Kukoricakobzó

Hogy mennyi öröm van a kukoricában, egyre többször jut eszembe, főképp, mióta saját kukoricaföldünk lett. Nem nagy, hat sor, arra épp elég, hogy eltakarja a hátsó udvart a kíváncsi szemek elől, arra viszont bőven sok, hogy úgy ki legyen tisztázva közüle a gyom, mint ahogyan a dédanyám idejében, aki komótosan, fekete kis kendőjében hajolgatva kapálgatta ki a cserbókát meg szúrós szőrös disznóparéjt. 
Már maga az ültetés is mókás volt, akadt ugyanis némi vita arról, hány szemet kell a gödörbe dobni. A szigorúan takarékos sváb férfilélek egyet javasolt, míg én, a bohém palóc legalább hármat irányoztam elő, hadd burjánozzék, aminek burjánoznia kell. Kettőnk között jelentős különbség, hogy gyerekként jómagam hosszú időt töltöttem el faluszéli és ház közeli földeken, ahol a kukoricaszemek belepottyantása a kapányi gödörbe legtöbbször az unokák dolga volt. Nagyapám ilyenkor legfeljebb akkor mordult, ha három helyett öt vagy hat landolt a rögök között, ráadásul megpattanva rajtuk, még az ágyásból is kirepültek. - Nono! - ennyi volt az intés, persze a felesleges szemek után kapkodni, s azokat a helyükre tenni ilyenkor már nem lehetett, üteme volt minden lépésnek, minden kapavágásnak, szórásnak és betakarásnak: ha valaki messziről látta, azt hihette, metronóm veri hozzá a ritmust, vagy legalábbis egy hangosabban ketyegő óra.
Jött aztán a törés, majd lovaskocsival megérkezett a termés, bedobálták mindet a nyári konyhába, egy nagy halom sárgás-zöld kukoricacsőhegy lett a konyhaasztal helyén, újabb játékok színtere. Jött később a fosztás, a párás melegben kis sámlikon, hokedliken ülve kicsik és nagyok tépték a száraz csuhét, amit később aztán tűzre vetettek, gyújtós helyett, vagy azzal bélelték körbe a disznóólat. A természet különös kegyeként a száraz csövek között itt-ott megbújt egy-egy zsengébb, visszaidézve a nyarat, s időnként felbukkantak vérvörös, már-már bordó szemsorják, felszabadítva annak megtalálóját a további munka alól. Hogy babona, vagy valamiféle régi, íratlan törvény mondta-e ki, miszerint az átlagostól eltérőre ilyen szokatlan választ kell adni, senki nem magyarázta meg. Ám így, évtizedekkel később is ugyanazzal a gyermeki izgalommal téptem most fel a száraz héjakat a csövekről, mint amikor még tétje volt a vörösnek, s noha a nap végére nem találtam egyet sem, párat azért visszahagytam a héjába burkolózva, meghagyva későbbre a csoda lehetőségét.
S hogy a morzsolás se legyen unalmas, arra újabb játékszer érkeztt: egy kobzó. De milyen kobzó! Méretes faládában egy hatalmas férfimarok méretű szellős öntöttvas forma, belsejében tüskekarmokkal, oldalán egy kézi kurblival. A csövet a marokba helyezve, a kurblit folyamatosan forgatva a szemek szép lassan a ládába peregnek, majd egy oldalsó kis lukon előbukkan a lecsupaszított csutka. Móka ez, nem munka, s kinek is kellene elektromos kütyü, ha itt van ez az antik darab, sose romlik el, sose esik szét, száz éves, mégis modern, olyan mesterember kezei nyomát viseli, amilyenből aligha akad ma már.
Szerző
Doros Judit

Búvárharang

Ferrariként száguldott végig az információs sztrádán az elmúlt bő két hétben Borkai Zsolt története: az akkor még fideszes, ma már szigorúan pártonkívüli győri polgármester pucér hátsóján, lyukas zokniján vidult-szörnyülködött az ország nagyobbik fele, melynek egy komolyan vehető hányada október 13-án jelezte, mi a véleménye a Bulibáróra töcskölő, korrupt politikusok alkotta rezsimről. Naponta újabb és újabb részletek láttak napvilágot, azt hihette az ember, csak azok nem hallottak minderről, akik október első felét egy búvárharangban töltötték a Duna mélyén. Vagy akik jobb híján a köztévéből, a közrádióból, valamelyik megyei lapból, esetleg ingyenesen osztogatott propagandaújságból próbáltak tájékozódni.
A Borkai-ügyről készített felmérés tűpontosan rámutatott arra az egyoldalú, torz világképre, amit a kormánypárti sajtó – beleértve az adófizetők pénzéből vastagon kistafírozott közmédiát is – közvetít. A győri polgármester pornóoldalakon is nagyot futó alakításáról ők inkább csak hallgattak. Így aztán a kisvárosokban, falvakban, ahol már régóta nem szokás országos lapokat, hetilapokat járatni – a sajtóról könnyebb lemondani, mint a gyógyszerről, kenyérről -, és az internet is csak a faluházban elérhető sokak számára, jó, ha pletykaszinten terjedt Borkai adriai kufírcbulijának híre. Melyet természetesen, mint minden olyasmit, amit nem mond be a rádió vagy nem ír meg a megyei lap, sokan idegenkedve fogadtak. 
Ők ugyanis ezidőtájt a polgármesteri performance helyett megint csak az országot elárasztani akaró, mindent és mindenkit maga alá gyűrő migránshordákról értesülhettek az éteren és a központi propagandagyárban készülő, kanászkürt nívóra süllyedt megyei lapokon keresztül. Ahogyan az elmúlt három évben – amióta Mészáros Lőrinc rátenyerelt a vidék sajtójára – mindig. És amit sokszor hall az ember, hajlamos elhinni. 
A térképre ismét felkerült ellenzéknek az egyik legnagyobb és legnehezebb feladata lesz ezen változtatni. Méghozzá gyorsan, mert a búvárharang alatt rohamosan fogy a levegő.
Szerző
Vas András

A küzdelem folytatódik

Most, amikor az ellenzék fontos politikai bástyákat vett be, most van igazán szükség a nyugalomra. Mert miközben a települési önkormányzatok ténylegesen az emberekhez legközelebb álló politikai intézmények, nagyon sok nagyon fontos dologban, az emberek mindennapjait közvetlenül érintő ügyekben hoznak döntéseket, a nagy, determináns politikai intézmények és társadalmi ellátórendszerek feletti befolyás továbbra is a kormánypártok kezében van. Márpedig ezek az erők erkölcstelenségüket és korrumpálódásukat ebben a kampányban ismét bizonyították. 
Orbán Viktor uralja a törvénygyárat, az ő befolyása alatt van a bíróság, az ügyészség, a rendőrség, ő szeleteli a költségvetési tortát, ő mondja meg, hogy az iskolákban mit és hogyan tanítsanak a pedagógusok, ő irányítja – közvetve - a betegeket a magán-egészségügyi szolgáltatók felé, ő szabja meg a mindenkihez eljutó, eredetileg közszolgálati célú kommunikáció tartalmát és rendszerét, ő dönt arról, hogy hol épüljön stadion, sőt dönt az EU-pénzek felhasználásáról. Emellett még ezernyi, ezekhez képest piszlicsáré ügyben is. Vannak mamelukjai, meg vazallusai, akik őt félszavakból is megértik, nem kell nekik sokat magyarázni, teszik a dolgukat, ahogy azt ő gondolja. Működik a hatalom rendszere, az alkotmányos költség által „olajozottan”.
Sötét a kép? A helyzet még sötétebb.
A minap a Magyar Tudományos Akadémia közoktatási bizottsága – vezetője Pléh Csaba, nemzetközi hírű akadémikus – megfogalmazta észrevételeit, javaslatait az oktatási rendszer működésével kapcsolatban. A kormány, az illetékes minisztérium nem is válaszolt nekik. A pedagógusoknak a törvény erejével kívánják megtiltani, hogy a gyerekek személyiségi jogait nem érintő iskolai dolgaikról a nyilvánosság előtt megszólaljanak. A szülőktől elvették a jogot, hogy gyermekük tanulásával – iskolakezdésével - kapcsolatban döntést hozzanak. A szakképzésben rövid néhány év alatt a 4.0-ás „fejlesztés” van már napirenden, ami némi vargabetűvel – közben jelentős pénzösszeg kidobásával – visszatérés a tíz évvel korábbi rendszerhez. 
Az állam nemcsak az egészségügyet rohasztja, hanem a működési felelősségi körébe tartozó iskolákat is. Eközben a felekezeti iskolák hozzájuk képest négyszeres állami támogatásban részesülnek. A láthatatlan kormánypárt elnöke büszke arra, hogy mi költjük Európában a legtöbb pénzt templomépítésre és felújításra – ami még nem lenne nagy baj –, de eközben az iskolák és a kórházak nem jutnak olyan felszereléshez, amit a XXI. századi nevelés és gyógyítás megkövetel. Iskolai tanmedencék – hogy minden gyerek megtanuljon úszni! – helyett olyan stadionok épülnek, amelyeknek az üzemeltetéséhez nincs meg az egyesületek saját forrása se. A bennük látható produkció értékelésétől pedig tényleg jobb, ha eltekintünk. 
A szülők ezerszám menekítik gyerekeiket az állami oktatás rendszeréből, amire nem e rendszer versenyképességének javítása a válasz, hanem a törvénnyel való tiltás. Az SNI-s gyerekek iskolai esélyegyenlőségét biztosító rendelkezéseket úgy tüntették el, mintha SNI-s gyerek se létezne. Komolyan szigorították a felsőoktatásba kerülés szabályait – lásd kötelező nyelvvizsga -, de nem tettek mellé semmit, ami azt biztosítaná, hogy e szigorú követelményeknek egy tehetséges és szorgalmas, ám szerényebb anyagiakkal rendelkező család gyermeke csupán az iskolai tanulmányok keretében meg tudjon felelni. A pedagógusok minősítési eljárása bohózattá vált, az egykor nagy sajtóvisszhanggal tálalt bérfejlesztés elértéktelenedett, az óvodák-iskolák világában ismét megjelentek a képesítés nélküli „pedagógusok”, az intézményekben maradó óvópedagógusok-tanítók-tanárok terhelése október közepén olyan helyzetet – lelki és fizikai fáradtságot - eredményez, mint amit ők korábban a tanév végén, májusban éltek meg. A szakképzés már csak a szakemberhiány miatt is a működésképtelenség határán van.
S most csak egyetlen „társadalmi nagyrendszerről” szóltam, olyan rendszerről, amihez az önkormányzatoknak a törvényi szabályozás eredményeként nincs közük. 
Nyugi, és figyeljünk. Hogy is fogalmazott a Minden Dolgok Ügyében Döntő Nagyember a választási eredmények értékelésekor? „Magyarország legerősebb pártja továbbra is a Fidesz és a KDNP szövetsége, és azt ígérem önöknek, hogy ennek tudatában és ennek megfelelően is fogunk majd viselkedni.”
Féljetek, üzente. Nyugalom - üzenem én -, vissza a realitások talajára. Még nem vagyunk a negyedik köztársaság kapujában. A küzdelem a szabadság feltételeinek biztosításáért, hogy gyermekeink megélhessék a szabadság élményét, folytatódik. A szerző pedagógus 
Szerző
Fábry Béla