Krasznahorkai László;migráns;menekülők;

2019-10-26 11:45:13

Menekülési útvonal (Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak)

Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt.

Krasznahorkai László nem bír leállni. A Nemzetközi Man Booker-díjas szerző még az AEGON Művészeti Díjjal jutalmazott Báró Wenckheim hazatér című regénye megjelenésekor nyilatkozott úgy, hogy ez az utolsó regénye. Azóta – A Manhattan-tervet és az Aprómunka egy palotáértet követve – a Mindig Homérosznak a harmadik könyve. Tehát írni ír tovább, de ezek nem regények. A Manhattan-terv előjáték volt egy regényhez, az Aprómunka pedig bejárás mások őrületébe, az alcímük szerint. A Mindig Homé­rosznakot összművészeti alkotásként aposztrofálják, mely három művész együttműködéséből született. A 19+1 fejezet egyenként 1–4 oldalas, egy-két Krasznahorkai-mondatos szövegeihez Max Neumann német festőművész egy-egy képe társul, valamint minden fejezethez egy QR-kód (vagy internetes cím), ahol elérhetőek Miklós Szilveszter jazzdobos zenéi, melyek az író felolvasásai alatt született improvizációk. „Olvasási készség”, „vizuális kíváncsiság” és a „linkek megnyitása szükséges csupán” a mű befogadásához, áll a könyvborító fülén a szerzői útmutató/ajánlás. Annyi bizonyos, így az olvasó szeme pont úgy elkalandozik, mint a könyv borítóján az emberalaké, a fülébe jutó hangok pedig nemcsak a vérének lüktetésére hatnak, de egy-egy fejezet olvasásának idejét is kiszabhatják. Hogy külön-külön is megélnének-e ezek a „művészi megközelítések”? – talán a kérdés is értelmetlen, annyi bizonyos, hogy a könyvet vásárló olvasó elsősorban a Krasznahorkai-szöveget fogadja be, ami alapján értelmet gyárt a vizuális és akusztikai tartalomnak, már amennyiben a szerzői instrukciók szerint jár el. Ha nem, akkor részlegesnek, egyoldalúnak is mondható a több érzékre ható, de végül is az agyban megformálódó értelmezés.

A horvát tengerpart vonalán egy kis szigetre, gyilkosai elől menekülő (emberi?) élőlény az Odüsszeiából is ismerős Kallüpszó nimfa (feltételezett) barlangjához igyekszik lélekszakadva, hogy végre menedéket leljen – egy temetősziget halálistennőjének lakhelyére!, ahogy azt egyes mítoszkutatók magyarázzák. A történet vége ezáltal sem kiszámítható, pláne megnyugtató – krasznahorkais dupla csavar (18. fejezet legvége és 19. fejezet) borzolja, korbácsolja föl az idegeinket.

Persze a fenti leírás ellenére a „történet” ennél jóval absztraktabb: a létről szól – ezúttal a menekülés, a menekülők perspektívájából. A lét, az élet nem más, mint állandó menekülés, paranoia (mint mozgatóerő?) hajtotta továbbállás. A „pillanat foglyaiként”, azaz nincs se múlt, se jelen, se folytonosság, a menekülőnek minden csak most van, nem építkezik semmiből, nem tervez – mert minden csak közelebb engedné az amúgy is sarkában lévő gyilkosokat, akik a halálát hozzák el. Bár a fentiekből adódik, hogy ha menekülünk előlük, s már-már biztonságban éreznénk magunkat, képesek szembejönni az emberrel.

Krasznahorkai könyvének elbeszélője a menekülőlét anatómiai összefoglalóját meséli el, részleteiben kézikönyvként szolgál – mondhatni, menekülési útvonalat nyújt. Közel sem csak a közelmúlt/közeljelen jugoszláv, szír, afgán, líbiai stb. migrációs hullámai örvén, hanem léttapasztalatként közelíti és jeleníti meg, valamint közvetíti a „menekülthelyzetet”. Külön érdemes azonban hangsúlyozni azt az elbeszélői kitételt, mely a menekülő szempontjából a végletes absztrakciót, a matematikait és annak következményeit mélyen elutasítja, mert kizárja az erkölcsi mozzanatot a világból. [Ettől a „belső” értelmezéstől függetlenül a „külső”, olvasói, létre ­irányuló absztrahálás még legitim, sőt akár ter­mékeny értelmezési ambivalenciát generálhat, ahogy hasonlóképp a menekülő könyvbeli révbe érése (reménykedése) is mintha némileg szemben állna az általa korábban vallottakkal. – Nincsen remény!…]

Hogy mindez ráadásul a Krasznahorkai-féle „hosszú mondatok” egymást „űző-hajszoló”, kacsokként összefűződő, de szét is ágazó egységeinek túlfeszített sodraként íródik, azaz írásképileg és lélegzetvételileg is állandó kifulladás előtti, mégis tovalendülő formát mutat, nem a kallüpszói, hanem az írói varázslat része, mely akár magához is láncolhat hosszan. (Max Neumann festőművész és Miklós Szilveszter jazzdobos közreműködésével. Magvető, 2019. 94 o.)