Nem tehetünk úgy, mintha a múlt lezárult volna

Noha a második világháború után Európa sokkal élhetőbb hellyé változott, még van hová fejlődnünk. Az internet és a közösségi média is új kihívások elé állít bennünket, vélekedik Elisabeth Åsbrink svéd író, akinek magyarul megjelent 1947 című kötetét a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mutatták be.

Miért épp 1947?

Per Engdahl svéd fasiszta politikusról szerettem volna életrajzi könyvet írni, amikor rájöttem, milyen fontos szerepe is volt abban a folyamatban, hogy a fasizmus és a nácizmus túl tudott élni Európában. Olvastam egy könyvet Stieg Larssontól, amelyben a svédországi jobboldali extremitásról írt, s abban van egy mondat, miszerint 1947-ben Per Engdahl Dániába ment, hogy náci pártot alapítson. Két évvel a békekötés után, épp Dániában, amelyet leigáztak a nácik, náci pártot alapítani nagyon furcsa dolognak tűnt. Ezért elkezdtem kutatni, valóban így történt-e. Újságokat olvastam az év január elsejétől december végéig, hogy megerősítést találjak, s ekkor eszméltem rá, hogy az év hordozza magában a valódi történetet. A kutatás során azt tapasztaltam, hogy számos dolog, ami most is jelen van a mindennapjainkban akkor kezdett formálódni: a feminizmus, a dzsihádizmus, a közel-keleti konfliktus, az emberi jogok, vagy a hideg háború. Elkezdtem könyveket keresni erről az időszakról, ám egyet sem találtam, ezért úgy döntöttem, nekem kell írnom róla.

A könyvet saját családjának története választja ketté. Az írás előtt is tudott az édesapja történetéről?

Kutatás közben arra jöttem rá, elképzelni sem tudjuk igazán azt a helyzetet, noha csak hetven évvel ezelőtt történt. Meg kellett kérdeznem magamtól, hol volt az apám ebben a felfordulásban? Részleteket tudtam, de igazán nem beszélgettünk erről. Így elkezdtem neki kérdéseket feltenni, majd tovább kutatni az archívumokban, és rátaláltam a táborra, amelyet azoknak a gyerekeknek hoztak létre, akiknek a szüleit megölték a nácik. S amint az a könyvben is szerepel, az apámnak tízévesen meg kellett hoznia egy olyan döntést, ami befolyásolta az egész életét, és ezáltal az enyémet is.

Milyen érzés volt így beleásni magát a saját személyes múltjába?

A könyv azon részéről, amely az apám gyerekkorát írja le – miként élte túl a holokausztot, hogyan gyilkolták meg az apját, a nagyapját – nagyon nehéz volt kutatni és írni egyaránt. A nagyapám, aki csupán harmincötéves volt, amikor kényszermunkára kötelezték, a lehető leginkább volt rossz időben, rossz helyen. Nem tudom pontosan hogyan halt meg, de borzalmas lehetett. Nagyon fájdalmas volt erről írni.

Az időről való gondolkodás gyakran visszatérő pontja a kötetnek.

Idővonalakban gondolkodunk: a múlt mögöttünk van, a jövő előttünk. Amikor olyan időszakokról beszélünk, amelyeket nem szeretünk, vagy esetleg szégyelljük magunkat miattuk, azt gondoljuk, bezárhatjuk azt az ajtót, és azzal eltűnik. De én sokkal inkább úgy tekintek az időre, mint egy szobára. Ahol a múlt is ott van a jelennel együtt, továbbra is befolyásolva azt. Ha úgy teszünk, mintha a múlt elmúlt volna, nem látjuk tisztán, hogyan hat a jelenlegi döntéseinkre, az önmagunkról vagy akár egy országról kialakított képünkre.

Az olvasó olyan személyeket is megismerhet a könyvből, akikről korábban talán egyáltalán nem volt tudomása. Ilyen például Raphael Lemkin.

Raphael Lemkin fantasztikus személyiség, annak a mozgalomnak a részese volt 1947-ben, amely biztossá akarta tenni, hogy soha többé ne történhessen meg olyan borzalom, mint a holokauszt. Fiatal korától elkötelezett volt, ügyvédnek tanult, és amikor hallott többek közt arról, hogy a törökök megölték az örményeket, megfogalmazódott benne, miként lehet az, hogy egy embert megölni bűntény, ám ha valaki ezreket, vagy százezreket öl meg, az nem számít annak? Amikor megalkotta a népirtás fogalmát, azt azért is tette, mert tudta, nem engedhetjük, hogy ez ismét megtörténjen. Egyedül harcolt azért, hogy a népirtást nemzetközi bűnténnyé nyilvánítsák, és sikert aratott. Neki köszönhetően ma mindannyian alapvetőnek tartjuk, hogy bűntény százezreket meggyilkolni.

Egészen más szemszögből is megismerjük 1947-et. Megjelenik a kötetben többek közt George Orwell, Simone de Beauvoir, Thelonious Monk, Christian Dior.

Én nem vagyok történész. Oknyomozó újságíróból váltam non-fiction íróvá. Noha sok szempontból úgy dolgozunk, mint a történészek – megkeressük az eredeti dokumentumokat, értékeljük őket, megbizonyosodunk arról, hogy a tények igazak-e –, mégsem vagyunk azok. Én sokkal szabadabb vagyok annál, másként is bemutathatom a kutatásaimat. Ráadásul a történészek gyakran úgy számolnak be az időről, vagy a történelemről, hogy bizonyos témákat megjelenítenek, míg másokat kihagynak. Például a szerelemről, a zenéről vagy a költészetről – amelyek ugyanúgy az életünk részei – nem írnak. Én olyan könyvet szerettem volna írni, amely mindezeket magában foglalja.

Korábban azt nyilatkozta, amikor a mai problémák gyökerét próbáljuk megérteni, gyakran a harmincas évekhez nyúlunk vissza, holott a negyvenes évek sokkal relevánsabbak.

Nagy hibát követünk el, ha napjainkat a harmincas évekhez hasonlítjuk. Európa más kontinens volt abban az időben. Az állam és az állampolgárok, a szülők és a gyerekek, a férfiak és a nők között alárendelt viszony volt. Az iskolában azt mondták, hogy engedelmeskedni kell. Az élet, a kapcsolatok és a politika is autoriter rendszerben működött. Ez az egyik legfontosabb, ami a háború után teljes mértékben megváltozott. Az európai országok áttértek a demokráciára, úgy a rendszabályozásban, mint az emberi kapcsolatokban. Még mindig van hová fejlődnünk, de nagy változás történt. Emellett azt is látni kell, hogy a harmincas éveket nagy gazdasági visszaesés érintette, emberek tömegei éheztek. Ezzel a helyzettel ma már nem kell szembenéznünk. Vannak szegények, de egészen másként, mint abban az időben. Úgy vélem, ha a jelent a harmincas évek alapján próbáljuk megítélni nem találunk megoldásokat a problémáinkra. Ráadásul szintén rendkívüli jelentősége van napjainkban az internetnek. Más kérdéseket kell feltennünk, mivel más válaszokat is kell találnunk.

Miért gondolja, hogy inkább a negyvenes évekből kell kiindulnunk?

A háború előtt az emberi jogok sokkal kisebbek voltak, a kisebbségi csoportok jogai alig érvényesültek, a népirtás mint bűntény nem létezett, egy állam szabadon megölhette az állampolgárait – ahogy Törökország tette az örményekkel –, anélkül, hogy azt bűntényként tartották volna számon. A háború után az egyének és a kisebbségi csoportok is jogokat kaptak, s a demokrácia lett a közös nyelv. Ez az a világ, amiben jelenleg élünk. Nem nézhetünk vissza egy olyan időszakra, amelyben az értékek teljesen mások voltak. S úgy látom, az internet szerepe a propagandában sokkal jelentősebb, mint azt sejtjük. Ezért is említem a könyvben azt a nőt, aki az internet létrejöttét lehetővé tette: Grace Hoppert.

Ugyanakkor a jelenünkhöz hasonlóan, a negyvenes évek is tele volt káosszal. Elég csak a náci csoportosulások megerősödését említeni.

Illúzióban élünk a nácikkal és a fasisztákkal kapcsolatban. Sokan azt gondolják, a háború végével kihalt a nácizmus és a fasizmus, valamint a zsidógyűlölet is. De mindkettő tévedés: egyik sem halt ki. Per Engdahl a svéd fasiszta politikus azon dolgozott, hogy életben tartsa a náci ideológiát, s amit tett, még mindig hatással van a jobboldali szélsőségekre és populistákra. Ez például összekapcsolja 1947-et napjainkkal. A káosz, amit említett, úgy érzem, olyan érzet, amit a közösségi média alkotott meg. Számos kutatás szerint a Facebook, a Twitter és az Instagram mind ugyanazon az algoritmuson alapul, hogy minél tovább ott tartsa a felhasználókat. Rájöttek, ezt úgy lehet leginkább elérni, ha felzaklatják az embereket: ha mérgesek és szomorúak lesznek, ha úgy érzik, mindenki jobb életet él náluk, akkor tovább ott maradnak. Valójában egyfajta lehangoltság, depresszió terjed a közösségi médián keresztül, amelyet azért fejlesztettek ki, hogy ott tartsanak minket. Olvastam egy könyvet attól, aki ezeknek az algoritmusoknak az egyik megalkotója, és természetesen ő is megtiltotta a gyerekeinek, hogy a Facebookot használják. Ez a valóság: egy mondhatni jó világban élünk, amelyet 1947-ben hoztak létre, de az az érzésünk, hogy minden egyre rosszabb lesz. A depresszió érzete pedig tökéletes a populistáknak, ebből tudnak építkezni.

Eszerint le kellene törölnünk magunkat a közösségi média platformokról?

Igen, azt hiszem ezt kellene tennünk. Vagy legalábbis tisztában kell lennünk azzal, hogy manipulálnak bennünket. Abban az esetben van választásunk.

Infó: Elisabeth Åsbrink 1947 – Újrakezdés a háború után, Park Könyvkiadó, 2019.