N. Kósa Judit: Királyi pompa a Práter utcában

Publikálás dátuma
2019.10.27. 11:02

Jóbarátom kisgyerekkori emléke maga is filmre kívánkozik. 1973 körül járunk, a család vacsorázik, megy a tévé, szórakozottan bele-belenéznek az előttük pergő jelenetekbe, és egyszer csak azt látják, hogy a saját régi otthonukban vacsorázik a filmbéli család. Aztán snitt, partizánok jőnek, és felrobbantják a házat. Repül az egykori Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár, amelyet előbb a zsidótörvények, majd némi pauza után az államosító kommunisták vettek el tőlük. Nem marad más a józsefvárosi Práter utca 64-ből, csak egy nagy porfelhő. A családi emlékezet szerint a szobabelsőről ismerték fel tévedhetetlenül a forgatás helyszínét: csodás faburkolatok voltak ugyanis a hajdani ebédlőben, amelyek eredetéről annyit tudtak, hogy egy korábbi tulajdonos, egy neves műbútorasztalos a budavári királyi palotán dolgozott, és annyira megtetszett neki az ottani munkája, hogy saját otthonában felépítette a mását. Mi pedig, hála az Arcanum digitális tudástár buzgalmának, ennyiből nagy biztonsággal azonosítani is tudjuk, ki volt ez a nagyra törő mesterember. Csepreghy Jánosnak hívták. Maga Rákosi Jenő jegyezte fel az utókornak az asztalosmester Csepreghy fivérek történet. A sajtócézár és színházigazgató, ekkor már főrendiházi tag saját lapjában, a Budapesti Hírlapban írta meg, hogy úgy ötven évvel korábban János elvitte neki a fivére, Ferenc egy színdarabját, amelyről ő a következő ítéletet mondta: „Ez a darab rossz, de a szerzője jó”. A kisnemesi származású - erről a család Győrőssy előneve tanúskodott – Csepreghy fivérek Hont megyéből kerültek Pestre, hogy 1868-ban megalapítsák közös cégüket a Józsefváros falusias peremén, a Práter utca 64. alatt. Itt éltek azután is, hogy megnősültek: János és felesége, Foltz Mária szobáját a közös konyha és a műhely választotta el Ferenc és neje - Rákosi Jenő szabóként, majd színházi jelmeztervezőként is dolgozó Ida húga - lakrészétől. Hősi idők jöttek. Egyrészt, mert Rákosi Jenő hamarosan kibérelte a Kerepesi úti Népszínházat, és sógorát, akinek tüdőbaja igencsak megsínylette az asztalosműhely állandó porát, leszerződtette színházi titkárnak. Ferenc színpadra alkalmazott vagy féltucat Verne-regényt, miközben csak úgy ontotta a népszínműveket. 1877-78-ban egymás után írta meg a Sárga csikót, illetve a Piros bugyellárist, amelyekkel őrjöngő sikert aratott a józsefvárosi publikum körében. Nem véletlen, hogy 1880-ban, amikor legyőzte őt a tuberkulózis, a színház első számú csillaga, Blaha Lujza egy piros pénztárcát ajándékozott a bánatos özvegynek. Másrészről nemcsak a magyar dráma, hanem a magyar bútoripar is virágzott ezekben az évtizedekben. A későbbi Baross utca az asztalosok főutcája lett, a Külső-Józsefvárosban számtalan kisebb műhely mellett olyan nagyüzemek gyártották a történelmi stílusokban fogant szobaberendezéseket, mint Thék Endréé vagy Lingel Károlyé. Csepreghy János a kiváló munkájáról és a határidők semmibevételéről volt nevezetes: Rákosi Jenő azt írta a bútoráról, hogy „terminuson túl, és szinte csak darabonként kaptam meg, de minden darabja ma is oly ép, ajtaja, fiókja oly pontosan csukódik, mintha tegnap szállította volna”.
A Práter utcai üzem a kor szinte minden nagy építkezésén jelen volt. A Rózsák terei templomtól a Bazilikáig, a régi Zeneakadémiától a Szépművészeti Múzeumig, az Országháztól a királyi palotáig vállalták az asztalos munkákat, készült náluk orgonaszekrény, faburkolat, templomi pad, irodaberendezés és a Korinthoszi-csatorna első kapavágásához míves kivitelezésű talicska. Aminek eredményeként Csepreghy János ipartestületi elnök lett, az 1885-ös országos kiállításon elnyerte a koronás arany érdemkeresztet – a köz abból az apróhirdetésből is értesülhetett az örvendetes eseményről, hogy a Práter utca 64. birtokosa „az udvari estélyről hazajövet a királyi palota lépcsőházában egy rendjelet talált”, melynek várja tulajdonosát -, az 1896-os millenáris kiállításon pedig „megszólítással tüntette ki” őt az uralkodó. 
A Práter utca 64 (és 66) egykor
Mire a századforduló magával hozta a királyi palota nagyszabású építkezését, Csepreghy János üzeme már alaposan túlnőtt az eredeti földszintes házon: a műhelyek, gőzgéppel felszerelt üzemcsarnokok, szárítók és raktárak egészen a tömb túlvégéig, a Losonci utcáig nyúltak. Innen került ki a vadonatúj krisztinavárosi palotaszárny földszinti főhercegi ebédlőjének berendezése, illetve az emeletre, a külföldi fejedelmek lakosztályainak hálószobáiba és kis ebédlőibe szánt összes asztalosmunka. 1902 legvégén, amikor József Ágost főherceg és Auguszta főhercegasszony gyermekeikkel és személyzetükkel beköltöztek a ma nemzeti könyvtárul szolgáló teremsorba, a Magyar Szalon megjegyezte, hogy „a legkiválóbb munkákat Thék Endre és Csepreghy János készítette”. Ám hogy a főhercegi, netán valamely fejedelmi ebédlő ihlette-e a Práter utcai szobaberendezést, azt sajnos nem tudtuk kideríteni. Már az is kész csoda egyébként, hogy a faburkolatok megérték a hetvenes éveket. Csepreghy János 1908-as halálát követően fia, Béla csak pár évig vitte az üzemet, azután a gyártelepet bérbe adta a család. 1918-ban itt létesített légcsavargyárat Asbóth Oszkár és itt öntött söréteket Asbóth Gyula. 1920-ban a régi vetélytárs, Gelb Mór bútor- és kárpitgyára költözött be, hogy aztán innen tűnjön el a rejtélyes körülmények közt meggyilkolt ügyvezető igazgató, Boros István, akinek a halálát később a Léderer házaspárra is megpróbálták rábizonyítani – sikertelenül. 1925-től autókarosszéria gyár osztozott egy újabb műbútoros céggel a telepen, de volt itt fémáruüzem, cukrászat, vegyészeti vállalat is. A Goldmann-féle Mechanikai Cipőgyár 1940-ben tette át ide a székhelyét a Dob utcából. Az államosítás eleinte csak Goldmannék életében hozott gyökeres fordulatot, az üzem Józsefvárosi Cipőgyár néven folytatta a termelést. Aztán a sportcipőkre szakosodott: „a használt autógumiabroncsnak cipőtalpként való felhasználására vonatkozó javaslatát küldje meg a Sportcipő-gyár újítási megbízottjának, Práter utca 64.” – írta Szántó Gyulának Gyöngyöstarjánba az Újítók Lapja 1953-ban. Később viszont már csak a Triál karbantartó telepét, illetve a Piért raktárát találjuk ezen a címen. 1971-ben, amikor nekifogtak a Józsefváros úgymond rehabilitálásának, olyan gyorsan kellett bontani a régi házakat, hogy a Práter utca környékén harminc épületet egyszerűen felrobbantottak. Tömegével gyűltek a környékre a stábok háborús filmeket forgatni. Itt készült a partizánokban bővelkedő Egy óra múlva itt vagyok első évada is, amelyet végül 1973 tavaszán láthattak a tévében a nézők – talán éppen ez a keresett film. Az viszont biztos, hogy a Práter utca 64-et ugyanebben az évben bontották le: egy februári képen még állva látható, tető nélkül, decemberben már hűlt helye volt. Csak remélhetjük, hogy valakinek volt annyi esze, és időben hazamentette belőle Csepreghy János fejedelmi ebédlőjét.
Szerző

Sebes György: Anyu új tévét kapott

Publikálás dátuma
2019.10.27. 10:23

Fotó: Life TV Facebook oldala
Pénz nem számít. Mintha ez lenne a mottója az eddig kevésbé ismert, de a minap megújult Life TV-nek. Náluk persze ez nincs kimondva, vagy leírva, igazából tehát nem is lehet mottónak nevezni. Csak egyszerűen olyan természetes, mint az, hogy levegőt veszünk, vagy hogy - témánknál maradva – van egy tévénk. Igaz, ez utóbbi azért nem jellemző sem a mintegy tízmilliónyi magyarra, sem Földünk egyéb állampolgárainak többségére, de ilyen apróságokon ne akadjunk fel. Hiszen e csatorna tulajdonosa egyáltalán nem átlagos polgár. Emlékszik még valaki a nemrég kimúlt – pontosabban a Hír TV-vel összeolvadt – Echo TV-re? Meg arra, hogy egy ideig Mészáros Lőrincé volt? Egész addig, míg a hatalom média-játékaiban pont ő kellett. Amikor meg már nem, jött neki sok más, nehogy már ne tudjon naponta milliárdokat keresni. Csakhogy az Echo TV családi vállalkozásban működött. Vezére Mészárosné Kelemen Beatrix volt, akit egyébként munkatársai kedveltek, mert gondoskodónak és emberségesnek bizonyult ebben az elvadult tévés világban is. Viszont a megszűnő csatornánál rá sem volt már szükség. Ám azon a tavaszi napon, amikor bejelentették, hogy távozik szeretett tévéje éléről, rögtön alapított egy új céget. Ezt Media Vivantis Zrt.-nek hívják, s többek között az Ozone TV és a Life TV tartozik hozzá. Megjegyezzük, hogy ez a sokra hivatott és szorgalmas asszony több más cégnek is tulajdonosa, igazgatósági elnöke, vagy ügyvezetője, de ez témánk szempontjából mellékes, csak mint érdekességet említjük. Viszont most, hogy már tudjuk, ki áll a háttérben, ne csodálkozzunk, hogy pénz nem számít, ha ennek az országos életmódcsatornának a megújulását szemlézzük. A nemrég tartott bemutatkozón nem is szűkölködtek a nagy szavakban. Elmondták, hogy „olyan minőségi tartalmat” szeretnének nyújtani, amiben minden néző megtalálja azt, amivel azonosulni tud, vagy éppen elgondolkodtató számára, vagy a mindennapi problémákra nyújt megoldást. És ha ezt valaki túlságosan elvontnak találná, akkor „természetesen” lesznek valódi kikapcsolódást nyújtó, szórakoztató műsoraik is. Mindez érdekes lehet a médiával és a tévézéssel foglalkozó szakembereknek, de az átlagnézőt nagyjából hidegen hagyja. Ő jó műsorokat akar látni, különben menthetetlenül elkapcsol és akkor a nyolc-tízperces reklámblokkokat is hiába sugározzák. Nos, ismerjük el, hogy – miután a pénz úgysem számít – a Life TV három most induló műsorába beleadtak apait-anyait. Először is csili-vili díszleteket készítettek; a látvány tehát megvan, de a tartalom jelentős részben a műsorvezetőn múlik. Ebben is jól választottak. Az egyiket – egy mélylélektani, ám mégis könnyed beszélgető-műsort - odaadták Várkonyi Andreának. Akinek az utóbbi majdnem két éve azzal telt, hogy szakított addigi életével. Előbb a párjával, közös gyerekük apjával, Bochkor Gáborral, aztán a TV2-vel, amelynél előbb híradót vezetett, aztán ott is volt egy beszélgető-műsora. És most itt – fanfárok kíséretében - visszatért. A másik műsor címe: Nyugi, köztünk marad - három híres embernek központilag feltett, lehetőleg bugyuta kérdésekre kell válaszolnia. Ebben az adásban brillírozhat Szulák Andrea. És pont neki való, hiszen kedves és – nincs rá jobb szó – slágfertig (vagyis gyors és talpraesett). Pontosan érzékelteti, mit gondol az egészről (kérdésekről és válaszolókról), miközben sosem bántó. A harmadik programnak nincs műsorvezetője, vagy ha úgy tetszik, három is van. Az egykori tévébemondó, Bay Éva, a ma is aktív színésznő, Esztergályos Cecília és a fénykorán rég túl lévő táncdalénekes, Karda Beáta ad életvezetési tanácsokat. Az első két hölggyel – engedtessék meg – elfogult vagyok. Bay Évával annak idején dolgoztam együtt és egy mindig vidám, de a munkáját nagyon is komolyan vevő embert ismertem meg. Ebben a műsorban is ilyen. Esztergályos Cili néhány éve már zsűriskedett az RTL Szombat esti láz című táncversenyében és mindig jó volt hallgatni. Nem vigyáz a szájára, sok évtizedes tapasztalatait adja át egy olyan idős hölgy, aki közben örök fiatal maradt. Az említett tévés nagyágyúk a hátukon elviszik az adásokat. Amelyek egyébként olyanok, amilyenek. Várkonyi a Női titkok című műsorban a válásról, a szakításról és az újrakezdésről csevegett három vendégével, akikkel a jelek szerint amúgy is jóban van. Mádai Vivien, a TV2 műsorvezetője, Dér Heni énekes és Hódi Pamela celeb (Berki Krisztián volt és a futballista Tóth Bence jelenlegi barátnője) őszintének tűnt, de azért végig arra kellett gondolnunk, hogy minek ez a látszólagos nagy kitárulkozás (amihez még a műsorvezető is hozzátette a magáét saját életéből). A három idősebb hölgy adása nagyon művi volt. Egy fiatalembernek igyekeztek nőt fogni, majd ellátták mindenféle jótanáccsal. S miközben spontánnak akarták beállítani a jeleneteket, látszott rajtuk, hogy megrendezettek. Külön méltatást érdemel a műsor címe: Old(s)Cool. Kérdéses persze, hogy átlagnéző felfogja-e ennek többértelműségét. Hiszen idősek iskolájának is fordítható, de úgy is, hogy az öregek királyok (kúl). És még lehet néhány megfejtés. A Life TV – Mészáros anyu irányításával – kétségkívül jól belekezdett. Most már csak nézők kellenének. Bár meglehet, ez sem számít, csak a pénz(költés).  

Lengyel László: Élet a Szabadság szigetcsoporton

Publikálás dátuma
2019.10.27. 08:00

Fotó: Marabu
A választási ellenzéki együttműködés sikert hozott. Most egy új együttműködési formával lehet és kell a győztes városoknak választóik jogos igényeit kielégíteniük.
„Az önkormányzati választásokkal létrejöhet a szabadság összefüggő szigetrendszere. Ahol erkölcsös, gerinces, szembenéző, meg nem alkuvó magatartással más légkört lehet teremteni. Öntudatos, európai magyar emberek vagyunk városunkban, kerületünkben, falunkban. Egy másik civilizációban, ahol több a szabadság és az egyenlőség, létezik testvériség és együtt érző szolidaritás. Ér valamit munka, tehetség, tudás, szabad gondolat. Lesz hová hazavárni a gyerekünket és unokánkat. Egy évtized után üzenhetjük Európának és a világnak: van másik Magyarország. Van alternatíva. Itt nem Orbán és rendszere az úr. Lélegzetet lehet venni.” Ezt írtam 2019. augusztus 31-én a Szabadság szigetcsoport című cikkemben. A szigetcsoport létrejött, nagyjából 3,5 millió választóval, a GDP több mint 60 százalékát előállító, a legtöbb adót fizető területen, Magyarország oktatási, kulturális, kutatási, pénzügyi, kereskedelmi, szolgáltatói, kommunikációs, informatikai központjában. Az Orbán-rendszer birtokolhatja ugyan az intézmények többségét, kormányzati ellenőrzés és befolyás alatt tarthatja a Szabadság szigetcsoport nagyobb és kisebb városait, de a bennük élő választókat már nem: még fogságban tartott, de már félig szabad emberek. Nemcsak a centrális erőtér pártpolitikai és a központosított, egyeduralkodó állam igazgatási rendszere bukott meg, hanem óhatatlan az Orbán-rendszer társadalmi integrációs kísérlete is. A dinamikus, tanult, világlátott, tudás- és teljesítmény-vezérelt, fővárosi és nagyvárosi, munkavállaló-korú választók, az elmúlt negyedszázadban kialakult középosztály próbálja visszavenni intézményeit, társadalmi, gazdasági és kulturális tereit. Ellene szavazott az egyszemélyes tekintélyuralmon alapuló, zsákutcás, Európával szembemenő, hatalmaskodó, tudás- és teljesítményellenes, velejéig korrupt, provinciális rendszernek. E középosztály vágyaiban már európai független polgár szeretne lenni, aki maga határozhat sorsa felől. Már nemcsak jövedelme és vagyona növekedésében érdekelt, hanem a polgári életformában – a demokrácia által biztosított beleszólásban és a jogállam biztosította nyugalomban és biztonságban, a tisztességes és hatékonyan digitalizált közigazgatásban, a hatékonyan működő és elérhető egészségügyben, a jövőt nyújtó és világszintű oktatásban, az emberséges öreg-gondozásban, természeti környezetének és épített örökségének védelmében. A falvak és a kisvárosok népét túszul ejtette a hatalom: kizárólagos monopóliuma van a források, az állások, a hírek – az egész élet felett. Igazi hősök azok, akik ilyen feltételek között is megpróbáltak szembe szállni a hatalommal. Ugyanakkor nem az a meglepetés, hogy Budapestet és Pécset, Szombathelyt és Miskolcot, Dunaújvárost és Egert az egyesült ellenzék visszanyerte, hanem az, hogy korábban a szociálliberális oldal elvesztette. E városokat a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormányok súlyos hibái vitték Orbán karjaiba. Visszanyerhetők lettek volna már 2014-ben is, ha az ellenzék akkor is összefog, ha Bajnai a főpolgármester-jelölt. Az Orbán királyság és Budapest köztársaság című cikkemben 2018. április 21-én írtam: „Budapestet a baloldali és liberális szavazók elvették Orbán Viktortól, és csak azért nem nyerték el jutalmukat, hogy elvigyék mind a 18 választókerületet, mert az ellenzéki politikusok ostobán és felelőtlenül képtelenek voltak a megállapodásra. De a szavazók megtették a dolguk, még a korábban hagyományos jobboldali kerületekben is többen szavaztak a demokratikus ellenzékre, mint a Fideszre. Mindez annak köszönhető, hogy Budapest lakóinak munkahelye, jövedelme, vagyona, szolgáltatásai, illetve civil kezdeményezései, iskolái, egyetemei, kulturális közösségei kevésbé, vagy egyáltalán nem függenek az orbáni államtól.” A Borkai-ügy csak az a szikra volt, ami az egyesült ellenzéki szavazókat begyújtotta. Mit sem ért volna, ha nincs ellenzéki egység, amelyre szavazhattak. A Tocsik-, majd a Hagyó-ügy a liberális és a szocialista választók meghasonlását okozta, a védhetetlen Borkai-ügy kivéreztetheti a Fideszt. A konzervatív polgári, „Pokorni-szavazó” már nem tudta elfogadni a CEU és az MTA elleni támadásokat se, a Borkai-életmód végképp taszíthatja.

Budapest köztársaság és a Szabad Városok Szövetsége

A választási ellenzéki együttműködés sikert hozott. Most egy új együttműködési formával lehet és kell a győztes városoknak választóik jogos igényeit kielégíteniük. Budapest köztársaságában új megállapodásokra van szükség a főváros és a kerületek között. Egységes koncepcióra és konstrukcióra, amely politikai és szakmai vitákban a város lakói, politikusai, civil szervezetei, szakértői csapatai között alakulhat ki. Az egységes ellenzéket nemcsak a pártok eltérő politikái szaggathatják szét, de a főváros és a kerületek különböző érdekei is. Természetesen már a választás előtt szükség lett volna átfogó Budapest-metropolisz programra, de ennek kialakításához minél előbb hozzá kell fogni. Budapest hatása nemcsak a közvetlen agglomerációra, de nagyjából egy száz kilométeres sugarú körre is kiterjed. Szabad Városok Szövetsége (SzVSz) nélkül az ellenzékhez került városok kiszolgáltatottak a központi hatalom politikai, jogi és pénzügyi túlhatalmának. Valamennyien szembenéznek adósságokkal. Orbán mestere az „oszd meg és uralkodj” politikának. Demszky javasolta, Karácsony elfogadta a Szabad Városok Szövetségének gondolatát. Most a szavak helyett tetteknek kell következniük. A főpolgármesternek nemcsak a közgyűlési többsége adhat támogató hátteret, hanem a többi ellenzéki várossal kötött szövetsége is. Erő és tudás ülne szemben Orbán Viktorral, ha a tíz nagyváros és a hozzájuk szabadon csatlakozó többi város érdekeit és értékeit is képviseli a főpolgármester, s mellette ott ül például Szeged és Miskolc, Pécs és Szombathely polgármestere. Az SzVSz legfőbb értéke egymás kölcsönös támogatása, segítése. E szövetség meg tudná határozni a további önkormányzati működés elveit és gyakorlatát, amelyek mellett, az egyes városi költségvetések, a források és feladatok, a szerződések és fejlesztések áttekintése után, milyen pénzügyi és jogi lehetőségek körvonalazhatók az adósságkezelésben. Kölcsönösen segíteniük szükséges egymást szakemberekkel. Közösen célszerű dönteni arról, hogy milyen legyen e városok viszonya a kormányhoz és a helyi Fidesz-képviselőkhöz. Közös európai fellépésre van szükség. Közös korrupció-ellenes vizsgálóbizottságra neves szakértő jogászokkal és pénzügyi szakértőkkel a korrupciós esetek kivizsgálására, hogy ne fulladjon kudarcba az ígért felelősségre vonás, hogy országos figyelemmel és szakértő beadványokkal kelljen az adóhatóságnak, a rendőrségnek és az ügyészségnek szembenéznie. Közös álláspontot kell kialakítani az önkormányzati dolgozókhoz való viszonyról (ne legyen az egyik helyen vérfürdő, a másikon békítés), és az önkormányzati vállalatokkal és intézményekkel kapcsolatban. Közös környezetvédelmi, városépítészeti, épített örökségi elveket szükséges kialakítani, miként a szociális politikában, a civilekhez való viszonyban. Jelentős segítséget nyújthatnak a „gyakorló” önkormányzatok vezetői Tóth Józseftől Botka Lászlóig. Vedd át a bevált és működő gyakorlatot, ne ígérj s főleg ne csinálj képtelenségeket! Légy realista és ne találj ki egy lehetséges legjobb világot! Ne engedj az új falánkoknak! Ne osztogass hűbérbirtokokat a hozzád hűségeseknek! Az SzVSz az egymás politikai és erkölcsi figyelmeztetésének is intézménye lehet. Közös kommunikációs teret és nyilvánosságot kell teremteni. A szellem és a lélek meghódításában döntő jelentősége van a közös televíziók, rádiók, portálok, napi és hetilapok, illetve a saját kommunikáció átalakításának. Összehangolva a meglévő független sajtóval összefüggő hírláncot, városokon belüli és városközi hálót lehetne létrehozni. A hír nemcsak szabad, hanem valódi hír. Az elemzés nemcsak független és elfogulatlan, hanem szakszerű. Még nem merünk örülni. De nem telik el egy-két hónap és felfogjuk, hogy nem az övék, miénk is a világ.