Menekülési útvonal (Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak)

Publikálás dátuma
2019.10.26. 11:45

Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt.
Krasznahorkai László nem bír leállni. A Nemzetközi Man Booker-díjas szerző még az AEGON Művészeti Díjjal jutalmazott Báró Wenckheim hazatér című regénye megjelenésekor nyilatkozott úgy, hogy ez az utolsó regénye. Azóta – A Manhattan-tervet és az Aprómunka egy palotáértet követve – a Mindig Homérosznak a harmadik könyve. Tehát írni ír tovább, de ezek nem regények. A Manhattan-terv előjáték volt egy regényhez, az Aprómunka pedig bejárás mások őrületébe, az alcímük szerint. A Mindig Homé­rosznakot összművészeti alkotásként aposztrofálják, mely három művész együttműködéséből született. A 19+1 fejezet egyenként 1–4 oldalas, egy-két Krasznahorkai-mondatos szövegeihez Max Neumann német festőművész egy-egy képe társul, valamint minden fejezethez egy QR-kód (vagy internetes cím), ahol elérhetőek Miklós Szilveszter jazzdobos zenéi, melyek az író felolvasásai alatt született improvizációk. „Olvasási készség”, „vizuális kíváncsiság” és a „linkek megnyitása szükséges csupán” a mű befogadásához, áll a könyvborító fülén a szerzői útmutató/ajánlás. Annyi bizonyos, így az olvasó szeme pont úgy elkalandozik, mint a könyv borítóján az emberalaké, a fülébe jutó hangok pedig nemcsak a vérének lüktetésére hatnak, de egy-egy fejezet olvasásának idejét is kiszabhatják. Hogy külön-külön is megélnének-e ezek a „művészi megközelítések”? – talán a kérdés is értelmetlen, annyi bizonyos, hogy a könyvet vásárló olvasó elsősorban a Krasznahorkai-szöveget fogadja be, ami alapján értelmet gyárt a vizuális és akusztikai tartalomnak, már amennyiben a szerzői instrukciók szerint jár el. Ha nem, akkor részlegesnek, egyoldalúnak is mondható a több érzékre ható, de végül is az agyban megformálódó értelmezés. A horvát tengerpart vonalán egy kis szigetre, gyilkosai elől menekülő (emberi?) élőlény az Odüsszeiából is ismerős Kallüpszó nimfa (feltételezett) barlangjához igyekszik lélekszakadva, hogy végre menedéket leljen – egy temetősziget halálistennőjének lakhelyére!, ahogy azt egyes mítoszkutatók magyarázzák. A történet vége ezáltal sem kiszámítható, pláne megnyugtató – krasznahorkais dupla csavar (18. fejezet legvége és 19. fejezet) borzolja, korbácsolja föl az idegeinket. Persze a fenti leírás ellenére a „történet” ennél jóval absztraktabb: a létről szól – ezúttal a menekülés, a menekülők perspektívájából. A lét, az élet nem más, mint állandó menekülés, paranoia (mint mozgatóerő?) hajtotta továbbállás. A „pillanat foglyaiként”, azaz nincs se múlt, se jelen, se folytonosság, a menekülőnek minden csak most van, nem építkezik semmiből, nem tervez – mert minden csak közelebb engedné az amúgy is sarkában lévő gyilkosokat, akik a halálát hozzák el. Bár a fentiekből adódik, hogy ha menekülünk előlük, s már-már biztonságban éreznénk magunkat, képesek szembejönni az emberrel. Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt. Közel sem csak a közelmúlt/közeljelen jugoszláv, szír, afgán, líbiai stb. migrációs hullámai örvén, hanem léttapasztalatként közelíti és jeleníti meg, valamint közvetíti a „menekülthelyzetet”. Külön érdemes azonban hangsúlyozni azt az elbeszélői kitételt, mely a menekülő szempontjából a végletes absztrakciót, a matematikait és annak következményeit mélyen elutasítja, mert kizárja az erkölcsi mozzanatot a világból. [Ettől a „belső” értelmezéstől függetlenül a „külső”, olvasói, létre ­irányuló absztrahálás még legitim, sőt akár ter­mékeny értelmezési ambivalenciát generálhat, ahogy hasonlóképp a menekülő könyvbeli révbe érése (reménykedése) is mintha némileg szemben állna az általa korábban vallottakkal. – Nincsen remény!…] Hogy mindez ráadásul a Krasznahorkai-féle „hosszú mondatok” egymást „űző-hajszoló”, kacsokként összefűződő, de szét is ágazó egységeinek túlfeszített sodraként íródik, azaz írásképileg és lélegzetvételileg is állandó kifulladás előtti, mégis tovalendülő formát mutat, nem a kallüpszói, hanem az írói varázslat része, mely akár magához is láncolhat hosszan. (Max Neumann festőművész és Miklós Szilveszter jazzdobos közreműködésével. Magvető, 2019. 94 o.) 
Szerző

Berta Ádám: A mérges természet (versek)

Publikálás dátuma
2019.10.26. 10:14
Privet (Ligustrum vulgare) and Dog Rose (Rosa canina) fruits, Northern Vosges Regional Nature Park, France
Fotó: Michel Rauch / Michel Rauch / Biosphoto
A mérges természet A közönséges fagyal nálunk valóban annyira közönséges, hogy naponta elmegyünk többször is mellette, mivel a legkedveltebb sövénynövényünk. Tavasszal fehér virágai bugában nyílnak; erős, édes, nem túlságosan kellemes illatuk a mellettük elhaladóknak emlékezetében rögzül. Fekete bogyótermésük kétmagvú, már beérett, és télire is megmarad. Átellenes állású, lándzsaforma levelei jól fedik sűrűn nőtt ágaikkal élő sövényként az elkerített, zöld pázsitú kerteket. A nálunk őshonos cserje vadon is él, ahol elérheti a néhány méteres magasságot. Az azonos nemzetségbeli télizöld fagyal Japánból származik, és kedvező körülmények között nem hullnak el levelei télen sem. A bogyók glikozidjai keserű ízhatásúak. Belőlük emésztőszerveinkben alkaloidok képződnek. Ezért elfogyasztásuk után gyomor- és bélgyulladás léphet fel, hányással, hasmenéssel. Félrevezető az a megfigyelés, hogy nem minden embernél lépnek fel hasonló tünetek. Évekkel ezelőtt volt erre a mérgezésre példa megyénkben is. Mint ahogy ez általában történni szokott, a gyermekek késztetést éreztek, hogy a magukat kínáló fekete bogyókat megkóstolják. Ebben az említett esetben egy öt-hat éves apróságnál váltott ki súlyos tüneteket. Mivel a növény többi része is mérgező, metszéskor előfordulhat, hogy a levelek, az ágak a kézen viszkető bőrirritációt okoznak az érzékenyebbeknél. Hol huszáros, szürke kikelet lakozik                                                          Marno Jánosnak Ha alólról szagulod az ibolyát, magadra vess, mondták a tegnap temetett földművesnek, amikor annak csuklója áttörte a laza talajt, és magasba emelte kezét. Tenyeréből peregtek a magok. De ki mondhatta ezt neki? Övcsatját húzkodó, szürke nadrágos gyászhuszár, esetleg rendszeres temetőjáró, szem- lélődő laicus? És – magonk közt szólva – kikelt-e azok közül a magok közül egy is? Vagy majdhogynem a földműves kászálódott-e ki a sírból, ahova idő előtt került? Vagy az olvasó kelt ki maga-magából, hogy csat- lakozzon az előtte szólóhoz?
Szerző
Témák
versek

A lázadás fennkölt és trágár regénye – Darvasi László ártatlanságról és nevetésről

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:50

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Egy Jonas nevű szénégető az életéért küzd, a városban pedig, ahol él, megszervezett társaságok köveket dobálnak. Hullnak az állatok, és egy titokzatos sellő, amit Magyarországról hoztak, elszökik. A Margó Irodalmi Fesztiválra jelent meg Darvasi László legújabb regénye, a Magyar sellő. A szerzővel a német romantika korában játszódó történet előzményeiről és mai áthallásairól beszélgettünk.
A regény fülszövegében is olvasható az az anekdota, mely szerint a német drámaíró, Heinrich von Kleist az általa szerkesztett Berliner Abendblätter című lapban a magyar Kingssee, avagy a Fertő tó egyik csodájaként egy mezítelen, négylábú, emberszerű lényt említ, amelyet a halászok fogtak ki a tóból az 1800-as évek elején. Hogyan találkozott a Kleist-féle anekdotával és meddig lapult a „majd kezdek vele valamit” fiókban?  Született az elmúlt év alatt néhány novellám Kleist árnyékában. Láttam őt, amikor a szövegeket írtam. Hallottam, a szomszéd szobában tett-vett. Valamikor kora tavasszal összeszedtem az írásokat, nézegettem őket, mígnem egyszerre azt láttam, hogy ez regény is lehetne akár. És akkor, mivel Kleist könyvei gyakran odakéredzkednek a kezembe a polcról, egy anekdotás, elbeszéléses gyűjteményben, melyet a Jelenkor Kiadó gondozott, elém szaladt a magyar sellő története. Később egyébként ebből az esetből inspirálódva írta meg Jókai a Névtelen vár című regényét. Valós történet lehet, szomorú történet. Miért pont a romantika vonzza? Tán mert ez a korszak még tudott egyszerre derék és szörnyű embereket teremteni, ahogy Kolhaasról is mondják? Ez a kor, beszédmód és műfaj segít abban, hogy egy kicsit feloldja az ember romlottságát?  Mit mondjak, Kolhaas alakja minden kérdésére választ ad: ő az igazság eltorzulásának drámai példaképe. Amúgy korábbi novelláimban is fölbukkan. Ő maga a kis sérelem hatalmassá növekedése, a rögeszme útja, és annak brutális következményei. Kleist pedig példátlanul korszerű szerző. Teljesen nyilvánvalóan mostoha fia egy adott kornak, művészeti iránynak, a romantikának, miközben például az elbeszéléseit és a novelláit ma is úgy lehet olvasni, mintha kortárs írta volna őket. Egy modern angyal. Egy modern kegyetlenség. Egy modern félelem és szorongás. A maiságot és a modernséget hangsúlyozza, mégis minden lehetséges eszközzel archaizál. A próza-vers összemosása amúgy sem áll távol öntől, de most mintha erős zeneisége is lenne a nyelvnek, amit használ. Mintha az oratórium jegyzetben megadott definíciója (az imádság helye) a regényben zenei műfajként teljesedne ki. Bizonyos, tördelésileg is kiemelt részek már-már kórushangon szólalnak meg. Mi ezzel a célja?  Megemelt nyelvről van szó kétségtelenül, tudatos lírai megoldásokkal és formai elemekkel éltem a Magyar sellőben, ellenpontozva a tartalmat, amely gyakran nyers, otromba és abszurd. Trágár földön szép hegedűszóra balettcipők táncolnak. Mozog a nyak körül a csipke, míg káromkodnak. Szerintem ismerős lehet. Ez egy német kisváros egy éve az 1800-as esztendőben, mondjuk. Viszont sokszor emlegetik a szereplők Magyarországot, és ez némi gyanúra is adhat okot, hol is játszódik valójában a történet. Az idő- és nyelvbéli eltávolítás, a zeneiség ellenére sem tudom áthallások nélkül olvasni a regényt, annyira szatirikus – fontos például, hogy a sellőnek nincs arca. Mi a jelentősége az arctalanságnak (arcátlanságnak) a hatalom és az egyén viszo­nyában?  Passzé. Hosszú, sokirányú értelmezésekre van, lenne szükség a válaszhoz. A sellőt Magyarországról egy német kisvárosba hozzák. A sellő a város határában elszökik. Hogyan lehetséges ez, kérdezte egy irodalmár olvasóm a Facebookon, amikor nincsen lába?! Ó, nahát, ennyire talán nem szabadna földhözragadtnak lenni! Nézzük meg, ki ez a lény. Valóságos?  A történet által realitásnak tekintett lény, vagy valamiféle más, lázálomban, vágyak kavalkádjában fogant torzszülött? Ki beszél róla? Egy fiú, a szénégető nagykamasz fia, Jakab. Miközben az egész környék űzi, keresi. Lehet, hogy ő az ártatlanság, a szerelem allegóriája. Lehet. Legyen elég ennyi. Rengeteg az altesti poén és a fekália a regényben – csak úgy röpködnek a picsák és bazdmegek, a gróf, úgy tűnik, példátlanul termőt termel, de aztán egy másik szereplő ráürít a gróf kupacára, és a virágok ugyanúgy pompáznak tovább. Miért, mire ez a sok szar?  Szerintem ez egy távoli színhelyen játszódó, minden trágársága ellenére költőinek szánt, mégis nagyon-nagyon aktuális regény. De az aktualitás nem a távolban vagy a szomszédban pompázik. Hanem éppenséggel minálunk. A kupac tetején. A történetben a szélsőségek kéz a kézben járnak, sétálgatnak. Csak nézzen ki az ablakon, nem olyasmiket lát, melyek a regény cselekményében is modellizálódnak úgymond? Hát végül az is szélsőség lett, hogy normális módon akarunk tovább élni, nem? Kínzattatások nélkül.
Apropó, kínzás! Mintha korábbi regényeiből, talán a Taligásból már ismerősen csengene a szó: tortúramester. Létezik ez a szó a kínzástörténelemben? Emlékszik, mikor használta először?  Igazán nem tudom. Lehet, hogy olvastam valahol, az is lehet, hogy egyszer csak leírtam. Szerintem fontosabb, hogy Mozart a büszke uraság neve. Természetesen ő is grófi alkalmazott, megbecsült ember. És gyakran énekelve, szép, dallamos szavak kíséretében kínoz. Elő­adást is tart közben, értelmez, beavat. A szereplők, különösen a hatalmi emberek ebben a könyvben valamilyen, nem is túl rejtélyes oknál fogva szeretnek fecsegni. És leginkább önmaguk fontosságáról. Ismerős helyzet ez is, nem? Mozart egyik fő feladata, a saját bevallása szerint, hogy mások „szavait helyes irányba tereljem” – ezt sem tudom áthallás nélkül olvasni…  Miért kínzunk akár vasakkal, akár a lélek facsarásával, akár megfélemlítéssel? Kínozni eléggé célszerű, illetve célirányos cselekedet. Tudunk számos esetről, amikor finomítják, gazdagítják, cizellálják az eljárásokat. Öncélúság is lehet benne, puszta élvezetből csinálni, s a hasznot nem nagyon nézni. De általában haszonelvű tett mégis. Várni azt, hogy a kínzás alá vett ember, azt mondja, amit hallani akarunk. Kimondjon olyat, amivel magát, másokat másféle megítélésbe juttathat. Vagy, lásd Phalaris bikáját, amikor is a kínzást a szépség, az elragadtatottság szolgálatába állítjuk. Szép, zengő ének lesz a jajkiáltásból az izzó bronzbikában. Szerintem egyébként kínzás az óriásplakát is. A manipuláció egy nagyon is fontos tortúrafajta. Ha az ember eszét módszeresen elveszik, megfélemlítéssel, hazugságokkal, az kínzás. A megkínzott ember pedig idővel föllázad. A regény egy pontján azt mondja, hogy Jézusnak azért volt szüksége a nevetésre, hogy alkalmas legyen a megváltásra, s aki nem nevet, mert nem tud, nem képviselheti a többséget. Mit gondol, Isten tud nevetni?  Ha azt mondom, van Isten, a nevetés is általa, miatta van. Megtanítja az agyagot, a földet, a sarat, a követ nevetni, kuncogni, röhögni. A levegőt, a vizet is megtanítja. A tűz kacag. Ha azt mondom, nincsen Isten, akkor is megkérdezhetem, hogy vajon hányféleképpen nevethetünk. Hányféle módja, formája létezik a nevetésnek. Isten, a halhatatlan, az ember által megteremti a halált. Ha ez így volt, jót nevethetett ezen a nagyszerű találmányon, ami végül is hozzá vezeti az embert. És aztán mégis irigykedett, és korrigált kicsit a kereszthalállal. Lujza, a kacska kezű szolgálólány nevetése, bár tényleg felveti a fenti kérdést, szerintem nem isteni és nem is emberi. Inkább angyali. Átmenet. Olyan, mintha az ártatlanságot képviselné. A lepkék is gyakran ott pilléznek a Darvasi-regényekben – ki vagy mi a lepke? Nem maga az ártatlanság?  A lepkék egy határozottan kedves motívum a Magyar sellőben. A tortúramester, Jeremiás Mozart, például verseket is ír. Költőnek is hinné magát, ilyesmivel gyakran kérkedik. Ilyen értelemben a vers lehet a kegyetlenség könnyű, lepkeként ellebbenő háza. +1 kérdés   Hol helyezné el a Magyar sellőt a regényei között? Látok némi hasonlóságot a Könnymutatványosok–Virágzabálók–Taligás-­ívvel.  Korábbi német tárgyú novelláimhoz, drámáimhoz, A fuldai Kékvízeséshez vagy például a Bolond Helga drámájához inkább passzolna. De valóban nem áll a világa messze a Taligás című regénytől sem, amelynek cselekménye a szegedi boszorkányperek sötét üzelmeibe fut bele végül. De én ezt egyébként egy lázadó regénynek is gondolom. Lázad, és végül a normalitás mellett teszi le a garast. Azt hiszem.
Szerző