Bándy Sándor: Orbán öröme és a Zeitgeist

Publikálás dátuma
2019.10.26. 14:00

Fotó: JULIEN WARNAND /
„Tragikus évek jönnek. Mostani bajainkat majd eltemeti a közelgő klímakatasztrófa. Remélem, hogy kibontakozása során egyre több embert felébreszt és lesz erőnk elsöpörni a korrupt, népbutító politikusokat és minél előbb megtaláljuk a módját, hogy a világ népei összefogva megbirkózzanak az elkövetkező évtizedek kihívásaival.”
Greta Thunbergnek & társainak, köszönöm a reménysugarat

„Végre vége ennek a cirkusznak”, mondta egy férfi másnap, „el se mentem szavazni, úgy is azt csinálnak, amit akarnak.” Szerencsére nem mindenki látta így, sőt, Orbán Viktor is örülhet az eredménynek.
Az elmúlt években megfigyelhettük, hogyan lehet lépésről lépésre bevezetni egy diktatúrát. Kap is kormányunk kritikát itthon és külföldön egyaránt; nem alaptalanul függesztette fel a Fidesz tagságát az Európai Néppárt. Miután az európai parlamenti választás nem hozta meg Orbánnak a várt eredményt, szeretné pozícióját rendezni. Ebből a szempontból az október 13-i eredmény egy taktikai ajándék számára, bel- és külföldi viszonylatban egyaránt. Belföldön pártja népszerűségvesztését egyszerűen Borkai Zsoltra kenhetik. Bizonyára volt is hatása a győri polgármester videójának, de világos, hogy több tényező is szerepet játszott benne. Külpolitikailag meg kapott egy adut; amikor Brüsszelben vagy Strasbourgban felvetik a magyarországi demokrácia-deficitet, azt válaszolhatja: „Nálunk veszélybe lenne a demokrácia?! Elvesztettem a fővárost! Több nagy városban nyert az ellenzék! Hogy lehet ilyet állítani?!”

A demokrácia öngyilkossága

Orbán már 2022-re tekint. Mindenáron el kell kerülnie a további pozícióvesztést, folytatnia kell a kultúrharcot – erre táborának van szüksége –, és azt is tudja, hogy ha nem tartja be fenyegetéseit, azt gyengeségnek fogják tekinteni – pártján belül is. Bőven van információnk személyiségéről, főleg saját nyilatkozataiból, és nem titok, hogy mindig vezető szerepet akart magának. Egy 1992-es Fidesz kongresszuson Fodor Gábor az újságírók közé ült a terem karzatán, beszélgettünk. Közben elkezdődött az elnökválasztás, és Orbán, aki lent ült, rögtön jelentkezett. A levezető elnök megkérdezte Fodort, hogy ő is vállalja-e jelöltséget, mire igennel válaszolt. Olyan hirtelen sose láttam valakit megperdülni, mint akkor Orbánt. Az a gyilkos tekintet! Végül Fodor tisztázta: azt hitte, hogy már az elnökségi tagok választásánál tartanak. Ilyen ember jól jön egy diktatúra elleni küzdelemben. Viszont az maga a demokrácia öngyilkossága, amikor ilyen ember hatalomra kerül egy demokráciában, mert lélektanilag nem demokrata. Mivel meg van győződve saját exkluzív igazáról, az elutasítást megerősítésként fogadja a diktatúrában, de a demokráciában személyes sértésként éli meg. „A vezér (a demagóg) valójában politikai követői ragaszkodásának és bizalmának – mindkettő a vezér személyének szól – köszönheti uralmát”, írta Max Weber száz évvel ezelőtt. (Gazdaság és társadalom, I. köt. 273. o.) Ezért állítják többen – köztük Orbán-pártiak is –, hogy pártja szétesne, ha elhagyná a politikai pályát. Tudva, hogy milyen szolgalelkű emberek veszik körül, ez nagyon is valószínű. Orbánt nem igazán érdeklik ideológiák, hajlamosabb valamiféle világnézetre hajazó, szerinte jó kicsengésű jelszavakat hirdetni. Beszédei azért is zavarosak, mert érzelmekre kíván hatni és teszteli, mi jön be. Az Orbán-párti filozófus – ha ez nem egy oximoron – Lánczi András írta: „elfogadom, hogy felfogása szerint Gyurcsány az igazat akarta elmondani” az őszödi beszédében. „Csakhogy az emberek nem viselik el az igazságot – ezt már Platón óta tudjuk. Így tehát politikai hiba annak elmondásával kísérletezni.” (Heti Válasz, 2012. IX. 20.) Így működik a reklámipar és a politikai marketing: az érzelmi reakció fontosabb, mint a valóság megismerése. (De azért megkérdezném a professzort: nem az lenne az oktatás fő célja, hogy az emberek meg tudjanak birkózni a valósággal?) A múlt hónapban a demográfiáról beszélt Orbán, s felvázolt egy etno-nacionalista Ratkó Anna à la focidrukker programot. (Beszédét a lelátók ismert rigmusával lehetne summázni: „Kik vagyunk? Magyarok!!!”) Másnap a boltban egy idős férfi az akciós élelmiszereket kereste: „Alig tudunk kijönni a nyugdíjunkból”, mondta ismerősének. Fehér trikóján színes koronás címer, alatta „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Szerinte megható volt a beszéd. Izgalmas évek jönnek. Elemzők szerint az ilyen diktatúráknak bármikor hirtelen vége lehet egy most még nem is sejtett eset következményeként. De sokan úgy vélik, le lehet ugyan győzni a Fideszt egy választáson, de a Fidesz-építmény, az általuk létrehozott rendszer „leválthatatlan” – forradalom nélkül. Bódis András szerint „ha így megy tovább, 2022-re a magyar bankrendszer, az energetika, az informatika, a teljes élelmiszeripari vertikum és a turisztikai ágazat” mind orbánista kezekben lesz (valaszonline.hu). Elgondolkodva e cikken, nem is oly meglepő Rudas János írásának alcíme: „Miért marad velünk Orbán Viktor az idők végezetéig?” (Magyar Narancs, 2010. XII. 16.) Lehangoló a gondolat, hogy életem Hitler alatt kezdődött – még küldte a halálba az embereket, amikor Quedlinburgba kerültünk, ahol születtem – és valószínűleg Orbán alatt lesz vége.

Győzni mindenáron

Zűrzavaros évek jönnek. Világszerte rombolják a demokráciákat – belülről. Erősödnek a populista pártok és felbukkannak önjelölt Vezér-figurák; visszatérhetnek azok az évek, amikor csak a kiszámíthatatlanságra lehetett számítani. Az Orbán-féle „utcai harcos” politikusoknak ez stratégiai otthonuk. Persze minden politikus szeret nyerni, de nem mindegy, milyen eszközökkel és nem mindegyik politikus vallja magát hol ennek, hol annak. Különböző nézeteinek tesztelése során Orbán rájött, mivel lehet manipulálni a lakosságot. Nem állítom, hogy ő egy Hitler – a történelmi és a társadalmi helyzet más, a nemzetközi körülmények szintén, és személyes modoruk is eltér –, de nézzünk a felszín mögé: közös bennük a harciasság, az önteltség, a győzni mindenáron lelkület. „Ha már tudjuk mit akarunk, akkor a nemzet többi részét együttműködésre kell fölszólítani, aki pedig nem hajlandó velünk együttműködni, az kiírta magát a nemzetből. És ami a fő: háborúban vagyunk, harcolunk, támadunk és védünk (támadva védekezünk), győzelmeket kell felmutatnunk mindenáron, a földbe kell döngölni ellenségeinket (win-lose), sokszor le kell győznünk a barátainkat is. Ha nem mi nyerünk, akkor meghalunk.” Ezt nem Orbán Viktor, hanem Rudas János szociálpszichológus írta említett cikkében – Orbánékról. A Wikileaksnek köszönhetően tudjuk, hogy 2007. június 26-án, több diplomata előtt Orbán azt mondta, hogy „megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed”, amire April Foley amerikai nagykövet – a diplomáciai összefoglalóban – megjegyezte, hogy Orbán „csak félig viccelt”. Megjelent egy fénykép 2006-ban Orbánról, Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvével a kezében. A kanadai tudós a pszichopaták világáról írt. Korábban Popper Péter pszichopatának titulálta Orbánt. (Révai Gábor: Mesterek, 131. o.) E szó hallatán sokan sorozatgyilkosokra gondolnak, de e betegségnek széles a skálája, mint Hare írja. A „megtévesztés és manipuláció” az egyik fő szál, úgymint „az izgalom iránti szükséglet”. Sokuk igazi sármőr tud lenni. És kegyetlen is; látjuk hogyan használja menekülő emberek szenvedését propagandaeszközként. Mindezt tetézve, a közelmúltban Rómában még azt is bejelentette, hogy szívesen visszatoloncolna több ezer embert a nyomorba, sőt, ismerve az ottani körülményeket, sokukat a halálba. John Lukacs könyvében van egy alfejezet „Egyesült Európa?” címmel. (Az európai világháború 1939-1941, 625. o.) Sokat megtudtam az unió előzményeiről mely „1900 körül bontakozott ki néhány gondolkodó ember elméjében”. 1945 után, okos emberek akik tudtak tanulni a történtekből, összeültek és megalakították azt, amiből az évek során az Európai Unió lett. Ennek lényege, hogy lépjünk túl az üsd-vágd-nem-apád külpolitikai állásponton és alakítsuk történelmünket kölcsönös megértésen, szolidaritáson. Ahogy Orbán szabotálja Brüsszel erőfeszítéseit a menekültválság kapcsán: nem csak az Unió egyik alaptételét, hanem a keresztény szolidaritás alapelvét is sérti. Rájött, hogy nacionalista, xenofób kiállással és gyűlölködő hisztériakeltéssel megnyerheti a választók nagy részét. Ez nem lenne lehetséges, amennyiben a lakosság nagy része keresztény lenne. A múlt hónapban Kövér László kijelentette, hogy „keresztény ember nem szavazhat olyan pártokra, amelyek nyíltan vagy a gyakorlatukban tagadják a keresztény hitelveket meg az abból fakadó gyakorlati következményeket”. Nyilván nincs tisztában kijelentése értelmével mivel így arra szólított fel, hogy ne szavazzunk a Fidesz jelölteire! (Ami a kereszténység lényegét illeti, számomra a római pápa hitelesebb, mint a pápai házelnök.) „Amikor kérdőre vonnak bennünket vagy megkérdőjelezik a magyar jogállamiságot, akkor belelépnek a becsületünkbe, és javaslom, ezt jól fontolják meg” – mondta Orbán fenyegetően, amikor szeptember utolsó napján sajtótájékoztatót tartott a finn kormányfővel. Mintha nem tudná, hogy az EU tagság önkéntes, de vannak elvek és értékek melyekhez igazodni kell. Mikor Brüsszel a szabályok betartását szorgalmazza, Orbánnak az a válasza, hogy „partnereinknek meg kell érteniük, hogy a magyarok egy szabad és büszke ősi nép akiket nem lehet csak úgy rendre utasítani. Minket megszálltak a törökök, a szlávok, a kommunisták. Nem azért szenvedtük meg ezt, hogy most Brüsszel diktáljon nekünk.” Brüsszel nem diktál nekünk, de elvárja a tagsági szabályok betartását. Még azt is mondta Bernard-Henri Lévynek, hogy „én vagyok a legkeresztényebb, így a legeurópaiabb, én vagyok Európa DNS-e, a védője!”

Régi munkásmozgalmi taktika

Brüsszel nyűglődik. Gondolatserkentő Hans Habe A küldetés című regénye mely az 1938-as konferenciáról szól. amelyen az amerikai elnök kezdeményezésére harminc nyugati ország delegációi tanácskoztak Evian-les-Bainsben, hogyan lehetne segíteni a német és az osztrák zsidóknak. E kiváló tényregény fájóan aktuális: „Közben világszerte erősödik a felismerés, hogy a bevándorlók nem asszimilálhatók. A magyar nép szilárd elhatározása, hogy az egyetlen következetes módon oldja meg ezt a problémát, s örökre megakadályozza ama állapotok visszatérését, amelyeket a korábbi nemzedékek hamis türelme és gyengesége tett lehetségessé.” Ezt nem Orbán mondta a szélsőjobboldali Olasz Testvérek párt rendezvényen, hanem Habe idézi a Völkischer Beobachter vezércikkét: „Mit csináljunk a zsidókkal? Gondolatok az eviani »világkonferencia« alkalmából”, és én csak a „zsidók” és a „német” szavak helyett írtam, hogy „bevándorlók” és „magyar”. A 2015 óta felerősödött menekültválság miatt különösen tanulságos Habe könyve, melynek itt csak egy mondatát idézném: „Az embertelenség nem emberek gyilkolásával kezdődik”. Erre is gondoltam, amikor arról olvastam, hogy anyagi válságban van az Iványi Gábor vezette Evangéliumi Testvérközösség. A már említett beszélgetés során Bernard-Henri Lévy megkérdezte, hogy miért támadja Iványiékat, Orbán durcásan kijelentette, hogy azért mert „fasisztának nevezett. Ezt nem tudom neki megbocsájtani”. Így megtudtuk, hogy tényleg Orbán áll az Iványiék elleni gyalázatos intézkedések mögött, amivel sok embert reménytelen helyzetbe sodor. Orbántól eltérően, Iványi lelkész nem dobálózik szavakkal, mint ahogy jó magam sem. Pontot téve e vitára, egy Orbán idézet: „Régi munkásmozgalmi taktikával van dolgunk, tisztelt hölgyeim és uraim. Két párt is alkalmazta ezt. Az egyiket úgy hívták, hogy Német Szocialista Munkáspárt, a másikat pedig úgy hívták, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt. Ennek a politikai taktikának a lényege abban áll, hogy a kormánynak soha nem az a dolga, hogy kormányozzon, nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy jó döntéseket hozzon, majd próbálja megvédeni érvekkel azokat a változásokat, amelyek megtestesülnek a döntésekben, hanem – hogy közelmúltban közzétett iratokból is idézhessek – az a dolga, hogy az ellenzéket folyamatosan támadni kell, ellenségképet kell felépíteni, veszélyt kell megfogalmazni, patás ördögöt kell a horizontra rajzolni, és utána ezt az ellenséget, ezt az ellenségképet meg kell vádolni a legképtelenebb vádakkal.” (Parlamenti Napló, 2006. november 16.) E parlamenti felszólalásában Orbán nyíltan beszélt (jövőbeli) politikája rokonságáról a nácikkal és kommunistákkal. Ezt a taktikát járatja csúcsra évek óta, ami nem mellesleg az adófizetőknek milliárdokba kerül. De nem szándékom sérteni, csak megérteni, mi történik és ez vezérelt e két éve kezdett cikksorozat során. Tragikus évek jönnek. Mostani bajainkat majd eltemeti a közelgő klímakatasztrófa. Remélem, hogy kibontakozása során egyre több embert felébreszt és lesz erőnk elsöpörni a korrupt, népbutító politikusokat és minél előbb megtaláljuk a módját, hogy a világ népei összefogva megbirkózzanak az elkövetkező évtizedek kihívásaival. Mert ha nem, eljön az idő mikor már a politikusok is ráébrednek, hogy nincs az a kommunikációs zseni, aki segíthet és végső szalmaszálként megpróbálnak őszinték lenni – de akkor már túl késő lesz.

Hegyi Iván: Itt volt Amerika

Publikálás dátuma
2019.10.26. 09:35

Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
„Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének.”
Napra pontosan negyven évvel ezelőtt – 1979. október 26-án – az ember körbetekintett a Népstadionban, és nem hitt a szemének. Egyrészt azért nem, mert válogatott labdarúgó-mérkőzésen mindössze háromezren gyűltek egybe a hatalmas arénában; másrészt azért sem, mert az eredményjelző táblákon az állt: Magyarország–Egyesült Államok 0-2. Ráadásul a jelenlévők zömét a nemzetközi gyermekév alkalmából díjmentesen beengedett diákok alkották. S nebulók voltak a huszonkét és fél év átlagéletkorú vendégek is. „Tanulni jöttünk Európába” – mondta Walter Chyzowych, a lvovi születésű amerikai szakvezető. „Még távol vagyunk a nemzetközi nívótól, de ez a túra is sokat segít a fejlődésben.” A kapitány a jövőbe látott: az USA Team tizenegy esztendővel később részt vett a világbajnokságon – 1950 óta először –, míg a magyar válogatott 1986-ban járt mindmáig utoljára a Mundialon. Az 1990-es vb-n az a Bob Gansler irányította az amerikai csapatot, aki 1979-ben még másodedző volt, és hazajött Magyarországra, mert a Tolna megyei Mucsiban született 1941-ben. (Gansler Róbert német gyökerű családját hat évvel később telepítették ki a Majna-menti Frankfurthoz közeli Rückingenbe, majd a família újabb hat esztendő elteltével Milwaukee-ban állapodott meg.) A magyar csapatot hetvenkilenc őszén dr. Lakat Károly dirigálta. Mivel az olimpiai együttest is ő vezényelte, úgy döntött, mellőzi a fővárosi klubok elkényeztetett sztárjait és az A garnitúrát is a számára módfelett megnyerő Diósgyőr játékosaira építi. Az „amerikai” mérkőzést megelőző válogatott találkozón, a finnek elleni 3-1 alkalmával öt DVTK-labdarúgó – Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán – sorakozott a kezdő tizenegyben, rájuk azonban nem számíthatott a kapitány a tengerentúliakkal szemben, mert két nappal a pénteken rendezett válogatott meccs előtt a miskolciak a Dundee Uniteddel találkoztak az UEFA Kupában (1-0). Lakat így sem tartott a címeres mezesek fellépésétől: mindössze három hátvédet – köztük két újoncot, a harminchét éves (!) tatabányai Szabó Györgyöt, valamint a nála tizenhat esztendővel fiatalabb zalaegerszegi Péter Zoltánt – és hat támadójátékost szerepeltetett 3–3–4-es offenzív felállásban. A klasszisok közül Nyilasi Tibort, ha akarja, sem hívhatta volna meg. Az FTC–Volán bajnoki mérkőzés (0-1, Üllői út, 20 000 néző) közben és után a ferencvárosi közönség olyan szidalmakkal halmozta el a zöld-fehérek labdarúgóit, hogy „Nyíl” a következő levelet küldte két héttel később a klub vezető testületének: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó pályafutásomat a mai nappal – 1979. október 25-én – befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor.” Utóbb Sándor „Csikar” és Szepesi György kelenföldi lakásán felkereste és meggyőzte a visszavonuló középpályást, hogy ne hagyja abba huszonnégy-huszonöt évesen a futballt. Így 1980. február 23-án újabb levél ment a ferencvárosi elöljárókhoz: „Tisztelt elnökség! Alulírott Nyilasi Tibor az 1979. október 25-én írásban beadott, sportpályafutásom befejezésére vonatkozó kérelmemet visszavonom. Az azóta eltelt idő alatt egészségileg rendbe jöttem. Akkori döntésem elhamarkodott volt. Kérem, szíveskedjenek lehetővé tenni az edzésmunkába való bekapcsolódásomat. Az edzéskihagyást igyekszem minél hamarabb pótolni, és hasznos tagként dolgozni az FTC labdarúgó-szakosztályában.” Hetvenkilenc októberében a futball ugyanúgy hiányzott a Népstadionból, mint Nyilasi a Ferencvárosból és a válogatottból. „Játék helyett csak szánalmasan téblábolt a magyar válogatott” – állapította meg Malonyai Péter a Magyar Nemzetben. „A kudarcnak is vannak fokozatai. A péntek esti amerikai–magyar mérkőzés után a tíz évvel ezelőtti marseille-i fiaskó ma már csak kedves, édesbús operett-történet” – írta Mélypont alatt című cikkében Szabó Ferenc a Népszabadságban, hozzátéve: „Nem lehet tudni, hány tévékészülékből lett aprófa a közvetítés alatt.” Vándor Kálmán pedig így fakadt ki a Népszavában: „Ilyen kudarc még nem érte a magyar labdarúgást, legkevésbé saját otthonában. Ez a válogatott méltatlan volt a nemzetiszínű mezre!” Az akkoriban befutott angyalföldi Kiss László is borongott: „Egymásba érünk, annyian vagyunk elöl. Nekem tér kell ahhoz, hogy nekilendüljek, és kellően felgyorsuljak, de hiába mozgok el jobbra vagy balra, csak akkor kapok labdát, ha én szerzem azt meg.” Az amerikaiak annál boldogabbak voltak. A St. Louis-i Steve Pecher, a csapatkapitány védő így értékelte a vendégek váratlan sikerét: „USA feliratú trikót viselő labdarúgók 1950, az angolok elleni vb-győzelem óta nem értek el ilyen bravúrt.” Chyzowych kapitány szintén elérzékenyülten említette: „Az Egyesült Államok labdarúgásának nagy napja ez a mai. Sohasem felejtjük el Budapestet, a Népstadiont.” A jugoszláviai (macedón) származású George Nanchoff, valamint a Buenos Airesben világra jött Angelo Dibernardo talán még ma is nézegeti a góljáról készült felvételt, Greg Villa viszont aligha vetíti le magának, hogy az első félidő végén az üres kapu mellé lőtt. Nyilván Póczik József sem kíváncsi a tizenegyesére, amelyet 0-1-nél az égbe küldött... Lakat mester levonta a tanulságokat, és a következő válogatott mérkőzés előtt már szinte minden „elfelejtettet” mozgósított. Nyolcvan márciusában, a lengyelek ellen ez a tizenegy futott ki a Népstadion gyepére: Mészáros – Török, Bálint, Kereki, Tóth József – Pál József, Müller, Zombori – Fazekas, Törőcsik, Várady. A reaktiváltak meg is nyerték a találkozót (2-1), de azt megelőzően szörnyű bosszút álltak a szakvezetőn: az Építőkkel játszott előkészületi meccsen tüntetőleg ténferegtek, és 2-0-ra kikaptak. A Népsportban azt írták róluk: „Végigasszisztálták a mérkőzést úgy, hogy nem szökött a vér a fejükbe, amikor NB II-es ellenfeleik ott passzolgattak az orruk előtt; amikor sorra megelőzték őket a labda megszerzésében; amikor a csatárok még úgy sem tudták lefutni emberüket, ha egy-két méteres előnnyel indultak.” Nem csoda, ha a megrendült kapitány a meccs után keservesen zokogott az öltözőfolyosón... S már nem sokáig maradt hivatalában. Kassán, a csehszlovák–magyaron (1-0) még ő vezényelte a válogatottat, aztán felváltotta őt Mészöly Kálmán. A „Szőke Szikla” tíz évvel korábban, a szintén a csehszlovákokkal vívott vb-pótselejtező (1-4) után mondta: „A mi időnk lejárt.” A kesernyés humoráról is közismert Lakat 1980-ban rezignáltan tehette hozzá: „Immár sajnos az enyém is.”

Magyarország–Egyesült Államok 0-2 (0-0) Barátságos mérkőzés, 1979. október 26., Népstadion, 3000 néző. Jv.: Fahnler (osztrák). Magyarország: Katzirz – Szabó, Kovács József, Péter – Nagy Antal, Póczik, Kuti – Májer (Weimper, 50. perc), Szokolai, Kiss László, Fekete. Egyesült Államok: Mausser – Bellinger, Keough, Bandov, Makowski – Cantillo, Villa, Pecher – Nanchoff, Van der Beck (Dibernardo, 63.), Liveric. Gól: Nanchoff (70.), Dibernardo (86.).

Szerző

Sodródás veszélyes vizeken: okok és következmények

Publikálás dátuma
2019.10.20. 19:45

Fotó: MICHAEL KAPPELER / AFP
Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre.
A világpolitikai teszetoszaság farvizén, csak súlyosbodnak a globális gondok – írták nemrég a G7 legutóbbi találkozóját értékelve. Ennek tükrében világunk egy irányítás nélkül sodródó hajóhoz hasonlít. Kiszámíthatatlan hatások által befolyásolva, világos célok és távlati elképzelések hiányában, ötletszerűen, a következmények figyelembe vétele nélkül, egymást is keresztező szándékok és érdekek átláthatatlan káoszában keresi a kiutat mindenki. Még akiktől átgondolt és felelősségteljes akciókat várnánk, azok is pusztán reagálnak a váratlan eseményekre. Amikor pedig a pillanatnyi benyomásaik hatására meghozott döntéseik következményeivel szembesülnek, csodálkoznak, és szörnyülködve kérdezik: miért is történt ez meg? Végül – más megoldást nem látván – kiválasztanak valakit, akire mindent rá lehet kenni, és rámutatnak: ő volt a tettes!

Rendszerválság

„Az élet csak visszafelé tekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet” – mondta Kierkegaard. Ezzel részben arra utalt, hogy a múlt eseményei felismerhető mintát kínáló rendbe szerveződnek. Ilyen helyzetben eligazítást nyújt W. Churchill tanácsa: „Minél messzebb tekintsz vissza múltba, annál tovább látsz előre a jövőbe”. Ám jelen helyzetünkben – zűrzavar és a kiszámíthatatlanság mindenütt – ez a tanács félrevezető. Ebből a perspektívából visszatekintve szépül meg a múlt. Holott a XX. század második fele – az akkor készült filmek és irodalmi alkotások tükrében – akár őrült korszaknak tűnhet. A mából visszapillantva mégis a kiszámítható gazdagodás és a szélesedő szabadság érvényre-jutásának időszakának látszott. Napjainkban azonban az elemzők egyetértenek abban: a világ válságkorszakba lépett. Ezért, amikor napjainkat a kiszámíthatatlan változások, a sorjázó krízisek korának érezzük, ez nem a depresszióra hajlamos modern ember szubjektív érzése. A válságokat ugyanis – eltérően a múlttól – nem egyes felelőtlen politikusok vagy önző vállalkozók idézik elő. Még csak nem is hatalmi csoportok – politikai pártok vagy globális vállalatok – mohósága, elvakultsága és a közérdeket figyelmen kívül hagyó viselkedése sodorják a szakadék szélére a társadalmakat. Miközben persze tevékenykednek egyéni és csoportos „zavarkeltők”, az emberiség a valóságban úgynevezett rendszerválsággal kénytelen szembenézni. A rendszerválság azt jelenti: még ha mindenki jó-szándékú és pusztán a törvények adta kereteken belül keresi érdekeinek érvényesítését, akkor is bekövetkeznek krízisek. A globális világ ugyanis kezelhetetlenül bonyolulttá és szorosan csatolttá vált: a dolgok „maguktól” - tehát rossz szándék vagy ostobaság hiányában is – elromolhatnak és válság robbanhat ki. A rendszerválság határozott döntéseket, de megfontoltságot és felelősségteljes viselkedést követel. Ehelyett az országokat, globális vállalatokat és a sok-milliárd embert magában foglaló világunk kormányozhatatlanná vált hajóként sodródik. Mintha a korábban megbízható „kapitány”, a fegyelmezett legénység és az általában civilizált utasok is elveszítették volna józan ítélőképességét. Úgy tűnik, mintha a kiszámíthatóan alakuló utazás egyre veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb körülmények között folytatódik. A helyzetet, a kutató – Berry Schwartz, TED prezentációjában – egy gyógyulást kereső beteg példájával világítja meg, aki reménykedve kérdezi orvosát: mit tegyek doktor úr? Több lehetőség is van, válaszolja az orvos: Ha ezt teszi, annak ezek a előnyei és ezek a hátrányai, ha meg azt teszi, annak ilyen előnyei és ilyen hátrányai vannak. De mikor járok jobban doktor úr? – ismétli meg a beteg a kérdést. A válasz: mint mondtam, ha ezt teszi, annak ezek az előnyei, és hátrányai, ha meg azt teszi, annak azok az előnyei és azok a hátrányai. Mégis, mit tenne Ön doktor úr, ha az én helyemben volna? De én nem vagyok a maga helyében! A jelenet világosan példázza: egy vélhetően súlyos betegséggel küszködő páciens – aki nem érti mi a baja, nem fogja fel, mi történik vele, nincs tisztában a betegség lehetséges lefolyásával, és már csak állapota miatt is képtelen racionálisan mérlegelni helyzetét – arra kényszerül, hogy életét alapvetően meghatározó döntést hozzon. Gondoljunk erre a betegre, amikor világunkat – egyre többen – súlyosbodó betegséggel küszködőnek látjuk. A polgárok egy része még csak figyel a szakemberekre, bár megzavarja őket a sokféle, néha ellenmondó vélemény. A többség el van azzal, hogy nem érti, ami körülötte történik, és csak azt érzi, valami nagy baj van. Ilyen helyzetben szinte szükségszerű, hogy az ember – miként a súlyos betegként saját életében – a politikában is hajlamos lesz csodadoktorhoz fordulni, kizárólag benne bízni és csak az ő tanácsait megfogadni. Azok pedig csodát ígérnek, és a terápiát – a gyógyszereket és a kezelést – mellékhatások nélkülinek hirdetik. Közben meg azt sulykolják, „csak rám figyelj”, miközben másokra azzal mutatnak, „ne higgyél azoknak a sarlatánoknak”. A kúra mégis egyre hosszabb, és drágább. Az enyhülés rövidebb szakaszait a súlyos fájdalmak és megpróbáltatások korszakai követik.

Megmérettél...

Ebből a perspektívából az évtizedekkel ezelőtti múlt – amit akkor problémákkal telinek gondoltunk – a boldog ifjúság, a háborítatlan béke, és a zavartalan gyarapodás korszaka volt. Ma úgy él emlékezetünkben, mint amikor magunk alkottuk jövőnket, és döntöttünk arról, amit meg akartunk valósítani. Most viszont úgy érezzük: ki vagyunk szolgáltatva beláthatatlan változásoknak és érthetetlen eseményeknek. Nem mi választjuk a jövőt, és azt sem, mit fogunk megtenni. Egyszerűen csak megtörténnek velünk a dolgok, és gyakran még reagálni is képtelenek vagyunk a váratlan történésekre. Mindez félreérthetetlenül jelzi: pusztán sodródunk az eseményekkel. Mindig csak reagálunk, arra, ami éppen történt, de tesszük ezt a következmények és folyamatok hosszú távú lefolyásának megértése nélkül. Nem vesszük észre, hogy ösztönszerű cselekedeteinkkel folyamatosan újraformáljuk a helyzetet, ám többnyire súlyosbodnak gondjaink. A Brexit története – napjaink egyik legnagyobb figyelmet kiváltó történése – a kiszámíthatatlan lépések, váratlan fordulatok és a korábban elképzelhetetlennek vélt események kaotikus sorozata. A félreérthetetlen sodródás jeleit megtapasztalva mindenki csak sopánkodik: nahát, milyen szerencsétlenül alakultak a dolgok, pedig én/mi mindig jót akartunk, és keményen dolgoztunk. De ugyanez érhető tetten a Föld bármelyik régiójában, a világpolitika és a világgazdaság bármely más eseményében. Közben azonban az egész globális rendszer sodródik, és azt, hogy merre, azt igazán senki nem tudja. Még nem világos, hogy aminek tanúi és résztvevői is vagyunk, vajon tragédia-e, esetleg csak dráma, de az bizonyos, hogy nem vígjáték. Ugyanis, sehol megnyugtató végkifejlet, mindenütt növekvő zűrzavar. Az események ilyetén menete azért különösen sokkoló, mert negyedszázada – a rendszerváltásokat követően – minden lenyugodni látszott. Még olyanok is voltak (F. Fukuyama), akik a történelem végét vizionálták: az összecsapások kora lezárul, kicsinyes alkudozásokkal teli, de békés, majdhogynem unalmas világ köszönt ránk. A XXI. században azonban minden összezavarodott és felbolydult. Alapvetően megváltoztak az egyének, az országok és az egész emberiség életfeltételei. Ez mindenkit – a társadalmakat és a 7.6 milliárd polgárt egyaránt – eddigi életmódjának, életfelfogásának alapvető újragondolására kényszerít. Ez a helyzet Belsazár a király lakomájának történetét idézi, amikor váratlanul egy emberi kéz ujjai jelennek meg a levegőben, és azt írta a falra: „Mene, mene, tekel, uparszin”. A megfejtést – „Megmérettél és könnyűnek találtattál” – a bölcs, Dániel, adta meg, ám ez nem kínált megnyugvást, pusztán az elkerülhetetlen véggel szembesítette az uralkodót. Már egy évtizede hasonló értelmű írás olvasható a föld legalább 4 milliárd lakójának falán: „Sajnos, az életmód, amelyet választottál, már kifogyott.” („Sorry! The lifestyle you ordered, is currently out of stock”). Közben pedig három és félmilliárdnyi ember csak vágyakozik arra, hogy követhesse a jólétben élők – követhetetlenné vált – életmodelljét.

Közös modell a megértéshez

Az egyének és a közösségek életében előbukkanó válságokhoz való alkalmazkodásnak – a társadalmi szintű tanulásnak – három aktív szeplője van: a politikus, az elit, és a polgár. A politikus szerepe eredetileg az volt: érzékelve egy válságot, kigondolja a megoldást, megtegye ajánlatát a társadalomnak, majd ha felhatalmazást kap és kormányra kerül, megvalósítsa ígéreteit. Az elit feladata volt, objektíven elemezni a valóságot, tájékoztatni a társadalmat és közvetíteni a politikusok és az állampolgárok között. A polgár szerepét kijelölte a demokrácia: megérteni, hogy az adott körülmények között a javasolt megoldásoknak mik a következményei, mérlegelni melyik megoldás a leginkább megfelelő, majd a választáson hatalomra segíteni azokat, akitől ennek megvalósítását reméli. Az 1980-as évekig e három csoport együttműködése viszonylag zökkenőmentes volt. A politikus – lehet, hogy nem örömmel – elfogadta, hogy az elit megmondja, mi a helyzet és ebből következően mit lehet ígérni. Az elit elfogadta, hogy nézetei vitathatóak, és neki tudományos tényekkel és racionális érvekkel kell azt alátámasztania. A polgár pedig képes volt megérteni a valóságnak azt a képet, amit az elit felrajzolt elé, és elfogadta, hogy a politikus ennek keretei között keresse a megoldást Az elmúlt évtizedekben azonban a világ a felismerhetetlenségig bonyolulttá vált. Részben emiatt a korábbi viszonylag zökkenőmentes együttműködés a három csoport közötti megroppant. Kapcsolatuk nehezen kiszámítható és áttekinthetetlen lett. Mindenekelőtt: a polgár rövidlátóvá vált. Csak a most fontos számára, csak az adott pillanat hatásaira figyel, és csak másodpercekig képes összpontosítani. Képtelen ellenállni a váratlan impulzusoknak, kiszolgáltatottja lesz a hamis híreknek, és ez könnyen manipulálhatóvá teszi. Felerősödött ugyanakkor kockázat-kereső viselkedése és meghökkentően felelőtlenné vált. Mindezek következtében – némileg túlzó megfogalmazással – magabiztos idiótaként viselkedik. A politikusok új nemzedékében a megfontoltságot és szakértelmet a narcizmus és a hatáskeltési vágy váltotta fel. Emiatt a politika szereplői egyre egocentrikusabbak lettek. Aki a világ állapotának ismeretében óvatosságot és belátást javasolna, az hamar kiesik a versenyből. A politikát egyre többen – nem, mint régen, hivatásnak (M. Weber) – inkább jövedelmező foglalkozásnak tekintik. A közélet színpadát elöntötték a politikai vállalkozók, akik csak hírnevet, befolyást és ennek nyomán vagyont akarnak. Jól hangzó politikai terméket tukmálnak rá a polgárra, majd benyújtják a számlát, illetve számla nélkül is „lenyúlják” a közös vagyont. Az elit – elveszítve a sodródó világban az iránytűt – bizalom-vesztetté vált. Eddig természetes volt számára, hogy mindenki rá figyel, tőle várták, hogy megmondja a tutit. Most azonban azt érzékeli, hogy egyre több hatás érvényesül, és elvesztek a világos és felismerhető minták. Már – vagy még – nem igazán érti a világot. Ez az oka, hogy bizonytalan, és még ha van is válasza, arra sem a polgárok, sem a politikusok nem figyelnek. Mindeközben pedig – gondoljunk Trump vagy a Brexit-miniszterelnökök áttekinthetetlen gyorsasággal változó stábjára – a szakértelem helyett a vezérhez való lojalitás vezérli az elit kiválasztódását. Sokan ezért a tudomány helyett inkább „beszállnak” a mítosz-gyártásba. Mindeközben pedig világunk a globális válságok zátonyai között sodródik. A helyzet normalizálásához a világ – minden résztvevő által elfogadott – modelljének létrehozására volna szükség. Egy ilyen modellen – mint egy számítógépes játékon – „lejátszhatók” volnának a beavatkozások következményei, és azonosíthatók lennének az elkerülhetetlen mellékhatások. Ám egy ilyen modellhez mindenekelőtt párbeszédre volna szükség. A párbeszédre irányuló szándék hiányában ugyanis – Freud figyelmeztetett rá – „két monológból soha nem lesz dialógus”. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, hogy az emberiség megértse az általa beindított folyamatok szükségszerű következményeit. Ám addig is, amíg egy ilyen közös modellel létrejönne, legalább a fokozott óvatosság elvét kellene alkalmazni: kerülni minden a helyzet súlyosbodását eredményező lépést. Ehelyett azonban csak a vita élesedik: mindenki önmagát tenné az első helyre és csak a magáét fújja. Nos így alakítgatjuk a XXI. századunkat.
Témák
káosz Brexit