezése mellett.
Az öregember iszik a befőttesüvegből. Lecsorgatja magát. Ez persze nem tetszik az asszonynak. De úgy törli le az ura nyakát, hogy nem tesz megjegyzést. Ettől meghatódik az öregember. Kedve lenne átölelni a nőt. De az visszaül.
– Anyjukom, hogy fogsz élni nélkülem?
– Nem tudom. Erre a kis időre majd csak megleszek valahogy – válaszolja az asszony, bár a férjét mindig csak koloncnak érezte a nyakán, nem segítségnek.
– Nem lesz krumpli a kertben a szárazság miatt.
– Majd hozok a boltból.
– Jó lenne egy kis eső!
Megzörgetik a kaput. A postás az. Az asszony kimegy hozzá. Röviden szót váltanak. Újabb zörgés. Aztán bejön az asszony, szemüveget vesz föl, és kibetűzi a képeslap szövegét. Emma írta, a lányuk. Gratulál Apus nyolcvannegyedik születésnapjához. Telefonon már köszöntötte, de elkésve, mint általában.
A bűntudat íratta vele hát a lapot, hogy mutassa, ha el is feledkezett a születésnapjáról, fontos neki az apja. Emma még azt is közli, hogy lányának, a kis Emmának szeptember utolsó vasárnapján kézfogója lesz. Jövő nyáron pedig, a tervek szerint, esküvő.
A két öreg némán nézi egymást. Pedig ennek örülni kéne. Főleg az asszonynak nagy fájdalma, hogy az unokái teljesen szabadon vannak engedve. Azzal állnak össze, akivel akarnak, és egyheti ismeretség után már a férfihoz költöznek. Böbe sorsa azért már rendeződött. Igaz, elvált férfi vette el. Most sorra kerül a kis Emma. Már csak Enikő van hátra. „Na, majd Isten segedelmével ő is…” – gondolja az asszony.
Az öregember kórházban, katéterezve élte meg a nyolcvanadik születésnapját, és a kórházi ágyon könyörgött a (nehezen elképzelhető) Istennek, hogy legalább első unokája lakodalmán ott lehessen. És teljesült a vágya. Aztán azt kívánta, még a kis Emmáét érje meg. Ez már nem fog teljesülni. Vagy, ha valami csoda folytán az ő menyegzőjét is láthatná, a harmadikét már biztosan nem fogja. De ha valami még nagyobb csoda folytán mégis, ugyan, mit számít az majd utólag?
– Ejj! – mordul egyet az öreg a gondolatra, és megrázza a kezét, mintha egy kellemetlen ökörnyáltól akarna megszabadulni.
A percek telnek. Bár az asszony legalább tíz ilyen búcsúzó beszélgetést ült már végig, felmerül benne, hogy ezúttal talán tényleg megérezte az öreg az utolsó óra közeledtét.
És erre összerándul a szíve.
– Baj van, papa?
– Baj? Mi lenne? Nincs semmi! Azt leszámítva, hogy haldoklom. Bolond kérdés!
Az asszony szeme lobban, de visszafogja magát. Ilyen önmegtartóztatásra utoljára még mátkasága idején volt képes. Az öregember sem folytatja. Kimerült.
– Ennél valamit, apus?
– Igen. Pacalt.
– Éppen pacalt? Honnan a fenéből kerítsek most neked pacalt?
– Még a halálra ítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit teljesítenek, úgy látszik, én egy bűnözőtől is kevesebbet érek.
– De éppen pacalt?
– Tán paprikás krumplival akarod kiszúrni a szemem? Olyan vagy, amilyen mindig is voltál: fukar!
Az öreg duzzogva az ablak felé fordul. Szeretne mégis valami kis ünnepélyességet, elvégre nem hal meg mindennap az ember. De itt nincs semmi, ami ne lett volna itt már hosszú idő óta. Legfeljebb az a szép madár a fán. „Ez fogja felvinni a lelkem az égbe? Vagy ilyesmi… Jó lenne hinni benne. De ez csak annyi, amennyi: egy szép madár.”
Az öreg behunyja a szemét. Így vár a halálra.
De nem hal meg. (Talán a Halál – vagy a Mindenható – megkedvelte ezt az idős házaspárt, és unatkozna, ha nem látná őket civakodni?)
Az öregember pedig elunja a várakozást. „Innék egy teát. Azon már nem múlik semmi.”
Előadja óhaját a feleségének, aki mi mást tehetne, mint hogy – duzzogva – elmegy feltenni a teavizet.
