Színpadi színész, színházi rendező, igazgató, szaktekintély, közéleti személyiség, író: ezeket szoktuk hallani, ha ön kerül szóba. Pedig több mint nyolcvan egészestés, tévés vagy kisfilmben is szerepelt. Mit gondol, miért szorul a pályafutásának ez a része háttérbe?
Van erre teóriám. A filmjeim közül nagyon kevésre lehet azt mondani, hogy bombasiker lett volna, akár kritikai, akár népszerűség tekintetében. Manapság, ha egy taxisofőr egyáltalán megismer, a Csocsót említi. Ha lett volna még két-három Csocsó az életemben, ez nyilván másképp volna – már, ha tényleg számítana nekem, hogy filmsztárként aposztrofáljanak. Mindemellett az is igaz: az én nagyfilmjeim nem sikerültek úgy, amennyi potenciál bennük volt. Ezért a soron következő olyan típusú filmszerepemet soha nem akkor kaptam meg, amikor még a felszálló ágat jelenthették volna. Volt olyan, hogy két fontos filmes alakításom között hét év telt el. Színészi értelemben a legjobb film, amit készítettem: a Mielőtt befejezi a röptét a denevér.
Szerencsés születési időpontjának következtében megélhette a színészsorsot a rendszerváltás előtt, illetve utána is.
Talán annyira nem szerencsés az időpont, mert a korábbi rendszernek pont a végére értem be, a hatvanas évekbeli értelmiségi archetípusaként, de addigra azokat a filmeket, melyekben kibontakozhattam volna, már nem volt divat készíteni. Marx József írta le rólam, hogy én leszek a magyar film intellektuális hős típusa. A jóslata sajnos nem jött be, mert leállt a filmgyártás, hiába vártuk az Oldás és kötés-szerű alkotásokat a nyolcvanas, pláne kilencvenes években. Pedig, ha a filmesek komolyan vették volna a rendszerváltást, akkor készülhettek volna olyan művek, melyekben én lehettem volna a főszereplő. Jó pár III/III-as szerepet eljátszhattam volna... Teszem hozzá, a nagy változás mozgóképei a mai napig nem készültek el, őrületes a hiány ezen a téren.
A színházi karrierjében viszont tetten érhetőek ezek a szerepek, karakterek.
Pedig a színházban sem a biztos tudás, hanem a biztos kérdés birtokában dolgozunk. Ugyanakkor fontos, hogy a színház, már csak a műfaja miatt is közösségi élmény, és alapvető feladata, hogy az embereket szembesítse. A film bonyolultabb, sokkal erősebb a realizmus, így ezeknek a műveknek minden esetben valamilyen színűek kellenének, hogy legyenek. Ebbe a darázsfészekbe a filmesek nem nyúltak bele. A rendszerváltás után pedig megjelent a film esetében az üzleti szemlélet. Például: majdnem úgy volt, hogy én játszom a Meseautó főszerepét, aztán történt egy rendezőváltás és ezután kapta meg Stohl András a munkát, mert benne látták a sanszot, hogy beülnek rá a nézők.
Karrierjében igazi kakukktojás Az erősebb című film. Ez az eddigi egyetlen mozgóképes rendezése.
Ennek prózai okai vannak. Dömölky Jánost kérték fel, nem sokkal a rendszerváltás előtt a Magyar Televízió művészeti vezetőjének, akivel többször dolgoztam korábban színészként. Felajánlott egy nagyon kicsi költségvetést, ami egy kamaraműre volt elég. Strindberg színművére esett a választásom, amit Bánsági Ildikóval és Takács Katival el is készítettünk. Aztán jött is volna a következő, de Dömölkyt leváltották és a lehetőség megszűnt. Magyarországon ennyire egyszerűek a dolgok.
Első tévéfilmszerepét még főiskolásként játszotta a Rendőrség című filmben 1976-ban, amit hiába szerettem volna megnézni, sehol sem találtam.
Nincs meg sehol? Én is kerestem egy időben. Andorai Péter nem tudta elvállalni a szerepet, Gothár Péter meg végül rám bízta. Izgalmas tévéfilm. Mrożek-adaptáció volt, aki a hetvenes évek közepéig be volt tiltva, a főiskolán sem játszhattuk, még vizsgaelőadáson sem. Péter elképesztő tehetség, az őrületeiben részt venni mindig is kitüntetett pozíció volt.
1980-ban pedig jött a Circus maximus, Radványi Géza rendezésében.
Akit akkor nem csak, hogy hazaengedtek, és mint szovjetellenes elemet nem zártak börtönbe, sőt, még egy lehetőséget is kapott, hogy megrendezzen egy filmet. Ez olyan csoda volt, mint amikor Puskás Öcsi hazajött. Radványi eleinte nem is engem akart. Volt egy nagy testű amatőrszereplő fiú András Ferenc Veri az ördög a feleségét című filmjében, ő volt a kiszemelt. Almási Tamás, aki akkor főiskolás volt, felhívta Radványi figyelmét rám, azzal érvelve, hogy színész mégiscsak jobb lenne. Radványi eljött a főiskolára, megnézte a Baal című előadást, amit Valló Péter rendezett. Én három vagy négy nagyon kicsi szerepet játszottam. Amikor én voltam a színpadon, Radványi, aki az első sorban ült, mint egy órásmester, nagyítóval a kezében figyelt. Aztán behívtak egy próbafelvételre. Akkor még olyan világ volt, hogy ezt is a fő alkotók vezényelték le: Sára Sándor operatőr, és maga Radványi. Óriási élmény volt a közelében lenni. A film nem sikerült jól, de az idő mindent megszépít. Radványi egy különleges szerelmi történetben gondolkodott, de rengeteg különleges színészegyéniséget trombitált össze és megadta nekik a lehetőséget, hogy kicsit róluk is szóljon a film, ezért az alaptörténet elcsúszott.
Ha már szóba jött a casting: a Szép csendben esetében volt ilyen?
Közeli ismerősömtől érdeklődött a rendező, hogy én vajon egyáltalán hajlandó vagyok-e filmezni, mert azt hallotta, hogy visszavonultam. Ezt cáfoltam, de tény, hogy nem akarok mindenáron filmben szerepelni. Ám nagyon jó volt a forgatókönyv. Még egy drámai akadály volt: a szerelmemmel pont akkor mentünk volna nyaralni, amikorra a forgatást időzítették. De a hölgy elengedett. Szóval, casting nem volt, de próbafelvételek bőven voltak, mert passzolnunk kellett Bognár Luluval, aki egyrészt nagyon fiatal, másrészt nem képzett színész.
A zaklatás igen érzékeny téma, erről hogyan kommunikáltak a munkafolyamat során?
A nagy beszélgetések a próbafolyamat során zajlottak, itt sokszor lakatot tettem a számra. Nagyon másképpen fogalmaztam volna, ha Lulu egy képzett aktor vagy felnőtt, jelen esetben meglehetősen óvatos voltam. Nyilván sok olyan megbeszélés volt Lulu és a rendező között, amiből én kimaradtam, így nem tudom, hogy ott mi hangzott el. Nem tudom, hogyan érte el Zoltán, amit elért. Azt mondta Lulunak esetleg: gondold azt, hogy elveszett a kiscicád? Netán belekevertek engem? „Képzeld, mi lenne, ha ez az bácsi hozzád érne?” Ez szült bennem rossz érzést. Amit viszont a vásznon látunk, az hiteles. Zoltán nagyon jól instruálta Lulut, a főiskolás fiatalokat és értelemszerűen engem is.
Meglepte az információ, hogy Nagy Zoltán életének eseményei ihlették a filmet?
Nem, mert ez volt az első dolog, amit elmondott. Illetve az is tény, hogy hangszeres zenész, így abban is otthon van. Amikor például Erik rossz helyre nyúlt a mutatóujjával a hegedűhúron, azonnal leállította a felvételt. Ez rendkívüli biztonságot adott.
Mit gondol arról, hogy a Szép csendbent a magyar #metoo filmként aposztrofálják? Különösen, hogy sokan áthallásosnak tartják a hazai színházi szférában történt botrányok tekintetében is. A filmben egyébként ön igen árnyalt alakítást nyújt, sokáig nem lehet tudni, hogy valóban történt-e abúzus.
Így van, mert a főhőst követjük nyomon, nyilván, mert Zoltán is ezt élte meg: azt a fiatalembert ismeri közelről, aki ki akarja deríteni, mi történt tulajdonképpen. Amit az én figurám megélhetett, vagy csinált, az kissé homályban van, ez jót tett a filmnek, mert így ízléses maradt. Az, hogy ez az egész a színházi világgal összekötődött, színtiszta bulvár. A Marton László-botrányban például senki sem volt kíváncsi az áldozatokra. A mai magyar társadalomban sokkal jelentősebb és nagyobb bajok vannak, az óriási problémák pedig a családokon belül képződnek. Ezekről mindannyian hallottunk, vagy legalábbis vannak impresszióink, de mégsem beszél ezekről senki. A kampány egy dolog, a nagy kérdés, hogy a társadalmon belül lesznek-e következményei.
Mit gondol a lassan kötelező kvótákról, melyek szerint gender alapon ötven-ötven százalék kellene, hogy legyen a megoszlás szakmán belül? Például az is téma, hogy az Színház- és Filmművészeti Egyetemre (SZFE) miért vesznek fel több fiút, mint lányt színész szakra.
Az, hogy igazi téboly. Az SZFE esetében nincs másról szó, csupán arról, hogy több a férfiszerep a világirodalomban és a színházban, mint a női, már a vizsgaszerepek is behatárolják az egészet. A kortárs drámairodalom már számol ezzel, de nem lehet a klasszikusokat ezért mellőzni. Nem mellékesen: tévészerkesztő szakon meg több a nő, mint a férfi. Mindemellett próbálják azt is kideríteni, hogy a nők miért keresnek kevesebbet. Én úgy látom, a kimagasló tehetségű színésznők többet keresnek, mint a férfi kollégák. Ha elvállalsz egy filmet, nem genderalapon szerződsz, hanem, hogy mennyire rámenős az ügynököd. A Terápiában, amikor játszottam, hiába akartam annyit kérni, mint egy ismert színésznő kolléga, azt mondták, felejtsem el. Pedig rangban, díjban, életműben szinte ugyanott tartottunk. Vagy például, amikor a Katona József Színházba leszerződtettem Székely Krisztát, nem az volt a motiváció, hogy mi a nemisége, hanem, hogy kimagaslóan tehetséges.