Sziámi életHű koncertje – záruló olló?

Publikálás dátuma
2019.10.26. 12:22

Müller Péter Sziámi különleges vendég-barát-sztárfellépőkkel ad koncertet október 29-én az Erkel Színházban.
Álmodozott vajon Müller Péter Sziámi 1981-ben arról, hogy azon a színpadon lépjen fel, ahol Shirley Verrett-tel, Jelena Obrazcovaval, Kelen Péterrel, Nicolai Ghiaurovval és Claudio Abbado vezényletével a Milánói Scala előadásában volt hallható Verdi Requiemje? A választ nem tudni, de az bizonyos, hogy kevés URH és Kontroll Csoport rajongó adott volna akár egyetlen fabatkát is azért, hogy kedvenc underground művészét az Erkel Színházban láthatja majd egyszer. Röpke 38 év, benne Sziget és Bartók+… Miskolci Nemzetközi Operafesztivál alapítás, dalok, zenés darabok és versek írása, rengeteg koncert és színészet az enyhén szellemi sérültekkel dolgozó, Elek Dóra vezette Baltazár Színházban azonban elég ahhoz, hogy életHű koncertet adjon. Müller Péter Sziámi nem bíz semmit a véletlenre, különleges vendég-barát-sztárfellépőket is hívott: hallható lesz Miklósa Erika, Szinetár Dóra, Szakcsi Lakatos Béla, Dés László, Jávori Ferenc Fegya, Tolcsvay László, Novák Péter, Menyhárt Jenő, Kovács Antal és zenésztársai, a Baltazár Színházzal Darvas Ferenc, az Angyalok Kara kórusa és a Free Voice Vokál, azaz sok művész azok közül, akikkel az elmúlt csaknem négy évtizedben együtt emlegethették a költő-dalszerző-énekest. A Living-loving című koncert azoknak is kínál programot, akik a T-k (Sziámi esetében csak kettő: tűrt és tiltott) világában szocializálódtak zenéjére, hallhatják majd a 80-as évek slágereit, az URH, a Kontroll-Csoport, a Sziámi és az Európa Kiadó dalainak legjavát, régieket és újakat egyaránt. Ráadásképp pedig ez az októberi este néhány órás cáfolatát is nyújthatja az örök kívülálló főszereplő lapunknak másfél évvel ezelőtt adott interjújában megjelent mondatát: „megint kezd szétnyílni egy olló, létezik a mainstream kultúra és léteznek a nem a hatalom szája íze szerint valók.” Infó: LIVING-LOVING Müller Péter Sziámi életHű koncertje október 29. Erkel Színház

Nem tehetünk úgy, mintha a múlt lezárult volna

Publikálás dátuma
2019.10.26. 11:00

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Noha a második világháború után Európa sokkal élhetőbb hellyé változott, még van hová fejlődnünk. Az internet és a közösségi média is új kihívások elé állít bennünket, vélekedik Elisabeth Åsbrink svéd író, akinek magyarul megjelent 1947 című kötetét a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mutatták be.
Miért épp 1947? Per Engdahl svéd fasiszta politikusról szerettem volna életrajzi könyvet írni, amikor rájöttem, milyen fontos szerepe is volt abban a folyamatban, hogy a fasizmus és a nácizmus túl tudott élni Európában. Olvastam egy könyvet Stieg Larssontól, amelyben a svédországi jobboldali extremitásról írt, s abban van egy mondat, miszerint 1947-ben Per Engdahl Dániába ment, hogy náci pártot alapítson. Két évvel a békekötés után, épp Dániában, amelyet leigáztak a nácik, náci pártot alapítani nagyon furcsa dolognak tűnt. Ezért elkezdtem kutatni, valóban így történt-e. Újságokat olvastam az év január elsejétől december végéig, hogy megerősítést találjak, s ekkor eszméltem rá, hogy az év hordozza magában a valódi történetet. A kutatás során azt tapasztaltam, hogy számos dolog, ami most is jelen van a mindennapjainkban akkor kezdett formálódni: a feminizmus, a dzsihádizmus, a közel-keleti konfliktus, az emberi jogok, vagy a hideg háború. Elkezdtem könyveket keresni erről az időszakról, ám egyet sem találtam, ezért úgy döntöttem, nekem kell írnom róla. A könyvet saját családjának története választja ketté. Az írás előtt is tudott az édesapja történetéről? Kutatás közben arra jöttem rá, elképzelni sem tudjuk igazán azt a helyzetet, noha csak hetven évvel ezelőtt történt. Meg kellett kérdeznem magamtól, hol volt az apám ebben a felfordulásban? Részleteket tudtam, de igazán nem beszélgettünk erről. Így elkezdtem neki kérdéseket feltenni, majd tovább kutatni az archívumokban, és rátaláltam a táborra, amelyet azoknak a gyerekeknek hoztak létre, akiknek a szüleit megölték a nácik. S amint az a könyvben is szerepel, az apámnak tízévesen meg kellett hoznia egy olyan döntést, ami befolyásolta az egész életét, és ezáltal az enyémet is. Milyen érzés volt így beleásni magát a saját személyes múltjába? A könyv azon részéről, amely az apám gyerekkorát írja le – miként élte túl a holokausztot, hogyan gyilkolták meg az apját, a nagyapját – nagyon nehéz volt kutatni és írni egyaránt. A nagyapám, aki csupán harmincötéves volt, amikor kényszermunkára kötelezték, a lehető leginkább volt rossz időben, rossz helyen. Nem tudom pontosan hogyan halt meg, de borzalmas lehetett. Nagyon fájdalmas volt erről írni. Az időről való gondolkodás gyakran visszatérő pontja a kötetnek. Idővonalakban gondolkodunk: a múlt mögöttünk van, a jövő előttünk. Amikor olyan időszakokról beszélünk, amelyeket nem szeretünk, vagy esetleg szégyelljük magunkat miattuk, azt gondoljuk, bezárhatjuk azt az ajtót, és azzal eltűnik. De én sokkal inkább úgy tekintek az időre, mint egy szobára. Ahol a múlt is ott van a jelennel együtt, továbbra is befolyásolva azt. Ha úgy teszünk, mintha a múlt elmúlt volna, nem látjuk tisztán, hogyan hat a jelenlegi döntéseinkre, az önmagunkról vagy akár egy országról kialakított képünkre. Az olvasó olyan személyeket is megismerhet a könyvből, akikről korábban talán egyáltalán nem volt tudomása. Ilyen például Raphael Lemkin. Raphael Lemkin fantasztikus személyiség, annak a mozgalomnak a részese volt 1947-ben, amely biztossá akarta tenni, hogy soha többé ne történhessen meg olyan borzalom, mint a holokauszt. Fiatal korától elkötelezett volt, ügyvédnek tanult, és amikor hallott többek közt arról, hogy a törökök megölték az örményeket, megfogalmazódott benne, miként lehet az, hogy egy embert megölni bűntény, ám ha valaki ezreket, vagy százezreket öl meg, az nem számít annak? Amikor megalkotta a népirtás fogalmát, azt azért is tette, mert tudta, nem engedhetjük, hogy ez ismét megtörténjen. Egyedül harcolt azért, hogy a népirtást nemzetközi bűnténnyé nyilvánítsák, és sikert aratott. Neki köszönhetően ma mindannyian alapvetőnek tartjuk, hogy bűntény százezreket meggyilkolni. Egészen más szemszögből is megismerjük 1947-et. Megjelenik a kötetben többek közt George Orwell, Simone de Beauvoir, Thelonious Monk, Christian Dior. Én nem vagyok történész. Oknyomozó újságíróból váltam non-fiction íróvá. Noha sok szempontból úgy dolgozunk, mint a történészek – megkeressük az eredeti dokumentumokat, értékeljük őket, megbizonyosodunk arról, hogy a tények igazak-e –, mégsem vagyunk azok. Én sokkal szabadabb vagyok annál, másként is bemutathatom a kutatásaimat. Ráadásul a történészek gyakran úgy számolnak be az időről, vagy a történelemről, hogy bizonyos témákat megjelenítenek, míg másokat kihagynak. Például a szerelemről, a zenéről vagy a költészetről – amelyek ugyanúgy az életünk részei – nem írnak. Én olyan könyvet szerettem volna írni, amely mindezeket magában foglalja. Korábban azt nyilatkozta, amikor a mai problémák gyökerét próbáljuk megérteni, gyakran a harmincas évekhez nyúlunk vissza, holott a negyvenes évek sokkal relevánsabbak. Nagy hibát követünk el, ha napjainkat a harmincas évekhez hasonlítjuk. Európa más kontinens volt abban az időben. Az állam és az állampolgárok, a szülők és a gyerekek, a férfiak és a nők között alárendelt viszony volt. Az iskolában azt mondták, hogy engedelmeskedni kell. Az élet, a kapcsolatok és a politika is autoriter rendszerben működött. Ez az egyik legfontosabb, ami a háború után teljes mértékben megváltozott. Az európai országok áttértek a demokráciára, úgy a rendszabályozásban, mint az emberi kapcsolatokban. Még mindig van hová fejlődnünk, de nagy változás történt. Emellett azt is látni kell, hogy a harmincas éveket nagy gazdasági visszaesés érintette, emberek tömegei éheztek. Ezzel a helyzettel ma már nem kell szembenéznünk. Vannak szegények, de egészen másként, mint abban az időben. Úgy vélem, ha a jelent a harmincas évek alapján próbáljuk megítélni nem találunk megoldásokat a problémáinkra. Ráadásul szintén rendkívüli jelentősége van napjainkban az internetnek. Más kérdéseket kell feltennünk, mivel más válaszokat is kell találnunk. Miért gondolja, hogy inkább a negyvenes évekből kell kiindulnunk? A háború előtt az emberi jogok sokkal kisebbek voltak, a kisebbségi csoportok jogai alig érvényesültek, a népirtás mint bűntény nem létezett, egy állam szabadon megölhette az állampolgárait – ahogy Törökország tette az örményekkel –, anélkül, hogy azt bűntényként tartották volna számon. A háború után az egyének és a kisebbségi csoportok is jogokat kaptak, s a demokrácia lett a közös nyelv. Ez az a világ, amiben jelenleg élünk. Nem nézhetünk vissza egy olyan időszakra, amelyben az értékek teljesen mások voltak. S úgy látom, az internet szerepe a propagandában sokkal jelentősebb, mint azt sejtjük. Ezért is említem a könyvben azt a nőt, aki az internet létrejöttét lehetővé tette: Grace Hoppert. Ugyanakkor a jelenünkhöz hasonlóan, a negyvenes évek is tele volt káosszal. Elég csak a náci csoportosulások megerősödését említeni. Illúzióban élünk a nácikkal és a fasisztákkal kapcsolatban. Sokan azt gondolják, a háború végével kihalt a nácizmus és a fasizmus, valamint a zsidógyűlölet is. De mindkettő tévedés: egyik sem halt ki. Per Engdahl a svéd fasiszta politikus azon dolgozott, hogy életben tartsa a náci ideológiát, s amit tett, még mindig hatással van a jobboldali szélsőségekre és populistákra. Ez például összekapcsolja 1947-et napjainkkal. A káosz, amit említett, úgy érzem, olyan érzet, amit a közösségi média alkotott meg. Számos kutatás szerint a Facebook, a Twitter és az Instagram mind ugyanazon az algoritmuson alapul, hogy minél tovább ott tartsa a felhasználókat. Rájöttek, ezt úgy lehet leginkább elérni, ha felzaklatják az embereket: ha mérgesek és szomorúak lesznek, ha úgy érzik, mindenki jobb életet él náluk, akkor tovább ott maradnak. Valójában egyfajta lehangoltság, depresszió terjed a közösségi médián keresztül, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy ott tartsanak minket. Olvastam egy könyvet attól, aki ezeknek az algoritmusoknak az egyik megalkotója, és természetesen ő is megtiltotta a gyerekeinek, hogy a Facebookot használják. Ez a valóság: egy mondhatni jó világban élünk, amelyet 1947-ben hoztak létre, de az az érzésünk, hogy minden egyre rosszabb lesz. A depresszió érzete pedig tökéletes a populistáknak, ebből tudnak építkezni. Eszerint le kellene törölnünk magunkat a közösségi média platformokról? Igen, azt hiszem ezt kellene tennünk. Vagy legalábbis tisztában kell lennünk azzal, hogy manipulálnak bennünket. Abban az esetben van választásunk. 
Infó: Elisabeth Åsbrink 1947 – Újrakezdés a háború után, Park Könyvkiadó, 2019.

Névjegy

Elisabeth Åsbrink író, újságíró, Stockholmban és Koppenhágában él. Eddigi három könyvét August-díjra jelölték, az And in Wienerwald the trees are still standing 2011-ben el is nyerte a legjobb könyvért járó díjat non-fiction kategóriában. 2012-ben drámaíróként is debütált. Az 1947 a harmadik kötete, amely egyidejűleg jelent meg Svédországban, Dániában és Norvégiában 2016-ban, és elnyerte a Svéd Királyi Akadémia díját. Azóta számos nyelvre lefordították, ez az első magyarul megjelent könyve.

Szerző

A szabadság apró szigetei

Publikálás dátuma
2019.10.25. 12:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Az egyik csoport a szocialista rendszer baloldaliságát kérdőjelezte meg, a másik magát a rendszert – lehetne sommásan összefoglalni az Orfeo és az Inconnu történetét, amelyről kiállítás nyílt a Centrális Galériában. A kép ennél árnyaltabb.
„Ha belegondolok, teljesen érthetetlen és röhejes, hogy Mao rám is hatást gyakorolhatott annak idején. Alapvetően a nyugati értelmiség, amely bármilyen igazságosabb társadalomban hitt, kiábrándulttá vált a hatvanas évekre. Sztálin halála, az ötvenhatos forradalom leverése után a szocialista rendszer körüli illúziók eltűntek, nem volt remény arra, hogy a társadalmat bármi megreformálhatná. Az eszmék nélküli űrben a fiatalság új ideákat keresett. Az információszegénység, az ideák naiv akarása vezetett sokakat Mao tanaihoz, ám az értelmiség figyelmét az európai történések kötötték le, s nem látták a részleteket, Kínában Mao miképpen került hatalomra, s uralma valójában miből állt.” A Westminster Egyetem történésze, Harriet Evans 2001-ben ekként emlékezett vissza egykori önmagára annak alkalmából, hogy a londoni egyetem maoista propagandaplakát-gyűjteményét bemutatta a Centrális Galéria, az európai kontinensen elsőként. Mao Ce-tung, Che Guevara és Angela Davis a magyar maoistáknak idoljai is voltak, anélkül, hogy ismerték volna teljes munkásságukat, rájuk hivatkozva lehetett számon kérni a szocialista rendszer forradalmiságát és baloldaliságát. Az 1968-as maoista per negyedrendű vádlottja, Malgot István bábművész, szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona bábtervező, Lóránt Zsuzsa szobrász-tanár, Bálványos Huba grafikus-tanár – a Képzőművészeti Főiskola diákjai, tanárai – 1969 őszén egy bábegyüttes megalapításába fogott. Györe Imre Che Guevarát és a munkásosztály forradalmiságát éltető művéből, az Orfeo szerelméből színháztörténeti jelentőségű bábelőadást hoztak létre, ennek egyik jelenetét rekonstruálja többek között a Centrális Galéria kiállítása, a Balra át, jobbra át. Lett belőlük aztán színházi csoport és zenekar is, fotó- és képzőművészeti kör, s bár a kezdet kezdetén lehettek volna a szocialista művészet új nemzedékének egy társulása, kivívták maguk ellen a Magyar Ifjúság hetilap haragját azzal, hogy kommunában éltek. (Mint a kiállítás megjegyzi: a csoport nőtagjainak nagy része erre traumatikus élményként emlékezik vissza.) A művelődési házak, a néphadsereg, a KISZ és a Hazafias Népfront klubjai előttük is – mint minden „amatőr” művész – előtt nyitva álltak, igaz, egy időben Budapest összes művelődési házából kitiltották őket.
ORFEO SZERELME Színháztörténeti bábelőadás
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Fodor Tamásék 1974 augusztusában váltak ki, és Stúdió K néven hoztak létre további legendás előadásokat, a zenészek a Vízöntő és a Kolinda zenekarokban folytatták, politikai karcosságuk idővel eltompult. A Courage gyűjtemények hálózatának archívumából kiderül, Fodor Tamás egyik interjújában erről a korszakról úgy nyilatkozott: „Úgy gondoltuk, hogy meg kell találnunk a saját függetlenségünket, a saját csoportunkban, a saját közösségünkben. Azaz a szabadság apró szigeteit kell létrehoznunk. Akkor ugyan még nem tudtunk Bibóról, de azt gondoltuk, hogy meg kell találnunk ezeket a szabadság szigeteket, itt kell alkotni, és nem szabad beállni a hatalom pártjaiba, ugyanakkor nem szabad engedni annak a kísértésnek sem, hogy a legradikálisabb megoldást keressük.” Az Inconnu Csoport egyes műveivel szintén 2001-ben lehetett már találkozni a Centrális Galéria kiállításán, akkor Galántai György és az Artpool Művészetkutató Központ Magyarország a tiéd lehet!, eredetileg 1984-es – direkt az orwelli évszámra koncentráló −, egykor betiltott kiállítását rekonstruálták. „Egy falra függesztett fatáblából kb. 10 cm-es szögek állnak ki, sakktáblaszerű elrendezésben. A tábla méreténél sokkal kisebb, papírból kivágott Magyarország térkép a szögekre szúrva, összegyűrve díszeleg. Alatta egy asztalon, mintha megalvadt vér lenne, üvegcserepek halmazára permetezett fekete festékfoltok. Ez a mű minimális értelmezés szerint azt jelentheti, hogy hazánkat meggyalázzák, megkínozzák. A tábla és a szegek azonban egyöntetű vérvörös színre voltak festve, ami sokakban további asszociációkat is kiválthat (a vörös mint a nemzetközi munkásmozgalom, a kommunizmus, vagy éppenséggel a Szovjetunió szimbóluma) – olvasható a Szöges Magyarország című műről a „Pécsi Zoltán” fedőnevű ügynök jelentésében. (A tárlatmegnyitón aztán informálisan kiderült az ügynök kiléte és jelenlegi foglalkozása is.) A szolnoki baráti társaságból 1978-ban alakult Inconnu − Csécsei Mihály, Molnár Tamás, Mészáros Bánk, Sipos Mihály és Bokros Péter, továbbá Pálinkás Szűcs Róbert, Philipp Tibor, Serfőző Magdolna és Kovács Miklós – a rendszerváltásig élvezhette az Állambiztonsági Szolgálatok kitüntető figyelmét, akadt kiállításuk, amelyet a hatóság még a megnyitó előtt megsemmisített, így az üres falakat mutatták be. Az eredetileg performerekként induló alkotók a mail artban jeleskedtek igazán −műveiket a posta segítségével terjesztették, a feladó helyére került az igazi címzett, címzettnek rossz címet adtak meg, hogy rákerülhessen a posta pecsétje: a címzett ismeretlen, azaz Inconnu. Az 1980-as években a demokratikus ellenzék alkalmazott művészeiként készítettek ma is kacagtató plakátokat az olimpia bojkottról, a nagymarosi vízlépcsőtervről, vagy Paksról. Hozzájuk köthető az is, hogy tiszteletbeli tagjuk,Krassó György hatására megtették Nagy Imrét egy utcai képzőművészeti akció központi alakjának. (A tárlat egyik Nagy Imre szitanyomatukat is bemutatja.) A durva hatalmi reakciók, beavatkozások ezt a csoportot még inkább politikusabbá tették. A kiállítás megnyitóján többek között Kovács Miklós biztosította szórólapjaival és novelláival a jelenlévőket: az Inconnu még mindig él. A tárlatnak lehetne az is a tanulsága: a művészek politikai radikalizmusa a hatalom hozzáállásán éppúgy múlik.

Infó

Balra át, jobbra át Művészeti és politikai radikalizmus a Kádár-korban / Az Orfeo és az Inconnu csoport Kurátorok: Nagy Kristóf, Szarvas Márton Blinken OSA Archívum, Centrális Galéria Nyitva: november 24-ig

Témák
radikalizmus