Csabai László: Búcsúzás

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:05

Fotó: Népszava
„A percek telnek. Bár az asszony legalább tíz ilyen búcsúzó beszélgetést ült már végig, felmerül benne, hogy ezúttal talán tényleg megérezte az öreg az utolsó óra közeledtét.”
Az öregember az ablakban ül. A kertet bámulja. A Beregben is szokás a ház elé kitelepedni vagy a tornác délutáni árnyékában nézni az utca történéseit, de most, bár estére hajlik, nem lehet megmaradni a szabadban. A mohó nyár rászorult a vidékre, kiszív belőle minden életet: a legelők kiégnek, a patak és a holtág partja fájdalmasan felgyűrődik, összetöredezik. Nincs egy szellő, mely enyhítené a nyomást. A csigák megsülnek a léckerítésen. A legyek elkábulnak az ablaküvegen, s hátukra koppanva lehullnak soha többé fel nem ébredni. Az emberek is elasznának, ha a vastag vályogfalak nem őriznének meg némi hűvösséget. – Jó lenne egy kis eső! – sóhajt az öregember. – Az jó – feleli fejét sem fölemelve az öregasszony. Keresztszemest varr. Fizetnek érte a japánok. Nem sokat, de ingyen is csinálná, mert a falusi asszony nem nyugodhat, nem tudja, mi a pihenés, soha nem csinálta. – Kiszáradnak a szilvák! – Azoknak már mindegy! A szilvát tavaly elverte a jég. Idén nem, s ez is baj, mert a terméssel tömött ágak leszakadtak. Gyászos képet nyújtanak a sebzett törzsek. – Mindegy. Mint nekem. – Mííí? – horkan föl az asszony. – Semmi. Csak úgy érzem, még ma meghalok. – Ezt fújod állandóan. – Lehet. – Akkor meg? – Neked aztán beszélhet az ember! Az asszony csóválja a fejét. A varrást abbahagyja. Az öregember átnyomja magát az ágyra. Eldől. Derekának jót tesz ez, de a plédnek meleg érintése van. Elkezdi rángatni. Az asszony mérgesen ráncolja homlokát. Az ember nem akarja utolsó óráit veszekedéssel tölteni, ezért abbahagyja, és inkább búcsúzkodni kezd: – Sokat ittam. Ez bűnöm. – Sokat. – És sokat bagóztam. – Ajé! – Házat vehettünk volna abból, amit kifújtam, meg ami lement a torkomon. – Sarokházat! Az ember lopva felesége arcára néz. Az határozott, szigorú. Ettől egy pillanatra megnyugszik, aztán még inkább megijed. – Volt kurvám is. – Volt. – Kettő. – Három. „Ez tud Szűcsnéről is!” – döbben rá az öregember. – A harmadik, az csak… az csak olyan volt, hogy éppen csak… – Mint a többi. – Hát igen… De az a dolog Bözsivel, az nem volt… – Mert nem engedte! – Á, nem csak azért… Hát igen, azért. Az asszony urának a kezét figyeli. Kifakult, kiszáradt húsdarab. De élő ember keze, kétség kívül. Megfogja. – Félek – mondja az ember, ritkán mutatott őszinteséggel viszonozva az asszony közeledését. – Mitől? Hogy rossz helyre kerülsz? A férfi behunyja szemét, és bólogatni kezd. Mintha számolna. – Pokolra tán nem jutok! – Szerintem sem. Nem voltál te rossz… rosszabb, mint a többi. – Mint a többi… – Mit kezdenének ott veled? Ááá, ki van zárva! – Gondolod? – Legalább megszabadulsz a nyavalyáidtól. – Az lehet. Csak mégis… – Mitől félsz akkor? – Hát… Hogy nincs ott semmi. – Hol? – Ahová megyek… – Miféle hülyeségeket beszélsz? Megtagadod a Mindenhatót? – Nem, dehogy! – Csak a komonesták hirdetnek ilyen marhasá­gokat! – Igen, igazad van! – csillapítja a férfi. Örül, hogy az asszony magabiztosan tör lándzsát a túlvilág létezése mellett. Az öregember iszik a befőttesüvegből. Lecsorgatja magát. Ez persze nem tetszik az asszonynak. De úgy törli le az ura nyakát, hogy nem tesz megjegyzést. Ettől meghatódik az öregember. Kedve lenne átölelni a nőt. De az visszaül. – Anyjukom, hogy fogsz élni nélkülem? – Nem tudom. Erre a kis időre majd csak megleszek valahogy – válaszolja az asszony, bár a férjét mindig csak koloncnak érezte a nyakán, nem segítségnek. – Nem lesz krumpli a kertben a szárazság miatt. – Majd hozok a boltból. – Jó lenne egy kis eső! Megzörgetik a kaput. A postás az. Az asszony kimegy hozzá. Röviden szót váltanak. Újabb zörgés. Aztán bejön az asszony, szemüveget vesz föl, és kibetűzi a képeslap szövegét. Emma írta, a lányuk. Gratulál Apus nyolcvannegyedik születésnapjához. Telefonon már köszöntötte, de elkésve, mint általában. A bűntudat íratta vele hát a lapot, hogy mutassa, ha el is feledkezett a születésnapjáról, fontos neki az apja. Emma még azt is közli, hogy lányának, a kis Emmának szeptember utolsó vasárnapján kézfogója lesz. Jövő nyáron pedig, a tervek szerint, esküvő. A két öreg némán nézi egymást. Pedig ennek örülni kéne. Főleg az asszonynak nagy fájdalma, hogy az unokái teljesen szabadon vannak engedve. Azzal állnak össze, akivel akarnak, és egyheti ismeretség után már a férfihoz költöznek. Böbe sorsa azért már rendeződött. Igaz, elvált férfi vette el. Most sorra kerül a kis Emma. Már csak Enikő van hátra. „Na, majd Isten segedelmével ő is…” – gondolja az asszony. Az öregember kórházban, katéterezve élte meg a nyolcvanadik születésnapját, és a kórházi ágyon könyörgött a (nehezen elképzelhető) Istennek, hogy legalább első unokája lakodalmán ott lehessen. És teljesült a vágya. Aztán azt kívánta, még a kis Emmáét érje meg. Ez már nem fog teljesülni. Vagy, ha valami csoda folytán az ő menyegzőjét is láthatná, a harmadikét már biztosan nem fogja. De ha valami még nagyobb csoda folytán mégis, ugyan, mit számít az majd utólag? – Ejj! – mordul egyet az öreg a gondolatra, és megrázza a kezét, mintha egy kellemetlen ökörnyáltól akarna megszabadulni. A percek telnek. Bár az asszony legalább tíz ilyen búcsúzó beszélgetést ült már végig, felmerül benne, hogy ezúttal talán tényleg megérezte az öreg az utolsó óra közeledtét. És erre összerándul a szíve. – Baj van, papa? – Baj? Mi lenne? Nincs semmi! Azt leszámítva, hogy haldoklom. Bolond kérdés! Az asszony szeme lobban, de visszafogja magát. Ilyen önmegtartóztatásra utoljára még mátkasága idején volt képes. Az öregember sem folytatja. Ki­merült. – Ennél valamit, apus? – Igen. Pacalt. – Éppen pacalt? Honnan a fenéből kerítsek most neked pacalt? – Még a halálra ítéltnek is lehet egy utolsó kívánsága, amit teljesítenek, úgy látszik, én egy bűnözőtől is kevesebbet érek. – De éppen pacalt? – Tán paprikás krumplival akarod kiszúrni a szemem? Olyan vagy, amilyen mindig is voltál: fukar! Az öreg duzzogva az ablak felé fordul. Szeretne mégis valami kis ünnepélyességet, elvégre nem hal meg mindennap az ember. De itt nincs semmi, ami ne lett volna itt már hosszú idő óta. Legfeljebb az a szép madár a fán. „Ez fogja felvinni a lelkem az égbe? Vagy ilyesmi… Jó lenne hinni benne. De ez csak annyi, amennyi: egy szép madár.” Az öreg behunyja a szemét. Így vár a halálra. De nem hal meg. (Talán a Halál – vagy a Mindenható – megkedvelte ezt az idős házaspárt, és unatkozna, ha nem látná őket civakodni?) Az öregember pedig elunja a várakozást. „Innék egy teát. Azon már nem múlik semmi.” Előadja óhaját a feleségének, aki mi mást tehetne, mint hogy – duzzogva – elmegy feltenni a teavizet.
Szerző

Hinni rendületlenül a jóban - Interjú két izlandi íróval, Jón Kalman Stefánssonnal és Sigríður Hagalín Björnsdóttirral

Publikálás dátuma
2019.10.19. 14:41

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Mindketten nagy népszerűségnek örvendenek Izlandon – az egyikük a szigetország sztárírója, a másikuk televíziós újságíró, nem mellesleg pedig maga is kétkötetes szerző. Jón Kalman Stefánsson és Sigríður Hagalín Björnsdóttir civilben is társak, közösen vettek részt a Margó Irodalmi Fesztiválon is – Jón Menny és Pokol-trilógiája, Sigríður pedig a magyarul most megjelent, 2016-os regénye, A sziget apropóján. Az írópárossal egymás műveiről, természetről, elszigeteltségről, az ördögről és a csirkepaprikásról beszélgettünk.
Mennyire ismerik egymás munkásságát? Tudnának említeni egy-egy speciálisan izlandi motívumot a másik regényében? Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Jón Kalman ma az egyik legnagyobb név Izlandon, szóval őt nem lehet nem ismerni. ­(nevet) Nem tudom, hogy ez Izland vagy személy szerint az ő specialitása, de azt, ahogyan az ember küzd a természettel az életben maradásért, azt a fajta tehetetlenséget, ami az elemek erejével szembesülve letaglózza az embert, Jón Kalmannál senki sem tudja érzékletesebben megírni. Jón Kalman Stefánsson: A sziget pedig már önmagában válasz a kérdésre: a felvetés, hogy egy izolált közösségnek minden kapcsolata megszakad a külvilággal, a kontinenssel, nem történhetett volna meg Európa közepén. Lényege az elszigeteltség. S. H. B.: És nemcsak földrajzilag, hanem politikailag vagy akár pszichológiailag is. Igen, azt hiszem, Izlandon jobban értjük, mit jelent elkülönülni. A természet mindkettőjük regényében kulcsszerepet kap: a múlt század elején játszódó Menny és Pokol könyveiben mintha az ember ellensége lenne, ami olykor halált hoz, s ami ellen a tudományos és technikai fejlődés vívmányaival lehetne felvenni a harcot. A szigetben viszont, az információáramlás megszűnése miatt összeomló modern társadalom számára mintha épphogy a túlélést jelentené. Mit jelent önök számára a természet? J. K. S.: Izland története önmagában a túlélés története. A speciális klíma, a szélsőséges időjárás, a szélviharok és az egyéb környezeti hatások, a sok vulkánkitörés például próbára teszi az embert. Ugyanakkor ad egyfajta alázatot, megnyugvást is. A halál eshetősége sokáig annyira benne élt az izlandi emberek mindennapjaiban, hogy szinte nem is félnek tőle, nem menekülnek előle. A XVIII. század végén, minden idők legnagyobb vulkánkitörése miatt, illetve az utána dúló éhínségben az izlandiak egyötöde, tízezer ember halt meg, és az egész északi féltekén elindult egy lehűlés. Még ma is olyan szelek, gejzír- és vulkántevékenység van a szigeten, hogy amikor egy-egy hosszabb európai útról hazatérek, felteszem magamnak a kérdést: hogy lehet itt egyáltalán élni? Aztán persze azonnal felötlik az emberben az érem másik oldala is: semmi nem annyira szép, mint az izlandi természet naplementében vagy korán reggel – ez a durvaság és szépség egyszerre maga a Kant által megfogalmazott fenséges. Amivel szemben az ember jelentéktelennek érzi magát, ami megdöbbenést, rémületet, bénultságot, csodálkozást és egyszerre gyönyört vált ki. Az izlandi természet élő, mindig érezni az erejét. S. H. B.: Érdekes ellentét ez, mert közben meg, egy másik nézőpontból, Izlandon nagyon is könnyű élni. Egyfelől a természeti kincsei – a feltörő meleg vizes forrásoknak hála pél­dául minden ház geotermikus fűtésű –, a gazdagsága, másfelől a technológiai fejlettség miatt. Én éppen arról szerettem volna írni, mi történik, ha mindaz, amit a XXI. századra a fenekünk alá toltak, egyik pillanatról a másikra elérhetetlenné válik. Mi van akkor, ha a luxus és a technika egy csapásra kivonul az életünkből? A könnyebbséget a ma embere számára épp az jelenti, hogy már nincs annyira kiszolgáltatva a természetnek. Van mi mögé bújni előle. Ha megszűnne a technológia bástyája, kénytelenek lennénk újra közel menni a természethez, hogy megszerezzük, amit ad. Csak hát ez nyilván azzal járna, hogy ismét muszáj volna szembesülni vele, el is vesz. J. K. S.: Emlékszem, miután olvastam A szigetet, gyakran azon kaptam magam, hogy vizsgálgatom, mennyire ellehetetlenedne az életem, ha a disztópia valósággá válna. Hogy a hétköznapi rutinunk milyen nagymértékben függ másoktól, külső hatásoktól. Nem lehetne csak úgy leugrani a szupermarketbe, ha fogytán otthon az étel, és isten ments, hogy egy ilyen helyzetben gyógyszerre vagy orvosra legyen szüksége az embernek.
A sziget utolsó néhány mondata a teljes elszigetelődésről szó: „A világ néha olyan kicsi, hogy mindössze egy öregember és öt árva gyerek alkotja egy kihalt fjord mellett.” Jón Kalman, milyen jövőt képzel nekik? J. K. S.: Alapvetően optimista vagyok. Valahogy úgy képzelem, hogy a gyerekek mindig a túlélés zálogai. Aki borzalmas dolgokon megy keresztül, csak egyre erősebb lesz. Igen, azt hiszem, ezek az emberek képesek megküzdeni a természet erejével, durvaságával. Talán naiv vagyok, de hiszek az emberiségben. Az emberiségben rejlő erőben. Tudom, hogy a történelem mást mutat, hogy mindig lesznek fasiszták, populisták, sötét idők. Mégis azt gondolom, hogy itt legbelül, mélyen, mindenki a boldogságra vágyik, és ez a vágy előbb-utóbb felülkerekedik a hatalmi törekvéseken. Minden fasizmusnak, minden populizmusnak vége szakad egyszer. Azt gondolom, nem tehetünk mást, mint hogy rendületlenül hiszünk benne, jól alakulnak a dolgaink. S. H. B.: Én azért nem vagyok ennyire optimista. Reménykedem és szorítok értük, de ha meg kellene írnom a regény folytatását, valószínűleg nem tudnék boldog végkifejletet írni. Így hát inkább bele se vágok. J. K. S.: Jó, az igaz, hogy ha nyitva hagyjuk a végét, könnyebb pozitív folytatást képzelni, mintha minden aspektust figyelembe véve elkezdenénk logikusan végiggondolni, mi következhet ebből vagy abból. Sigríður, mit gondol, a Menny és Pokol-trilógia harmadik kötete, Az ember szíve végén meghal a főszereplő fiú? Beömlik a tenger a barlangba vagy sem? S. H. B.: Ó, egy kis fantáziával valószínűleg megmenthető lenne, de én biztos vagyok benne, hogy meghal a fiú. Bár mintha Jón Kalman nem egyértelműen így gondolná… J. K. S.: Szándékosan hagytam nyitva a végét, hogy az olvasó szabadon gondolhassa tovább. Én persze tudom, hogy folytatódik az utolsó jelenet, de eszem ágában sincs elmondani. Az emberek hajlamosak hinni az írónak, abban a hitben élnek, hogy a szerző mindentudó. Azt szerettem volna, hogy az olvasó döntsön. Miért nincs neve a főhősnek, miközben az összes többi, milliónyi szereplőnek van? J. K. S.: Nem előre megfontolt szándékkal nem adtam neki nevet, egyszerűen így alakult. Amúgy sem mindig könnyű a karaktereknek nevet adni, de itt kifejezetten nem kívánkozott hozzá. Talán mert nem lényeges. Bárhogy szólíthatnánk. Bárki lehetne. S. H. B.: Az egész emberiség benne van abban a fiúban. Érdekes, hogy készült egy színházi adaptáció is a regényből, amiben nemhogy neve nincs a főhősnek, de még egy lány is játssza a fiút. És működött. A regényeikből könnyen azt gondolhatnánk, hogy az izlandi írók csakis Izlandról szeretnek írni. Így van ez? S. H. B.: Igen, szigetlakókként talán jobban figyeljük magunkat, mint mások. Sokszor nem is igen tudunk mást figyelni, csak magunkat. És persze önmagunkban, kicsiben, benne van az egész világ, mint ahogy Hjalti, a regényem főhőse is maga a sziget. Azért persze vannak kitekintések… J. K. S.: …de nem jellemző. Szerintem ez nem kifejezetten izlandi sajátosság, azt hiszem, minden szigetországra igaz. Nézzük meg az angolokat! Bekerülni az angol regényírók közé, külföldiként, még ha ott is él az ember és angolul ír, egyenlő a lehetetlennel. Mi másból is meríthetne egy író, mint a saját környezetéből? A közvetlen közeliből szűrjük le az egyetemest. Aztán, hogy egy-egy regény ténylegesen hol játszódik, már nem is annyira érdekes. Mit gondolnak, az embereknek olykor kifejezetten szükségük van a katasztrófahelyzetekre? S. H. B.: Ó, az emberiség ilyeténképpen megszállott. Szüksége van rá, imádja a tragédiákat. Csak meg kell nézni egy híradót, tele van szörnyűbbnél szörnyűbb eseményekkel, amin jó borzongani, és valahol tudat alatt örülni neki, nem velünk történt. Mintha e nélkül nem is működnénk. J. K. S.: Azért abban van valami aggasztó, ahogy az emberek a valós eseményekhez, természeti jelenségekhez is úgy állnak, mintha tv-show-t néznének. Hiába figyelmezteted például a turistákat, hogy ne menjenek túl közel gejzírhez… S. H. B.: …igen, mintha tűzijátékot néznének. J. K. S.: Kísértik az ördögöt. Nem véletlenül nem szólnak regények a Mennyországról. Valószínűleg nincs ott semmi érdekes. Az izgalmas dolgok a pokolban történnek. És az emberek azt képzelik, hogy mindent, még a poklot is képesek kontrollálni. Amikor történik valami katasztrófa, kitör egy kicsi kis vulkán – az Eyjafjallajökull a sziget legkisebb vulkánjainak egyike –, és megzavarja a teljes európai légi közlekedést, arra figyelmeztet, milyen törékeny is minden, amit mi megrengethetetlennek képzelünk. + 1 kérdés Ha lesz egy kis szabadidejük, merre kalandoznak Budapesten? S. H. B.: Jókat eszünk, imádjuk a magyar konyhát. A csirkepaprikással egyszerűen nem tudok betelni. És fürdőbe is megyünk, Jón Kalman annak is a specialistája. J. K. S.: Ahogy a föld belsejéből szivárog fel a meleg víz és a gőz, mintha megmutatná magát kicsit a pokol. Azt hiszem, egy ilyen fürdőben közelebb lehet kerülni az ördöghöz. És ha ismerjük a végleteket, talán az univerzumot is jobban látjuk.

Jón Kalman Stefánsson

 (1963) izlandi író, költő. Mielőtt teljesen az irodalomnak adta át magát, dolgozott kőművesként, mészárszéken, halfeldolgozóban és rendőrként, irodalomtanárként és könyvtárosként. Első verseskötete 1988-ban jelent meg, amit még kettő követett, majd prózát – egészen pontosan költői prózát (skáldskapur) – kezdett el írni, ami eddig 12 regényt eredményezett. A legnagyobb sikert a 2007–2011 között megjelent Menny és pokol-trilógia érte el, amit tucatnyi nyelvre lefordítottak. Magyarul Egyed Veronika fordításában vehették kézbe az olvasók (Jelenkor Kiadó, 2019). Nyelvünkön korábban a Nemzetközi Man Booker-díjra jelölt, A halaknak nincs lábuk című regénye (2013) jelent meg Patat Bence fordítói munkájának köszönhetően (Typotex, 2018). A Reykjavíkban élő írót négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjra. 

Sigríður Hagalín Björnsdóttir

 (1974) izlandi újságíró, aki szakmáját a spanyolországi Salamancában és New Yorkban, a Columbia Egyetemen tanulta, majd mielőtt visszatért volna Izlandra, Koppenhágában élt és dolgozott. Jelenleg az izlandi televízió munkatársa. A sziget című első regénye 2016-ban jelent meg, jelölték az Izlandi Női Irodalom Díjra és a DV Kulturális-Irodalmi Díjára is, számos nyelvre lefordították. Magyarul Patat Bence fordításában olvashatjuk (Cser Kiadó, 2019). Második regénye 2018-ban jelent meg, Hið heilaga orð (A szent szó) címmel.

Szerző

Vörös István: Ha a ma volt a tegnap holnapja

Publikálás dátuma
2019.10.19. 11:39

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
A BÜRÖKRÁCIA Sok kedves ember szervezi, hogy elvegye a kedvem, a legtöbb nem is élvezi, de mivel kell, hát megteszi, hogy fűtsenek melegben, sok kedves ember szervezi, megegyezhetünk ebben, a jószándék megtervezi ellenséges közegben, a legtöbb nem is élvezi, de titkon mégis jó neki, falat bontat hidegben, magát kihez mérheti – nagysághoz legkönnyebben. Sok kedves ember szervezi, a gondot magára veszi, sötétbe lép fekete ingben, ez szerénység is egyben. A legtöbb nem is élvezi, ha jó híre nincsen neki. Ők vannak egyre többen. Sok kedves ember. Szervezi a legtöbb? Nem is: Élvezi! HA A MA VOLT A TEGNAP HOLNAPJA Tudod, hogy egyszer eljön az, akármit is teszel, hogy véget ér, amit mindenki ünnepel. De ha a rendszer elhagyott, minek szidnád a holnapot? Csinálj magadnak jó előre egy másik tegnapot. A ma volt a tegnap holnapja? De nem jön senki, hogy megmondja, hiszi, hogy úgy lesz, vagy álmodja, enyhülést hoz-e a károkra? Ha a fejed fölött a párt nevet cserélhet holnapig, legjobb, hogyha akkor már te leszel az új elit. Ma KISZ-es vagy talán, de már kicsit zavar, hisz sokkal jobb egy új irány, maholnap hivatal. Ha a holnap beépül a tegnapba, új rácsot szerelsz az ablakra. Hogy szomorúan gondolj a voltakra, dönts –                    még több whiskyt önmagadba. A SZÓRAKOZTATÁSRÓL A szórakoztatás a legnagyobb titok, unalmas, ha róla beszélünk. Miről sokat, s még mindig semmit nem tudok, az után úgyis hiába futok, pár ócska viccel kell beérnünk. A szórakoztatás a legnagyobb titok, vagy nem? Erről szívesen vitát is nyitok. Bölcselkedést és szexet összemérünk. Miről sokat – s még mindig semmit nem tudok, az folyton fejemben forog, szavak, helyek és alakok – ha egyet-egyet kicserélünk, a szórakoztatás a legnagyobb titok, mitől fölszárad a halálnyirok, és átformálódik személyünk: miről sokat – s még mindig semmit nem tudok, hogy lényegében, ki vagyok, s mikor nincs lényeg, mennyit érünk? Felmentés lehet-e a szenvedélyünk, vagy más tisztátalan dolog? A szórakoztatás a legnagyobb titok, miről sokat – s még mindig semmit nem tudok.
Szerző