Lengyel László: Élet a Szabadság szigetcsoporton

Publikálás dátuma
2019.10.27. 08:00

Fotó: Marabu
A választási ellenzéki együttműködés sikert hozott. Most egy új együttműködési formával lehet és kell a győztes városoknak választóik jogos igényeit kielégíteniük.
„Az önkormányzati választásokkal létrejöhet a szabadság összefüggő szigetrendszere. Ahol erkölcsös, gerinces, szembenéző, meg nem alkuvó magatartással más légkört lehet teremteni. Öntudatos, európai magyar emberek vagyunk városunkban, kerületünkben, falunkban. Egy másik civilizációban, ahol több a szabadság és az egyenlőség, létezik testvériség és együtt érző szolidaritás. Ér valamit munka, tehetség, tudás, szabad gondolat. Lesz hová hazavárni a gyerekünket és unokánkat. Egy évtized után üzenhetjük Európának és a világnak: van másik Magyarország. Van alternatíva. Itt nem Orbán és rendszere az úr. Lélegzetet lehet venni.” Ezt írtam 2019. augusztus 31-én a Szabadság szigetcsoport című cikkemben. A szigetcsoport létrejött, nagyjából 3,5 millió választóval, a GDP több mint 60 százalékát előállító, a legtöbb adót fizető területen, Magyarország oktatási, kulturális, kutatási, pénzügyi, kereskedelmi, szolgáltatói, kommunikációs, informatikai központjában. Az Orbán-rendszer birtokolhatja ugyan az intézmények többségét, kormányzati ellenőrzés és befolyás alatt tarthatja a Szabadság szigetcsoport nagyobb és kisebb városait, de a bennük élő választókat már nem: még fogságban tartott, de már félig szabad emberek. Nemcsak a centrális erőtér pártpolitikai és a központosított, egyeduralkodó állam igazgatási rendszere bukott meg, hanem óhatatlan az Orbán-rendszer társadalmi integrációs kísérlete is. A dinamikus, tanult, világlátott, tudás- és teljesítmény-vezérelt, fővárosi és nagyvárosi, munkavállaló-korú választók, az elmúlt negyedszázadban kialakult középosztály próbálja visszavenni intézményeit, társadalmi, gazdasági és kulturális tereit. Ellene szavazott az egyszemélyes tekintélyuralmon alapuló, zsákutcás, Európával szembemenő, hatalmaskodó, tudás- és teljesítményellenes, velejéig korrupt, provinciális rendszernek. E középosztály vágyaiban már európai független polgár szeretne lenni, aki maga határozhat sorsa felől. Már nemcsak jövedelme és vagyona növekedésében érdekelt, hanem a polgári életformában – a demokrácia által biztosított beleszólásban és a jogállam biztosította nyugalomban és biztonságban, a tisztességes és hatékonyan digitalizált közigazgatásban, a hatékonyan működő és elérhető egészségügyben, a jövőt nyújtó és világszintű oktatásban, az emberséges öreg-gondozásban, természeti környezetének és épített örökségének védelmében. A falvak és a kisvárosok népét túszul ejtette a hatalom: kizárólagos monopóliuma van a források, az állások, a hírek – az egész élet felett. Igazi hősök azok, akik ilyen feltételek között is megpróbáltak szembe szállni a hatalommal. Ugyanakkor nem az a meglepetés, hogy Budapestet és Pécset, Szombathelyt és Miskolcot, Dunaújvárost és Egert az egyesült ellenzék visszanyerte, hanem az, hogy korábban a szociálliberális oldal elvesztette. E városokat a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormányok súlyos hibái vitték Orbán karjaiba. Visszanyerhetők lettek volna már 2014-ben is, ha az ellenzék akkor is összefog, ha Bajnai a főpolgármester-jelölt. Az Orbán királyság és Budapest köztársaság című cikkemben 2018. április 21-én írtam: „Budapestet a baloldali és liberális szavazók elvették Orbán Viktortól, és csak azért nem nyerték el jutalmukat, hogy elvigyék mind a 18 választókerületet, mert az ellenzéki politikusok ostobán és felelőtlenül képtelenek voltak a megállapodásra. De a szavazók megtették a dolguk, még a korábban hagyományos jobboldali kerületekben is többen szavaztak a demokratikus ellenzékre, mint a Fideszre. Mindez annak köszönhető, hogy Budapest lakóinak munkahelye, jövedelme, vagyona, szolgáltatásai, illetve civil kezdeményezései, iskolái, egyetemei, kulturális közösségei kevésbé, vagy egyáltalán nem függenek az orbáni államtól.” A Borkai-ügy csak az a szikra volt, ami az egyesült ellenzéki szavazókat begyújtotta. Mit sem ért volna, ha nincs ellenzéki egység, amelyre szavazhattak. A Tocsik-, majd a Hagyó-ügy a liberális és a szocialista választók meghasonlását okozta, a védhetetlen Borkai-ügy kivéreztetheti a Fideszt. A konzervatív polgári, „Pokorni-szavazó” már nem tudta elfogadni a CEU és az MTA elleni támadásokat se, a Borkai-életmód végképp taszíthatja.

Budapest köztársaság és a Szabad Városok Szövetsége

A választási ellenzéki együttműködés sikert hozott. Most egy új együttműködési formával lehet és kell a győztes városoknak választóik jogos igényeit kielégíteniük. Budapest köztársaságában új megállapodásokra van szükség a főváros és a kerületek között. Egységes koncepcióra és konstrukcióra, amely politikai és szakmai vitákban a város lakói, politikusai, civil szervezetei, szakértői csapatai között alakulhat ki. Az egységes ellenzéket nemcsak a pártok eltérő politikái szaggathatják szét, de a főváros és a kerületek különböző érdekei is. Természetesen már a választás előtt szükség lett volna átfogó Budapest-metropolisz programra, de ennek kialakításához minél előbb hozzá kell fogni. Budapest hatása nemcsak a közvetlen agglomerációra, de nagyjából egy száz kilométeres sugarú körre is kiterjed. Szabad Városok Szövetsége (SzVSz) nélkül az ellenzékhez került városok kiszolgáltatottak a központi hatalom politikai, jogi és pénzügyi túlhatalmának. Valamennyien szembenéznek adósságokkal. Orbán mestere az „oszd meg és uralkodj” politikának. Demszky javasolta, Karácsony elfogadta a Szabad Városok Szövetségének gondolatát. Most a szavak helyett tetteknek kell következniük. A főpolgármesternek nemcsak a közgyűlési többsége adhat támogató hátteret, hanem a többi ellenzéki várossal kötött szövetsége is. Erő és tudás ülne szemben Orbán Viktorral, ha a tíz nagyváros és a hozzájuk szabadon csatlakozó többi város érdekeit és értékeit is képviseli a főpolgármester, s mellette ott ül például Szeged és Miskolc, Pécs és Szombathely polgármestere. Az SzVSz legfőbb értéke egymás kölcsönös támogatása, segítése. E szövetség meg tudná határozni a további önkormányzati működés elveit és gyakorlatát, amelyek mellett, az egyes városi költségvetések, a források és feladatok, a szerződések és fejlesztések áttekintése után, milyen pénzügyi és jogi lehetőségek körvonalazhatók az adósságkezelésben. Kölcsönösen segíteniük szükséges egymást szakemberekkel. Közösen célszerű dönteni arról, hogy milyen legyen e városok viszonya a kormányhoz és a helyi Fidesz-képviselőkhöz. Közös európai fellépésre van szükség. Közös korrupció-ellenes vizsgálóbizottságra neves szakértő jogászokkal és pénzügyi szakértőkkel a korrupciós esetek kivizsgálására, hogy ne fulladjon kudarcba az ígért felelősségre vonás, hogy országos figyelemmel és szakértő beadványokkal kelljen az adóhatóságnak, a rendőrségnek és az ügyészségnek szembenéznie. Közös álláspontot kell kialakítani az önkormányzati dolgozókhoz való viszonyról (ne legyen az egyik helyen vérfürdő, a másikon békítés), és az önkormányzati vállalatokkal és intézményekkel kapcsolatban. Közös környezetvédelmi, városépítészeti, épített örökségi elveket szükséges kialakítani, miként a szociális politikában, a civilekhez való viszonyban. Jelentős segítséget nyújthatnak a „gyakorló” önkormányzatok vezetői Tóth Józseftől Botka Lászlóig. Vedd át a bevált és működő gyakorlatot, ne ígérj s főleg ne csinálj képtelenségeket! Légy realista és ne találj ki egy lehetséges legjobb világot! Ne engedj az új falánkoknak! Ne osztogass hűbérbirtokokat a hozzád hűségeseknek! Az SzVSz az egymás politikai és erkölcsi figyelmeztetésének is intézménye lehet. Közös kommunikációs teret és nyilvánosságot kell teremteni. A szellem és a lélek meghódításában döntő jelentősége van a közös televíziók, rádiók, portálok, napi és hetilapok, illetve a saját kommunikáció átalakításának. Összehangolva a meglévő független sajtóval összefüggő hírláncot, városokon belüli és városközi hálót lehetne létrehozni. A hír nemcsak szabad, hanem valódi hír. Az elemzés nemcsak független és elfogulatlan, hanem szakszerű. Még nem merünk örülni. De nem telik el egy-két hónap és felfogjuk, hogy nem az övék, miénk is a világ.

Bándy Sándor: Orbán öröme és a Zeitgeist

Publikálás dátuma
2019.10.26. 14:00

Fotó: JULIEN WARNAND /
„Tragikus évek jönnek. Mostani bajainkat majd eltemeti a közelgő klímakatasztrófa. Remélem, hogy kibontakozása során egyre több embert felébreszt és lesz erőnk elsöpörni a korrupt, népbutító politikusokat és minél előbb megtaláljuk a módját, hogy a világ népei összefogva megbirkózzanak az elkövetkező évtizedek kihívásaival.”
Greta Thunbergnek & társainak, köszönöm a reménysugarat

„Végre vége ennek a cirkusznak”, mondta egy férfi másnap, „el se mentem szavazni, úgy is azt csinálnak, amit akarnak.” Szerencsére nem mindenki látta így, sőt, Orbán Viktor is örülhet az eredménynek.
Az elmúlt években megfigyelhettük, hogyan lehet lépésről lépésre bevezetni egy diktatúrát. Kap is kormányunk kritikát itthon és külföldön egyaránt; nem alaptalanul függesztette fel a Fidesz tagságát az Európai Néppárt. Miután az európai parlamenti választás nem hozta meg Orbánnak a várt eredményt, szeretné pozícióját rendezni. Ebből a szempontból az október 13-i eredmény egy taktikai ajándék számára, bel- és külföldi viszonylatban egyaránt. Belföldön pártja népszerűségvesztését egyszerűen Borkai Zsoltra kenhetik. Bizonyára volt is hatása a győri polgármester videójának, de világos, hogy több tényező is szerepet játszott benne. Külpolitikailag meg kapott egy adut; amikor Brüsszelben vagy Strasbourgban felvetik a magyarországi demokrácia-deficitet, azt válaszolhatja: „Nálunk veszélybe lenne a demokrácia?! Elvesztettem a fővárost! Több nagy városban nyert az ellenzék! Hogy lehet ilyet állítani?!”

A demokrácia öngyilkossága

Orbán már 2022-re tekint. Mindenáron el kell kerülnie a további pozícióvesztést, folytatnia kell a kultúrharcot – erre táborának van szüksége –, és azt is tudja, hogy ha nem tartja be fenyegetéseit, azt gyengeségnek fogják tekinteni – pártján belül is. Bőven van információnk személyiségéről, főleg saját nyilatkozataiból, és nem titok, hogy mindig vezető szerepet akart magának. Egy 1992-es Fidesz kongresszuson Fodor Gábor az újságírók közé ült a terem karzatán, beszélgettünk. Közben elkezdődött az elnökválasztás, és Orbán, aki lent ült, rögtön jelentkezett. A levezető elnök megkérdezte Fodort, hogy ő is vállalja-e jelöltséget, mire igennel válaszolt. Olyan hirtelen sose láttam valakit megperdülni, mint akkor Orbánt. Az a gyilkos tekintet! Végül Fodor tisztázta: azt hitte, hogy már az elnökségi tagok választásánál tartanak. Ilyen ember jól jön egy diktatúra elleni küzdelemben. Viszont az maga a demokrácia öngyilkossága, amikor ilyen ember hatalomra kerül egy demokráciában, mert lélektanilag nem demokrata. Mivel meg van győződve saját exkluzív igazáról, az elutasítást megerősítésként fogadja a diktatúrában, de a demokráciában személyes sértésként éli meg. „A vezér (a demagóg) valójában politikai követői ragaszkodásának és bizalmának – mindkettő a vezér személyének szól – köszönheti uralmát”, írta Max Weber száz évvel ezelőtt. (Gazdaság és társadalom, I. köt. 273. o.) Ezért állítják többen – köztük Orbán-pártiak is –, hogy pártja szétesne, ha elhagyná a politikai pályát. Tudva, hogy milyen szolgalelkű emberek veszik körül, ez nagyon is valószínű. Orbánt nem igazán érdeklik ideológiák, hajlamosabb valamiféle világnézetre hajazó, szerinte jó kicsengésű jelszavakat hirdetni. Beszédei azért is zavarosak, mert érzelmekre kíván hatni és teszteli, mi jön be. Az Orbán-párti filozófus – ha ez nem egy oximoron – Lánczi András írta: „elfogadom, hogy felfogása szerint Gyurcsány az igazat akarta elmondani” az őszödi beszédében. „Csakhogy az emberek nem viselik el az igazságot – ezt már Platón óta tudjuk. Így tehát politikai hiba annak elmondásával kísérletezni.” (Heti Válasz, 2012. IX. 20.) Így működik a reklámipar és a politikai marketing: az érzelmi reakció fontosabb, mint a valóság megismerése. (De azért megkérdezném a professzort: nem az lenne az oktatás fő célja, hogy az emberek meg tudjanak birkózni a valósággal?) A múlt hónapban a demográfiáról beszélt Orbán, s felvázolt egy etno-nacionalista Ratkó Anna à la focidrukker programot. (Beszédét a lelátók ismert rigmusával lehetne summázni: „Kik vagyunk? Magyarok!!!”) Másnap a boltban egy idős férfi az akciós élelmiszereket kereste: „Alig tudunk kijönni a nyugdíjunkból”, mondta ismerősének. Fehér trikóján színes koronás címer, alatta „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Szerinte megható volt a beszéd. Izgalmas évek jönnek. Elemzők szerint az ilyen diktatúráknak bármikor hirtelen vége lehet egy most még nem is sejtett eset következményeként. De sokan úgy vélik, le lehet ugyan győzni a Fideszt egy választáson, de a Fidesz-építmény, az általuk létrehozott rendszer „leválthatatlan” – forradalom nélkül. Bódis András szerint „ha így megy tovább, 2022-re a magyar bankrendszer, az energetika, az informatika, a teljes élelmiszeripari vertikum és a turisztikai ágazat” mind orbánista kezekben lesz (valaszonline.hu). Elgondolkodva e cikken, nem is oly meglepő Rudas János írásának alcíme: „Miért marad velünk Orbán Viktor az idők végezetéig?” (Magyar Narancs, 2010. XII. 16.) Lehangoló a gondolat, hogy életem Hitler alatt kezdődött – még küldte a halálba az embereket, amikor Quedlinburgba kerültünk, ahol születtem – és valószínűleg Orbán alatt lesz vége.

Győzni mindenáron

Zűrzavaros évek jönnek. Világszerte rombolják a demokráciákat – belülről. Erősödnek a populista pártok és felbukkannak önjelölt Vezér-figurák; visszatérhetnek azok az évek, amikor csak a kiszámíthatatlanságra lehetett számítani. Az Orbán-féle „utcai harcos” politikusoknak ez stratégiai otthonuk. Persze minden politikus szeret nyerni, de nem mindegy, milyen eszközökkel és nem mindegyik politikus vallja magát hol ennek, hol annak. Különböző nézeteinek tesztelése során Orbán rájött, mivel lehet manipulálni a lakosságot. Nem állítom, hogy ő egy Hitler – a történelmi és a társadalmi helyzet más, a nemzetközi körülmények szintén, és személyes modoruk is eltér –, de nézzünk a felszín mögé: közös bennük a harciasság, az önteltség, a győzni mindenáron lelkület. „Ha már tudjuk mit akarunk, akkor a nemzet többi részét együttműködésre kell fölszólítani, aki pedig nem hajlandó velünk együttműködni, az kiírta magát a nemzetből. És ami a fő: háborúban vagyunk, harcolunk, támadunk és védünk (támadva védekezünk), győzelmeket kell felmutatnunk mindenáron, a földbe kell döngölni ellenségeinket (win-lose), sokszor le kell győznünk a barátainkat is. Ha nem mi nyerünk, akkor meghalunk.” Ezt nem Orbán Viktor, hanem Rudas János szociálpszichológus írta említett cikkében – Orbánékról. A Wikileaksnek köszönhetően tudjuk, hogy 2007. június 26-án, több diplomata előtt Orbán azt mondta, hogy „megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed”, amire April Foley amerikai nagykövet – a diplomáciai összefoglalóban – megjegyezte, hogy Orbán „csak félig viccelt”. Megjelent egy fénykép 2006-ban Orbánról, Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvével a kezében. A kanadai tudós a pszichopaták világáról írt. Korábban Popper Péter pszichopatának titulálta Orbánt. (Révai Gábor: Mesterek, 131. o.) E szó hallatán sokan sorozatgyilkosokra gondolnak, de e betegségnek széles a skálája, mint Hare írja. A „megtévesztés és manipuláció” az egyik fő szál, úgymint „az izgalom iránti szükséglet”. Sokuk igazi sármőr tud lenni. És kegyetlen is; látjuk hogyan használja menekülő emberek szenvedését propagandaeszközként. Mindezt tetézve, a közelmúltban Rómában még azt is bejelentette, hogy szívesen visszatoloncolna több ezer embert a nyomorba, sőt, ismerve az ottani körülményeket, sokukat a halálba. John Lukacs könyvében van egy alfejezet „Egyesült Európa?” címmel. (Az európai világháború 1939-1941, 625. o.) Sokat megtudtam az unió előzményeiről mely „1900 körül bontakozott ki néhány gondolkodó ember elméjében”. 1945 után, okos emberek akik tudtak tanulni a történtekből, összeültek és megalakították azt, amiből az évek során az Európai Unió lett. Ennek lényege, hogy lépjünk túl az üsd-vágd-nem-apád külpolitikai állásponton és alakítsuk történelmünket kölcsönös megértésen, szolidaritáson. Ahogy Orbán szabotálja Brüsszel erőfeszítéseit a menekültválság kapcsán: nem csak az Unió egyik alaptételét, hanem a keresztény szolidaritás alapelvét is sérti. Rájött, hogy nacionalista, xenofób kiállással és gyűlölködő hisztériakeltéssel megnyerheti a választók nagy részét. Ez nem lenne lehetséges, amennyiben a lakosság nagy része keresztény lenne. A múlt hónapban Kövér László kijelentette, hogy „keresztény ember nem szavazhat olyan pártokra, amelyek nyíltan vagy a gyakorlatukban tagadják a keresztény hitelveket meg az abból fakadó gyakorlati következményeket”. Nyilván nincs tisztában kijelentése értelmével mivel így arra szólított fel, hogy ne szavazzunk a Fidesz jelölteire! (Ami a kereszténység lényegét illeti, számomra a római pápa hitelesebb, mint a pápai házelnök.) „Amikor kérdőre vonnak bennünket vagy megkérdőjelezik a magyar jogállamiságot, akkor belelépnek a becsületünkbe, és javaslom, ezt jól fontolják meg” – mondta Orbán fenyegetően, amikor szeptember utolsó napján sajtótájékoztatót tartott a finn kormányfővel. Mintha nem tudná, hogy az EU tagság önkéntes, de vannak elvek és értékek melyekhez igazodni kell. Mikor Brüsszel a szabályok betartását szorgalmazza, Orbánnak az a válasza, hogy „partnereinknek meg kell érteniük, hogy a magyarok egy szabad és büszke ősi nép akiket nem lehet csak úgy rendre utasítani. Minket megszálltak a törökök, a szlávok, a kommunisták. Nem azért szenvedtük meg ezt, hogy most Brüsszel diktáljon nekünk.” Brüsszel nem diktál nekünk, de elvárja a tagsági szabályok betartását. Még azt is mondta Bernard-Henri Lévynek, hogy „én vagyok a legkeresztényebb, így a legeurópaiabb, én vagyok Európa DNS-e, a védője!”

Régi munkásmozgalmi taktika

Brüsszel nyűglődik. Gondolatserkentő Hans Habe A küldetés című regénye mely az 1938-as konferenciáról szól. amelyen az amerikai elnök kezdeményezésére harminc nyugati ország delegációi tanácskoztak Evian-les-Bainsben, hogyan lehetne segíteni a német és az osztrák zsidóknak. E kiváló tényregény fájóan aktuális: „Közben világszerte erősödik a felismerés, hogy a bevándorlók nem asszimilálhatók. A magyar nép szilárd elhatározása, hogy az egyetlen következetes módon oldja meg ezt a problémát, s örökre megakadályozza ama állapotok visszatérését, amelyeket a korábbi nemzedékek hamis türelme és gyengesége tett lehetségessé.” Ezt nem Orbán mondta a szélsőjobboldali Olasz Testvérek párt rendezvényen, hanem Habe idézi a Völkischer Beobachter vezércikkét: „Mit csináljunk a zsidókkal? Gondolatok az eviani »világkonferencia« alkalmából”, és én csak a „zsidók” és a „német” szavak helyett írtam, hogy „bevándorlók” és „magyar”. A 2015 óta felerősödött menekültválság miatt különösen tanulságos Habe könyve, melynek itt csak egy mondatát idézném: „Az embertelenség nem emberek gyilkolásával kezdődik”. Erre is gondoltam, amikor arról olvastam, hogy anyagi válságban van az Iványi Gábor vezette Evangéliumi Testvérközösség. A már említett beszélgetés során Bernard-Henri Lévy megkérdezte, hogy miért támadja Iványiékat, Orbán durcásan kijelentette, hogy azért mert „fasisztának nevezett. Ezt nem tudom neki megbocsájtani”. Így megtudtuk, hogy tényleg Orbán áll az Iványiék elleni gyalázatos intézkedések mögött, amivel sok embert reménytelen helyzetbe sodor. Orbántól eltérően, Iványi lelkész nem dobálózik szavakkal, mint ahogy jó magam sem. Pontot téve e vitára, egy Orbán idézet: „Régi munkásmozgalmi taktikával van dolgunk, tisztelt hölgyeim és uraim. Két párt is alkalmazta ezt. Az egyiket úgy hívták, hogy Német Szocialista Munkáspárt, a másikat pedig úgy hívták, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt. Ennek a politikai taktikának a lényege abban áll, hogy a kormánynak soha nem az a dolga, hogy kormányozzon, nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy jó döntéseket hozzon, majd próbálja megvédeni érvekkel azokat a változásokat, amelyek megtestesülnek a döntésekben, hanem – hogy közelmúltban közzétett iratokból is idézhessek – az a dolga, hogy az ellenzéket folyamatosan támadni kell, ellenségképet kell felépíteni, veszélyt kell megfogalmazni, patás ördögöt kell a horizontra rajzolni, és utána ezt az ellenséget, ezt az ellenségképet meg kell vádolni a legképtelenebb vádakkal.” (Parlamenti Napló, 2006. november 16.) E parlamenti felszólalásában Orbán nyíltan beszélt (jövőbeli) politikája rokonságáról a nácikkal és kommunistákkal. Ezt a taktikát járatja csúcsra évek óta, ami nem mellesleg az adófizetőknek milliárdokba kerül. De nem szándékom sérteni, csak megérteni, mi történik és ez vezérelt e két éve kezdett cikksorozat során. Tragikus évek jönnek. Mostani bajainkat majd eltemeti a közelgő klímakatasztrófa. Remélem, hogy kibontakozása során egyre több embert felébreszt és lesz erőnk elsöpörni a korrupt, népbutító politikusokat és minél előbb megtaláljuk a módját, hogy a világ népei összefogva megbirkózzanak az elkövetkező évtizedek kihívásaival. Mert ha nem, eljön az idő mikor már a politikusok is ráébrednek, hogy nincs az a kommunikációs zseni, aki segíthet és végső szalmaszálként megpróbálnak őszinték lenni – de akkor már túl késő lesz.

Hegyi Iván: Itt volt Amerika

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:35

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
„Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének.”
Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének. Egyrészt azért nem, mert válogatott labdarúgó-mérkőzésen mindössze háromezren gyűltek egybe a hatalmas arénában; másrészt azért sem, mert az eredményjelző táblákon az állt: Magyarország–Egyesült Államok 0-2. Ráadásul a jelenlévők zömét a nemzetközi gyermekév alkalmából díjmentesen beengedett diákok alkották. S nebulók voltak a huszonkét és fél év átlagéletkorú vendégek is. „Tanulni jöttünk Európába” – mondta Walter Chyzowych, a lvovi születésű amerikai szakvezető. „Még távol vagyunk a nemzetközi nívótól, de ez a túra is sokat segít a fejlődésben.” A kapitány a jövőbe látott: az USA Team tizenegy esztendővel később részt vett a világbajnokságon – 1950 óta először –, míg a magyar válogatott 1986-ban járt mindmáig utoljára a Mundialon. Az 1990-es vb-n az a Bob Gansler irányította az amerikai csapatot, aki 1979-ben még másodedző volt, és hazajött Magyarországra, mert a Tolna megyei Mucsiban született 1941-ben. (Gansler Róbert német gyökerű családját hat évvel később telepítették ki a Majna-menti Frankfurthoz közeli Rückingenbe, majd a família újabb hat esztendő elteltével Milwaukee-ban állapodott meg.) A magyar csapatot hetvenkilenc őszén dr. Lakat Károly dirigálta. Mivel az olimpiai együttest is ő vezényelte, úgy döntött, mellőzi a fővárosi klubok elkényeztetett sztárjait és az A garnitúrát is a számára módfelett megnyerő Diósgyőr játékosaira építi. Az „amerikai” mérkőzést megelőző válogatott találkozón, a finnek elleni 3-1 alkalmával öt DVTK-labdarúgó – Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán – sorakozott a kezdő tizenegyben, rájuk azonban nem számíthatott a kapitány a tengerentúliakkal szemben, mert két nappal a pénteken rendezett válogatott meccs előtt a miskolciak a Dundee Uniteddel találkoztak az UEFA Kupában (1-0). Lakat így sem tartott a címeres mezesek fellépésétől: mindössze három hátvédet – köztük két újoncot, a harminchét éves (!) tatabányai Szabó Györgyöt, valamint a nála tizenhat esztendővel fiatalabb zalaegerszegi Péter Zoltánt – és hat támadójátékost szerepeltetett 3–3–4-es offenzív felállásban. A klasszisok közül Nyilasi Tibort, ha akarja, sem hívhatta volna meg. Az FTC–Volán bajnoki mérkőzés (0-1, Üllői út, 20 000 néző) közben és után a ferencvárosi közönség olyan szidalmakkal halmozta el a zöld-fehérek labdarúgóit, hogy „Nyíl” a következő levelet küldte két héttel később a klub vezető testületének: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó pályafutásomat a mai nappal – 1979. október 25-én – befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.” Utóbb Sándor „Csikar” és Szepesi György kelenföldi lakásán felkereste és meggyőzte a visszavonuló középpályást, hogy ne hagyja abba huszonnégy-huszonöt évesen a futballt. Így 1980. február 23-án újabb levél ment a ferencvárosi elöljárókhoz: „Tisztelt elnökség! Alulírott Nyilasi Tibor az 1979. október 25-én írásban beadott, sportpályafutásom befejezésére vonatkozó kérelmemet visszavonom. Az azóta eltelt idő alatt egészségileg rendbe jöttem. Akkori döntésem elhamarkodott volt. Kérem, szíveskedjenek lehetővé tenni az edzésmunkába való bekapcsolódásomat. Az edzéskihagyást igyekszem minél hamarabb pótolni, és hasznos tagként dolgozni az FTC labdarúgó-szakosztályában.” Hetvenkilenc októberében a futball ugyanúgy hiányzott a Népstadionból, mint Nyilasi a Ferencvárosból és a válogatottból. „Játék helyett csak szánalmasan téblábolt a magyar válogatott” – állapította meg Malonyai Péter a Magyar Nemzetben. „A kudarcnak is vannak fokozatai. A péntek esti amerikai–magyar mérkőzés után a tíz évvel ezelőtti marseille-i fiaskó ma már csak kedves, édesbús operett-történet” – írta Mélypont alatt című cikkében Szabó Ferenc a Népszabadságban, hozzátéve: „Nem lehet tudni, hány tévékészülékből lett aprófa a közvetítés alatt.” Vándor Kálmán pedig így fakadt ki a Népszavában: „Ilyen kudarc még nem érte a magyar labdarúgást, legkevésbé saját otthonában. Ez a válogatott méltatlan volt a nemzetiszínű mezre!” Az akkoriban befutott angyalföldi Kiss László is borongott: „Egymásba érünk, annyian vagyunk elöl. Nekem tér kell ahhoz, hogy nekilendüljek, és kellően felgyorsuljak, de hiába mozgok el jobbra vagy balra, csak akkor kapok labdát, ha én szerzem azt meg.” Az amerikaiak annál boldogabbak voltak. A St. Louis-i Steve Pecher, a csapatkapitány védő így értékelte a vendégek váratlan sikerét: „USA feliratú trikót viselő labdarúgók 1950, az angolok elleni vb-győzelem óta nem értek el ilyen bravúrt.” Chyzowych kapitány szintén elérzékenyülten említette: „Az Egyesült Államok labdarúgásának nagy napja ez a mai. Sohasem felejtjük el Budapestet, a Népstadiont.” A jugoszláviai (macedón) származású George Nanchoff, valamint a Buenos Airesben világra jött Angelo Dibernardo talán még ma is nézegeti a góljáról készült felvételt, Greg Villa viszont aligha vetíti le magának, hogy az első félidő végén az üres kapu mellé lőtt. Nyilván Póczik József sem kíváncsi a tizenegyesére, amelyet 0-1-nél az égbe küldött... Lakat mester levonta a tanulságokat, és a következő válogatott mérkőzés előtt már szinte minden „elfelejtettet” mozgósított. Nyolcvan márciusában, a lengyelek ellen ez a tizenegy futott ki a Népstadion gyepére: Mészáros – Török, Bálint, Kereki, Tóth József – Pál József, Müller, Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady. A reaktiváltak meg is nyerték a találkozót (2-1), de azt megelőzően szörnyű bosszút álltak a szakvezetőn: az Építőkkel játszott előkészületi meccsen tüntetőleg ténferegtek, és 2-0-ra kikaptak. A Népsportban azt írták róluk: „Végigasszisztálták a mérkőzést úgy, hogy nem szökött a vér a fejükbe, amikor NB II-es ellenfeleik ott passzolgattak az orruk előtt; amikor sorra megelőzték őket a labda megszerzésében; amikor a csatárok még úgy sem tudták lefutni emberüket, ha egy-két méteres előnnyel indultak.” Nem csoda, ha a megrendült kapitány a meccs után keservesen zokogott az öltözőfolyosón... S már nem sokáig maradt hivatalában. Kassán, a csehszlovák–magyaron (1-0) még ő vezényelte a válogatottat, aztán felváltotta őt Mészöly Kálmán. A „Szőke Szikla” tíz évvel korábban, a szintén a csehszlovákokkal vívott vb-pótselejtező (1-4) után mondta: „A mi időnk lejárt.” A kesernyés humoráról is közismert Lakat 1980-ban rezignáltan tehette hozzá: „Immár sajnos az enyém is.”

Magyarország–Egyesült Államok 0-2 (0-0) Barátságos mérkőzés, 1979. október 26., Népstadion, 3000 néző. Jv.: Fahnler (osztrák). Magyarország: Katzirz – Szabó, Kovács József, Péter – Nagy Antal, Póczik, Kuti – Májer (Weimper, 50. perc), Szokolai, Kiss László, Fekete. Egyesült Államok: Mausser – Bellinger, Keough, Bandov, Makowski – Cantillo, Villa, Pecher – Nanchoff, Van der Beck (Dibernardo, 63.), Liveric. Gól: Nanchoff (70.), Dibernardo (86.).

Szerző